2018. február 19., hétfő

70. fejezet






Péntek délelőtt van. A szabadedzések még nem kezdődtek el, de attól már rég a pályán vagyunk. Őszintén egész idő alatt azon gyakorlatoztam, hogy elkerüljem a Team Lotus környékét. Tudom… Tudom… Örökre nem menekülhetek Heikki elől. Nem sülne ki belöle semmi jó… Amúgy is… Amit tettem nem tudom megmagyarázni. Talán jobb is ha nem keresek ki fogást a tetteimre. Megtörtént és kész. Papír lapokat olvasgattam amin Sebastian média eseményei szerepelnek. Sajnos nem voltam eléggé résen, hiszen rossz felé fordultam és pontosan Heikkit láttam magam előtt.  Annyi időt se hagytam neki, hogy megszólaljon hiszen sarkon fordultam és elindultam a Forca India felé.
-Naty…-hallottam meg a nevemet, de nem reagáltam. Lépteimen nem lassítottam.- Naty… Naty kérlek állj már meg!
Nagyot sóhajtottam és lassítottam a lépteimen. Nem tehettem meg, hogy nem állok meg neki, hiszen tudja hogy észre vettem.
-Szia. Hogy vagy?                
-Kerülsz engem?-kérdezett vissza szinte azonnal. Csak most néztem fel rá és be kell vallanom majdnem elnevettem magam. Egy tűzoltósisakot viselt. Talán a riport miatt, de jelen pillanatban nagyon is nevetségesnek tűnik.
-Nem dehogy.-ráztam meg a fejem és jobb híján csak a fel fele mutogattam, hogy a fejére mutattam. Heikki értetlenül pislogott rám.- Csak…
-Nem értelek.-vallotta be teljesen őszintén.
- Fejeden felejtetted a sisakot és kicsikét viccesen nézel így ki.-mondtam el az igazat. Zavartan körbe nézett a finn pilóta és a szomszédos motorhome ablakába megpillantotta magát és lekapta a fejéről a sisakot.
- Ja… Ez a múltkori futam emlékére van.
-Valahogy sejtettem… De ne beszéljünk róla.-ráztam meg a fejem. Lezártnak tekintettem a témát és a beszélgetést is, hiszen sarkon fordultam és indultam volna el, de a kezem után kapott. Meglepődve fordultam vissza miközben az ujjai bilincsként zárultak a csuklómra.
- És ha én beszélni szeretnék veled?
-Hagyj kérlek Heikki!-ráztam meg a fejem.
- Naty…
- Itt van Catherine?-kérdeztem rá.
-Igen…-vallotta be csendesen. Látom rajta, hogy reflex szerűen jött a válasza és talán nem is akarta velem közölni ezt az információt.- Isaval tölti az időt ahogy szokta.
- Akkor kérlek engedj el!-könyörögtem neki. Pillanatok alatt uralokodott el rajtam a pánik szerű érzés. Szemeimet a könnyeim csípték és nagyott kellett nyelnem, hogy ne sírjam el magam.
- Naty…
- Kérlek most engedj el… Majd beszélünk… De most kérlek. Elszeretnék menni.
- Rendben.-egyezett bele végül. Amint elengedte a kezemet el is rohantam…
…A motorhomeba rohantam és bezárkóztam a mosdóba. Megmostam az arcomat hideg vízzel és vártam. Vártam, hogy a színem visszatérjen és emberek közé tudjak merészkedni. Előbb utóbb összefogják rakni a képet, hogy valami baj van velem… De szerencsére jelen helyzetben mindenki a saját gondjaival foglalkozik… Sebastian… Iker… Rosie… Alvaro…  Ahogy végre emberek közé tudtam merészkedni a kabátomat magamra vettem, a fülesemet pedig a nyakamba helyeztem. A garázsba érve Sebastiant az egyik szerelő láda tetején ücsörgött és a főmérnökével beszélgetett, miközben Tommi a sisakját ellenőrizte. Nem akartam megzavarni semmi féle beszélgetést így inkább a finnhez sétáltam.
-Segítsek?-dőltem neki az asztalnak.
- Azt hiszem megoldom.-vont vállat és láttam rajta, hogy keresett valamit. Kizárásos alapon nyújtottam át neki a dolgot amire tippeltem, hogy kereshet.
- Ez lenne az?
- Köszi Naty.-mosolygott rám. Hasonlóan tettem miközben a mellkasom előtt összefontam a karjaimat.
- Az unokatesód merre van?
- Milyen udvarias vagy Naty.-nevetett fel.
- Csak…-hebegtem habogtam zavaromban.- Csak Sebastian túlságosan nyugodt.
- Amúgy azt hiszem a bátyáddal van. A Ferrarinál, mint Fernando vendégei.
- Értem…-hümmögtem és a barátom felé pillantottam.
- Mióta vagy ennyire udvarias Natalien?
- Csak… Mindegy Tommi.-ráztam meg a fejem. Harsány kacagásra lettem figyelmes, ami nem mástól, mint Sebitől származott. Kíváncsian fordultam felé és megpillanthattam azt, hogy valamit matatott az overáljában és amikor talált egy lyukat elkezdett kacagni. Mindenki őt figyelte a garázsban. A szerelő fiúval, aki éppen mellette állt beszéltek valamit és megint kacagásban törtek ki. Mi csak kívül álló személyek azért mosolyogtunk, mert nekik jó kedvük volt.
- Gyerek.-rázta meg a fejét Tommi.
- De legalább mosolyog.-feleltem csendesen.
- Mióta visszajöttél mosolyog.
- Ez nem igaz Tommi tudod jól. A szerelem miatt van hol jobb, hol rosszabb kedve.
- Nagyon jól tudom, hogy Rosiera gondolsz… De megmondta Rosie, hogy van valakije… Tovább lépett.
-Hallottam róla.-feleltem lassan bólintva.- Nicky mesélt róla…
- És talán Sebastian is elfogadja, hogy most már vége.-húzta meg a vállát a finn, miközben felnéztem ismét és az említett személyt kerestem a tekintetemmel. Azonban sehol se láttam, így hatalmas meglepetésként ért ahogy átkarolt hátulról és nemes egyszerűséggel arébb pakolt.
- Mit csináltok?-puszilt arcon.
- Köszi Bambi… Tudok járni.-fordultam felé és láttam, hogy csillog az arca a nevetéstől kicsordult könnyeitől.
- Jó kedvem van.
- Észrevettük.-motyogta Tommi.
- Szerintem ez a mi hétvégénk lesz… Nyerhetünk.-vigyorgott ránk a német és mi akarva akaratlanul örültünk annak, hogy van önbizalma.
