2019. december 8., vasárnap

20. fejezet




Jól esett visszatérni a városban. Sok sok minden járt a fejemben… De egyszerűen nem voltam biztos benne, hogy akarok róla beszélni bárkivel is. Vagy is tudom, hogy kénytelen leszek, hiszen lassan begolyózok. Egy tábla csokit szorongatva léptem be a jól ismert kórterembe.
-Szia Bati.
- Naty…-ragyogott fel az arca és két puszi után magához ölelt.- Hogy vagy?
- Egész jól. Hoztam neked csokit.
- Esküszöm mire meggyógyulok megnő a seggem.-sóhajtott fel színpadiasan.
- Biztos vagy benne?-nevettem fel és leültem az ágya szélére.
- Abba eléggé, hogy nagy lesz a seggem.-kuncogott és már bontotta is a csokit. Felém nyújtotta és törtem is belőle.- Milyen volt ez a pár nap?
- Fura…-vontam meg a vállam.- Ramos családja összességében egész jó fej.
- Összességében?-kontrázott vissza.
- Miriam a lány testvére… Ő legalább elmondta mit gondol.-rántottam meg a vállamat miközben a csokit majszolgattam. Alvaro óvatosan megérintette az arcomat.
- Naty…
- De tudod… Talán meg se kellene lepődnöm… Egyik pillanatról a másikra kötöttem ki egyik pasitól a másikra.
- De…
- És még veled is lefeküdtem…
- Ugye tudod, hogy arról megegyeztünk?
- Tudom.-bólinottam és a motoros barátomra pillantottam, aki vidáman mosolygott rám.
- Tudod Naty azt mondanám benned jelenleg túl teng minden féle energia.
- Humoros vagy. Nincs energia túl tengésem.-ráztam meg a fejem.
- És ha azt mondom, hogy apa kint van ma a pályán és tárt karokkal vár rád?-kérdezett vissza.
- Ez most ajánlat arra, hogy mehetek motorozni?-szaladt vigyorra a szám.
- Szerinted?
- Imádlak Bati.-nyomtam az arcára egy hatalmas cuppanós puszit…
…Imádom… Imádom, hogy feszegethetem a saját határaimat. Ezzel kell most beérnem, hiszen Alvaro nélkül kicsikét minden unalmas így most. De már órák hossza körözök és elfáradtam… Kellemes fáradtság uralkodott el rajtam. Lehuppantam a műanyagszékre és az ásványvizes flakonnal szórakoztam amikor megjelent Javier.
-Naty hogy vagy?
- Köszönöm Javier nagyon jól.-mosolyogtam az idősebb Bautistára.
- Beszélhetnénk?
- Alvaroról lenne szó? Tudom, hogy holnap engedik ki a kórházból. Esküszöm vigyázok rá.-bizonygattam.
- Nem erről van szó.-rázta meg a fejét és az én számat egyszerűen csak egy aprócska „Ó” hagyta el.- Hanem rólad lenne szó.
- Rólam? Nem értelek Javier.-vallottam be őszintén.
- Naty emlékszel Jorge Martinezre?
- Javier ez hülye kérdés volt remélem tudod. Martinez úr Alvaro volt főnöke… Az ő csapatánál lett világbajnok.
- És remélem téged is a csapatomba tudhatlak.-szólalt meg mögöttem az emlegetett személy. Azt hittem hirtelen fordulok ki a műanyagszékből.
- Uram…
- Üdvözlöm Natalien.
- Mi folyik itt? Nem értek semmit se.-vallottam be őszintén. Igazából tényleg fogalmam sincs, hogy mit is akar tőlem Alvaro volt főnöke.
- Beszélni szeretnék veled.-mosolygott rám a csapatfőnök kedvesen. Visszaroskadtam a műanyag székbe és most örültem volna leginkább annak, hogy Alvaro is itt lenne. Talán ő jobban értené, hogy mi folyik körülöttem. Martinez úr beszélni kezdett. Valami novemberi katari versenyről… Női csapatról… és arról, hogy rám gondolt.
- Javier ez most valami vicc?-fakadtam ki és meglepetésükre felnevettem. A két férfi meglepetten pislogott rám és szerintem azt hitték, hogy megbolondultam. Megcsóváltam a fejemet és a csizmámat igazítottam meg.
