2017. június 14., szerda

56. fejezet




 
Hétfő reggel van és Alvaroval már óra csörgés előtt készülődni kezdtünk. Árva szó nélkül pakoltunk a táskáinkba és néha-néha lopva pillantottunk egymásra. Alvaro nyúzott és sápadt. Tudom alig aludt, hiszen hallottam ahogy forgolódott. Reggelit és a reptérre vezető utat szintén néma csendbe tettük meg, de talán ebben a helyzetben még ez volt a legjobb. Egyikünk se tudta mit mondhatna a másiknak.
-Jól vagy?-szólalt meg Alvaro rekedtes hangon. Meglepődtem, hogy ilyen hosszú hallgatás után végre erőt vett magán és a hogy létem után érdeklődik. Először csak bólogattam, majd kicsatoltam az övemet.
- Fogjuk rá.-pillantottam rá végül és próbáltam egy elég hiteles mosolyt az arcomra varázsolni.
- Nem aludtál valami sokat.-állapította meg.- Karikásak a szemeid.
- Akkor lenne okod leszidni ha te többet aludtál volna.-fintorogtam.- De te se aludtál többet nálam.
- Tudom.-nyögött fel ahogy megrázta a fejét.- De nem hittem, hogy ez megtörténhet újra… Évek óta nem történt ilyen.
- Bati…-vágtam a szavába, de azonnal lehurrogtott.
- De gondolj bele Naty.-emelkedett meg a hangja, azonban nem vágtam a szavába. Azt hiszem most hagynom kell kicsikét tombolni és jelenleg az se érdekel, hogy más is hallja Alvaro panaszát.-Barcelonába is ott volt az a hatalmas bukás a leintésnél… vagy vegyük a rajt utáni tömeg baleseteket ami a Moto2-be történt többször is az idén. Ez mind előjel volt… De a nagy okosok nem gondolkoztak. A vezetőség egyáltalán nem gondolkozott.  Minden átkozott jelentkezést elfogadtak.  Akiknek lett volna, tapasztalatuk azokat meg elzavarták. Nézd meg a magyar csapatot! Hector és Mattia velük a bajnoki címért hajtott, de volt egy vitájuk az Aprillia-val és ezt nem nézte jó szemmel a Dorna.
- A régi pályák alkalmatlanok ennyi versenyző befogására.
- Talán most már szigorítani fognak a szabályokon.
- Ami miatt még nehezebb lesz a tervemet véghez vinni.-nyögtem fel.
- Segítek neked. Ahogy eddig is ígértem.-fogta meg a kezemet.
-Bati.-kulcsoltam össze az ujjaimat az övével. Elmosolyodtam, hogy milyen kellemes meleg a keze.  Először puszit nyomtam az arcára, majd a vállára hajtottam a fejemet.
- Naty megígérem, hogy velem nem fog semmi rossz se történni.
- Ha ezt mondod többségében a kórházban kötök ki veled és valamelyikünkben pár csavart helyeznek el.-húztam el a számat egy halovány mosolyra.
- Azért ez így nem igaz.-húzta fel az orrát sértődötten. Megpusziltam az arcát.
- Mindent azért ne vegyél komolyan…
…A szokottnál is hosszabbnak tűnt az út Navalacruzig. Fáradtnak és megtörtnek éreztem magam, de külön örültem annak, hogy nem láttam Iker kocsiját a felhajtón. Nem hiszem, hogy jelenleg eltudnám viselni bárkinek a társágát…Lassan megfontolt mozdulattal nyitottam ki a bejárati ajtót és a bőröndömet az ajtó mellé helyeztem, míg a márkás táskámat a cipős szekrényre hajítottam, ami hatalmasat csattant a csendben. Kiléptem a sportcipőmből és a dzsekimet is felraktam a fogasra. Egy hideg zuhanyra vágtam és arra, hogy elfeküdjek az ágyon és körül vegyen a csend. Besétáltam a nappaliba és leroskadtam a kanapéra. Jelen pillanatban úgy éreztem, hogy eddig bírtam… Minden erőm elfogyott. Hátra döntöttem a fejem és a plafont kezdtem el bámulni, amikor megszólalt a mobilom. Nagyot nyögve húztam elő a készüléket a farzsebemből és néztem meg, hogy ki keres. A kijelzőn Sebastian nevét olvastam így inkább kinyomtam. Tudom nem érdemli meg, hiszen csak aggódik a hogy létem miatt… Illetve kíváncsi lehet arra, hogy elmegyek-e Monzába… De most még nem tudok beszélni vele. Inkább erőt vettem magamon és besétáltam a fürdőbe…
…Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem a hideg víz alatt, de nem is állítom, hogy sokkal jobban lettem. Kiléptem a puha szőnyegre és magamra csavartam a piros törölközőmet. Bele pillantottam a tükörbe és nem láttam mást csak egy karikás szemű, beesett arcú nőt… és ez lennék én.
-Szörnyen festek.-állapítottam meg.- Remek.
- Pihenned kellene.-szólalt meg nagy meglepetésemre Iker az ajtóba karba tett kézzel.
- Iker… Nem vettelek észre.-bukott ki belőlem egy nem túl értelmes kérdés.
- Gondolom… Hiszen zuhanyoztál.-sétált közelebb hozzám és magához ölelt. Szónélkül bújtam a karjai közé és hatalmasat sóhajtottam. Megnyugtató érzés töltött el, hogy magához ölelt. Lopva szippantottam az illatából, majd Iker lassan elhúzódott tőlem. Alaposan szemügyre vette az arcomat.