- Próféta szóljon belőled.-fejezte be a szöszmötölést mellettem a finn férfi.
- És ma este Rosieval vacsorázok.-jelentette be Sebi és mire bármelyikünk megszólalhatott volna nemesegyszerűséggel tovább állt…
…Szombat dél van, de olyan világos mint ha legalább is már este hat óra lenne. Csak ácsorgok a garázs bejáratánál és figyelem az eget… Lassan öt órája szakad az eső és nem úgy tűnik, mint ha el akarna a közel jövőben állni. Az időmérő két órán belül elkezdődne, de nem tudjuk, hogy egyáltalán lesz-e… A szabadedzésre is csak három pilóta merészkedett ki gyors kört futni. Felsóhajtottam és arra döntöttem átsétálok a motorhomeba egy forró teára. A mobilomat a kezembe véve lépkedtem és egy véletlen miatt tárcsáztam egy számot… Napok óta gondolkozok rajta, hogy beszélnem kellene vele, hiszen a legutolsó alkalommal amikor beszéltünk mosolyt tudott csalni az arcomra.
-Picsába…Picsába… Picsába…-szidkozódtam, hiszen a technika nem azt akarta amit én.
-Ramos.-hallottam meg a hangját a telefonba. Álmos morgós hangját.
- Szia… Szia Sergio…-túrtam a hajamba.-Felébresztettelek?
A vonal végén csend honolt. Kezdtem azt hinni, hogy vissza is aludt a honfitársam.
-Naty… Szia.
- Zavarok?-rágcsáltam az ajkaimat idegességemben.-Vagy van valaki veled? Az esti randid… Mert ha igen le is teszem.
- Naty…-ismételte meg a nevemet és elnevette magát.- Hajnalok hajnalán hívtál… Ne csodálkozz, hogy kicsikét lassú vagyok.
- Sajnálom… Csak az időeltolódás…Egy ideje már ebbe a zónába vagyok…
- Régóta vagy távol.-hümmögött.- Tudod itt még… Hajnali öt óra van.
- Komolyan mondod?-csodálkoztam el.- Sajnálom Sergio… De tényleg.
- Semmi baj. Jó hallani a hangod. Régen beszéltünk Naty.-mosolyodott el és a kedves szavaimmal a lelkemet is simogatta. Fura, hogy ismét kiváltotta belőlem ezt az érzést. A motorhomeba érve a pultos lánynak eltátogtam, hogy szeretnék egy teát, aki nemes egyszerűséggel bólintott és elmutogatta, hogy kihozza majd nekem a melegítő italt. Egy távolabbi kanapén foglaltam helyet.
-Sok volt a munka… És veled minden rendben?
-Összeszedtem egy kisebb sérülést, de elboldogulok vele.
- Ugye nem verekedtél össze senkivel?-kérdeztem rá csendesen és kicsikét aggódva.
- Nem szokásom!-felelte teljesen lazán és nem tudtam hirtelen, hogy kinevethetem-e, hiszen ez nem igaz. Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Sergio azt hiszem reped a plafon.
- Most miért? A Milannal fogunk játszani és nem a Barcelonával. Amúgy csak izomhúzódás. Nem komoly.
- De fájdalmas nem?
- Egy jó masszást nem utasítanék vissza.
- Szerintem van erre tökéletes alkalmazotja a csapatnak.
- Egy csinos nőtől szívesebben fogadnám.
- És most rám gondoltál?-nevettem fel.
- Ki másra?-kontrázott vissza mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az arcom egy pillanat alatt lángvörös lett.
- Jó… Ehhez én nem vagyok hozzá szokva. Pont Tőled.-vallottam be.
- Pedig…-húzta el a szót és jobbnak láttam, hogy ha be se fejezi a mondatát.
- Inkább tartsd meg a perverz gondolataidat magadnak Sergio.
- Persze… Tartsam meg magamnak.-kacagott fel.- Amúgy miért nem a pasidat zaklatod hajnalok hajnalán?
- Mondtam, hogy letehetem ha zavarlak.
- Nem zavarsz… Csak érdeklődtem.
- Minden nap beszélek Ikerrel… Most csak…-akadtam el hiszen nem tudtam, hogyan is fejezhetném ki magam helyesen.- Csak szeretnék veled beszélgetni nyugodtan…És tudom jobb kedvre derítesz.
- Ezzel tudod, hogy elárultad magad.
- Tessék?-csodálkoztam el és éreztem napok óta most először költözik valami melegség a lelkembe. Utoljára akkor éreztem ezt amikor Heikkivel voltam Szingapúrban…
- Elárultad, hogy mosolyt tudok csalni az arcodra.
- Tudom.-sóhajtottam fel.- De úgy is tudod.
- De jobb tőled hallani.
- Fényezi a férfi önérzetedet?-nevettem fel és kiléptem az enyhén elázott cipőmből.
- Így ezt talán a szószoros értelemben nem mondanám…. De lehet… Egy kicsikét…
- Gondoltam.-nyögtem ki hangosan a szócskát miközben törökülésbe húztam a lábam és a koptatást piszkáltam a nadrágomon. Pár percig néma csend állt be a beszélgetésünkbe.
- Naty…-vett erőt magán.
- Igen?
- Ha haza jössz… Ha letelik ez a pár futam és haza jössz Madridba vacsoráznál velem?
- Te most randira hívsz Segio?-mosolyogtam, pedig tudtam ez a leghelytelenebb dolog. Nekem barátom van, akit szeretek… Még akkor is, ha az elmúlt napokban… Hetekben kicsikét eltávolódtunk egymástól.
- Rajtad áll!
- Sergio… Tudhatod, hogy ez nem helyes.
- Gondolhatod annak is.-vigyorodott el.
- Persze. Tökéletesen ki tudod vágni magad ebből a helyzetből is.
- Inkább csak mondj igent és akkor nem kell több idióta kifogást kitalálnom.
