23. fejezet

Pár nap elteltével mire észben kaptam már Jerezben voltunk Alvaroval. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy jelen pillanatban nem egyszerű az életünk. Bati küzd a sérülésével… Nekem pedig ott van minden más…

Miután lepakoltuk a szálódába a cuccainkat Alvaro arra döntött, hogy kimegy a pályára Costa doktorhoz, hogy az ő véleményét is kikérje a visszatérésével kapcsolatban. Minden áron vissza akar térni Portugáliában… Valljuk be korai… De abban is tisztában vagyunk sokáig úgy se tudjuk távol tartani a versenypályától. Hiszen most is itt vagyunk… Személy szerint nekem még nem volt kedvem kimenni a pályára. Talán szándékosan… Kerülöm Rosiet… Nem akarom látni… Nem akarok vele beszélni. Egyszerűen tudom meg kellene hallgatnom a magyarázatát, de mi van, ha én nem akarom? Nem vagyok rá kíváncsi…

Tényleg órákat töltöttem el a városban és jól éreztem magam. Ki szakadtam a hétköznapokból…  Vacsora után indultam el a szálóda felé, amikor egy fekete Mercedes lassított mellettem. Igazából nem vettem tudomást róla és ballagtam tovább.

-Naty… Naty!-szólított meg egy jól ismert hang. Lassítottam a lépteimen és egy ismerőst pillantottam meg a volán mögött.

- Nicky? Te hogy kerülsz ide?

- Tudod ez a leghülyébb kérdés amit feltehettél.-forgatta a szemeit.- Elvigyelek. Akkor esetleg nem áznál bőrig.

- Már eláztam.

- Meghívhatlak vacsira?

- Már vacsiztam.-húztam meg a vállam.

- Akkor meghívlak egy sütire. Benne vagy?

- Sütire sose mondok nemet.-húztam meg a vállam.

- Helyes válasz.-nevetett fel és kinyitotta az ajtót nekem. Amíg én bekászálódtam az anyósülésre addig az amerikai a hátulra bedobálta a szatyrokat a kezemből. – Mi a kedvenc sütid?

- Tiramisu. Bármit el lehet érni nálam egy finom tiramisuval.

- Akkor irány a cukrászda. Ismerek egy nagyon jó cukrászdát a környéken.

- Mióta ismered ki magad ennyire Spanyolországban?-tettem fel komolyan a kérdést.

- Jó pár éve itt versenyzek. Feltaláltam már magam. Amúgy is a családomból valaki mindig elkísér a versenyhétvégékre és ha anyu jön velem, akkor mindig elviszem egy cukrászdába. Tehát ha valahol egy jó sütit akarsz enni a világ bármelyik pontján csak szólj és vannak tippjeim.

- Észben tartom.-mosolyogtam rá.

Percek múlva parkolt le egy csendesnek tűnő hely előtt. De amikor beléptünk az ajtón rájöttem tényleg csendes hely. Helyet foglaltunk egy félre eső asztalnál és leadta a rendelésünket. Két tiramisut kért. Beszélgetni kezdtünk. Nem teketóriáztunk, hiszen azonnal feltettük azokat a kérdéseket amikre kíváncsiak voltunk. Vagy is első sorban most még én kérdeztem… Milyen a hangulat a Ducatinál? Hogy jön ki az új csapattársával, hiszen idén nem más csatlakozott a csapatához, mint a sokszoros világbajnok Valentino Rossi.

-Amúgy mit keresel itt?

- Tessék?-lepődtem meg teljesen őszintén a kérdésétől.

- Bocsi… Rosszul fogalmaztam. Tavaly azt mondtad, hogy idén nem fogsz itt dolgozni.

- Tudom. Igazából most se dolgozom.-rántottam meg a vállam és megkóstoltam az elém tett süteményt.

- Még is itt vagy.

- Emlékszel Katarra? Dili gyerek a Suzukival eltaknyolt és combcsontját törte. Most segítek neki csak.

Nicky felnevetett és megcsóválta a fejét.

-Láttam a bukását… Elég csúnya volt.

- És elég fájdalmas is.-bólintottam.- Franciaországot mondták neki visszatérésnek, de ahogy haladunk és amennyire fel van spanolva meg akar próbálkozni Estorilban a motorozással.