- Natalien ez most nem vicc.-szólalt meg nyugodt hangnemben Martinez. Szemeim kikerekedtek és megcsóváltam a fejem.
- Uram… Már elnézést, de nálam ezerszer jobb és fiatalabb… Nem mellesleg tehetségesebb versenyzők vannak a piacon.
- De Javier és én rád gondoltunk.
- Csak… Csak hobbi szinten motorozok Alvaroval. Nem vagyok tehetséges.
- Ha arra a tizenéves lányra gondolok nem ez jut eszembe.-szólalt meg Javier mellettem.- Ha nincs az a baleset nem itt lennél Naty. Már rég nem.
- Átgondolhatom? Átszeretném gondolni…
…A fejem csak úgy zsongott… Egész nap zsongott attól a dologtól amit a pályán tudtam meg. Esélyem lenne motorozni… Versenyen. Hatalmas lehetőség lenne tudom jól… De képes vagyok rá? Ebben viszont nem vagyok biztos. A szobámból sétáltam ki és meglepetésemre a bátyám a kanapén terpeszkedett. Tudom ez az ő lakása, de mióta összevesztünk… Mióta megtudtam az igazat kerül engem.
-Beszélhetnénk?-léptem közelebb hozzá és leültem a fotelba miközben magam alá húztam a lábamat. Sergio csodálkozva nézett fel rám, majd lassan kezdett el mocorogni.
-Baj van húgi?
- Csak úgy gondolom beszélnünk kell.-húztam meg a vállam.
- Ez úgy tűnik, hogy még is csak baj van. Bautistával van baj?
- Mi? Nem. Dehogy.-ráztam meg a fejem.- Holnap engedik ki a kórházból Alvarot. És amíg nem utazok el Kuala Lumpurba vigyázok rá.
- Jó ötlet?
- Combcsonttörése van. Fém lemezt és csavart kapott.
- Hát így járt az aki nem tud motoron maradni.-jelent meg egy aprócska mosoly a bátyám arcán.
- Sergio itt most másról lenne szó.
- Igen?
- Először nem voltam biztos benne, hogy tudnod kellene… De…
- Igen?-ismételte magát türelmesen.
- De igazat kell adnom Alvaronak… És el kell mondanom. Sergio Theresa él és itt járt…
- Tessék?-pattant fel a kanapéról.
- Theresa él és itt járt… De sajnálom. Bepánikoltam. Előtte voltunk a kocsmába… és féltettelek Sergio. Sose… Sose sül ki abból semmi jó, ha ezek az emberek megjelennek az életedben. Legutoljára is eltűntél évekre.-ráztam meg a fejem, de igazából csak ajtócsapódást kaptam válaszul.

2019. november 30., szombat

19. fejezet




-Mi az?-nevetett rajtam a sevillai focista.
- Miért nem mondod el, hogy hova megyünk?-kontráztam vissza.
- Mert lehet akkor nem biztos, hogy velem jöttél volna.-simított végig a combomon. Elmosolyodtam csak és kinéztem az ablakon.
- Szerintem most már elmondhatod. Már elhagytuk a várost.
- Haza megyünk.-vonta meg a vállát lazán. Egy pillanatra kinyitottam a számat majd becsuktam.
- Ugye tudod, hogy én Madridba születtem?-tettem fel végül szépen megfontoltan a kérdést.
- Miért ne tudnám?-forgatta a szemeit szórakozottan.- Nem is úgy gondoltam.
- Sergio ez nem korai?
- Tessék?-kérdezett vissza lazán.- Mire gondolsz Naty?
- Haza viszel…
- Sevillaba.-fejezte be helyettem a mondatot.
- Ez nem hiszem, hogy jó ötlet.-ráztam meg a fejemet határozottan. A focista kikerekedett szemmel pislogott rám majd elnevette magát. Tudtam, hogy jelen pillanatban is szórakozik rajtam. Bár be kell vallanom ebben a szent pillanatban én nem tartom viccesnek ezt a helyzetet.
- Sergio…
- Pontosan ezért nem mondtam el, hogy hova megyünk. Amúgy is…Találkoztál már a bátyámmal.
