19. fejezet

-Mi az?-nevetett rajtam a sevillai focista.

- Miért nem mondod el, hogy hova megyünk?-kontráztam vissza.

- Mert lehet akkor nem biztos, hogy velem jöttél volna.-simított végig a combomon. Elmosolyodtam csak és kinéztem az ablakon.

- Szerintem most már elmondhatod. Már elhagytuk a várost.

- Haza megyünk.-vonta meg a vállát lazán. Egy pillanatra kinyitottam a számat majd becsuktam.

- Ugye tudod, hogy én Madridba születtem?-tettem fel végül szépen megfontoltan a kérdést.

- Miért ne tudnám?-forgatta a szemeit szórakozottan.- Nem is úgy gondoltam.

- Sergio ez nem korai?

- Tessék?-kérdezett vissza lazán.- Mire gondolsz Naty?

- Haza viszel…

- Sevillaba.-fejezte be helyettem a mondatot.

- Ez nem hiszem, hogy jó ötlet.-ráztam meg a fejemet határozottan. A focista kikerekedett szemmel pislogott rám majd elnevette magát. Tudtam, hogy jelen pillanatban is szórakozik rajtam. Bár be kell vallanom ebben a szent pillanatban én nem tartom viccesnek ezt a helyzetet.

- Sergio…

- Pontosan ezért nem mondtam el, hogy hova megyünk. Amúgy is…Találkoztál már a bátyámmal.

- Emlékszel hogyan is?-kontráztam vissza.- Feletted… Az ágyban.

- Ha jól emlékszem alattam…-javított ki. Csak duzzogva fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt és kibámultam az ablakon. Igen tartok a találkozástól. Nem igazán voltam felkészülve erre a lehetőségre. Magammal se vagyok igazán tisztában, hogy mit akarok. Végig simított a combomon, mire rápillantottam.

- Semmi baj se lesz. Megígérem…

…Nem mondhatom, hogy teljesen megnyugodtam voltam amikor megérkeztünk. Sergio leparkolt egy csodálatos ház előtt és gyorsan kipattant a kocsiból, hogy ajtót nyisson nekem.

-Nem kell puncsolnod.-forgattam a szemeimet. Átölelte a derekamat és megcsókolt.

- Nem puncsolok.-vigyorodott el.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy ez a helyzet most kicsit fura lesz?

- Most Casillas miatt mondod ezt?-kérdezett rá.

- Is.-húztam meg a vállam.

- Megígérted, hogy nem foglalkozol vele. Emlékszel?

- Igen emlékszem.-bólintottam lassan.

- Csak annyi a feladatod, hogy jól érezd magad. Menni fog?

- Ugye tudod ezek után én is bemutatlak a családomnak.-jelent meg egy sunyi vigyor az arcomon.

- És most meg kellene rémülnöm?-kérdezett vissza…

…Meglepődtem… Tényleg őszintén meglepődtem, hiszen José Maria az apukája és Paqui az anyukája kedvesen fogadtak. Szerintem tisztában voltak mindennel… Vagy is Sergio szerintem már mesélt rólam nekik. Egyetlen rossz kérdést se tettek fel és ezzel mindannyiunk dolgát megkönnyítették.

-És most hova megyünk?

- Mutatok neked valamit.

- Ugye tudod, hogy lassan kezdek félni tőled amikor ezt mondod.-fogtam meg a kezét.

- Olyat akarok mutatni amit nem tudsz rólam.

- Persze. Mert én már egy nyitott könyv vagyok számodra.

- Nem kimondottan.-húzta meg a vállát.

És ezek után Sergio mesélni kezdett… Mindenről… Bármiről kérdezhettem és ő eléggé őszintén válaszolt.

-Imádom a lovakat… Sokan nem tudják, de ez egy családi vállalkozás.

- Lovakkal foglalkozik a családod?

- Lovakkal és a focival.-vonta meg a vállát.