- Simán megpróbálnám én is.

- Ha ezzel most vigasztalni akartál akkor rossz úton jársz.-ráncoltam össze a homlokomat mire ő hangosan és vidáman felnevetett.

- De szerintem pontosan tudod mire gondolok. Hiszen…

- Jártam ebben a cipőben. Nagyjából ismerem minden kifogásotokat. Szövegeteket, hogy nem is fáj semmi egy bukás után… Ja tudod nem csak ismerem, de használtam ugyan ezt a szöveget én is… Rengetegszer.

- Nem hiányzik?

- Mire gondolsz Nicky?

- Nem hiányzik a motorozás? A versenyszerű motorozás.

- De. Nagyon nagyon hiányzik. Évek óta. De nem mondanám magam tehetségesnek… Régen sem voltam az.-húztam meg a vállam.- Volt az a balesetem a spanyol bajnokin, ami mindent keresztül húzott. Így marad hobbi szinten a motorozás Alvaro mellett.

- Biztos, hogy hobbi szinten csak?

- Persze.-nevettem fel.- Kicsit néha túl lövünk a célon, de csak hobbi szinten.

- Alvaro szerencsés ember.-gondolkozott el az amerikai és hirtelen nem voltam benne biztos, hogy hangosan ki akarta mondani ezt.

- Mire gondolsz Nicky?-nyúltam át az asztalon és megérintettem a kezét. Az amerikai hirtelen rezzent össze a tettem miatt és azonnal visszarántottam a kezemet.- Miért mondtad ezt Nicky?

-  Alvaro szerencsés, hogy ilyen párt talált… Aki bele lát és tudja mivel jár minden tettünk.

- Alvaro nem a párom… Volt… De most nem az.-ráztam meg a fejem és eszembe jutott, hogy pár hónappal ez előtt kicsikét máshogy gondoltuk a dolgokat.

- De barátja vagy… és ritka, hogy a barátok is így kitartsanak.

- Elég rég óta nyúzzuk egymást, hogy tisztában legyek a következményekkel.

- Mindenkinek jól jönne ilyen barát.

- Nicky te most barátra vagy pár kapcsolatra vágysz igazán?-kérdeztem rá csendesen mosolyogva félre biccentett fejjel. Egy pillanatra lefagyott és kényelmetlenül fészkelődni kezdett a széken.

- Is-is… De tudod nem egyszerű.

- Vagy túlságosan élvezed, hogy bomlanak utánad a nők.

- Natalien…-mondta ki a nevemet és nem sok hiányzott, hogy elnevessem magam.

- Bocs ezt nem hagyhattam ki.-vontam meg a vállam miközben elővettem a legbűbájosabb mosolyomat.

- Tudod egy idő után nem az egy éjszakás kalandok éltetik az embert.

- A-ha…-gondolkoztam el látványosan.

- Te most kigúnyolsz engem?

- Dehogy… Csak emlékszek valamire a téli tesztekről.

- Mire?-lepődött meg.

- Mosdóban fültanúja voltam, hogy az a szőke felszolgáló lány a csapatotoktól… A neve most nem jut eszembe….

- Bella esetleg?-szúrt közbe.

- Igen ő… Azt ecsetelte a barátnőjének, hogy milyen jó veled. Szerintem van jelentkező csak nem veszed észre.

- Bella csak…

- Oké… Kezdem kapisgálni mire gondolsz…-rájöttem már, hogy elég nyíltan boncolgatjuk ezt a témát és nem riad meg a válaszoktól. Nicky arcán megjelent egy fél oldalas mosoly és megette az utolsó falat süteményét.

- De Bella nem az a lány… Aki… Érted mire gondolok nem?

- Azt hiszem igen.-bólintottam. Elgondolkoztam, hiszen pontosan tudtam mire is gondol jelenleg. De abban nem voltam biztos, hogy én megtaláltam ezt a személyt… Ramos lenne az? Egyáltalán nem vagyok biztos benne…  Megszólalt az asztalon heverő mobilom ami visszarántott a valóságba.

- Bocsánat.-motyogtam magam elé és megnéztem a kijelzőt amin Alvaro neve tündökölt.

- Nem veszed fel?