- Emlékszel hogyan is?-kontráztam vissza.- Feletted… Az ágyban.
- Ha jól emlékszem alattam…-javított ki. Csak duzzogva fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt és kibámultam az ablakon. Igen tartok a találkozástól. Nem igazán voltam felkészülve erre a lehetőségre. Magammal se vagyok igazán tisztában, hogy mit akarok. Végig simított a combomon, mire rápillantottam.
- Semmi baj se lesz. Megígérem…
…Nem mondhatom, hogy teljesen megnyugodtam voltam amikor megérkeztünk. Sergio leparkolt egy csodálatos ház előtt és gyorsan kipattant a kocsiból, hogy ajtót nyisson nekem.
-Nem kell puncsolnod.-forgattam a szemeimet. Átölelte a derekamat és megcsókolt.
- Nem puncsolok.-vigyorodott el.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy ez a helyzet most kicsit fura lesz?
- Most Casillas miatt mondod ezt?-kérdezett rá.
- Is.-húztam meg a vállam.
- Megígérted, hogy nem foglalkozol vele. Emlékszel?
- Igen emlékszem.-bólintottam lassan.
- Csak annyi a feladatod, hogy jól érezd magad. Menni fog?
- Ugye tudod ezek után én is bemutatlak a családomnak.-jelent meg egy sunyi vigyor az arcomon.
- És most meg kellene rémülnöm?-kérdezett vissza…
…Meglepődtem… Tényleg őszintén meglepődtem, hiszen José Maria az apukája és Paqui az anyukája kedvesen fogadtak. Szerintem tisztában voltak mindennel… Vagy is Sergio szerintem már mesélt rólam nekik. Egyetlen rossz kérdést se tettek fel és ezzel mindannyiunk dolgát megkönnyítették.
-És most hova megyünk?
- Mutatok neked valamit.
- Ugye tudod, hogy lassan kezdek félni tőled amikor ezt mondod.-fogtam meg a kezét.
- Olyat akarok mutatni amit nem tudsz rólam.
- Persze. Mert én már egy nyitott könyv vagyok számodra.
- Nem kimondottan.-húzta meg a vállát.
És ezek után Sergio mesélni kezdett… Mindenről… Bármiről kérdezhettem és ő eléggé őszintén válaszolt.
-Imádom a lovakat… Sokan nem tudják, de ez egy családi vállalkozás.
- Lovakkal foglalkozik a családod?
- Lovakkal és a focival.-vonta meg a vállát.
- De úgy tudom a szerződésed miatt…
- A szerződés miatt.-bólintott.- De te kipróbálhatod.
- Sese…
- Félsz a lovaktól?—vigyorodott el rajtam.
- Hát… Nagyobb biztonságban érzem magam a motorokon.-vallottam be őszintén. Megcirógatta az arcomat és kaptam egy csókot tőle.
- Valahogy tudtam, hogy ezt fogod mondani. Nem kell félned.
- De ugye tudod, hogy a motort én irányítom.
- De azt is tudom, hogy a motor is képes lelökni magáról… Nem is kell nagyon messzire mennünk. Alvaro nem ezért van jelenleg is kórházban?
- Oké… Most erre nem tudok jó ki fogást. –sóhajtottam fel…
…Bele mentem. Órákat töltöttünk Sergioval a lovas pályán vagy hol és szokás szerint elérte, hogy bízzak benne és bízzak a lovakban is. A családi házhoz visszaérve anyukája szerint nem sok híja a vacsorának, de semmi féle segítségemet nem fogadta el.
-Felhívom Alvarot.-suttogtam Sergionak, aki csak bólintott. Kisétáltam az udvarra és leültem a lépcsőre, miközben a motoros barátom már fel is vette.- Hogy vagy Bati?
- Szia Naty. Egész jól bár még mindig nem engednek haza.
- De miért?
- Azt mondta a doki, hogy jobb ha még pár napot még itt töltök. De őszintén… Unom magam.-jelentette ki. Elnevettem magam.
- Türelem türelem.
- Tudom.-motyogta.- Milyen Sevilla és környéke?
- Te tudtad?-csodálkoztam el.
- Csak tippeltem… Jó, hogy tudtam. Engedélyt kért tőlem.