- Jól vagy?
- Persze.-bólogattam nagyon határozottan.
- Aggódtam Natalien.-nyögte ki a teljes nevemet. Általában leszidásnak szánja, hogy ha a teljes nevemen hív.
- Sajnálom… Tudom, hogy hívtál.-motyogtam össze-vissza.
- Jéghideg a kezed… Öltözz fel addig csinálok neked valami kaját.-sóhajtott fel talán kicsikét lemondóan, hiszen tudja ő is… Direkt nem akartam vele beszélni. Elindult az ajtó felé, de elkaptam a kezét. Csodálkozva fordult vissza és addigra az ujjainkat ösztönösen kulcsoltuk össze.- Baj van?
- Inkább csak pihenjünk. Nem kell semmit se csinálnod csak pihenjünk.-kértem csendesen.
- Tudom, hogy szinte semmit se ettél ma…
- Tehát nem hallgatsz rám.-nyögtem fel.
- Ez kölcsönös.-trillázta és már magamra is hagyott.
Bele bújtam az első kezembe kerülő melegítő nadrágba és topba. Hajamat megfésültem de csak azért, hogy minél később menjek ki a fürdőszobából. Azonban tudtam sokáig nem bujkálhatok itt. Hatalmasat sóhajtottam és kiléptem az ajtón. Egyenesen a nappaliba sétáltam ahol leroskadtam török ülésbe a kanapéra. Ikert figyeltem aki szó nélkül tevékenykedett a konyhába. Zsák módjára dőltem az oldalamra és húztam a fejem alá az egyi párnát. Fáztam és ha már arra gondoltam, hogy ennem kell hányingerem is támadt…
-Nem lesz ma edzésed?-kérdeztem rá csendesen.
- Edzésem nem lesz… De lesz egy interjúm.-törölte meg a kezét majd felkapta a tányért és mellém sétált.- De lemondom.
- Nem. Nem kell.-ráztam meg a fejem, miközben mellém ült a kanapén és az ölembe helyezte a tálcát.
- Egyél.-jelentette ki.
- Iker…-nyögtem fel és próbáltam elővenni a legszebb nézésemet.
- Kérlek. Szerintem ma hallgass rám. Néha kipróbálhatod, hogy milyen is…
- Rendben…-nyögtem fel és kezembe vettem egy szendvicset.- De jól vagyok… Beteg se vagyok.
- Tegnap nem vetted fel a telefont… Hiába hívtalak…
- Sajnálom.-motyogtam és tényleg sajnáltam. Nem kellett volna őt büntetnem azért ami történt. Hiszen ez nem az ő hibája volt. Megsimogattam az arcát.- Tényleg sajnálom.
- Elnézem…
- Tényleg?-csillant fel a szemem.
- Igen… Hogy ha megeszed azt ami a tányérodon van.
- Diktátor vagy… A csapattársaiddal kellene ezt csinálnod és nem velem.-zsörtölődtem…
…Rátudtam Ikert beszélni arra, hogy menjen el arra az interjúra vagy mire és hagyjon engem nyugodtan. A szendvicsek romjait eltakarítottam magam után és összekuporodva helyezkedtem el a kanapén. Csend van… Végre az a csend amire már vártam. Magam vagyok… A gondolataimmal együtt…
…Felriadtam… Azt hiszem ez a leghelyesebb szó… Levegőért kapkodtam és próbáltam kiverni a fejemből azokat a fel-fel villanó képeket, amiket álmomban láttam. Lépteket hallottam magam körül és ahogy felnéztem meglepetésemre Iker csapattársa Ramos állt előttem. Értetlenül, szinte tátott szájjal bámult rám.
-Mit keresel itt?-mordultam rá nem túl kedvesen. Bár amikor elaludtam még nem volt itt.
- Iker kért meg…
- Nem kell babysitter.-pattantam fel, de kis híján orra buktam. Szerencsém volt, hiszen a sevillai focista jelenleg gyorsabb volt nálam és elkapott.
- Hééé… Lassabban király lány. Jól vagy?-érintette meg az arcomat.- Sápadt vagy.
- Fáj a fejem.-bukott ki belőlem a legelső dolog ami eszembe jutott. Igaz is… A szédülés mellett még a fejem is elkezdett hasogatni.
- A levegő talán jót tenne neked.-pillantott az udvar felöli ajtóra és most az egyszer beláttam igaza van. Biztos kezekkel támogatott ki a levegőre és kicsikét megkönnyebbültem ahogy kiértünk a szabadba. Leültünk a hintára. Felhúztam a lábaimat és átkaroltam azokat, míg Ramos mellettem foglalt helyet. Percek teltek el néma csendben.
- Hogy kerülsz ide?-kérdeztem rá végül, hogy megtörjem a lassan kínos csendet már.
- A barátod megkért rá, hogy jöjjek ide amíg ő elintézi a dolgait.
- Interjún van.-suttogtam.
- Az most lényegtelen. Jól vagy?
- Persze.-próbáltam hitelesnek tűnni. Bár nem tudom mennyire is tűnök ebben a pillanatban hitelesnek.
- Álmodtál? Rémálmaid voltak?
- Sergio… Csak túl sok volt az elmúlt pár nap… Fáradt vagyok csak.-húztam meg a vállam és felnéztem a sevillai focistára.
- Ismerted?- kérdezett rá elég tapintatosan.
- Igen… Ismertem. Fiatal motoros volt… Aki rosszkor volt rossz helyen…