- Azt hiszem ideje mennem. Kezdek fáradt is lenni és Alvaro is keress már.-mosolyogtam rá.

- Rendben.-biccentett és én azonnal a tárcámért nyúltam.- Naty meghívtalak. Hagyd!

- Köszönöm…

…-Itt leszel vasárnap is?-kérdezett rá Nicky ahogy már a szálóda előterében sétáltunk.

-Nem.-ráztam meg a fejem.-Időmérő előtt elutazok. Muszáj hiszen hozzá kell nekem is szoknom a maláj klímához és időzónához.

- Kár.-húzta el a száját.

- Már nekem is dolgoznom kell. Nem lógathatom a lábam folyamatosan.

- Ezt az estét valamikor megismételhetnénk.

- Ugye tudod, hogy csak sütit ettünk?

- Nyugi tisztában vagyok vele.-nevetett fel.

- De benne vagyok.-léptem közelebb hozzá és nyomtam egy aprócska puszit az arcára.- Jó éjt Nicky…

…Megszakítottam a hívást és éppen befordultam a garázsba. Alvarot egy széken ücsörögve pillantottam meg. Kicsikét szomorkásan, meggyötörten ücsörgött. A lába gondosan felpóckolva egy sámli segítségével, mankói pedig falnak támasztva voltak elhelyezve. Közelebb sétáltam hozzá.

-Nincs szükséged valamire?

- Nyugi jól vagyok.-mosolygott rám és leguggoltam mellé.- Csak…

- Csak rájöttél hiányzik a kicsikéd.-böktem a gép felé. Vidáman felnevetett.

- Na ná… De tudom Jonh vigyázz rá.

- Persze, hogy vigyázz a te drága szépségedre. Alvaro én nem sokára elmegyek.

- Biztos vagy benne?-kérdezett vissza mire én csak bólogattam.

- Megígértem Sebastiannak, hogy ott leszek Malájziában. Addig is áttudom gondolni a helyzetemet.

- Mi az Ramos rosszalkodott?

- Hülye vagy.-fakadtam ki.- Apukád szervezkedése jár a fejemben.

- Nem értelek.-rázta meg a fejét.

- Apukád szervezkedett Martinez úrral. Felajánlott egy lehetőséget. Novemberben vagy egy hosszú távú verseny Katarban… és ott akar indítani engem is.

- De hát ez szuper Naty. Ez remek lehetőség.

- Nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve rá.-húztam meg a vállam.

- Szerintem fel vagy. Velem szoktál tréningezni a pályán.

- Azok csak hülyülések ugye tudod?

- Annyit kérek gondold át alaposan. Megteszed a kedvemért?

- Meg.-bólintottam.

22. fejezet

Felsóhajtottam csak és elvettem Alvarotól a mankóit, aki eközben lassan és megfontoltan vetkőzni kezdett. Fáradt, de még is eltökélt… Nagyon jól tudom és ismerem is már. Emellett reménykedik, hogy ez az új kezelési módszer be fog válni és segítségére lesz a gyógyulásban. Tisztában vagyok vele, hogy mi jár a fejében… Ismerem már egy ideje.

-Olyan elvarázsolt vagy ma.-állapította meg.

- Csak gondolkoztam.-vontam meg a vállam és leültem az egyik üres székre, miután a mankóit a falnak támasztottam.

- Olyat is tudsz?-kontrázott rá és a vigyorgását látva csak a szemeimet forgattam.

- Tudtam, hogy ezt nem fogod kihagyni.-nyögtem fel.

- Magas labda.-forgatta a szemeit és helyet foglalt az orvosi ágyon.

- Tudod tegnap nálam volt Ramos…-kezdtem bele, de azonnal félbe szakított.

- Szex történetre nem vagyok kíváncsi.

- Alvaro…-fakadtam ki felháborodottan. Eszem ágában sem volt ilyenről tárgyalni vele. Most nem.

- Csak szerettem volna tisztázni.-eresztett meg egy perverz fél oldalas vigyort. Szemeimet forgatva inkább nem vettem tudomást a megjegyzéséről.

- Beszélgettem Ramos-szal… Arról, hogy most mennyit leszek távol.

- Ez úgy hangzik, mint ha lehetőséget adtál volna neki menekülni.

