17. fejezet

A rádió halkan szól miközben magam elé bámulok a piros lámpánál ácsorogva. Fáradtnak érzem magam, miközben tudom tartanom kell még magam… Alvarora hosszú rehabilitáció vár vagy legalább is motorosokhoz képest hosszú felépülése lesz… Fogalmam sincs, hogyan fogja viselni. Hiszen most kezdődött a szezon.  De megfogadtam mindenben segíteni fogok neki… Pontosan ugyan ezt tette velem ő is a télen a balesetem után. Emellett általában mindig mellettem áll. Felnyögtem és elindultam, hiszen már másodjára dudáltak rám. Haza kell mennem… Van egy kis időm és meg kell próbálnom pihenni, mert az elmúlt pár nap rohadt hosszú volt…

…Éppen kimásztam a zuhany alól és magamra csavartam a sötétkék törölközőt. Bele pillantottam a tükörbe és egy pillanatra elszörnyülködtem. Hatalmas karikák virítanak a szemem alatt… Ezen nem is csodálkozok, hiszen három-négy napja alig aludtam… Egyik pillanatban még Sepangban voltam… Majd kaptam az üzenetet és mentem is Dohába Alvarohoz. Pedig eddig nem éreztem magam fáradtnak vagy legalább is nem akartam tudomást venni róla. Megcsóváltam csak a fejemet, amikor valaki nemes egyszerűséggel rátenyerelt a csengőre. Nem akartam senkivel se beszélni. Nem akartam társaságot így döntöttem arra, hogy akárki az elküldöm a fenébe. Végig trappoltam a nappalin és kitártam a bejárati ajtót.

-Nem szeretnék senkivel se beszélni.-fakadtam ki, de hirtelen elakadt minden szavam.

- Azért reméltem, hogy velem igen.-közölte azonnal a vendégem szinte reflexből.

- Sese?-csodálkoztam el és abban a szent pillanatban elvörösödtem. Olyan érzés kerített hatalmába, mint ha először látna így… Ennyire alul öltözötten. Pedig ezen már túl vagyunk. Őszintén nem is egyszer.

- Ezek szerint nem felejtettél el. Beengedsz?-húzta fel a szemöldökét.- Vagy a szomszédoknak műsort akarsz szolgáltatni?-összenéztünk egy pillanatra és egy sóhaj után engedtem utat neki. Sergio nemes egyszerűséggel került ki és sétált el mellettem. Ismeri már a járást a lakásban. A bőrdzsekijéből kibújt és a fotelbe dobta, majd levágta magát a kanapéra nappali közepén. Örülhetek, hogy a bátyám nincs itthon. Kínos lesz ez a beszélgetés így is, nem kellene még ő is ide.

- Hogy kerülsz ide?-csodálkoztam el és lassan közelebb sétáltam hozzá..- Honnan tudtad, hogy haza jöttem?

- A Suzuki bejelentette, hogy Alvarot haza hozták Madridba… Így gondoltam, hogy te is vele jöttél, hiszen tudom ott voltál vele Katarban.

- Igen… Combcsonttörést szedett össze a szabadedzésen.

- Láttam.-biccentett. Kényelmetlenül húztam össze magamon a törölközőt. Összeszólalkoztunk mielőtt elutaztam… Igazából én kiabáltam vele és még fel is pofoztam… Mert megtudtam, hogy tudott mindent. Hogy Iker és Rosie…

- Natalien…-mondta ki a nevemet csendesen.

- Meg akarod magyarázni?-kérdeztem rá. Mellkasom előtt összefontam a karomat és az se zavart, hogy fázok.

- Ha végre hagynád.-forgatta a szemeit úgy ahogy szokta.

- Hallgatlak. - egyeztem bele végül. Haragudtam akkor rá... Alvarora és a bátyámra is... Hazudtak... De ugyan annyira voltam hibás mint ők... Naiv picsaként gondoltam, hogy az életem tökéletes. Azonban rájöttem már, hogy nem tudok haragudni rá. Most már nem. Csak álltam a kanapé mellett már szinte dideregve. De dacoltam… Dacolni akartam. Nem akartam, hogy gyengeségemet lássa. Pedig tudom túlságosan kiismert már. Az idő alatt amíg felálltam a padlóról ő megismert… Teljes mértékben megismert és olyan vagyok számára mint egy nyitott könyv.

- Sajnálom, hogy hazudtam… Nagyon sajnálom.

- Ezt már mondtad.-nyögtem fel, hiszen tényleg nem mondott jelenleg újat.