- Fura… Meglepő… De még is jó.-vallottam be őszintén.
- Új élet Naty…Ez az új élet.-véleményezte miközben hangokat hallottam. Elköszöntem Alvarotól és besétáltam a házba. Sergio már várt rám, hiszen mosolyogva fogta meg a kezemet.
- Minden rendben?-tettem fel bátortalanul a kérdést, mire a semmiből megjelent a bátya és megölelt.
- Ohh Naty… Örülök, hogy látlak… Így ruhában.-vigyorgott rám és éreztem, hogy elpirultam. Tudom, hogy az első találkozásunkat aligha fogja elfelejteni. Pedig bármit megadnék érte, hogy semmis legyen.
- René…-zsörtölődött Sergio mellettem miközben a bátya megölelte őt is.
- Most mi van? Csak vicceltem.-rántotta meg a vállát vigyorogva. Sergio csak a szemeit forgatta és megfogta a kezemet. Bátortalanul elmosolyodtam és közelebb léptem hozzá.
- Nem vicces.
- Abban a pillanatban én se, gondoltam annak. Nem nagy élmény az öcsémet az ágyba találni…
- Oké… oké… Ezt inkább ne részletezzük. Felejtsük el ami történt.-fakadtam ki és a Ramos testvérek nevetni kezdtek rajtam.
- Itt van Miriam is. Anyával a konyhába.
- A nővéred?-fordultam a focista felé aki lassan bólintott.
- Nyugi. Nem lesz semmi baj.
Ebbe annyira nem voltam biztos. Tudom, hogy tartottam ettől az egész találkozótól és abban se voltam biztos, hogy a család egyáltalán kedvelni fog. Jó tudom nem is nekik kell megfelelnem…
…Nem igazán lepődtem meg. Miriam Sergio nővére elég távolságtartó volt velem. Csak azok a szokásosnak mondható kérdések és válaszok hangoztak el köztünk.
-Beszélek vele ha szeretnéd.-suttogta nekem Sergio ahogy segítettem kivinni a mosatlant a konyhába.
- Nem kell. Kérlek.-vettem el tőle a tányérokat.- Kérlek.
Közelebb lépett hozzám és átkarolta a derekamat. Egy aprócska mosoly jelent meg az arcomon és átkaroltam a nyakát.
-Pedig…
-Nem.-vágtam rá akaratosan.
- Bírom amikor ilyen vagy.
-Ne hízelegj!-nyögtem fel. Elvigyorodott és kaptam egy csókot. Csak egy bibi volt. Pont ekkor lépett be a nővére a konyhába.
- Ohh… -nyögte ki cseppet gúnyosan. Sergioval összenéztünk és az ajkaimat rágcsálva léptem el a focistától.
- Miriam…-biccentett a focista kicsikét kimérten.
- Mióta szokásod haza hozni a csapattársaid exét?-tette fel komolyan a kérdést a nő. A gyomrom egy pillanat alatt görcsbe rándult és volt olyan érzésem ma még kilyukadunk itt.
- Mondtam, hogy ezt a témát hanyagoljuk.
- Csak egy ártatlan kérdés volt.
- Sergio hagyd.-szorítottam meg a kezét. Valahogy próbáltam elengedni a sértéseit… Nem éri meg azon kiakadnom, hogy mit szól a testvére.
- Skalpokat gyűjtesz?-kaptam kérdést hirtelen.
- Tessék?-lepődtem meg.
- Szerintem jól hallottad.
- Tudod mit? Szakadj le rólam…

2019. november 22., péntek

18. fejezet



Lassan mozdultam meg és hiába nyújtottam ki a kezem szinte azonnal rájöttem egyedül vagyok az ágyban. Pedig tisztán tudom, hogy Ramos itt volt velem amikor elaludtam. Hatalmasat sóhajtottam és kinyitottam a szemem. Reggeli nap fény töltötte be a szobámat és kicsikét örültem, hogy a saját ágyamban aludtam.
-Azt hittem még alszol.-szólalt meg az ajtóban meglepetésemre Sergio. Felé fordultam és elmosolyodtam. Ott állt az ajtóban boxerben és két bögre kávéval a kezében.
