2018. május 31., csütörtök

74. fejezet




Pár nap telt el a baleset illetve az ébredés óta. Szerencsére tudtam hatni a barátaimra és haza, illetve a következő versenyhelyszínre utaztak. Azonban Rosie és a bátyám nem volt hajlandó magamra hagyni. El se mozdultak a kórházból és lesték minden mozdulatomat.
Próbálom magam ülő helyzetben tornázni amikor kinyílt az ajtó és a finn lány lépett be rajta egy papírzacskóval a kezében.
-Mit csinálsz Naty?-dorgált meg hirtelen.
-Csak fel akarok ülni.-forgattam a szemeimet, és nem hagytam, hogy segítsen nekem. Magam ura próbálok lenni, hiszen örökre nem hagyatkozhatok a barátaimra.
- Segítsek?
- Megoldom.-emeltem fel a kezem jelezve, hogy tényleg megoldom magam. Nehezen, de sikerült.-Mikor mehetek haza?-tettem fel a kérdést. Minden nap megkérdezem. Reménykedek benne, hogy előbb-utóbb valaki beadja a derekát és végre haza kerülhetek.
-Naty… Egyszerűbb lenne ha segítenék.-sóhajtott fel a lány.
- Jobban vagyok, mint voltam. Mikor mehetek haza?
- Nem tudom.-rázta meg a fejét és helyett foglalt az ágyam melletti széken.
- Utálok már itt lenni.-dünnyögtem.- Utálom már nagyon.
- Nem engem kell meggyőznöd Naty.-nevetett fel.
- Próbáltam már az orvosnál is, de úgy tesz mint aki nem ért engem. Pedig tudom, hogy minden szavamat értette.-forgattam a szemeimet. Pár pillanatra csend állt be a beszélgetésünkbe és a kölcsön kapott mobilt vettem a kezembe. Csak bámultam a kijelzőt és gondolkoztam… Gondolkoztam, mint az elmúlt pár napban mindig. Mihez fogok kezdeni? Összerezzentem amikor megérintette Rosie a kezemet.
-Minden rendben Nat?
-Persze.-vágtam rá egy apró kis mosolyt erőltetve az arcomra.-Fáradtnak tűnsz. Menjetek… Pihenjetek. Sergio is. Ki vagytok merülve.
- Nem baj Naty.-vonta meg a vállát.
-Kérlek… A kedvemért…-próbáltam a lelkére beszélni, amikor kinyílt az ajtó és a bátyám lépett be rajta. Ahogy ránk pillantott elmosolyodott és az ágyamhoz lépett.
-Hoztam neked csokit.-vallotta be miközben a bőrdzsekijének belső zsebéből előhúzott egy tábla csokit.
- Nem tudom, hogy ennek mennyire örülnek a japán dokik.-kaptam ki a kezéből és szinte a nyálamat csurgatva kezdtem el feltépni a csomagolást.
- Ezt inkább a madridi orvosokkal kell lejátszanod.-vonta meg a vállát lazán a bátyám. A számból még félig kilógott a csík csoki úgy pillantottam rá.
- Tessék?-nyeltem le végül a falatot.-Mit mondtál Sergio?
- A madridi orvosokkal kell letárgyalnod a zugevésedet.
- Haza mehetek?-örültem meg bár a lelkem mélyén fájt ez a kijelentés. Ikerrel éltem az elmúlt hónapokban. Nincs hova mennem… A szó szoros értelemben nincs hova mennem.
- Az orvosok úgy engednek el, hogy ha még pár napot kórházban töltesz Madridban.
- De elszabadulhatok innen?
- Igen… De pár napot kórházban kell töltened Madridban.-ismételte magát Sergio lassan és megfontoltan.
-Az jelenleg nem érdekel.-ráztam meg a fejem…
…Órák óta a repülőn tartózkodunk. Rosie és Sergio elaludtak. Hosszú napokon vagyunk túl és vannak olyan pillanatok amikor lemerülnek az elemek. Felpóckolt lábbal és infuziós csővel a karomban ücsörgök és bámulok ki az ablakon. Az orvos aki velünk utazik le se veszi rólam a szemét. Cseppet idegesítő, de jelenleg nem foglalkozok vele. Most először vesz körül igazán csend… Ami miatt gondolkozni tudok. Elrontottam valamit. Piszkosul elrontottam, hogy ha az a személy akit szeretek így eldobott egyszerűen. Tudom nem egyszerű velem az élet. Sose volt az. De reménykedtem, hogy többet érdemlek azért. A baba… A babát elvesztettem. Elég nagy fájdalom… De én hibáztam. Felelőtlen, idióta picsa voltam amiért megbüntetett a Sors. Kegyetlenül.