- Lehet, hogy úgy is hangzott.-vontam meg a vállam lazán. Alvaro kinyújtotta felém a kezét jelezve, hogy kéri vissza a mankóit. Megtettem amit kért így segítséggel foglalt helyett a mellettem lévő széken.

- Naty el kell gondolkoznod… Nem menekül. Pedig volt esélye már rá.

- Ugye tudod, hogy ezek elég nagy szavak Bati?-kontráztam vissza, mire ő csak megvonta a vállát.- Kérdezhetek valamit?

- Ha a szerelmi életemről akkor el kell keserítselek, hogy nem tudok mit mondani.

- Nem Alvaro… Hanem tudtál arról, hogy apukád szervezkedik?

- Tessék?-lepődött meg őszintén.- Nem értelek Naty.

- Amikor kiküldtél a pályára… Apukád odahívott valakit.

- Kit?

- Martinez urat…

…Szokásom nem gondolkozni. Ezt szintén bebizonyítottam azzal, hogy idejöttem… Ide ahol  bármikor találkozhatok Vele is…  Pedig igazából csak meg akartam lepni Ramost, hiszen napokon belül el kell utaznom. Megígértem Batinak, hogy elmegyek vele Jerezbe és ezek után repülök csak el Kuala Lumpurba.

-Naty…-lépett hozzám Alvaro mosolyogva. Meglepődtem, de mosoly jelent meg az arcomon.

- Szia Alvaro.-adtam két puszit a focistának.

- Ramos nem is mondta, hogy idejössz.

- Nem is tudja, hogy idejöttem.-húztam meg a vállam.

- Fő a meglepetés.

- Tudom…

- Naty…-szólalt meg. Felhúzott szemöldökkel pillantottam a focistára.- Kivirultál.

- Tessék?

- Kivirultál…

- Tudom.-bólintottam lassan és megfontoltan.- Csak élvezem az életet egyszerűen és Sergio segít benne.

- Tudom.-tett hasonlóan, mint én. Nevetés hangja ütötte meg a fülünket és ahogy megfordultam Sergio-t pillantottam meg Benzema-val közeledni. Ledermedt a sevillai egy pillanatra majd szinte két lépésből előttem termedt és megölelt.

- Nem is tudtam, hogy idejössz.-mosolygott rám ahogy elszakadt tőlem egy apró kis csók után.

- Meglepetés.-húztam meg a vállam.

- Galambok turbékolnak.-vigyorgott Alvaro. Csak duzzogva húzódtam a védőhöz aki nevetve ölelte át a vállaimat. Szótlanul hallgattam végig egymás ugratását amikor megpillantottam a kijáratnál Ikert és Xabit. A gyomrom azonnal gombócba ugrott és megszorítottam Sergio kezét. Szilveszter óta nem találkoztam a kapussal és valljuk be akkor se volt felhőtlen a találkozás.

- Jól vagy?-kérdezett rá Sergio.

- Persze.-próbáltam hiteles lenni, de úgy tűnt ebben a szent pillanatban még hihetőre is sikeredett. - Mehetünk?

- Persze… Csak nem találom a mobilomat. Szerintem az öltözőbe hagytam.

- Menj… Megvárlak a kocsinál.-simogattam meg az arcát. Ramos elrohant, míg én elköszöntem Alvarotól és a kocsimhoz sétáltam. A kulcsot szedtem elő éppen amikor megszólalt mögöttem valaki.

- Beszélhetnénk Natalien?

- Vígan el voltam eddig is nélküled.-nyögtem fel. Persze az első gondolat szaladt ki a számon ami eszembe jutott.

- Beszélni szeretnék veled amíg a testőröd vissza nem tér.

- Miért sértegeted?-csattantam fel hirtelen.

- Mert megérdemli?-kontrázott vissza.

- Szállj le rólam Casillas.-fordultam el tőle, de gyorsabb volt nálam és az ajtóra tenyerelt amivel megakadályozta, hogy beszálljak a kocsimba.

- Az újságcikk…

- Legalább megtudtam, hogy az állítólagos barátnőm az a személy akit megfektettél.

- Te most hisztizel?-lepődött meg őszintén.