- De úgy tudom a szerződésed miatt…

- A szerződés miatt.-bólintott.- De te kipróbálhatod.

- Sese…

- Félsz a lovaktól?—vigyorodott el rajtam.

- Hát… Nagyobb biztonságban érzem magam a motorokon.-vallottam be őszintén. Megcirógatta az arcomat és kaptam egy csókot tőle.

- Valahogy tudtam, hogy ezt fogod mondani. Nem kell félned.

- De ugye tudod, hogy a motort én irányítom.

- De azt is tudom, hogy a motor is képes lelökni magáról… Nem is kell nagyon messzire mennünk. Alvaro nem ezért van jelenleg is kórházban?

- Oké… Most erre nem tudok jó ki fogást. –sóhajtottam fel…

…Bele mentem. Órákat töltöttünk Sergioval a lovas pályán vagy hol és szokás szerint elérte, hogy bízzak benne és bízzak a lovakban is. A családi házhoz visszaérve anyukája szerint nem sok híja a vacsorának, de semmi féle segítségemet nem fogadta el.

-Felhívom Alvarot.-suttogtam Sergionak, aki csak bólintott. Kisétáltam az udvarra és leültem a lépcsőre, miközben a motoros barátom már fel is vette.- Hogy vagy Bati?

- Szia Naty. Egész jól bár még mindig nem engednek haza.

- De miért?

- Azt mondta a doki, hogy jobb ha még pár napot még itt töltök. De őszintén… Unom magam.-jelentette ki. Elnevettem magam.

- Türelem türelem.

- Tudom.-motyogta.- Milyen Sevilla és környéke?

- Te tudtad?-csodálkoztam el.

- Csak tippeltem… Jó, hogy tudtam. Engedélyt kért tőlem.

- Fura… Meglepő… De még is jó.-vallottam be őszintén.

- Új élet Naty…Ez az új élet.-véleményezte miközben hangokat hallottam. Elköszöntem Alvarotól és besétáltam a házba. Sergio már várt rám, hiszen mosolyogva fogta meg a kezemet.

- Minden rendben?-tettem fel bátortalanul a kérdést, mire a semmiből megjelent a bátya és megölelt.

- Ohh Naty… Örülök, hogy látlak… Így ruhában.-vigyorgott rám és éreztem, hogy elpirultam. Tudom, hogy az első találkozásunkat aligha fogja elfelejteni. Pedig bármit megadnék érte, hogy semmis legyen.

- René…-zsörtölődött Sergio mellettem miközben a bátya megölelte őt is.

- Most mi van? Csak vicceltem.-rántotta meg a vállát vigyorogva. Sergio csak a szemeit forgatta és megfogta a kezemet. Bátortalanul elmosolyodtam és közelebb léptem hozzá.

- Nem vicces.

- Abban a pillanatban én se, gondoltam annak. Nem nagy élmény az öcsémet az ágyba találni…

- Oké… oké… Ezt inkább ne részletezzük. Felejtsük el ami történt.-fakadtam ki és a Ramos testvérek nevetni kezdtek rajtam.

- Itt van Miriam is. Anyával a konyhába.

- A nővéred?-fordultam a focista felé aki lassan bólintott.

- Nyugi. Nem lesz semmi baj.

Ebbe annyira nem voltam biztos. Tudom, hogy tartottam ettől az egész találkozótól és abban se voltam biztos, hogy a család egyáltalán kedvelni fog. Jó tudom nem is nekik kell megfelelnem…

…Nem igazán lepődtem meg. Miriam Sergio nővére elég távolságtartó volt velem. Csak azok a szokásosnak mondható kérdések és válaszok hangoztak el köztünk.

-Beszélek vele ha szeretnéd.-suttogta nekem Sergio ahogy segítettem kivinni a mosatlant a konyhába.

- Nem kell. Kérlek.-vettem el tőle a tányérokat.- Kérlek.