- Inkább csak azt mondom térjünk vissza erre később hamár otthon leszek Madridba…
…Minden porcikám remeg az idegességtől, de egyet akartam jelenleg… Elszabadulni… Elszabadulni a pályáról és ettől az egésztől… Kapkodva rántottam magamra a bőrkabátomat és kaptam fel az asztalról annak a motornak a kulcsát, amit a mai napra kapott Sebastian. A sisakkal a kezemben rontottam ki a motorhomeból és az ünneplő emberek észre se vettek. Nem akartak észre venni. A lezárt parkolóba a fekete színű Yamaha-hoz léptem és felültem rá, miközben a könnyeim patakokban indultak végig az arcomon, de akkor se tudtam maradásra bírni magam. Keresni fognak… Lehet… De leszarom… Nagy sebességgel hagytam el a parkolót és a forgalomba se lassítottam… A düh és az elkeseredetség vezetett…

2018. február 13., kedd

69. fejezet





Szó nélkül ücsörögtem Alvaro mellett a repülőtéren. Mivel Japánba maradok így csak kikísértem. A futam eseményei jártak a fejembe. A Twin Ring ismét izgalmas futamot hozott és egy újabb sérült versenyzőt. Lassan szokás szerint… Daniel Pedrosa esett hatalmasat szombat délelőtt, mivel az elektronikus rendszer megnyitotta a gázt, akkor amikor a legkevésbé volt szüksége rá és hatalmasat esett. Amúgy is alacsony versenyző Dani, és könnyen törnek a csontjai. Minden évben legalább egyszer úgy esik, hogy eltörik valamilye. Most is így történt, mert a kulcscsontja szilánkosra tört. A három hetes futam özönből úgy tűnik nagyon is kimarad hiszen napokon belül meg fogják műteni.
-Mi jár a fejedben?-szólalt meg Alvaro egyszer csak. Összerezzentem a hangjától majd lassan felé fordultam.
- Az jutott eszembe, hogy mikor mész már el fodrászhoz.-mosolyodtam el.- Hiszen már rád férne nagyon is.
- Szóval nem tetszek neked így?-fordította ki a szavaimat egy hatalmas vigyorral az arcán.
- Ha szeretnéd a borotvát is bemutatom neked… Ez a pamacs… Szörnyű!
- Ha sokáig kötözködsz még elküldelek tudod hova!-felelte nagyon komolyan, majd pillanatok múlva kibukott belőle a kacagás.
- Alvaro…
- Jól van na… Már szórakozni se lehet.-forgatta a szemeit. –Gyere velem Naty.
-Tudod, hogy nem lehet. Elengedtél a RedBullhoz a hétvégére.-biccentettem oldalra a fejemet.- De jövő héten a tied vagyok.
- Ez jól hangzik.-szórakozott miközben a fejemet a vállára hajtottam és hatalmasat sóhajtottam.-Mi a baj Naty?
- Semmi… Semmi baj sincs. Csak adj pár napot és mindent elmondok esküszöm. Csak át kell gondolnom mindent.- magyaráztam miközben a csuklómra kötött kendőt birizgáltam. A japán zászlót ábrázolja, Alvaro is ezt viselte a hétvégén a szerelő fiúkkal karöltve a fejükön, de engem nem tudtak bele vinni a rosszba. Nem akartam hülyét csinálni magamból.
- Bajba kerültél?-kérdezett rá csendesen és először csak bólintottam.
- Azt hiszem igen.
- Elmondod, hogy mi történt?
- Majd.-sóhajtottam fel.-Hiszen indul a géped.
- Vigyázz magadra jó?-állt fel a székről és magához ölelt. Hatalmasat sóhajtva húzódtam közelebb hozzá. Ő az én Alvarom…
…Fáradtan ücsörgök a kényelmesnek tűnő székben és bámulok ki az ablakon. Próbálom elterelni a figyelmemet a két széksorral előttem lévő párosról… Rosie és a bátyám… Vidáman és folyamatosan nevetgélve szórakoztatják egymást… Nem könnyíti meg a jelenlétük számomra azt, hogy gondolkozni tudjak… Pedig az érkezésig ki akartam találni mindent… A pozitív terhességi teszt… A folyamatosan kattogó agyam… Nem vágytam jelenleg a Forma-1-es paddockba. Nem Sebastian miatt… Hanem Heikki miatt. Hiszen megcsókoltam… Vele voltam, miközben a barátom Madridba vár rám. Aki hiányzik nekem, de még is vágytam és talán tudat alatt most is vágyok az Exem társaságára. Felsóhajtottam és megcsóváltam a fejem. Azt hiszem el kell kerülnöm a hétvégén a Team Lotus csapatát…
…Kedd este van és nyugodtan mondhatom azt, hogy nem csináltunk ma semmit. Sebastian szobájába kuksolunk… Vagy is a banda java… Isa Gioval, Sebastian és Tommi… A fiúk valami idióta japán foci meccset néznek, miközben Isabelnek élménybeszámolót tartok a hétvégémről. Ott tartottam miszerint bezáródtam a liftbe harsány kacagás tört ki.
-Nyugalom Naty. Tavaly én is bezáródtam pontosan abba a liftbe.-fogta a hasát Gio a nevetéstől.
- Ezzel most vigasztalni próbálsz?-forgattam a szemeimet.
- Talán.-vigyorgott és megvonta a vállát.
- Humoros vagy. Szerencse, hogy Toni velem volt.
Sebi nevetni kezdett majd nagy meglepetésemre folyékonyan kezdett el finnül beszélni. Tommi is nevetett, majd válaszolt az anya nyelvén. Utálom amikor ezt csinálják. Kedvükre fecseghetnek miközben fogalmam sincs arról, hogy miről beszélnek.  Mi csak ültünk és bámultuk egymásra tanácstalanul. Isa vállatt vont csak.
- Nem ér.-kaptam fel egy párnát hirtelen és Sebit céloztam meg vele. Viszont ő résen volt szokás szerint. Egyszerűen lehajolt és így szegény Tommit találtam pont fejbe.
- Naty…-nyögte ki nehezen hiszen eléggé váratlanul érte a támadásom.
- Nem akartam. –kezdtem el habogni.-Tommi én nem téged akartalak.
- Jól van elhiszem.-dobta vissza lazán a tulajdonomat. Elvigyorodtam csak rajta és ahogy elkaptam a párnát a vállam alá gyűrtem azt. Felsóhajtottam ahogy kényelmes pozícióba kerültem.
- Ki kér fagyit?-fordult át törökülésbe a barátnőm mellettem.
- Én.- vágtam rá legelőször és a mosoly az arcán elárulta, hogy nem kellett volna ilyen hamar rávágnom, hogy fagyit akarok. Felnyögtem és az arcomra húztam a párnát.
- Akkor te leszel a futár.-kaptam meg a magyarázatott is a vigyor mellé.
- Na ne…-próbáltam valami hihető mentséget kitalálni, de tudtam ez olyan volt, mint a veszett fejsze nyele.
- Na de! Na de… Te mondtad először.
-Lemegyek, ha gondolod…-ajánlotta fel az olasz férfi a földön ücsörögve.
- Nem kell.-legyintettem és magamra kaptam a pulóveremet.