2017. június 5., hétfő

55. fejezet



Sziasztok!

A szavazás a mai nappal véget ért így megérkezett a folytatás is. Elég egyértelmű lett a végeredmény így szemmel tartom azt, hogy tovább szeretnétek olvasni a történetet. Be kell vallanom azt is, hogy nem is tudnék elszakadni a történettől. Sajnos a rész se a legboldogabb de azért köszönöm, hogy velem maradtok.




Szombat este van és ahelyett, hogy már a szállódába pihennénk és készülnénk a holnapi napra meg kellett jelennünk egy jótékonysági esten. Talán csak azért ilyen kedves és jó kedves mindenki, mert jótékonyságról van szó. Gyerekeken segítenek a fiúk. Alvaro egy számomra ismeretlen Ducatis alkalmazottal beszélgett így arra döntöttem figyelem a színpadon zajló beszélgetést. Jelenleg az egyik hazai sztárt faggatja a riporter. Marco Simoncelli pedig készségesen válaszolt minden kérdésre, bár tudtak neki is meglepetést okozni azért.
-Felajánlás?-csodálkozott el az olasz.
- Persze. Hiszen ezért is jótékonysági est… Hogy segítsünk… -láttuk a motoroson, hogy egy pillanatra elgondolkozik, majd felpattan a fotelből és nemes egyszerűséggel levette a cipőjét és „bedobta a közösbe” a lábbelijét. Az emberek többsége nevetett, míg én csak halványan elmosolyodtam. Karba font kézzel tettem egy 360°fordulatott és azzal a lendülettel neki ütköztem valakinek. Az áldozatom szerencsére stabilabb lábakon állt, mint én és elkapott.
- Mi az? Megszédültél a lábszagtól?-kacagott fel.
- Nicky… Bocsi.-szégyeltem el magam.- Nem figyeltem.
- Ezt megszoktuk már.-vigyorodott el sunyin és először csak a nyelvemet nyújtottam ki rá.
- Hogy vagy? Azon kívül, hogy majd nem letaroltál.
- Meg vagyok… Csak kicsikét fázok.-húztam el a számat.- A kabátomat pedig én hülye a kocsiba hagytam.
- Várj.-lépett közelebb hozzám és a hátamra terítette a saját kabátját.
- Köszönöm.-mosolyodtam el.
- Csak, hogy meg ne fázz.
- Tiszta úri ember vagy.
- Tudok az is lenni Naty.
- Ki lesz a csapattársad jövőre?-bukott ki belőlem elég spontán a kérdés, amivel először megleptem majd kacagni kezdett.
- Gőzöm sincs, és neked jövőre ki lesz a kenyéradód? Itt maradsz? MotoGp-s leszel.
- Még nem tudom.-húztam meg a vállam és úgy fordultam, hogy én is szemügyre tudjam venni a várakozó embereket, akik még az interjúra várva ácsorognak és beszélgetnek.- Milyen volt a randi tegnap este?
- Tessék?-egy pillanat alatt elértem, hogy a magabiztos Nicky Haydet zavarba hoztam.
- Csak hallottam.-vontam meg a vállam.
- Csak úgy…?
- Nem. Rosie mesélte.-vigyorodtam el.
- Te… te pedig kíváncsi vagy?
- Picikét.-mutattam a mértéket.
- Egész jó volt…-sóhajtott fel.- De Rosie tisztázta a dolgot velem.
- Hmm? Nem értelek.-ráncoltam össze a homlokmat.
- Barátja lehetek… De alakul közte és egy ismeretlen közt valami… Akiért eléggé odáig van, ahogy levettem.
- De Seb…
- Azt mondta nem ő.-rázta meg a fejét erre homlokomat ráncolva pillantottam rá. Meglepődtem. Erről nem tudtam és próbáltam nem idiótának tűnni.
- Ohh…
- Még alakul… Ennyit mondott csak.
- Sajnálom Nicky.-paskoltam meg a vállát.
- Mit is Naty?
- Megadtam a számát…
- Dehogy baj. Jól eltöltöttem egy estét. Majd találok egy másik lányt valamikor…
…Vasárnap van és megkezdődött a hajtás. Már a nagyok bemelegítő edzésénél tartunk. Alvaro éppen visszajött a boxba. Kicsit idegesen motorozik… Vagyis magához képest nagyon idegesen megy. Szótlanul nyújtottam felé a kulacsot és ő elvette tőlem. Nem szólalt meg, de láttam a tekintetén, hogy koncentrál.
-Mi a baj?-kérdeztem rá, miközben leguggoltam elé.
- Pattog a motor hátulja… Ha féktávhoz érek elkezd pattogni a motor és alig bírom bevenni a kanyart.-magyarázott a mérnökének és nekem is egyaránt.- Rohadt nehéz így motoron maradni. Csináljatok valamit!-csattant a mérnökre, akin a meglepetség jelent meg először, majd bólintott és elsietett.
- Alvaro. Kérlek nyugodj meg.
- Nyugodt vagyok.
- Pont olyannak tűnsz.-paskoltam meg a combját és kicsikartam belőle egy mosolyt.- És meg kell nyugodnod. Mert ha ilyen idegesen motorozol bukni fogsz. Esküszöm szeretlek, de nem akarom a vasárnap délutánomat a kórházba tölteni.
Szemei elkerekedtek egy pillanatra, majd óvatosan motoros kesztyű ide-oda megsimogatta az arcomat.
-Nem fogok odakerülni, ígérem.-mosolyodott végül el és utoljára megsimogatta az arcomat...