Közelebb lépett hozzám és átkarolta a derekamat. Egy aprócska mosoly jelent meg az arcomon és átkaroltam a nyakát.

-Pedig…

-Nem.-vágtam rá akaratosan.

- Bírom amikor ilyen vagy.

-Ne hízelegj!-nyögtem fel. Elvigyorodott és kaptam egy csókot. Csak egy bibi volt. Pont ekkor lépett be a nővére a konyhába.

- Ohh… -nyögte ki cseppet gúnyosan. Sergioval összenéztünk és az ajkaimat rágcsálva léptem el a focistától.

- Miriam…-biccentett a focista kicsikét kimérten.

- Mióta szokásod haza hozni a csapattársaid exét?-tette fel komolyan a kérdést a nő. A gyomrom egy pillanat alatt görcsbe rándult és volt olyan érzésem ma még kilyukadunk itt.

- Mondtam, hogy ezt a témát hanyagoljuk.

- Csak egy ártatlan kérdés volt.

- Sergio hagyd.-szorítottam meg a kezét. Valahogy próbáltam elengedni a sértéseit… Nem éri meg azon kiakadnom, hogy mit szól a testvére.

- Skalpokat gyűjtesz?-kaptam kérdést hirtelen.

- Tessék?-lepődtem meg.

- Szerintem jól hallottad.

- Tudod mit? Szakadj le rólam…

18. fejezet

Lassan mozdultam meg és hiába nyújtottam ki a kezem szinte azonnal rájöttem egyedül vagyok az ágyban. Pedig tisztán tudom, hogy Ramos itt volt velem amikor elaludtam. Hatalmasat sóhajtottam és kinyitottam a szemem. Reggeli nap fény töltötte be a szobámat és kicsikét örültem, hogy a saját ágyamban aludtam.

-Azt hittem még alszol.-szólalt meg az ajtóban meglepetésemre Sergio. Felé fordultam és elmosolyodtam. Ott állt az ajtóban boxerben és két bögre kávéval a kezében.

- Szia.-kúsztam vissza a helyemre. Megkerülte az ágyat és leült mellém. A két bögrét lehelyezte az éjjeli szekrényre majd közelebb hajolt hozzám és megcsókolt.

- Ugye tudod, hogy semmi kaja sincs a hűtötökben.-vigyorodott el ahogy elszakadt tőlem.

- Mondanám, hogy meglepetés de Sergio se arról híres, hogy vásároljon.-húztam meg a vállam. Felnevetett a focista és kaptam még egy csókot tőle.- Megrúgtalak éjszaka?-piszkáltam meg a haját.

- Ugye tudod észre se veszem, hogy ha valaki megrúg… A munkámmal jár.-nyomott egy puszit az orromra, majd hirtelen felém kerekedett és megtámaszkodott a karjain fejem mellett.

- Ugye tudod, hogy nem csak a te bátyád képes ránk törni az ajtót?-kérdeztem kuncogva, hiszen csikizni kezdett miközben a takaró alatt a hasamat csókolgatta.

- Ugye tudod, hogy van olyan is, hogy zár az ajtóban?-bújt ki egy pillanatra a takaró alól.

- Ugye tudod…-kezdtem sokadjára ugyan úgy a mondatomat.- Nekem jelenésem van a kórházban, hiszen megígértem Alvaronak.

- Igen tudom.-sóhajtott fel és puszit nyomott a köldökömbe. Megsimogattam az arcát.

- Sajnálom Sese.

- Nem kell.-rázta meg a fejét egy fél oldalas mosollyal az arcán.- Nem kell semmit se…

…Éppen végeztem a pékségben, hiszen megígértem Alvaronak viszek neki friss péksüteményt. Tudom nagyon is unja már a kórházi kosztot.

-Szia Sebi.-szóltam bele a telefonba ahogy a kocsi kulccsal bajlódtam.

- Szia Naty. Eszedbe jutottam?-nevetett fel.