-Jól vagy?-szólalt meg csendesen Sergio, de még is összerezzentem a hangjától.  Cseppet riadtan fordultam felé.- Minden rendben?
-Persze… Pihenj nyugodtan.
- Egy szavadba kerül és kaphatsz gyógyszert.-hagyta figyelmen kívül a kérésemet.
- Annyi bogyó van már bennem, hogy lassan egy drogos megirigyelné.
- Nem kell most keménynek lenned.
- Szerintem pedig most kell igazán annak lennem.-nyögtem fel és kibámultam az ablakon.
- Ember vagy Naty…
- De nem akarom, hogy sajnáljon mindenki. Mindenkivel történik ilyen.
- Össze fogsz törni a nyomás alatt.-bizonygatta, de csak megcsóválta a fejemet. Nem akartam beszélni erről…
…Pár napja már a madridi kórházban tartózkodok. Unottan piszkálom az ebédem maradékát miközben csak magam elé bámultam. Kopogásra eszméltem és kicsikét csodálkozva bámultam az ajtó felé. De még jobban elcsodálkoztam amikor megláttam ki áll az ajtóban.
-Hogy kerülsz ide?-bukott ki belőlem a kérdés.
- Csak gondoltam meglátogatlak.-vonta meg a vállát.- Hoztam neked virágot… Csokit… és egy plüss mackót is. Fogalmam sincs mit szokás ilyenkor hozni…
- Inkább csak ülj le Sergio.-mutattam a székre az ágyam mellett miközben eltoltam magam elől az ebédem romjait.
- Nem zavarok?-kérdezett rá bátortalanul a sevillai focista, de lassan közelebb sétált.
- Öhhmm… Egy kórházi szobában töltöm mindennapjaimat… Egyedül… Szerintem nem zavarsz.-ráztam meg a fejem.- Hogy vagy?
- Ezt nekem kellene megkérdeznem.
- Jobban… Jobban mint voltam.
- Sajnálom ami történt.-szólalt meg csendesen.
- Gondolom tudsz mindenről. Szó szerint mindenről.-sóhajtottam fel és lassan bólintott.-Idióta picsa voltam és megérdemeltem ami történt.
- Naty…-érintette meg a kezemet és talán meglepetésére nem húzódtam el tőle.- Minden ki fog alakulni. Újra.
Nem tudtam megszólalni. Kellemes meleg keze óvatosan zárult az enyém köré. Minden kialakul… Mindenki ezt hajtogatja nekem a baleset óta… Tudom, hogy alakulni fog… Alakulnia kell.
-Persze… A csontjaim összeforrnak…
- Nem kimondottan erre gondoltam.-szólt közbe szinte azonnal és elérte, hogy torkomon akadjon minden szó.
- Akkor?-csodálkoztam el felvont szemöldökkel.
- Új életet kezdhetsz… Tiszta lappal.
- Tiszta lap sosincs Sergio.-ráztam meg a fejem.- A múlt mindig megtalál. Az elkövetett hibák elől nem tudsz elmenekülni.
-Ha a balesetre és a babára gondolsz… Véletlen volt. Bárki kiborult volna.
- Bíztam benne.
- Tudom.-biccentett lassan.
- Nem akarom többet látni.-nyögtem fel és a hajamba túrtam. A gondolataim a napok elteltével se akarnak lenyugodni. A vihar egyszerűen még mindig tombol a lelkemben.
- Ha nem akarod nem kell többet látnod.-bizonygatta és óvatosan az ágyam szélére ült.
- Túl sokat és nagyot hibáztam Sergio. Nem vettem észre ami az orrom előtt történt…-dünnyögtem bánatosan.- És az idióta megmozdulásom miatt még a babámat is elvesztettem.
-Naty…-érintette meg az arcomat és kénytelen voltam ránézni.- Meggyógyulsz… Túl lépsz a történteken és új életet kezdesz… Vannak barátaid… Akik jelenleg is melletted állnak. Elméletileg.