…Már elmúlt dél és Alvaro ebéd után arra döntött, hogy pihen addig amíg el nem kell kezdenie készülődni. Arra döntöttem, hogy addig én pedig a garázsban leszek és kicsit nézem a Moto2-sek versenyét. Általában izgalmas versenyeket hoznak össze a fiúk ebben a kategóriába, hiszen közel 40-en tartózkodnak egyszerre a pályán… Így szinte lehetetlen üres térben motorozni. Szinte mindig van valaki az ember nyakán és vívnak így ember próbáló csatákat.
Jelenleg Toni vezeti a versenyt. Elég biztosan bírtokolja az első helyet jelenleg, ami igaz a pontversenyre is. A honfitársam ebben a kategóriában találta meg újra önmagát, hiszen tudom elég nagy csalódás érte amikor nem kapott szerződést a MotoGp-be. De talán ez a legnagyobb és legjobb fricska az őt kritizálóknak. Az év eleji teszten elszenvedett láb és ujj törése ellenére az idény nyitón megszerezte a pole-t, csak sajnos akkor még a fájdalom erősebb volt. Vasárnap este már nem tudott jól szerepelni, azonban ennek már nincs jelentősége… Meggyógyult és szinte megállíthatatlan.
Képernyőre szegeztem újra a tekintetemet, ahol az élmezőnyt mutatták éppen. Elég nagy boly alakult ki. Kanyarról kanyarra haladtak és mindig akadt valaki aki megpróbált előzni. Hirtelen történt minden… A fekete-fehér színű motorral rendelkező Shoya Tomizawa megcsúszott és elesett. A mögötte érkező társai egyszerűen nem tudták elkerülni… Alex de Angelis és Scott Redding egyszerűen áthajtott az eszméletlen japán versenyzőn… Esélyük se volt arra, hogy elkerüljék… Shoya Tomizawa élettelen teste rongybaba módjára forgott az aszfalton és vgül csak ott feküdt.
-Istenem…-sápadtam el. A szurkolók elnémultak és a szerelők is a garázsban tanácstalanul néztek össze. Ebben a pillanatba nyilalt belém valami és pattantam fel a székről, majd szinte futva tettem meg a rövidke utat a vendéglátó egységig. Ahogy beléptem az ajtón pontosan Alvaronak ütköztem. Láttam rajta, hogy sápadt és így rögtön rájöttem látta a balesetet ő is.
- Alvaro…-fakadtam ki makogva, de ennél többet nem tudtam kinyögni. Valami biztatót akartam mondani… Nekem kellett volna ebben a pillanatba belé lelket önteni. Bati sután ölelt át és egyszerűen szorosan hozzá bújtam.- Mi lesz most?
- Reménykedjünk, hogy minden rendben.-szólalt meg alig hallható hangon.
- Biztos vagy benne?-kérdeztem rá egy hatalmas sóhaj  után ahogy elszakadtam tőle. Nem szólalt meg, de ahogy rápillantottam mindent leolvastam az arcáról…
…Fél kettő van és kint állunk a rajtrácson mindannyian. Tapintható a feszültség… Semmi információnk sincs a kórházba került japán versenyzőről. A Moto2-es futam végén Toni és a többi dobogós nem bontott pezsgőt tisztelegve a társuk előtt. A csapatvezetőnk engedélyezte, hogy ma én álljak Alvaro mellett a motoron. Pedig a Suzuki mindig ragaszkodik a csapat színeibe öltöztetett rendőr lányokhoz.
-Nehogy összetörd magad.-suttogtam Batinak mielőtt felvette a sisakját. Ledermedt egy pillanatra, majd megérintette az arcomat óvatosan.
- Vigyázni fogok magamra.
- Helyes válasz.-hagytam magára…
…A rajt Bati számára egész jól sikerült, de a csapat másik versenyzője ezt nem mondhatta el magáról. Loris az első kanyarban összeért a Ducatis Nickyvel és hatalmasat zakózott. Így az olasz motorosnak hamar véget ért a versenye.
A körök teltek és mi a garázsban túlságosan feszülten figyeltük a futamot, amit a Repsol Hondás Dani vezetett magabiztosan. 14:20 perckor kaptuk meg a hírt… A csapat néma csendben vette tudomásul, hogy Shoya Tomizawa az elszenvedett balesett miatt elhunyt. Az orvosok már nem tudtak rajta segíteni. 19 éves volt… Az egész élet előtte állt még… És a családja… A szülei…Több ezer kilóméterre tartózkodnak… és amikor elköszöntek tőle nem örökre gondolták. A fiúk sose tér már haza.
-Naty…-lépett elém Ingrid, Loris felesége. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy először összerezzentem a hangjától.- Szeretnéd, hogy Alvaronak a mérnöke mondja el a híreket?
- Tessék?-bukott ki belőlem túlságosan bután a kérdés.
- Alvaronak kimondja el azt ami történt? Szeretnéd, hogy más mondja el neki?
- Nem…-ráztam meg a fejem.- Nekem kell.
- Szedd össze magad.
- Rendben.-biccentettem és átsétáltam a motorhomeba. Alvaro pihenőjébe mentem és megnyitottam a csapott. Figyeltem ahogy a csapból ömlik a víz és éreztem, hogy nem kapok levegőt. A mellkasomat iszonyatos súly nyomta és szinte zihálva kapkodtam az oxigénért. Megmostam az arcomat jéghideg vízzel és reménykedtem benne, hogy jobban leszek. Támogatnom kell Alvarot, hiszen nekem kell elmondanom neki… Nekem kell tudatnom vele a legrosszabb híreket…