- Bocsánat, de kicsit zsúfolt volt az elmúlt pár nap. De most már itthon vagyunk Madridban.

- Alvaro hogy van?

- Fáradt… Nyűgös… Éhes…-soroltam a jelzőket.- Hogy is mondjam? Tipikus pasi.

- Gonosz vagy vele.-szórakozott a német barátom.

- Dehogy.-ráztam meg a fejem.- Sebi mondanom kell valamit.

- Tudom miről akarsz beszélni Naty… Nem kell túl magyaráznod.

- Tudod, hogy melletted akartam lenni. Segíteni akartam.-motyogtam.

- De most inkább támogasd Alvarot. Mielőtt túlságosan halálra idegesítené a nővéreket.

Felnevettem miközben beültem a kocsiba. Tudom túlságosan jó kedvem van…

-Ugye tudod, hogy mennyire gonosz vagy jelenleg.

- Tommi három napja kínoz… Ne csodálkozz ha esetleg gonoszabb vagyok a megszokotnál.

- Most meg kellene, hogy sajnáljalak?-kontráztam vissza mire kacagni kezdett.- Majd ha lesz időm megsajnállak.

- Aha… Gondolom mennyi időd lesz megsajnálni.-ha jól ismerem jelenleg is a szemeit forgatja.

- Sebastian…-dohogtam.

- Nem mondtam semmi rosszat.

- Csak gondoltál?-kontráztam vissza nevetve…

…Megkönnyebbültem, hogy Sebastian ennyire jól viselte azt a tényt, hogy nem fogok elutazni vele az első futamra. Szerintem ő ezzel már tisztában volt abban a szent pillanatban amikor átadta nekem a jegyet Katarba. Leparkoltam az ismerős kórház előtt és magamhoz vettem a táskámat és a péksüteményes papírzacskót és besétáltam a jól ismert klinika udvarára. Legnagyobb meglepetésemre Alvarot azonnal megpillantottam, hiszen egy fiatal nővérke tolta a tolókocsiját.

-Szia Bicebócám.-léptem közelebb hozzájuk mosolyogva. A nővérke mosolyogva konstatálta, hogy hozzátartozó vagyok így magunkra hagyott.

- Ugye hoztál nekem valami normális kaját?-nyögött fel Bati miközben leroskadtam a padra.

- Persze. Nem felejtettelek el.-mosolyodtam el.- De csak péksütire volt időm.

- Miért van olyan érzésem, hogy az egész Ramos miatt sikerült így?-kérdezett rá miközben átadtam neki a zacskót.

- Tessék?

- Van egy olyan érzésem, hogy azért csak ennyi kaját kaptam mert Ramos elterelte a gondolataidat.

- És mi van ha így is történt volna?-kontráztam vissza és rájöttem elpirultam. Bati csak a szemeit forgatta miközben kikapta a péksütit és hatalmasat harapott belőle.

- Az csak azt jelentené, hogy legalább mozgalmas éjszakád volt.-szólalt meg miután lenyelte a falatot.

- Oké…-nyögtem fel.- Azt hiszem mostanában túlságosan ki vagy éhezve.

- Ágyhoz vagyok kötve.-felelte teljesen ártatlanul. Bár a komolysága csak pár pillanatig tartott, hiszen mind a ketten hangosan nevetni kezdtünk. Pár pillanatig csak ültünk egymás mellett és Alvaro volt az aki megfogta a kezemet. Elmosolyodtam rajta. Most is ugyan olyan kellemes meleg a keze, mint mindig.

- Sebastiannal beszéltem. Addig nem fogok elutazni vele, míg meg nem gyógyulsz.

- Szerződéseddel van a csapattal Naty.-rázta meg a fejét.

- Ugye tudod, hogy nem érdekel jelenleg a szerződésem?-kérdeztem vissza és megvontam a vállam. Alvaro csak a homlokát ráncolta és egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Hogyan köszönhetném ezt meg neked?