- Elküldtem őket, hiszen a szezonra kell koncentrálniuk. Nem maradhatnak itt. Mindenkinek meg van a saját baja. Sebastian lehet, hogy bajnok lesz.-húztam el a számat egy apró kis mosolyra miközben egy két könny csepp végig gördült az arcomon.- Neked is a Milan meccsre kellene koncentrálnod és nem rám.
- Nem tilthatod meg, hogy meglátogassam a barátomat.-vonta meg a vállát és megeresztett egy Ramos-os vigyort.
- Nem ezt mondtam.-nevettem el magam hirtelen.
- Akkor?-mosolygott még mindig. Órákat beszélgettünk… Úgy mindenről… Semleges dolgokról, de rá kellett jönnöm, hogy jól érzem magam. Jobban. Ramosnak sikerült mosolyt csalni az arcomra. Az ajándék csokit majszolgatom miközben a sevillai csak csendesen figyelt.
-Neked nem a mecsre kellene koncentrálnod?-tettem fel hirtelen a kérdést. Homlokát ráncolva figyelt rám mire én csak megvontam a vállam.- Mindig is a Realnak szurkoltam és ezek után is nektek fogok szurkolni. Tudom, hogy pár nap múlva meccsetek lesz.
- Ja igen… A Milán mecs.
- Ha szerencsém van otthonról fogom nézni. Bár senki nem mond semmit se.-húztam meg a vállamat miközben egy újabb mogyorós édességet dugtam a számba.- Utálom már a kórházakat.
-Az a legfontosabb, hogy meggyógyulj.-szorította meg az ép kezemet bátorítólag.
- Miért érzem úgy, hogy a saját hülyeségem miatt hagyom cserben a barátaimat?-bukott ki belőlem őszintén a kérdés.
- Ez butaság. Mindenki kiborult volna a helyedben. Ami pedig történt véletlen volt…

2018. április 10., kedd

73. fejezet





Lassan nyitottam ki a szemem, de nem láttam semmit se… Behunytam  a szemeimet lassan, hiszen fáradtnak éreztem magam… Fájt mindenem… Még talán a levegő vétel is… Jobb visszatérni a tudatlanságba, ami eddig is körbe vett azonban hirtelen óvatos érintést éreztem meg a kézfejemen… Erőt vettem magamon és kinyitottam újra a szemem… Pislogtam párat és lassan tisztult ki a kép előttem. Kórház… Kórházban vagyok… A rideg fehér falak… A gépek egyenletesen csipogtak és az orromat bántotta a fertőtlenítő szaga. Ismét éreztem a finom értintést és lassan fordítottam a fejemet arra. Alvaro ücsörgött meggyötörten az ágyam mellett és elmélyülten cirógatta a bőrömet.
-Alvaro…-szólaltam meg alig hallható hangon. A barátom riadtan kapta fel a fejét és pattant fel a székről.
-Naty… Szia.-mosolygott rám és megérintette az arcomat.-Hogy vagy?
- Azt… Azt hiszem fáj mindenen.-suttogva tudtam beszélni csak. Próbáltam felülni a kényelmetlen ágyban, de ahhoz se volt erőm, hogy fentebb tornázzam magam.- Mindenem fáj.
- Naty… Emlékszel valamire?-rápillantottam és először csak a homlokomat ráncoltam. Emlékszek-e valamire? Inkább az a kérdés emlékezni akarok-e…-Naty…
-Nem… Nem annyira.
- Sok minden történt. Baleseted volt… Motor baleseted volt. Fogalmam sincs honnan szereztél motort…
- Sebastian… Sebastian motorja volt.-nyögtem fel fájdalmasan.
- Szólok a dokinak.-mozdult azonnal, mikor megpillantotta a fájdalmas arcomat.
- Ne… Kérlek még ne. Tudni szeretném, hogy mi történt…
- Naty úgy tudom, hogy Iker kidobott téged.-suttogta zavarában.
- Erre emlékszek azért.-fordítottam a tekintetemet a plafon felé.- Telefonon…
- Igen… Eljött ide, de a bátyád kidobta… Miután leverte.
- Tessék? Mit tett Sergio? Itt van Sergio?-tettem fel bután a kérdéseimet. Össze vagyok zavarodva. Zsong a fejem, és szinte az egész testem fáj.
- Naty életveszélyben voltál… Sebastian mindenkit idehívott akit tudott.
-Bati… Kérdezhetek valamit?-szorult el a torkom, de tudtam muszáj megkérdeznem.