- És ha igen?-kérdeztem rá.- Iker tudod mit… Mind a ketten foglalkozzunk a saját életünkkel. Engem nem érdekel mit csináltok Rosieval… Mi pedig nélküled elvagyunk Sergioval.

- Miért érzem azt, hogy csak bosszantani akarsz Ramos-szal karöltve?-tette fel csendesen, de annál megfontoltabban a kérdést.

- Hagyj békén Iker. Külön élet… Emlékszel? Telefonba elmondtál mindent.-húztam meg a vállam. Elértem, hogy csak hápogjon mint egy kacsa. Sergio ebben a pillanatban érkezett meg. Láttam rajta, hogy egy pillanat alatt megmerevedett a teste. – Hagyj minket békén!

21. fejezet

Március 27-e délután van már. Igazából az elmúlt napokban egy nyugodt percem sem volt. Bár otthonról leginkább menekültem, hiszen a bátyám szerintem jelenleg egyenesen a pokolra kíván azok után, hogy bevallottam a volt szerelmének megjelenését. Persze… persze… és én törtem pálcát felette amikor én sem vagyok különb. Semmivel se volt szebb és jobb a tettem…

Reggel volt az Ausztrál Nagydíj, amit Sebastian hatalmas fölénnyel megnyert. Számítottam rá a szabadedzések és az időmérő alapján, hogy ez lesz. Azonban így is meglepet a rendíthetetlen vezetése. A futam után amint elérhetővé vált felhívtam, hogy gratuláljak. Boldog, hogy ott folytatta ahol november közepén abba hagyta… Míg talán a többiek most térnek nyugovóra Ausztráliában, mi még most várjuk a zárójelentést a kórházban. Az elmúlt hetek nagy részét kórházban töltöttem Alvaro mellett, de most már ideje lesz visszatérnem a valóságba.

-Portugáliában szeretnék rajthoz állni.-szólalt meg Alvaro és mindenki ledermedt a szobába. Lassan egyenesedtem ki miközben a táskáját is elfelejtettem összehúzni.

- Tessék?-kérdeztem vissza komolyan.

- Ne nézz így rám. Nem azt mondtam, hogy Jerezben ott akarok lenni.-magyarázta komolyan.

Fejemet csóválva léptem a táskához újra és húztam be a cipzárt. Gyors fejszámolást végeztem. Tudtam, hogy addig úgy se fog várni amíg teljesen fel nem épül, de úgy számoltam, hogy leghamarabb Le Mansban fog megpróbálkozni a motorozással. Akkor is csak két futamot kellett volna kihagynia.

-Miről folyik a csevej fiatalok?-lépett be Sue Alvaro anyukája a kórterembe.

- Arról, hogy a fiad maradék esze is elment.

- Miért is?

- Portugáliában szeretnék rajthoz állni.-szólalt meg Bati csendesen. Sue száját csak egy aprócska ő hagyta el.

- Hogy is volt tavaly? Három nappal a váll műtéted után?... Nyugi Naty minden rendben lesz. Tudok magamra vigyázni. És mi lett a vége az egésznek? Péntek este fel se bírtad emelni a kezed, szombaton pedig az aszfaltról kanalazhattunk össze. Így őszintén… Nem igazán hiszek ne…-próbáltam befejezni a monológomat, de tarkón találtak egy párnával.

- Te is ilyen vagy. Pontosan ilyen.

- Mert?-lepődtem meg.

- Jól vagyok. Nem kell segítség… Kemény vagyok és beülök egy több száz lóerős kocsiba utasnak, igaz 2 percen belül felkenődök a betonfalra.

- Fejezd be!-fakadtam ki. Nem gondolok vissza örömmel a ROC-on történtekre. Egyszerűen próbálom elfelejteni mi történt akkor. –Bocsánat!-bukott ki belőlem a család értetlen arckifejezését látva és kirohantam a folyosóra. Muszáj volt hirtelen kiszabadulnom onnan mert úgy éreztem meg fulladok. Pár pillanat múlva simított végig valaki a karomon.

- Naty…-szólalt meg csendesen Bati.

- Szia.-erőltettem egy aprócska mosolyt az arcomra.

- Jól vagy?

- Persze.-vágtam rá azonnal gondolkozás nélkül.

- Tuskó voltam.-állapította meg mire megjelent egy őszinte mosoly az arcomon.