- Te se engedted, hogy köszönjek bármit is az ősszel.-kontráztam vissza. Megcirógatta a kezemet és mosolyogtam rá.

- Akkor te és Ramos…

- Eljött tegnap hozzám.-kezdem el lassan beszélni.- Elmondott mindent.

- Tudott ő is róla.

- Tudom.-bólintottam.- Ha teljesen őszinték akarunk lenni szerintem rajtam kívül mindannyian tudtatok arról, hogy mi történik körülöttem.

- Szerintem Vettel se tudott róla.-vonta meg a vállát Alvaro és a szemeimet forgattam. Azt hiszem jobb is, hogy Sebastian csak később tudott meg mindent.

- Személy szerint idióta voltam, mert nem akartam látni, hogy valami baj van. Hogy baj  van a kapcsolatomban.-vallottam be talán most először hangosan és őszintén. Bati csak komolyan figyelt. Szerintem az elmúlt hetekben pontosan erre várt… Hogy mikor fogok „kiborulni”.

- De vele más nem?

- Most Sergiora gondolsz?-kérdeztem vissza.

- Szerinted kire gondolok? Szerintem nem Vettel fejét csavartad el.

- Te tényleg meghülyültél.

- Nem csak… Mindegy…-legyintett.- Tudod lehet hazudtunk… Hazudtunk. De a javadat akartuk.

- Tudom… Pontosan úgy, mint ahogy én a bátyámét.

- Hogy jön most a képbe Sergio?-csodálkozott el miközben lassan tolni kezdtem a kocsiját. Nagyot nyeltem és most már nem tudtam visszaszívni.

- Emlékszel a barátnőjére?

- Melyikre gondolsz?-vigyorodott el.

- Vicces vagy… De Theresara gondolok.

- Theresa meghalt.-nézett rám Alvaro úgy, mint ha elment volna a maradék eszem. Ajkaimat rágcsáltam és megráztam a fejemet.- Tessék? Most meghülyültél?

- Nem… Pár hete amikor haza értem a futásból ott állt a ház előtt.

- Gondolom Sergio semmit se sejt ebből.-véleményezte és csak megráztam a fejem.- Naty ugye tudod, hogy jelenleg ugyan azt teszed mint mi? Hazudsz Sergionak. Ki fog akadni ha megtudja.

- Elzavartam Theresat.

- Mert szerinted sokáig távol marad a bátyádtól? Sose arról volt híres, hogy feladja. Naty…-fogta meg a vállán pihenő kezemet.- Őszintének kell lenned a bátyáddal. Mond el neki… Kérlek.

17. fejezet

A rádió halkan szól miközben magam elé bámulok a piros lámpánál ácsorogva. Fáradtnak érzem magam, miközben tudom tartanom kell még magam… Alvarora hosszú rehabilitáció vár vagy legalább is motorosokhoz képest hosszú felépülése lesz… Fogalmam sincs, hogyan fogja viselni. Hiszen most kezdődött a szezon.  De megfogadtam mindenben segíteni fogok neki… Pontosan ugyan ezt tette velem ő is a télen a balesetem után. Emellett általában mindig mellettem áll. Felnyögtem és elindultam, hiszen már másodjára dudáltak rám. Haza kell mennem… Van egy kis időm és meg kell próbálnom pihenni, mert az elmúlt pár nap rohadt hosszú volt…

…Éppen kimásztam a zuhany alól és magamra csavartam a sötétkék törölközőt. Bele pillantottam a tükörbe és egy pillanatra elszörnyülködtem. Hatalmas karikák virítanak a szemem alatt… Ezen nem is csodálkozok, hiszen három-négy napja alig aludtam… Egyik pillanatban még Sepangban voltam… Majd kaptam az üzenetet és mentem is Dohába Alvarohoz. Pedig eddig nem éreztem magam fáradtnak vagy legalább is nem akartam tudomást venni róla. Megcsóváltam csak a fejemet, amikor valaki nemes egyszerűséggel rátenyerelt a csengőre. Nem akartam senkivel se beszélni. Nem akartam társaságot így döntöttem arra, hogy akárki az elküldöm a fenébe. Végig trappoltam a nappalin és kitártam a bejárati ajtót.