- Szia.-kúsztam vissza a helyemre. Megkerülte az ágyat és leült mellém. A két bögrét lehelyezte az éjjeli szekrényre majd közelebb hajolt hozzám és megcsókolt.
- Ugye tudod, hogy semmi kaja sincs a hűtötökben.-vigyorodott el ahogy elszakadt tőlem.
- Mondanám, hogy meglepetés de Sergio se arról híres, hogy vásároljon.-húztam meg a vállam. Felnevetett a focista és kaptam még egy csókot tőle.- Megrúgtalak éjszaka?-piszkáltam meg a haját.
- Ugye tudod észre se veszem, hogy ha valaki megrúg… A munkámmal jár.-nyomott egy puszit az orromra, majd hirtelen felém kerekedett és megtámaszkodott a karjain fejem mellett.
- Ugye tudod, hogy nem csak a te bátyád képes ránk törni az ajtót?-kérdeztem kuncogva, hiszen csikizni kezdett miközben a takaró alatt a hasamat csókolgatta.
- Ugye tudod, hogy van olyan is, hogy zár az ajtóban?-bújt ki egy pillanatra a takaró alól.
- Ugye tudod…-kezdtem sokadjára ugyan úgy a mondatomat.- Nekem jelenésem van a kórházban, hiszen megígértem Alvaronak.
- Igen tudom.-sóhajtott fel és puszit nyomott a köldökömbe. Megsimogattam az arcát.
- Sajnálom Sese.
- Nem kell.-rázta meg a fejét egy fél oldalas mosollyal az arcán.- Nem kell semmit se…
…Éppen végeztem a pékségben, hiszen megígértem Alvaronak viszek neki friss péksüteményt. Tudom nagyon is unja már a kórházi kosztot.
-Szia Sebi.-szóltam bele a telefonba ahogy a kocsi kulccsal bajlódtam.
- Szia Naty. Eszedbe jutottam?-nevetett fel.
- Bocsánat, de kicsit zsúfolt volt az elmúlt pár nap. De most már itthon vagyunk Madridban.
- Alvaro hogy van?
- Fáradt… Nyűgös… Éhes…-soroltam a jelzőket.- Hogy is mondjam? Tipikus pasi.
- Gonosz vagy vele.-szórakozott a német barátom.
- Dehogy.-ráztam meg a fejem.- Sebi mondanom kell valamit.
- Tudom miről akarsz beszélni Naty… Nem kell túl magyaráznod.
- Tudod, hogy melletted akartam lenni. Segíteni akartam.-motyogtam.
- De most inkább támogasd Alvarot. Mielőtt túlságosan halálra idegesítené a nővéreket.
Felnevettem miközben beültem a kocsiba. Tudom túlságosan jó kedvem van…
-Ugye tudod, hogy mennyire gonosz vagy jelenleg.
- Tommi három napja kínoz… Ne csodálkozz ha esetleg gonoszabb vagyok a megszokotnál.
- Most meg kellene, hogy sajnáljalak?-kontráztam vissza mire kacagni kezdett.- Majd ha lesz időm megsajnállak.
- Aha… Gondolom mennyi időd lesz megsajnálni.-ha jól ismerem jelenleg is a szemeit forgatja.
- Sebastian…-dohogtam.
- Nem mondtam semmi rosszat.
- Csak gondoltál?-kontráztam vissza nevetve…
…Megkönnyebbültem, hogy Sebastian ennyire jól viselte azt a tényt, hogy nem fogok elutazni vele az első futamra. Szerintem ő ezzel már tisztában volt abban a szent pillanatban amikor átadta nekem a jegyet Katarba. Leparkoltam az ismerős kórház előtt és magamhoz vettem a táskámat és a péksüteményes papírzacskót és besétáltam a jól ismert klinika udvarára. Legnagyobb meglepetésemre Alvarot azonnal megpillantottam, hiszen egy fiatal nővérke tolta a tolókocsiját.
-Szia Bicebócám.-léptem közelebb hozzájuk mosolyogva. A nővérke mosolyogva konstatálta, hogy hozzátartozó vagyok így magunkra hagyott.
- Ugye hoztál nekem valami normális kaját?-nyögött fel Bati miközben leroskadtam a padra.