- Nem én mondtam.-vágtam rá teljesen spontán. Bati csak a szemeit forgatta és az egyik mankójára támaszkodva magához ölelt. Kaptam a homlokomra egy puszit.

- Anyu megkapta a zárójelentést. Azt mondta, hogy indulhatunk lassan.

- Rendben.-bólintottam…

… Kicsivel több mint fél órás autó úton vagyunk túl. Csendesen hallgattam Alvaro és az anyukája eszmefuttatását, hogy miért is lenne jó, hogy ha minél hamarabb visszatérne a motoros a pályára. Az utcába befordulva vehette szemügyre Alvaro a meglepetését. Hosszas szervezés után a rajongó klubja várt rá.

-Ez mi?-fordult felém.

- Meglepetés.-húztam meg a vállam és megjelent egy apró kis mosoly az arcomon.- Hosszú heteken vagy túl és azt gondoltuk, hogy ez jól fog esni neked.

- Köszönöm.-motyogta.

- Élvezd ki! Miattad vannak itt…

… Este tíz óra körül jár az idő. A környék már rég elcsendesedett és Alvaro jelenleg is a kanapén szundikál. A nappali ajtajában ácsorgok és mosolyogva figyeltem a barátomat.

-Elfáradt.-szólalt meg mellettem Suzanne. Meglepődtem a hangjától és összerezzentem.- Bocsánat.

-Semmi baj!-ráztam meg a fejem. Rám mosolygott a nő bátorítólag. Négy gyermek édesanyja és általában velem is úgy viselkedik, mint ha én is az lennék.- Próbál kemény lenne, de még gyenge.

- Meg fog erősödni. Főleg, hogy segítesz neki. Vele vagy. Kibékültetek.

- El kell utaznom. Muszáj, mert vár rám a csapatom.

- Ez a munkád Naty.-szorította meg a kezemet bátorítólag.- Ez a munkád.

- Tudom… De jelenleg nincs kedvem a fél világot átutazni.

- Ez csak a negatív oldal. De nézd a pozitív oldalát. Ott vannak a barátaid akik mindig számítanak rád. Mikor láttad őket utoljára?

- Alvaro balesete előtt, amikor már elutaztunk az időzónás átállás miatt.

- Nem hiányoznak?

- De… Nagyon.-vallottam be csendesen.

- Hidd el… Minden ki fog alakulni.

Felsóhajtottam csak. Ebben hirtelen nem voltam biztos. Túl sok minden történt és történik most is. Hiányoznak a barátaim… Arcon pusziltam Suezanne-t és magára hagytam…

…Késő este van. Színvallásom óta szinte természetesnek vehető, hogy a bátyám olyan későn ér haza amennyire csak lehet. Nem akar velem találkozni vettem. Ruháimat hajtogattam újra sokadjára amikor csengettek.

-Jövök már.-kiáltottam el magam és indultam el a bejárat felé, hogy ajtót nyissak.- Szia Sergio.

- Szia. Remélem nem baj.-nyújtott át nekem egy tábla csokit.

- Miért is lenne baj?-nevettem fel és elléptem, hogy végre beléphessen az ajtón. Ahogy becsuktam a szerkezetet és felé fordultam meg is csókolt.- Ez ám a köszöntés.

- Reménykedtem, hogy nem zavarok.

- Nem zavarsz. Csak pakolok.

- Csomagolsz?

- Igen. Malajziába elmegyek. Dolgozni.-fogtam meg a kezét és elkezdtem a hálóba húzni magammal. –Nyugi nincs itthon a bátyám.

- Összevesztetek?-kérdezett rá miközben leült az ágyra.

- Őszinte voltam… és lehet ez volt a baj.-húztam meg a vállam.

- Naty…-sóhajtott fel.- -Mit tettél?

- Egy régi ember jelent meg a múltjából. Tudod, hogy a bátyám múltja nem kimondottan tiszta…

- Minden családban vannak fekete bárányok.-felelte egyszerűen és kinyújtotta felém a kezét. Először nem értettem mire is gondol, de megfogtam a kezét így közelebb húzott magához. Az ágyra térdeltem és végig cirógattam a borostás arcát.

- Féltettem a bátyámat… Ezért hazudtam először neki.