Egyszerű dolgom volt, hiszen mindenki csoki fagyit kért… Kivétel voltam, hiszen vanilliát kértem. Csendesen és türelmesen vártam a pincér srácra, miközben az étterem vendégeit pásztáztam… A gyomrom egy pillanat alatt szorult el, amikor megpillantottam az ajtón belépni Heikkit. Hirtelen akartam elfordulni az érkezők felöl hiszen a pultos is megszólított. Megkaptam a desszertemet… Vagy is mindenki desszertét.
-Köszönöm.-mosolyogtam a fiúra, majd pattantam le a székről.
-Naty…-lépett mellém Heikki. Felsóhajtottam csak és lassan fordultam felé.
- Szia… Mennem kell, mert várják a fagyit.-köszöntem és kerültem ki azzal a lendülettel kikerültem. A finn pilóta hirtelen lépett elém és ütköztem neki a mellkasának.- Heikki…
- Beszélhetnénk?
- Jobbnak látom ha nem.-jelentettem ki szigorúan.
- Natalien…-mondta ki a nevemet csendesen.
- Itt van Catherine igaz?
- Igaz… De…-kezdett volna bele a beszédébe, de nemes egyszerűséggel kikerültem és ott hagytam a pult előtt…
…Próbáltam felvenni a legtökéletesebb póker arcot. Nem akartam elárulni, hogy mi történt ebben a pár percben velem… Vagy is nem akartam, hogy bárki bármit sejtsen abból, hogy nem klappol valami az életemben. Elég az ha Alvaro tudja… És van még egy hetem kitalálni, hogy mit mondok neki.
-Meghoztam a fagyit!-rontottam be az ajtón és fagyott le az arcomról a mosoly… Hiszen Rosiet pillantottam meg először a földön ücsörögve Sebastian mellett… Aki szinte repült a boldogságtól. Tudom… Ismerem annyira a német barátomat, hogy tudjam… Nincs túl a lányon akár mennyire szeretne túl lenni rajta… és most itt van mellette Rosie. Rámosolyog… Hozzá ér… Megnevetteti.
- Szia Húgi.-szólalt meg valaki közvetlenül mellettem a kanapén. Csak egy pillanatra néztem a bátyámra, hiszen letettem az édességet az asztalra.
Csendesen ücsörögtem csak és bámultam magam elé. Próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, de szinte lehetetlennek bizonyult. Zsongott az agyam… Úgy mindentől… Elnézést kértem és kisétáltam a teraszra. Kellemes érzés volt ahogy megcsapott a hideg szellő. Most az egyszer örültem annak, hogy már október van… Megkapaszkodtam a korlátba és lassan hintáztam előre hátra a lábamon, amikor hallottam kinyílt mögöttem az ajtó. Csak egy pillanatra néztem hátra és a bátyámat pillantottam meg.
-Beszélhetünk?-szólalt meg csendesen Sergio.
- Itt vagy már… Tehát édesmindegy.-nyögtem fel.
- Jól vagy?-lépett közelebb hozzám és neki támaszkodott a korlátnak ő is.
- Persze.-vágtam rá. Az évek alatt annyiszor válaszoltam ezt erre az apró kis kérdésre, hogy kezdtem azt hinni hitelesen tudom előadni. Sergio látványosan csóválta meg a fejét.
- Igaz jó pár évet távol töltöttem tőled, de tudom mikor hazudsz…
- Nem kértem, hogy analizálj.-vágtam rá cseppet dacosan.
- Akkor ne hazudj… Magadnak legalább ne hazudj Natalien… Egy ember érdemli meg az őszinteséget… Te magad…
- Fogalmam sincs, hogy mi van…-fakadtam ki.- Fogalmam sincs.
- Húgi…-lepődött meg.
- Fogalmam sincs merre tart az életem… Tudom, hogy elbasztam megint valamit amit lehet nem tudok helyre hozni… Hiába akarnám…-kaptam szómenést hirtelen. Az se érdekelt, hogy jelenleg a bátyámnak beszélek olyan dolgokról ami nem tartozik rá. Amiről eddig senkinek se beszéltem. Sergio ledermedt, majd lassan fordult felém.
- Natalien…
- Nem tudom mi lesz… Főleg, hogy ha terhes vagyok…
- Mi vagy?-csodálkozott el.
- Nem tudom.-vontam meg a vállam és egy nagy levegő vétel nélkül kezdtem el beszélni.- A barátomat három napja nem tudom elérni… Nem veszi fel a telefont… Egyszer se hívott vissza… Közbe pedig megcsókoltam Heikkit… Nem tudom semmire se fogni a tettem. Pedig erőteljesen azon vagyok, hogy valamire rátudjam fogni… Nem alszok… A hülye rémálmok miatt nem tudok aludni… És azt érzem elfogyott minden erőm…Minden tartalékomat feléltem már.-fejeztem be a monológomat és elkeseredetten pillantottam rá.
- De Húgi… Állapotos vagy?
- Az idióta gyors teszt szerint igen.-vontam meg a vállam.
- Mihez kezdesz?
- Munkámra koncetrálok és segítek Sebastiannak… Célegyenesbe van… Megnyerheti a vb címet.
- Magadra is kell… Főleg ha…
- Ne mond ki!-emeltem fel a kezem.- Még nem biztos…
- De gondolom még is van bizonyíték ha úgy gondolod, hogy az vagy…?-tette fel nem túl értelmesen a kérdést. Egy pillanatra lefagytam majd kínomban elnevettem magam. Hallatszódott a hangomon, hogy jelen pillanatban kicsikét hisztérikus.
- Ez most lényegtelen Sergio.-legyintettem. Ellöktem magam a korláttól.-De ezt senki se tudja… És remélem ez így is marad.
- Nem mondom el senkinek se…                                             
…Elnézést kértem, hiszen fáradtságra panaszkodva hagytam magára a társaságot. Nem akartam tovább jó pofizni. Tudom a barátaimról van szó… De akkor is… Jelenleg már nem tudom megjátszani a jó kedvemet. Lassan sétáltam végig a folyosón és a kezembe lebegtettem a szobám kulcsát amikor megláttam a lift ajtaja éppen nem csukódott még be.
-Tartsd a liftet kérlek.-szólaltam meg hangosan és megszaporáztam a lépteimet. Szerencsére az illető meghallotta a kérésemet, hiszen tartotta az ajtót.-Köszönöm.
- Semmiség Naty.-hallottam meg a kedves hangját és ekkor néztem fel.
- Rob… Szia. Hogy vagy?-tettem fel illedelmesen a kérdést.