-Nem szeretnék senkivel se beszélni.-fakadtam ki, de hirtelen elakadt minden szavam.

- Azért reméltem, hogy velem igen.-közölte azonnal a vendégem szinte reflexből.

- Sese?-csodálkoztam el és abban a szent pillanatban elvörösödtem. Olyan érzés kerített hatalmába, mint ha először látna így… Ennyire alul öltözötten. Pedig ezen már túl vagyunk. Őszintén nem is egyszer.

- Ezek szerint nem felejtettél el. Beengedsz?-húzta fel a szemöldökét.- Vagy a szomszédoknak műsort akarsz szolgáltatni?-összenéztünk egy pillanatra és egy sóhaj után engedtem utat neki. Sergio nemes egyszerűséggel került ki és sétált el mellettem. Ismeri már a járást a lakásban. A bőrdzsekijéből kibújt és a fotelbe dobta, majd levágta magát a kanapéra nappali közepén. Örülhetek, hogy a bátyám nincs itthon. Kínos lesz ez a beszélgetés így is, nem kellene még ő is ide.

- Hogy kerülsz ide?-csodálkoztam el és lassan közelebb sétáltam hozzá..- Honnan tudtad, hogy haza jöttem?

- A Suzuki bejelentette, hogy Alvarot haza hozták Madridba… Így gondoltam, hogy te is vele jöttél, hiszen tudom ott voltál vele Katarban.

- Igen… Combcsonttörést szedett össze a szabadedzésen.

- Láttam.-biccentett. Kényelmetlenül húztam össze magamon a törölközőt. Összeszólalkoztunk mielőtt elutaztam… Igazából én kiabáltam vele és még fel is pofoztam… Mert megtudtam, hogy tudott mindent. Hogy Iker és Rosie…

- Natalien…-mondta ki a nevemet csendesen.

- Meg akarod magyarázni?-kérdeztem rá. Mellkasom előtt összefontam a karomat és az se zavart, hogy fázok.

- Ha végre hagynád.-forgatta a szemeit úgy ahogy szokta.

- Hallgatlak. - egyeztem bele végül. Haragudtam akkor rá... Alvarora és a bátyámra is... Hazudtak... De ugyan annyira voltam hibás mint ők... Naiv picsaként gondoltam, hogy az életem tökéletes. Azonban rájöttem már, hogy nem tudok haragudni rá. Most már nem. Csak álltam a kanapé mellett már szinte dideregve. De dacoltam… Dacolni akartam. Nem akartam, hogy gyengeségemet lássa. Pedig tudom túlságosan kiismert már. Az idő alatt amíg felálltam a padlóról ő megismert… Teljes mértékben megismert és olyan vagyok számára mint egy nyitott könyv.

- Sajnálom, hogy hazudtam… Nagyon sajnálom.

- Ezt már mondtad.-nyögtem fel, hiszen tényleg nem mondott jelenleg újat.

- Igen tudtam arról, hogy Iker mit tett… Meg igen… Mondtam amit mondtam neki… De akartalak…

- Tessék?-csodálkoztam el és kicsikét kíváncsian kezdtem el ficeregni.

- Vonzottál… Már hónapokkal ezelőtt. A kisugárzásod… A stílusod… -kezdte el sorolni a jelzőket. – A kedvességed…

- Inkább állj le jó? Ágyba csábítottál már nem egyszer. Nem kell bókolnod.