- Naty…

- Amikor az a nő utoljára jelen volt az életében évekre eltűnt. Úgy gondoltam…

- Úgy gondoltad, hogy ezzel meg tudod védeni.

- Igen… De nem akartam hazudni.-ráztam meg a fejem és megcsókolt óvatosan. Homlokának támasztottam az enyémet.

- Ő is pontosan ezért hazudott neked Casillasszal kapcsolatban.

- Rájöttem.-sóhajtottam fel és megcsókoltam újra. Mosolyogva cirógatta meg az arcomat.- Ugye tudod Sergio, hogy hetekig nem fogok haza jönni?

- Szerinted ezzel nem vagyok tisztában?-dőlt hanyatt az ágyon és kis híján leestem róla. Nevetve kapott utánam és úgy gondolta legbiztonságosabb módja annak, hogy magán tartson a kezét nemes egyszerűséggel a fenekemen hagyta.

- Csak azt akartam, hogy tud… Malajzia, Kína… És ha Alvaro akarja lehet elmegyek vele Jerezbe… Eddig nagyjából itt voltunk egymás mellett…

-Nekem is el kellett utaznom a mérkőzésekre.

- De az más… Napokra utaztál csak el…-kezdtem el magyarázkodni, de egy csókkal elhallgatott. Csodálkozva pislogtam rá.

- Tudok várni. Naty nem kell félned semmitől. Nem ugyan az a szitu mint legutóbb.-próbált a lelkemre beszélni és nem tudom eldönteni miért bízok meg benne azonnal.

20. fejezet

Jól esett visszatérni a városban. Sok sok minden járt a fejemben… De egyszerűen nem voltam biztos benne, hogy akarok róla beszélni bárkivel is. Vagy is tudom, hogy kénytelen leszek, hiszen lassan begolyózok. Egy tábla csokit szorongatva léptem be a jól ismert kórterembe.

-Szia Bati.

- Naty…-ragyogott fel az arca és két puszi után magához ölelt.- Hogy vagy?

- Egész jól. Hoztam neked csokit.

- Esküszöm mire meggyógyulok megnő a seggem.-sóhajtott fel színpadiasan.

- Biztos vagy benne?-nevettem fel és leültem az ágya szélére.

- Abba eléggé, hogy nagy lesz a seggem.-kuncogott és már bontotta is a csokit. Felém nyújtotta és törtem is belőle.- Milyen volt ez a pár nap?

- Fura…-vontam meg a vállam.- Ramos családja összességében egész jó fej.

- Összességében?-kontrázott vissza.

- Miriam a lány testvére… Ő legalább elmondta mit gondol.-rántottam meg a vállamat miközben a csokit majszolgattam. Alvaro óvatosan megérintette az arcomat.

- Naty…

- De tudod… Talán meg se kellene lepődnöm… Egyik pillanatról a másikra kötöttem ki egyik pasitól a másikra.

- De…

- És még veled is lefeküdtem…

- Ugye tudod, hogy arról megegyeztünk?

- Tudom.-bólinottam és a motoros barátomra pillantottam, aki vidáman mosolygott rám.

- Tudod Naty azt mondanám benned jelenleg túl teng minden féle energia.

- Humoros vagy. Nincs energia túl tengésem.-ráztam meg a fejem.

- És ha azt mondom, hogy apa kint van ma a pályán és tárt karokkal vár rád?-kérdezett vissza.

- Ez most ajánlat arra, hogy mehetek motorozni?-szaladt vigyorra a szám.

- Szerinted?

- Imádlak Bati.-nyomtam az arcára egy hatalmas cuppanós puszit…

…Imádom… Imádom, hogy feszegethetem a saját határaimat. Ezzel kell most beérnem, hiszen Alvaro nélkül kicsikét minden unalmas így most. De már órák hossza körözök és elfáradtam… Kellemes fáradtság uralkodott el rajtam. Lehuppantam a műanyagszékre és az ásványvizes flakonnal szórakoztam amikor megjelent Javier.

-Naty hogy vagy?

- Köszönöm Javier nagyon jól.-mosolyogtam az idősebb Bautistára.

- Beszélhetnénk?

- Alvaroról lenne szó? Tudom, hogy holnap engedik ki a kórházból. Esküszöm vigyázok rá.-bizonygattam.