A verseny végén hallottam a Tomizawáról szóló híreket. Nagyon elszomorítottak a történtek, és igazán sajnálom az elhunyt motoros családját. Ez a nap minden versenyzőnek borzalmas volt, ám biztos vagyok abban, hogy Shoya mindig velünk marad, ahogy abban sem kételkedem, hogy ő már egy sokkal jobb helyen van.- Alvaro Bautista

Nem érdekelnek a hétvége történései, pedig egy igazán jó versenyen vagyok túl. A hírt még a derbi leintése után hallottam, ám azóta sem tértem magamhoz, nem bírom elhinni, hogy ez 2010-ben megtörténhet. Shoya nagyon jó barátom volt, rengeteget nevettünk együtt, ezért a család minden fájdalmában osztozom. –Hector Barbera

Erre nincsenek szavak, nem tudok mit mondani a futamgyőzelem után, ami így semmit sem jelent. Amikor megérkeztem a parc fermébe, akkor még leírhatatlanul boldog voltam, ám a hangulat már akkor rendkívül fagyos volt, később pedig megtudtam, hogy mi történt Tomizawával. Nem tudtam reagálni, sőt szólni sem tudtam, borzalmas érzés volt, valósággal lesokkolt, és még mindig úgy gondolom, hogy ezeknek a dolgoknak nem szabad megtörténniük. Ma egy életvidám srácot veszítettünk el, aki minden találkozásunkkor mosolygott, és boldogan tekintett a jövőbe. Végül részvétemről szeretném biztosítani a gyászoló családot. Az életben mindenkinek adott a lehetőség, ő dönti el, hogy mit szeretne csinálni, Tomi a motorversenyzés mellett tette le a voksát, ezért szeretném azt hinni, hogy boldog élete volt, hiszen valóra váltotta az álmait.-Dani Pedrosa

2017. május 23., kedd

...


"...Hétfő késő délután elhunyt Nicky Hayden, aki múlt szerdán szenvedett súlyos sérüléseket okozó kerékpárbalesetet. Halálával nem csak egy bajnok, egy legenda, hanem egy csupaszív sportember távozott közülünk..." 
 
RideOnKentuckyKid :(

2017. május 18., csütörtök

54. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az új részt. Nem a legjobb és a legboldogabb részek következnek... De ez is a történtek része. 
Sajnos a való világban sem történtek a napokban jó dolgok. Nicky Hayden Olaszországban bicikli balesetet szenvedett, és sajnos eddig jó hírek nem érkeztek az állapotáról. Szurkoljunk neki, hogy rendbe jöjjön...

Jól olvasást:
Kira


A hideg padlón ülök a sötét szobában… és egyedül a sírásom hallatszódik. Nem hittem, hogy ilyet fogok itt átélni, pedig ez benne van a pakliba… Bármikor benne lehet és ezzel régebben én is tisztában voltam. De most… Most úgy történt, mint derült égből a villám csapás… és be kell vallanunk erre senki se készült fel… Erre nem is lehet felkészülni…