- Igen tudtam arról, hogy Iker mit tett… Meg igen… Mondtam amit mondtam neki… De akartalak…

- Tessék?-csodálkoztam el és kicsikét kíváncsian kezdtem el ficeregni.

- Vonzottál… Már hónapokkal ezelőtt. A kisugárzásod… A stílusod… -kezdte el sorolni a jelzőket. – A kedvességed…

- Inkább állj le jó? Ágyba csábítottál már nem egyszer. Nem kell bókolnod.

- Ez az igazság Natalien.-pattant fel a kanapéról. Ahogy tett felém egy lépést próbáltam hátrálni, de nem tudtam. A lábaim nem engedelmeskedett az akaratomnak. Csak szomorúan pislogtam rá, miközben a sevillai tekintetéből csak úgy sütött az elszántság. Óvatosan cirógatta végig a karomat, ami miatt libabőrös lettem… És hiába akartam volna ezt letagadni nem tudtam. Halvány mosoly futott át az arcán de nem szólalt meg. Azt hiszem arra vár, hogy kibukjak… Hogy kiabáljak… Tomboljak…

- Tudom, hogy haragszol rám.-bukott ki belőle miután nem tudtam semmit se mondani neki.

- Haragszom…-jelentettem ki rekedtes hangon.- Vagy is haragudtam rád.

- És már nem?-döntötte oldalra a fejét és láttam rajta mennyire kíváncsi.

- Ha haragudnék akkor nem lennél itt.-vallottam be őszintén.-Már Malajziába menet a repülőn rájöttem, hogy egy picsa voltam… Egy idióta picsa.-hangsúlyoztam ki a legfontosabb szavakat, hiszen tényleg rájöttem túlságosan hirtelen cselekedtem. Ramos arcára egy mosoly költözött, de amint rá pillantottam próbált ismét komoly lenni.- Csak egyszerűbb volt. Egyszerűbb volt haragudni rád… Vagy is rád is.

- Ahogy mondtam sajnálom Natalien. De…

- De?-kérdeztem vissza.

- Most őszinte voltam veled. Amit akkor mondtam neked a ház előtt minden igaz volt.

- Arra a részre gondolsz, hogy vonzottalak valami miatt?-kérdeztem rá, miközben az ujjai az enyémen kalandoztak. Kicsikét hihetetlen, hogy nem akar hirtelen leteperni. Ki vár… Mint ha hagyná, hogy én tegyem meg az első lépést.

- Igen… Igen, arra. -mosolyodott el.-Őszinte voltam.- szeretem ezt a mosolyát. Közelebb hajoltam hozzá és arcon pusziltam lágyan.

- Bocsánatot szeretnék kérni Sergio… Tényleg bocsánatot szeretnék kérni… Hülye voltam.-vallottam be, miközben a mellkasára csúsztattam a kezem.- Sokat köszönhetek neked. Támogattál abban az időszakban, amikor nem gondoltam, hogy talpra tudok állni.-morfondíroztam el hangosan. Lefogta az ujjaimat hiszen túlságosan elméláztam és ezzel sikerült visszatérítenie a valóságba.

 - Nem a köszönetért vagyok itt Natalien.-csóválta meg a fejét komolyan. Hirtelen cselekedtem és csókoltam meg. Veszekedtünk... Haragudtam rá és mondtam csúnya dolgokat... De a viselkedésem ellenére is visszajött... Hiszen itt van velem... Bocsánatot kért... Percek múlva szakadtam el tőle, és csak elmosolyodtam miközben a hajamba túrt lágyan. Megkönnyebbültem. Az a kellemes megnyugtató érzés a lelkembe költözött. Mellettem van…

- Itt maradsz velem?-tettem fel csendesen a kérdést és csak bízni tudtam a válaszban.

- Nem állt szándékomba elmenni.-rázta meg a fejét és elvigyorodtam. Pontosan erre a válaszra vártam…

...Elmosolyodtam miközben megérintettem a focista borostás bőrét. Rám pillantott és fél oldalas vigyor jelent meg az arcán. Bele csókolt a tenyerembe.

-Fáradt vagy?

- Kicsikét?-kérdeztem vissza csendesen.

- Jobb ha pihensz.-állapította meg és fentebb húzta rajtam a takarót.

- Napok óta a kórházban aludtam egy kényelmetlen fotelben.-nem panaszkodni akartam. Csak kibukott belőlem, hogy milyen is volt az elmúlt pár napom. Sergio kicsikét kényelmesebben helyezkedett el mellettem és így a vállához bújtam és hagytam, hogy a hajamat piszkálja.

- De a barátod miatt tetted.-nyomott egy puszit a homlokomra.