- Nem erről van szó.-rázta meg a fejét és az én számat egyszerűen csak egy aprócska „Ó” hagyta el.- Hanem rólad lenne szó.

- Rólam? Nem értelek Javier.-vallottam be őszintén.

- Naty emlékszel Jorge Martinezre?

- Javier ez hülye kérdés volt remélem tudod. Martinez úr Alvaro volt főnöke… Az ő csapatánál lett világbajnok.

- És remélem téged is a csapatomba tudhatlak.-szólalt meg mögöttem az emlegetett személy. Azt hittem hirtelen fordulok ki a műanyagszékből.

- Uram…

- Üdvözlöm Natalien.

- Mi folyik itt? Nem értek semmit se.-vallottam be őszintén. Igazából tényleg fogalmam sincs, hogy mit is akar tőlem Alvaro volt főnöke.

- Beszélni szeretnék veled.-mosolygott rám a csapatfőnök kedvesen. Visszaroskadtam a műanyag székbe és most örültem volna leginkább annak, hogy Alvaro is itt lenne. Talán ő jobban értené, hogy mi folyik körülöttem. Martinez úr beszélni kezdett. Valami novemberi katari versenyről… Női csapatról… és arról, hogy rám gondolt.

- Javier ez most valami vicc?-fakadtam ki és meglepetésükre felnevettem. A két férfi meglepetten pislogott rám és szerintem azt hitték, hogy megbolondultam. Megcsóváltam a fejemet és a csizmámat igazítottam meg.

- Natalien ez most nem vicc.-szólalt meg nyugodt hangnemben Martinez. Szemeim kikerekedtek és megcsóváltam a fejem.

- Uram… Már elnézést, de nálam ezerszer jobb és fiatalabb… Nem mellesleg tehetségesebb versenyzők vannak a piacon.

- De Javier és én rád gondoltunk.

- Csak… Csak hobbi szinten motorozok Alvaroval. Nem vagyok tehetséges.

- Ha arra a tizenéves lányra gondolok nem ez jut eszembe.-szólalt meg Javier mellettem.- Ha nincs az a baleset nem itt lennél Naty. Már rég nem.

- Átgondolhatom? Átszeretném gondolni…

…A fejem csak úgy zsongott… Egész nap zsongott attól a dologtól amit a pályán tudtam meg. Esélyem lenne motorozni… Versenyen. Hatalmas lehetőség lenne tudom jól… De képes vagyok rá? Ebben viszont nem vagyok biztos. A szobámból sétáltam ki és meglepetésemre a bátyám a kanapén terpeszkedett. Tudom ez az ő lakása, de mióta összevesztünk… Mióta megtudtam az igazat kerül engem.

-Beszélhetnénk?-léptem közelebb hozzá és leültem a fotelba miközben magam alá húztam a lábamat. Sergio csodálkozva nézett fel rám, majd lassan kezdett el mocorogni.

-Baj van húgi?

- Csak úgy gondolom beszélnünk kell.-húztam meg a vállam.

- Ez úgy tűnik, hogy még is csak baj van. Bautistával van baj?

- Mi? Nem. Dehogy.-ráztam meg a fejem.- Holnap engedik ki a kórházból Alvarot. És amíg nem utazok el Kuala Lumpurba vigyázok rá.

- Jó ötlet?

- Combcsonttörése van. Fém lemezt és csavart kapott.

- Hát így járt az aki nem tud motoron maradni.-jelent meg egy aprócska mosoly a bátyám arcán.

- Sergio itt most másról lenne szó.

- Igen?

- Először nem voltam biztos benne, hogy tudnod kellene… De…

- Igen?-ismételte magát türelmesen.

- De igazat kell adnom Alvaronak… És el kell mondanom. Sergio Theresa él és itt járt…

- Tessék?-pattant fel a kanapéról.

- Theresa él és itt járt… De sajnálom. Bepánikoltam. Előtte voltunk a kocsmába… és féltettelek Sergio. Sose… Sose sül ki abból semmi jó, ha ezek az emberek megjelennek az életedben. Legutoljára is eltűntél évekre.-ráztam meg a fejem, de igazából csak ajtócsapódást kaptam válaszul.