Két nappal korábban…

Péntek reggel van és még a paddock most kezd éledezni. A legkisebb kategórai versenyzői már a szabadedzésekre készülnek, míg talán a MotoGp versenyzői közül még alszanak páran. Nincs szerencsém… Hector nem alszik… És éppen engem nyaggat.
-Mond már el!
- Miért fontos ennyire hogy van-e szabad barátnőm?-nevettem fel.
- Csak…-gondolkozott el.- Mert.
- Csak?... Mert?-kérdeztem vissza meglepődve, majd elnevettem magam.- Szókincseden még azért csiszolj egy kicsikét.
- Nos mi a válaszod?-lépett elém hirtelen és neki is ütköztem.
- Az a válaszom, hogy állj az utamból, mert átgyalogolok rajtad.
- Na Natalien… Válaszolj!-nyűglődött.
- Van egy barátnőm, de neki párja… És szerintem Gio képen csapna ha rárepülnél a barátnőjére.
- Akkor van másik barátnőd esetleg?-dörzsölte össze a tenyerét.
- Esetleg Rosie… De ő túl nagy falat neked.-jelentettem ki vállat vonva mire az említett személy jelent meg mellettem. Nagyon csinos így korán reggel. Farmer nadrágot és csak egy egyszerű inget viselt, egy narancssárga magassarkúval. Haját befonta és csodaszépen feltűzte.
- Miért emlegettek engem korán reggel?-vigyorodott el.
- Drága jó Hector barátunk kíváncsi, hogy van-e szabad barátnőm, mert szeretne becsajozni.-kezdtem el a finn lánynak magyarázni, miközben ő átkarolta a vállamat és fapofával végig mérte a honfitársamat. Ha jól sejtem lassan sikerül zavarba hoznunk a motorost, és pont ezért folytattam.- És mivel Isa foglalt esetleg szóba jöttél te. De nem hiszem, hogy az eseted.
- Hát Naty… Egy Spiesre vagy Haydenre jobban vevő lennék.-felelte teljesen lazán a lány. Hector már enyhén vörös színbe játszott, de úgy tűnik állta a mi „kínzásunkat”, ami becsületére váljon. Más már rég elmenekült volna.
- Amúgy Rosie vagyok.-mosolygott a finn lány a honfitársamra, aki kicsikét bambán pislogott rá, majd egyszerűen elfogadta a kéz fogást.
- Hector.
- Tudom. Ismerlek a pályáról. Mindig összeakadsz Marcoval…
- Az külön történet.-legyintett lazán Hector, ami miatt átfutott az arcomon egy halvány mosoly. Nos igen… Hasonló a helyzet Alvaroval is. A korábbi évek során jó párszor akadt össze az olasz motorossal.
- Alvaro is szóról szóra ezt mondaná.-forgattam a szemeimet. Rosie felnevetett vidáman.- Este ráérsz?
- Vacsorázni megyek…
- Ohh…-nyögte ki Hector helyettem.- Randid lesz?
- Héé… Ez nem tartozik rád.-fakadt ki a finn lány és elpirult.
- Hector neked nincs valami más dolgod? Például nem lesz a közel jövőben valami mérnöki megbeszélésed?
- Talán.-húzta meg a vállát.
- Akkor?-tártam szét a karjaimat. Hectornak kellett pár pillanat mire fel fogta, hogy neki most ebben a pillanatban távoznia kell. Csak vigyorogva intett nekünk és elindult az Aspar csapat felé, mi pedig Rosieval a Gresini Honda felé.
- Tényleg randid lesz?-kérdeztem rá csendesen. Rosie csak illegett billeget az egyik lábáról a másikra zsebre dugott kézzel.
- Nem mondanám kimondottan randinak.
- Akkor?