- Köszi… Egész jól.-vonta meg a vállát.- Alig várom, hogy végre versenyezzünk.
- Munkamániások vesznek körül csak.
- Mi az? Elég morcosnak tűnsz.
- Fáradt vagyok… Csak elég fáradt.-sóhajtottam fel.- Tudod ez a hajrá kicsikét húzósabb mint gondoltam.
- Mind két helyen dolgozol még mindig?-tette fel csendesen a kérdést.
- Igen. Mind két fiúnak szüksége van rám és a segítségemre leginkább.
- Kérdezhetek valamit?-szólalt meg bátortalanul a lengyel. Meglepődtem az illedelmes kérdésen, de lassan bólintottam.
- Persze, ha tudok válaszolok is.
- Az a férfi… rendes Isaval?
- Giorgio? Nagyon… nagyon szereti Isat.-válaszoltam őszintén és tudom ebben a pillanatban nem igazán a számára legtökéltesebb választ adtam.- Sajnálom Rob…
- Nem kell sajnálnod Natalien… Azt akartam tudni, hogy megfelel-e Isabelnek… És van valakim… Nem vagyok féltékeny.
- Van valakid?
- Igen… Egy csodálatos lány… Teljesen hétköznapi… Nincs köze ehhez a világhoz. Nem érdekli a hírnevem se a pénzem… Azért van velem aki vagyok.-sóhajtott fel és láttam rajta, hogy mennyire boldog. Torkomba pillanatok alatt egy gombóc költözött… Eszembe jutottak a dolgaim… Ikerrel történik valami… Eltávolodtunk egymástól… De még is… Itt a baba…Ahogy eszembe jutott önkéntelenül a kezem a hasamra csúszott. Azonban eszembe jutott az amit Szingapúrba tettem. Megállt a lift és mindig csak magam elé bámultam.
- Naty szerintem ez a te emeleted.-szólalt meg csendesen Robert. Összerezzentem a hangjától és rápillantottam.- Megérkeztél.
- Ja…-vágtam rá nem túl értelmesen.- Sok sikert Robert a hétvégéhez…

2018. február 4., vasárnap

68. fejezet




Megtörten és összezavarodva ültem az ágy szélén, miközben Heikki fel és alá járkált. Próbáltam azt kitalálni mikor vétettem ekkora hibát, de nem jöttem rá… Hiszen az elmúlt időszakban ritkán tudtunk együtt lenni…
-Heikki kérlek! Bele szédülök…-mutattam a padlóra jelezve, hogy csapást ver lassan a szőnyegbe. Ledermedt a finn és rájött mire gondolok. Lassan sétált közelebb hozzám és ült le az ágy szélére.
- Biztos vagy benne?
- Miben vagyok biztos?-ráncoltam a homlokomat és próbáltam a tudatlant tenni. Nem a legjobb hozzáállás, de ebben a szent pillanatban jobbnak láttam a tagadást.
- Hogy babát vársz?-tette fel a kérdést csendesen és megfontoltan. Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni, de még se voltam felkészülve a válaszra. Pár pillanatig csak egymás szemébe bámultunk, majd én törtem meg.
- Nem tudom… Egyáltalán nem biztos.
- Akkor…?
- Mi akkor?
- Meg kellene tudnod.-tárta szét a karjait és a tekintetéből kitudtam olvasni, hogy ebben a pillanatban azt gondolja, hogy a maradék józan eszem is elment.
- Lekésem a repülőgépet ha sokáig szerencsétlenkedek.-pattantam fel az ágyról és indultam volna el a táskámhoz, amikor elkapta a kezemet. Csodálkozva pillogtam rá ahogy visszafordultam felé.
- Natalien…-mondta ki a nevemet lassan és megfontoltan. Közelebb lépett hozzám és láttam az arcán, hogy jelen pillanatban aggódik miattam.
- Igen?
- Ne menekülj! Tud meg az igazat. Könnyebb lesz.
- Miért vagy ennyire biztos benne?-nyögtem fel.
- Csak tudom.-adott amolyan semleges választ. Tisztában vagyok vele, hogy nem tudja mi a helyes válasz a kérdésemre. Emellett nem kellene itt lennie, hiszem a barátnője már biztos vár rá… Amúgy is… Egész éjszaka velem volt. Óvatosan érintette meg az arcomat ami miatt egy pillanatt alatt elszorult a torkom. Minden… Az érzések kavarogtak bennem egyszerűen, de határozottan hátráltam egy lépést.
- El kell menned Heikki. Catherine vár rád. Nem teheted meg ezt vele.
- Már megtettem… Nem emlékszel rá?-döntötte oldalra a fejét. Egy pillanat alatt futott át az arcomon a meglepetség és a keserűség fura egyvelege.
- Menj el!
- Naty!
- Azt akarom, hogy menj el!-csattantam fel hirtelen.- Most!...
…Szerda reggel van és jelenleg egyedül vagyok. A tegnapi napot teljes mértékben arra szántam, hogy pihenjek. Attól, hogy jelenleg Alvaroval szó szerint egy szobában lakunk a hely szűke miatt, Ő egész nap az edzőteremben nyüstölte magát sikerült is. Bár az egyedül lét egyenesen arányosan azt jelentette, hogy gondolkoztam… Minden eszembe jutott ami az elmúlt időszakban történt körülöttem… Minden… És be kell vallanom elég nyomasztó érzés… Az is, hogy itt van az a bizonyos talán… Tudom… Tudom… Meg kellett volna csinálnom azt a bizonyos teszett… De még nem volt erőm hozzá…
Ma azonban meg fogadtam magamban, hogy akár mi lesz jól fogom érezni magam Alvaroval. Hiszen megengedte a Suzuki, hogy meglátogassuk a híres Honda múzeumot. Évek óta meg akarjuk már látogatni ezt a helyett, de most végre sikerül is.
-Gyönyörűek!-suttogtam Batinak, miközben úgy ácsorogtunk a motorok előtt, mint két gyerek a cukorka bolt kirakata előtt. Hiszen itt van az összes Honda motoros gép, ami eddig szerepelt a világbajnokság történelme alatt.
- Ez nem kifejezés. Ezzel nyerte meg Valentino a címet.-mutatott a hozzá legközelebbi gépre, amin ott virított a hatalmas 46-os rajtszám. Nem messze tőle ott volt egy hasonló színezésű gép…
- Ezzel pedig Nicky… 2006-ban.
- Szeretek visszaemlékezni 2006-ra.-gondolkozott el Alvaro hangosan. Összenéztünk és átfutott az arcán egy mosoly. Az a jellegzetes Batis mosoly.
- Miért is?