- Ez az igazság Natalien.-pattant fel a kanapéról. Ahogy tett felém egy lépést próbáltam hátrálni, de nem tudtam. A lábaim nem engedelmeskedett az akaratomnak. Csak szomorúan pislogtam rá, miközben a sevillai tekintetéből csak úgy sütött az elszántság. Óvatosan cirógatta végig a karomat, ami miatt libabőrös lettem… És hiába akartam volna ezt letagadni nem tudtam. Halvány mosoly futott át az arcán de nem szólalt meg. Azt hiszem arra vár, hogy kibukjak… Hogy kiabáljak… Tomboljak…

- Tudom, hogy haragszol rám.-bukott ki belőle miután nem tudtam semmit se mondani neki.

- Haragszom…-jelentettem ki rekedtes hangon.- Vagy is haragudtam rád.

- És már nem?-döntötte oldalra a fejét és láttam rajta mennyire kíváncsi.

- Ha haragudnék akkor nem lennél itt.-vallottam be őszintén.-Már Malajziába menet a repülőn rájöttem, hogy egy picsa voltam… Egy idióta picsa.-hangsúlyoztam ki a legfontosabb szavakat, hiszen tényleg rájöttem túlságosan hirtelen cselekedtem. Ramos arcára egy mosoly költözött, de amint rá pillantottam próbált ismét komoly lenni.- Csak egyszerűbb volt. Egyszerűbb volt haragudni rád… Vagy is rád is.

- Ahogy mondtam sajnálom Natalien. De…

- De?-kérdeztem vissza.

- Most őszinte voltam veled. Amit akkor mondtam neked a ház előtt minden igaz volt.

- Arra a részre gondolsz, hogy vonzottalak valami miatt?-kérdeztem rá, miközben az ujjai az enyémen kalandoztak. Kicsikét hihetetlen, hogy nem akar hirtelen leteperni. Ki vár… Mint ha hagyná, hogy én tegyem meg az első lépést.

- Igen… Igen, arra. -mosolyodott el.-Őszinte voltam.- szeretem ezt a mosolyát. Közelebb hajoltam hozzá és arcon pusziltam lágyan.

- Bocsánatot szeretnék kérni Sergio… Tényleg bocsánatot szeretnék kérni… Hülye voltam.-vallottam be, miközben a mellkasára csúsztattam a kezem.- Sokat köszönhetek neked. Támogattál abban az időszakban, amikor nem gondoltam, hogy talpra tudok állni.-morfondíroztam el hangosan. Lefogta az ujjaimat hiszen túlságosan elméláztam és ezzel sikerült visszatérítenie a valóságba.

 - Nem a köszönetért vagyok itt Natalien.-csóválta meg a fejét komolyan. Hirtelen cselekedtem és csókoltam meg. Veszekedtünk... Haragudtam rá és mondtam csúnya dolgokat... De a viselkedésem ellenére is visszajött... Hiszen itt van velem... Bocsánatot kért... Percek múlva szakadtam el tőle, és csak elmosolyodtam miközben a hajamba túrt lágyan. Megkönnyebbültem. Az a kellemes megnyugtató érzés a lelkembe költözött. Mellettem van…

- Itt maradsz velem?-tettem fel csendesen a kérdést és csak bízni tudtam a válaszban.

- Nem állt szándékomba elmenni.-rázta meg a fejét és elvigyorodtam. Pontosan erre a válaszra vártam…

...Elmosolyodtam miközben megérintettem a focista borostás bőrét. Rám pillantott és fél oldalas vigyor jelent meg az arcán. Bele csókolt a tenyerembe.

-Fáradt vagy?

- Kicsikét?-kérdeztem vissza csendesen.

- Jobb ha pihensz.-állapította meg és fentebb húzta rajtam a takarót.

- Napok óta a kórházban aludtam egy kényelmetlen fotelben.-nem panaszkodni akartam. Csak kibukott belőlem, hogy milyen is volt az elmúlt pár napom. Sergio kicsikét kényelmesebben helyezkedett el mellettem és így a vállához bújtam és hagytam, hogy a hajamat piszkálja.

- De a barátod miatt tetted.-nyomott egy puszit a homlokomra.