- Nicky hívott el egy vacsorára… és mivel voltál olyan kedves, hogy megadtad a számomat neki elég régóta teper… Ezért…
- Megszántad?
- Igen… Nem…-vágta rá azonnal, de elnevettem magam.- Értsd jól Naty.
- Nyugi. Értem mire gondolsz.-paskoltam meg a vállát, mire megszólalt a mobilom. Kíváncsian halásztam elő a zsebemből és még Rosie is a nyakát nyújtogatva figyelte, hogy kitől érkezik a hívás.- Sebastian az.
- Akkor én inkább megyek.-sóhajtott fel.
- Nem beszéltek?
- Egy ideig még jobb ha nem találkozok és nem is beszélek vele.-felelte csendesen és puszit nyomott az arcomra.- Beszélünk még! Szia Naty.
Fejemet csóválva néztem a távolodó lány után és eszembe jutott fel kellene vennem telefont, hiszem még mindig nem adta fel Sebastian.
-Szia.-szóltam bele és már a garázsba léptem be.
- Azt hittem megsüketültél ott Olaszországban.
- Az olaszok hangosak.-mosolyodtam el.
- Miattad sose felejtem el.-tudom direkt hánytorgatja ezt fel nekem.
- Most meg kellene sértődnöm?
- Nem.-nevetett fel.- Mert ha megsértődnél nem tudnál elkísérni egy bálba.
- Hova kellene elkísérnelek?-lepődtem meg és azt hiszem elég látványosra sikerült, hiszen több szerelő fiú is megbámult.
- Egy jótékonysági bálba… Azt hiszem. Christian azt írta az emailben, hogy vinnem kellene magammal egy csinos kísérőt… és jelen esetben szerintem nem Tommira gondolt.
- Szerintem Hannara gondolt és nem rám.-nyögtem fel.
- Kérlek Naty. Mondj igent.
Felnyögtem és azon gondolkoztam most az egyszer nemet mondok neki. Egye meg azt amit ő főzött. De még is megesik rajta minden egyes alkalommal a szívem, hiszen ő Sebi… Akinek kell a támogatás…
-Hamar lelépünk?
- Hamar. Amilyen hamar csak tudunk. Akkor eljössz velem?-faggatott izgatottan.
- Igen. Elmegyek veled.
- Köszönöm.-sóhajtott fel megkönnyebbülten. Pár pillanat csend állt be a beszélgetésbe. Csak a német barátom szuszogását hallottam és tudom nem véletlen.
- Mit szeretnél tudni Sebi?
- Hogy van?- lényegre törő volt a kérdése, de még is tudtam mire gondol… Vagy is kire. Felsóhajtottam csak.
- Miért mindig engem faggatsz ezzel a kérdéssel?
- Mert nem merem Tommitól megkérdezni. Előbb-utóbb tuti képen vág.
- Lehet meg is érdemelnéd.-forgattam a szemeimet.
-  Naty kérlek. Ne szadziz már te is jó?-horkantott fel.
- Sebi… Azt hiszem boldog… Élvezi a munkát… Látom rajta, hogy jól érzi magát itt. Tényleg beváltotta az ígéretét és boldog próbál lenni.
- Naty…
- Hétvégén randija lesz.-kotyogtam el.
- Ohh…-nyögte be Sebastian.- Akkor…
- Sajnálom Sebi.
- Nem kell Naty. Amúgy is… Ki kell vernem a fejemből. Megbeszéltünk mindent. Új élet… Vagy is nekem régi. Neki van szüksége az új életre.
- Tudom.-sóhajtottam fel.
- Mindegy. Találkozzunk hamarosan… És el ne felejtsd! Csinosnak kell lenned. Vásárolj valami jó ruhát.
- Nem a csajod leszek csak a kísérőd.-nevettem fel.
- De a csapat állja a csekket…