- Szerinted?-vinyogott nekem hirtelen. Pár helyi turista értetlenül pislogott ránk. Túlságosan hangosra sikeredett ez a megnyilvánulása Alvaronak.
- Halkabban.-léptem közelebb hozzá és csak a szemeimet forgattam.- Nagyon jól tudom, hogy mire gondolsz. 2006-ban te is világbajnok lettél.
- Az nagyon jó idény volt…-sóhajtott fel nosztalgiázva.
- Mindenki bolondnak nézte Martinez urat amikor leszerződtetett téged… Hiszen előző idényben kis híján bukás király lettél. Elég sokat estél-keltél.
- Nekem mondod? Néha elég fájdalmas is volt… Amúgy szeretlek… Annyira kedvesen tudsz bókolni.
- De mond azt, hogy nincs igazam?-tártam szét a karjaimat.
- Egynek örülök csak.-gondolkozott el.- El tudtalak rángatni magammal.
- Bár eléggé szidtalak, hiszen hideg volt Phillip Islanden… Három nap alatt négyszer áztam el minimum, de nem bánom én se, hogy ott voltam. Láttam, ahogy a kelekótya Batim világbajnok lesz. –amint befejeztem a monológomat átkarolta a nyakamat és közelebb húzott magához. Kaptam egy cuppanós puszit az arcomra.
- Ígérem még átélünk ilyen dolgokat együtt.
- Remélem!...
…Péntek este van és a telefonomat nyomkodva indultam el a lift felé. Eléggé elvarázsolt vagyok ebben a pár napban ezt nem tagadom, de összeszedem magam. Legalább is megpróbálom összeszedni magam. Nagy léptekkel léptem be a fém dobozba és szinte nem is vettem észre, hogy nem vagyok egyedül.
-Szia Naty.-szólalt meg Toni mellettem. A hangjától összerezzentem először majd mosolyogva pillantottam rá.
- Szia. Nem figyeltem bocsi.
- Szétszórt vagy.-állapította meg a nyilvánvalót. Ami valljuk be igaz is.
- Csak fáradt vagyok.-húztam meg a vállam, miközben a mobilomat a farzsebembe dugtam. – Te hogy vagy Toni?
- Eléggé fáradt vagyok én is.
- De ha minden jól megy jövő hétvégén világbajnok leszel. A kategórai első világbajnoka.
- Tudom.-húzta el a száját egy aprócska mosolyra.- Van szobatársad?
- Van… Alvaro. Szerencsére idén kaptunk ebbe a szállódába szobát és nem kellett a város másik végéről caplatnunk a pályára.-mire befejeztem a mondatomat a felvonó megállt.  Sötét lett és csak két apró lámpa adott valami fényt.- Nem lehet igaz.
- Csak nem félsz a sötétben?
- Vicces vagy Toni. Inkább azt nem szeretem, hogy egy fém dobozba vagyok zárva.-megnyomtam a vészjelzőt. Fél perc múlva hangos recsegés közepette bele szóltak a rádióba.
- Egy kis türelmet szeretnénk kérni. Folyik a hibaelhárítás.
- Mikorra lesznek kész vele?-érdeklődött Toni.
- Fél óra, talán…Elnézésüket kérjük.-ezzel le is zárták a beszélgetést. Tanácstalanul pillogtunk először egymásra a honfitársammal, majd tudtam nem tehetünk mást. Türelmesnek kell lennünk. Leültem a földre török ülésbe és lehunytam a szemem. Toni is leült mellém.
- Ugye nem vagy klausztrofóbiás?- aggodalmat véltem felfedezni a hangjában és az arcán is ahogy rápillantottam egy hatalmas sóhaj után.
- Nem Toni, nem vagyok fóbiás… csak szerencsétlen.
- Nem értelek.-ráncolta össze a homlokát.
- Hosszú sztori… a lényeg az, hogy mindet elszúrok.-néztem fel a plafonra. Túl sok minden nyomja a lelkemet… Túlságosan sok minden.
- Remélem megtudod oldani.-szorította meg a kezemet bátorítólag.
- Megpróbálom.-bizonygattam úgy, mint ha már előre tudnám mit is fogok tenni. De ott a csapat kérdés… Az ami a hétvégén történt Heikki és köztem… Amikor azt hittem több ilyen hibát nem fogok véteni… És ott van az a dolog amihez eddig nem volt bátorságom megtenni.
- Holnap kemény napunk lesz.
- Időmérő lesz. Tudom.-vontam vállat és nem értettem ez miért olyan fura.  Toni rám pillantott és rögtön rájött nem igen tudja miről is beszélek.
- Shoya szüleinek adunk át egy díjat…
- Ezt…ezt nem tudtam.-már ezerszer bántam, amit az előbb mondtam. Igazából már azt bánom, hogy megszólaltam. Sose tudom, hogy mikor kellene csendben maradnom.
- Semmi baj. Tudod Valenciában van a díj átadó… vb díj, év újonca stb.
- Igen tudom.-válaszoltam csendesen. Tényleg tudom melyik díjátadóra gondol, hiszen kísértem már el Alvarot ilyenre.
- Gondoltam, hogy mi lenne, ha Shoya kapná meg az év versenyzője címet. Felvetettem a főnökségnek és bele mentek. Holnap csak el szeretnénk beszélgetni a szülőkkel és vasárnap a Moto2-es futam előtt át fogják adni nekik a díjat. Hazai közönség előtti tisztelet…
- Nagyon szép gesztus.-szorítottam meg a honfitársam kezét. Csak összenéztünk és Toni arcán egy pillanatra megjelent egy mosoly, majd el is tűnt.
- Ez igen, de hallottad az olaszok mire készülnek?-kérdezett rá csendesen.
- Ha arra gondolsz, hogy bíróság ki akarja hallgatni de Angelist és Redding-et… igen hallottam… és ez nagyon is felháborító… esélyük… esélyük se lett volna elkerülni az ütközést. Ha tudtak volna ellene tenni megtettek volna bármit.-oszottam ki végül szegény Tonit, aki csak ült és biccentett minden elhangzott mondatom után. Mióta meghallottam ezt az idiótaságot a paddockban ez se hagyott nyugodni.
- Tudod Naty mi ezt versenyzők tudjuk… de azok az akta kukacok, akik a bíróságon ülnek nem értenek hozzá. Ők csak a tényeket látják… Hogy mi történt… Miért történt egy baleset amiben elhunyt egy fiatal fiú.