- Bármit Naty.
- A…A baba?-ennyit tudtam kinyögni. Jobb híján csak annyit. Összenéztünk a barátommal, aki fal fehér arccal rázta meg a fejét. Hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasomból. Tudtam, hogy kevés esély bármire… De meg kellett kérdeznem…
…Lassan nyitottam ki a szemem. Körbe pillantottam a szobába és egyedül a német barátomat pillantottam meg a kanapén eldőlve.
-Sebi neked nem itt kellene lenned.-szólaltam meg csendesen és azt hittem lefordul a kanapéról olyan váratlanul érte.
- Naty… Hogy vagy?
-Darabokban… Szó szerint?-vontam meg a vállam ahogy leült az ágyam szélére.- Szörnyen festesz Sebastian.
- Tudod ezt most a nagy fej esete.-forgatta a szemeit. Halványan elmosolyodtam miközben megfogta a kezemet.
- Sajnálom a motort Sebi… Kicsikét felelőtlen voltam.
- Kicsit? Milyen amikor nagyon az vagy?
- Bocs most nem nevetek, mert fáj az oldalam.-forgattam a szemeimet.
- Sok helyen összetörted magad.  Nagy szerencséd volt.
- Haza kell menned Sebi.-nyúltam óvatosan a keze után.- Pihenned kell.
- Még nem rég tértél magadhoz. Nem hagylak magadra.
- Kérlek szépen… Koncentrálnod kell a bajnokságra… Nem emlékszek igaz a futamra…
-Nyertünk. Újabb lépés a cím felé.-motyogta a kezemre pillantva.
- Látod. Ezért kell koncentrálnod. Magaddal kell vinned a többieket is és vissza kell térnetek a valóságban.
- Ez a valóság Naty. A baleseted… Hogy majd nem elvesztettünk.
- Ne beszéljünk róla jó? Itt vagyok és élek.
- Megrémültünk Naty… Egytől egyig.-cirógatta végig az arcomat.
- Túl életem. Pár sérüléssel igaz…-vontam meg a vállam, mire Sebastian felhorkantott.
- Pár?
- Részlet kérdés, hogy mit veszünk párnak.
- Sebi ugye haza mehetek nagyon hamar?-tudtam elő kell vennem a legszebb nézésemet. Be kell vetnem mindenféle kedvességet, hogy hassak a barátomra és elintézze, hogy haza menjek Madridba.
- Erre nem tudok mit mondani Naty.-rázta meg a fejét lassan és megfontoltan.- Minden az orvosokon múlik. Válságos volt az állapotod. Nem rég ébredtél fel.
- Kérlek próbálj hatni rájuk… Otthon… Otthon Madridban hamarabb megtudnék gyógyulni.
- A kiskutya tekintetedet inkább ne rám pazarold. Bautistánál mindig hatásosabb.
- Kérlek… Gondoljátok át azért.
- Tudod te, hogy milyen sérüléseid vannak?
- Azt hiszem nem fogtam fel mindet.
- Eltört a csuklód újra.-kezdett el beszélni Sebi miközben megérintette az említett testrészemet.- Csavarral rögzítették, ahogy ez ilyenkor szokás. Eltört még három ujjad és a jobb oldalon lévő bordáid nagy része, amik megsértették a tüdődet. Belső vérzésed volt és megszabadítottak a lépedtől.
- Sebi inkább hagyd abba.-nyögtem fel és a hajamba túrtam.
- Ja és a lábad.-fejezte be a gondolat menetét hiába akartam belé fojtani a szót.- Nagy valószínűséggel egy ideig mankóval kell járnod és gyógytornára kell járnod.
- Akkor úgy veszem észre ez a balesetem viszi a prímet.
- Eléggé. A fiúk vért is adtak miattad.
- Fiúk?-csodálkoztam el.
-Bátyád… Alvaro és Heikki.
- Alvaro retteg a tűktől.-mosolyodtam el fáradtan.
- Ez most vicc ugye? Tele van tetoválásokkal.
- Ezek más fajta tűk.
- De erőt vett magán, mert fontos vagy neki. Most pihenned kell Naty.-puszilt homlokon…
…Fogalmam sincs mennyi az idő. Fáradtan pislogtam csak körbe az üres szobában és örültem, hogy ebben a szent pillanatban egyedül vagyok. Próbálok gondolkozni. Próbálom felidézni az elmúlt napok… Hetek… Hónapok eseményeit. Hogy lehettem ennyire idióta picsa? Voltak-e jelek….? Ha voltak miért hunytam szemet felette? Alvaro mondta… Alvaro figyelmeztetett, hogy van valami… De én hülye nem hittem neki.