…Alvaronak nem volt gondja a motorral a mai nap folyamán és csodák csodájára egyszer sem esett el. Igen… Brno után már így gondolkozzunk. A második szabadedzés nagy részét arra szánták a mérnökökkel, hogy a beállításokat már az időmérőre próbálták belőni és így a mérnökök is elégedettek voltak a mai nappal.
Késő délután van és a garázsban ücsörgök Alvaro székében. A lábamat felhúztam és egyik kezemmel ölelem, míg a másikkal a mobilomat nyomkodom. A barátomra várok, hiszen megígértem neki, hogy együtt vacsorázzunk.
-Hali…-érintette meg a vállamat az előbb említett személy és erre hatalmasat ugrottam. Alvaro arcán egy vigyor jelent meg.- Ennyire rémisztő vagyok?
- Nem… De…-habogtam.- Csak nem hallottalak.
Leült közben a kisebbik székre, hiába ajánlottam fel neki, hogy átadom a helyem, hiszen ez az ő széke amúgy is. Burkoltan lehülyézett és a szemeit forgatta mellé. Ennyire szeret csak.
-Végeztél a megbeszélésekkel?
- Még nem. Más fél óra körülbelül.
- Alvaro…-nyögtem fel.
- De hoztam neked csokit.
- Ezzel akarsz lekenyerezni?-nevettem fel.
- Miért? Le lehet téged kenyerezni egyáltalán?-nyújtotta felém a tábla csokit egy ártatlan mosollyal az arcán.
- Le lehet. A kiskutya nézéseddel.-bontottam ki a csokit és az első kockát a szájába nyomtam.
- Naty…-nyögött fel miután lenyelte a falatot.
- Fáradt vagy.-állapítottam meg és megsimogattam a kicsikét borostás arcát.
- Csak egy kicsit.-bólintott. Az arcáról a kezem a hajához vándorolt és csavargatni kezdtem a melírozott szőke tincseit.
- Nem sokat kell már kibírni.
- Most a hétvégére gondolsz vagy a szezonra?-nevetett fel és csak a szemeimet forgattam.
- Most kigúnyoltál?
- Én?... Lenne is merszem hozzá.-szórakozott rajtam és már nevettem én is.
- Gonosz vagy.-jelentettem ki komolyan.
- De attól szeretsz nem?-ott volt az arcán az a tipikus batis mosolya.
- Persze… persze…-hajoltam közelebb hozzá, hogy megpusziljam. Nem tudom mi történt hirtelen, de nem tudtam megpuszilni az arcát, hiszen ő megcsókolt. Fogalmam sincs, hogy miért… Hiszen több éve… Több éve mi csak barátok vagyunk… Barátok…
- Bati…-motyogtam zavaromban és hamar észbe kaptam. Nem hagyhattam, hogy bármelyikünk is elveszítse a fejét… Ennél is jobban. Először csak egy csalódott sóhaj hagyta el a száját, majd a homlokát az enyémnek támasztotta.- Ezt nem lehet. Te is tudod…
- Tudom…-morogta és megsimogattam az arcát.
- Csak szét csúsztál… Fáradt vagy… és magányos.-cirógattam meg az arcát.
- Ne analizálj kérlek.-kapta el a csuklómat.- Abba sosem voltál jó.
- Megcsókoltál.-nyögtem ki úgy, mint ha ő ezt fel se fogta volna. Pedig szinte biztos vagyok benne, hogy tudja mit tett… Hiszen ő volt az aki kezdeményezett.
- Oké Naty! Fel fogtam! Hülye voltam.-nyögött fel és felpattant mellőlem.- Azt hiszem mennem kell a megbeszélésre.
- A vacsora…?
- Mindegy…-legyintett.
- Megvárlak itt!-kiabáltam utána, de csak legyintett. Szerintem fel se fogta mit mondtam neki. Fejemet csóválva dőltem hátra a székben és bele haraptam a csokiba, amit kaptam tőle.
- És mi lenne ha érteném is a pasikat?-tettem fel magamnak a költői kérdést…