- Nem elég szerencsétlen Alex de Angelis-nek és Scott Reddingnek, hogy közre játszottak az esetben, de még meg is akarják hurcolni őket… szörnyű…-csóváltam meg a fejem elgondolkodva…
…Felsóhajtottam és fülem mögé tűrtem a hajamat. Most szereztem bátorságot arra, hogy megtegyem. Tudni akarom, hogy állapotos vagyok-e… Fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni, hogy a pozitív lesz a kis teszt csík… A gyomrom fel-le hullámzik miközben a telefonom jelzésére várok, hogy letelt az a bizonyos várakozási idő. Hajamba túrtam, amikor rázendített a csipogó hang. Riadtan kaptam először a mobilom, majd a gyorsteszt után…
- Ohh…-nyögtem ki hangosan amint megpillantottam. Pozitív… Ezek szerint Heikkinek igaza volt…

2018. január 22., hétfő

67. fejezet



Sziasztok!
Jelentem visszatértem és élek! :) Sajnos mostanában nem úgy haladtam ahogy szerettem volna, de ez még a decemberi hajtás utóhatása... De ígérem összekapom magam, hiszen mai napig kikapcsol az írás :)
Millió puszi :)
Kira




Szombat reggel hiába aludhattam volna, de egyszerűen kidobott az ágy magából… Fáradt vagyok, de egyszerűen a rengeteg gondolataimtól nem tudok pihenni. Várom-e a szezon végét? Jelenleg igen. Remélve, hogy kicsikét visszatérek a normális hétköznapokba.
Fél óra kínzás után az oldalamra szorított kézzel kapkodtam a levegőért.
-Megint ész nélkül csináltad Natalien.-dohogtam hangosan.
- És ezen meglepődsz még?-szólalt meg mögöttem valaki. Riadtan kaptam fel a fejem és tettem hirtelen egy 360° fordulatot és a volt barátomat pillantottam meg. Heikki zsebre dugott kézzel ácsorgott előttem. Fáradtnak tűnik.
- Hogy kerülsz ide Heikki?
- Nem tudok aludni… De beszélhetnénk…?
- Heikki…-nyögtem ki ismét a nevét.
- Tegnap…
-Miért akarod minden áron megmagyarázni azt ami történt?-fontam a mellkasom előtt össze a karjaimat.
- Nem akarom megmagyarázni. Csak…-gondolkozott el.
- Meg akartál csókolni…
- De te tökéletesen tudtad mikor kell belém rúgni.
- Most duzzogsz?-nevettem fel szinte hisztérikusan.- A javadat szolgáltam…
- Állandóan helyettem akarsz dönteni.-csattant rám és a szemem egy pillanat alatt kikerekedett. A volt barátomra nem igazán volt jellemző az ilyen fajta érzelem nyilvánítás.
- A barátnőd. Emlékszel Heikki?-tettem fel a kérdést már kicsikét indulatosabban én is.- Nem teheted ezt meg… Nem bánthatod Catherine-t.
Néma csendben bámult rám és tudtam szinte felrobban lassan a dühtől és az idegességtől. Tudtam… Tisztában voltam mindig azzal, hogy meddig mehetek el nála… És azzal a ténnyel, hogy visszautasítottam a határait feszegetem… És még meg is bántottam… Nagyon jól tudom, hogy órákat képesek lettünk volna így tölteni… Egyetlen árva szó nélkül… Minden elvemmel ütközött az amikor egy hatalmas sóhaj után léptem közelebb a finnhez és öleltem meg. Heikki egy pillanatra lefagyott és lassan ölelt magához ő is. Kellemes érzés költözött a mellkasomban amikor megéreztem a teste melegségét… Illatát az orromban… Régen mindig megnyugodtam ettől… És most is… Megrémisztett ez az érzés… Hiszen túlságosan kellemes volt. Nyomtam egy puszit Heikki arcára és nemes egyszerűséggel sarkon fordultam és tanácstalanul a bejárat előtt hagytam…
…Vasárnap van és egész jól viseltem az elmúlt napokat… Már amennyire lehet. Az állandó émelygésen kívül minden tökéletesnek tűnik. Egész tökéletesnek. Vagy fogalmazhatunk úgy, hogy gyanúsan tökéletes… Sebi lassan a versenyzői felvonulásra készül, de addig is Tommi figyel rá.  Nekem pedig pár dokumentumot kellett átnéznem Horner utasítására. Nem neki dolgozok, de jelenleg még is a segítségemet kérte. Kopogtam az iroda ajtaján és miután meghallottam, hogy szabad beléptem a helység. Christian csak ücsörgött az asztal mögött és gondterhelten masszírozta az orrnyergét.
-Uram meghoztam a papírokat. Mindent úgy csináltam ahogy kérte.-szólaltam meg csendesen és az íróasztal szélére helyeztem a fejléces dokumentumokat.
- Köszönöm Natalien.-elmosolyodtam csak és elindultam kifelé amikor utánam szólt.- Beszélhetnénk kicsit?
- Velem?-csodálkoztam el.
- Igen.-biccentett és az üres székre mutatott. Nagyot sóhajtva sétáltam vissza és foglaltam helyett. Ez már nem  jó jel ha Christian velem akar beszélni. Kényelmetlenül fészkelődtem a helyemen.
-Gond van Uram?
- Hallottam valamit és tisztázni szeretném veled.
- Az idióta újságcikkre gondol?
- Inkább a cikk írójával történő konfliktusra.-felelte és egy pillanatra ledöbbentem, majd egy pillanat alatt kicsúszott a számon.
-Az a picsa árulkodott?
- Natalien…-forgatta a szemeit. Leesett abban a pillanatban, hogy ha akartam se tudtam volna letagadni, hogy mi is történt pár nappal korábban.
- Nem csináltam semmi komolyat.
- És most komolyan?
- Uram én csak megvédtem magam. Belém állt és kötekedett. Olyan cikket írt rólam amiből csak annyi igaz, hogy kivel és hol voltam. Ő pedig elérte, hogy most mindenki szajhának gondol és a magánéletemen csámcsog.
- Meg se lepődök a kiborulásodon…-mosolyodott el.- De kérhetted volna a csapat segítségét. A kötelékünkbe tartozol így bármi baj ér, mi segíthetünk.
- Azt hittem megoldom.-vontam meg a vállam.
- Részben sikerült csak.