- Persze. Nem felejtettelek el.-mosolyodtam el.- De csak péksütire volt időm.
- Miért van olyan érzésem, hogy az egész Ramos miatt sikerült így?-kérdezett rá miközben átadtam neki a zacskót.
- Tessék?
- Van egy olyan érzésem, hogy azért csak ennyi kaját kaptam mert Ramos elterelte a gondolataidat.
- És mi van ha így is történt volna?-kontráztam vissza és rájöttem elpirultam. Bati csak a szemeit forgatta miközben kikapta a péksütit és hatalmasat harapott belőle.
- Az csak azt jelentené, hogy legalább mozgalmas éjszakád volt.-szólalt meg miután lenyelte a falatot.
- Oké…-nyögtem fel.- Azt hiszem mostanában túlságosan ki vagy éhezve.
- Ágyhoz vagyok kötve.-felelte teljesen ártatlanul. Bár a komolysága csak pár pillanatig tartott, hiszen mind a ketten hangosan nevetni kezdtünk. Pár pillanatig csak ültünk egymás mellett és Alvaro volt az aki megfogta a kezemet. Elmosolyodtam rajta. Most is ugyan olyan kellemes meleg a keze, mint mindig.
- Sebastiannal beszéltem. Addig nem fogok elutazni vele, míg meg nem gyógyulsz.
- Szerződéseddel van a csapattal Naty.-rázta meg a fejét.
- Ugye tudod, hogy nem érdekel jelenleg a szerződésem?-kérdeztem vissza és megvontam a vállam. Alvaro csak a homlokát ráncolta és egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Hogyan köszönhetném ezt meg neked?
- Te se engedted, hogy köszönjek bármit is az ősszel.-kontráztam vissza. Megcirógatta a kezemet és mosolyogtam rá.
- Akkor te és Ramos…
- Eljött tegnap hozzám.-kezdem el lassan beszélni.- Elmondott mindent.
- Tudott ő is róla.
- Tudom.-bólintottam.- Ha teljesen őszinték akarunk lenni szerintem rajtam kívül mindannyian tudtatok arról, hogy mi történik körülöttem.
- Szerintem Vettel se tudott róla.-vonta meg a vállát Alvaro és a szemeimet forgattam. Azt hiszem jobb is, hogy Sebastian csak később tudott meg mindent.
- Személy szerint idióta voltam, mert nem akartam látni, hogy valami baj van. Hogy baj  van a kapcsolatomban.-vallottam be talán most először hangosan és őszintén. Bati csak komolyan figyelt. Szerintem az elmúlt hetekben pontosan erre várt… Hogy mikor fogok „kiborulni”.
- De vele más nem?
- Most Sergiora gondolsz?-kérdeztem vissza.
- Szerinted kire gondolok? Szerintem nem Vettel fejét csavartad el.
- Te tényleg meghülyültél.
- Nem csak… Mindegy…-legyintett.- Tudod lehet hazudtunk… Hazudtunk. De a javadat akartuk.
- Tudom… Pontosan úgy, mint ahogy én a bátyámét.
- Hogy jön most a képbe Sergio?-csodálkozott el miközben lassan tolni kezdtem a kocsiját. Nagyot nyeltem és most már nem tudtam visszaszívni.
- Emlékszel a barátnőjére?
- Melyikre gondolsz?-vigyorodott el.
- Vicces vagy… De Theresara gondolok.
- Theresa meghalt.-nézett rám Alvaro úgy, mint ha elment volna a maradék eszem. Ajkaimat rágcsáltam és megráztam a fejemet.- Tessék? Most meghülyültél?
- Nem… Pár hete amikor haza értem a futásból ott állt a ház előtt.
- Gondolom Sergio semmit se sejt ebből.-véleményezte és csak megráztam a fejem.- Naty ugye tudod, hogy jelenleg ugyan azt teszed mint mi? Hazudsz Sergionak. Ki fog akadni ha megtudja.
- Elzavartam Theresat.
- Mert szerinted sokáig távol marad a bátyádtól? Sose arról volt híres, hogy feladja. Naty…-fogta meg a vállán pihenő kezemet.- Őszintének kell lenned a bátyáddal. Mond el neki… Kérlek.