-Észre vettem…
… Sebi második lett a versenyen és így újra van esélye. Jó látni, hogy boldog és újra őszintén tud mosolyogni, de kicsit el kell szakadnom tőle és a többiektől. Hiszen engem egy dolog nem hagyott nyugodni… Hiába akartam az eredményhirdetésre, illetve az interjúkra koncentrálni nem ment… A leintés előtti események villantak be újra és újra… A higgadtság… Azaz iszonyatos higgadtság…Képen tudnám törölni nemes egyszerűséggel…A lift hangosan csilingelt és kinyílt az ajtaja… Vállamra kaptam a táskámat és léptem ki az ajtón amikor hirtelen neki ütköztem valakinek. Felnéztem és nemes egyszerűséggel felképeltem. Rosszkor került az utamba… Heikki csodálkozva simogatta az arcát.
-Ezt miért kaptam?
- Szerinted?-adtam kérdésre kérdéssel választ. Lezártnak tekintettem ezzel a beszélgetést. Jelen esetben nincs kedvem se hozzá, se máshoz.
- Most miért hisztizel?-kapott a kezem után, de elrántottam a jogos tulajdonomat.
- Nem hisztizek.-jelentettem ki és elindultam a szobám felé. Hallottam ahogy trappolva követ engem.
- Dehogynem! Csak egyszerűen nem értem miért.
- Remélem elgondolkozol ezek után rajta.-trilláztam neki miközben elértem a szobám ajtaját és a kulcsommal bajlódtam.
- Ha megmagyaráznád hamarabb megérteném.-kapta ki a beléptető kártyát a kezemből. Dühösen fordultam felé.- Nos hallgatlak!
- Mit ígértél nekem Valenciában? Emlékszel?
- Miről zagyválsz nekem Natalien?-döntötte oldalra a fejét és egyszerűen várt a válaszomra. Bosszantott. Bosszantott, hogy ennyire nyugodt.
- Megígérted, hogy vigyázol magadra!-csattantam rá és visszaszereztem a tulajdonomat. Heikki egy pillanat alatt lefagyott és kétszer nyitotta és csukta be a száját. Így volt csak esélyem bejutni a szobába. Szinte feltéptem az ajtót és rontottam be rajta. A táskám hangosan csattant a fotelban és már próbáltam lerúgni magamról a cipőmet.
- Állj meg!-szólt rám Heikki amikor észbe kapott.
 - Nem állt szándékomba sehova se menni!-forgattam a szemeimet.
- Te most mire célzol Natalien?-csapta be maga mögött az ajtót.
- Valenciában mást ígértél nekem!-ismételtem meg magam miközben lerúgtam magamról a lábbelimet.
- Miért fontos Valencia? Ezer éve volt.-tárta szét a karját tanácstalanul.
- Istenem…-nyögtem fel.- Azt ígérted, hogy vigyázol magadra. Megígérted nekem, hogy vigyázzol magadra.
Mind a ketten lefagytunk. Mindent visszaszívtam volna… Semmisé akartam tenni az elmúlt perceket… Túlságosan kínos lett.
-Te most aggódsz?-tette fel nem túl értelmesen a kérdést.
- Nem…Vagy is igen.-adtam meg a választ. Egy pillanatra lefagytam és rájöttem előbb jártattam a számat, mint hogy gondolkoztam volna.
- Ezek szerint aggódsz értem.-gondolkodott el a finn. Ajkaimat rágcsáltam idegesen és azt kívántam, hogy ennek a beszélgetésnek nagyon hamar vége legyen.
- Miért fontos ez most?
- Gondolom ha nem lenne fontos nem kaptam volna a pofont.
Gondterhelt sóhaj után fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat. Nem szólaltam meg, hiszen nem tudtam volna semmi értelmeset mondani neki. Jogos felvetése van… Hiszen tényleg aggódtam érte… Valenciában is, amikor Webber dobbantót vett az autójáról… Illetve ma is… Amikor a zöld Lotus lángokban állt… Fontos nekem… Túlságosan… és talán egy szinten meg is rémiszt ez… De eszembe jut ilyenkor a kedvessége… A törődése… És az, hogy szerettem…
Heikki még mindig kíváncsian pislogott rám mire egyszerűen felnyögtem és két lépésből előtte álltam. Meglepődött láttam az arcán, de nem akartam már visszalépni. Véghez akartam vinni… Meg akarom tenni…
-Naty…-motyogta a nevemet kicsikét megilletődve de nem érdekelt már semmi. Pipiskedtem és megcsókoltam…
…Óvatosan nyitottam ki a szemem és nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam vagy igaz… Mert ha igaz volt akkor kezdhetem törni a fejem, hogy normális vagyok-e… Lassan szoktam meg a fényviszonyokat, majd éreztem meg a finn kezét a derekamon… Tehát nem álmodtam… Bár túlságosan élénk lenne a fantáziám. Miért tettem ezt? Boldog kapcsolatban élek… Legalább is azt hittem boldog kapcsolat… Szerelmes vagyok Ikerbe… Óvatosan másztam ki az ágyból és sétáltam ki a fürdőbe. Félig csuktam csak be magam mögött az ajtót és megnyitottam a csapott. Zsongott a fejem az elmúlt órák történése miatt… Amikor hirtelen bukfencet vetett a gyomrom és a csekély tartalmától is megváltam.
-A picsába…-bukott ki belőlem amikor már a számat törölgettem.
- Jól vagy?-szólalt meg az ajtóban Heikki. Összerezzentem a hangjától. Fogalmam sincs mikor ébredt fel.
- Persze.-bólogattam nagy bőszen.
- Nem hiszek neked.-rázta meg a fejét miközben megmostam az arcom és a fogkefe után nyúltam. Önként jött be a helységbe és tudtam felesleges lenne vele ellenkezni.
-De jól vagyok.-dünnyögtem és elkezdtem a fogamat mosni. Az agyam viszont járt… Az elmúlt időszakban túlságosan sokszor lettem rosszul… Pedig nem kaptam napszúrást… Ittam rendesen… és még a hőséget is bírtam… Ezek a rosszul létek jöttek és mentek egyszerűen.
- Tudod, hogy én nehezen hiszem el a hazugságaidat. Mióta vagy rosszul?-tette csípőre a kezét Heikki és úgy szugerált. Vállat vontam egyszerűen. Nem igazán fogtam fel a szavait. A pohárba dobtam a fogkefémet és megtöröltem a számat, amikor hirtelen szöget ütött valami a fejembe.
- Nem… Nem… Az nem lehet.-gondolkoztam hangosan és kikerültem a tanácstalan finnt.
- Naty nem lehetne értelmesebben? Úgy, hogy én is értsem…
Lázasan számolgattam miközben a fejemet csóváltam… Igen… Még is lehetséges lenne? Talán… De miért siklottam át rajta ennyire? Leroskadtam az ágy szélére.
-Mi a baj Naty?-simított végig a karomon Heikki.
- Lehet terhes vagyok.-motyogtam.