Nagyon halkan nyílt ki a kórterem ajtaja és csodálkozva pillantottam az érkező felé. Igazán meglepetésként ért, amikor a bátyám lépte át a küszöböt gondolataiba merülve.
-Sergio…-szólaltam meg csendesen amivel elértem, hogy összerezzent. Olyan csodálkozva pislogott rám, hogy hirtelen még el is szégyeltem magam, hogy visszatérítettem a valóságba.-Hogy kerülsz ide?
-Azt hittem alszol…-motyogta zavarába. Láttam ahogy idegesen kutat a bőrkabátja zsebébe, miközben bátortalanul tett két lépést felém.- Csak szereztem neked egy telefont, hogy tudj beszélni majd anyuékkal.-tette le a készüléket az éjjeli szekrényre.- De hagylak is… Pihenned kell…-fordult sarkon és indult el az ajtó felé.
- Sergio ne menj!-fakadtam ki hirtelen, ahogy megfordult láttam rajta, hogy erre nem számított.- Ne menj kérlek.
- Szeretnéd, hogy maradjak?-kérdezett vissza és lassan indult meg felém.
- Igen.-suttogtam.- Szeretném, hogy maradj.
Az ágyam szélére ült óvatosan és csak figyeltük egymást. A keze pár centire pihent az enyém mellett. Nem tudjuk… Nem jóvá tenni az elmúlt időszakot… Az elmúlt éveket. De a testvérem…
-Anyuék nem jönnek ide… Ahogy kérted…-kezdett el beszélni. Tudom nagyon jól, hogy a zavarát próbálja így leplezni.-De anyu nagyon ideges… Nagyon félt téged…-ahogy hallgattam a szavait a könnyeim potyogni kezdtek. Fogalmam sincs, hogy miért.- De megnyugtattam, hogy most már minden rendben lesz.
- Sergio…-fogtam meg a kezét és most már rám pillantott.
- Húgi…-sápadt el ahogy meglátta a könnyeimet.-Ne sírj…
- Elvesztettem mindent…-bukott ki belőlem az első gondolat ami szinte azóta nyomja a lelkemet, hogy magamhoz tértem és kegyetlenül közölték velem, hogy mi történt az elmúlt pár órában. Szinte hisztérikus zokogásba törtem ki, miközben mellém feküdt az ágyon és a mellkasára húzott. Ringatott és próbált megvigasztalni. Talán órák is teltek el mire megnyugodtam… Halkan szipogtam a bátyám vállán feküdve, mire ő csak a hajamat birizgálta.
- Kidobott… Telefonon keresztül.
- Orrba vágtam.
- Nem kellett volna.-ráztam meg a fejem.- Nem kellett volna bántanod.
- Örüljön, hogy csak ennyit kapott.
- Sergio…-kezdtem volna el beszélni, de minden normális gondolatot elfelejtettem.
- Mi az?
- Sajnálom… Mindent sajnálok. Igazságtalan voltam.-kértem bocsánatot csendesen. Nem mertem ránézni, hiszen féltem… Féltem a reakciójától. Hajamat birizgálta még mindig.
- Jogod volt haragudni rám. Nagyon is sok… Te maradtál itt. Te láttad mi történik a szüleinkkel.
- Akkor is Sergio…-suttogtam.- Nagyon sajnálom.
- Minden kialakul Húgi. Meggyógyulsz szépen és folytathatod tovább az életed… Szerelmes lehetsz majd egy olyan férfiba aki megérdemli. Babád is születhet még…
- Ezek most olyan dolgok amik hatalmas fájdalmat okoznak.-motyogtam.
- Ki fog alakulni minden.
- Egyet szeretnék csak… Haza menni innen… És otthon pihenni.
- Ez is el fog jönni. De előtte kicsikét még meg kell erősödnöd.-puszit nyomott a homlokomra.- Most pedig pihenj.
Nem szólaltam meg. Eszembe jutott, hogy nincs hova haza mennem… Hiszen az elmúlt hónapokban Ikerrel laktam. Most pedig mivel kidobott nincs hova mennem… Nem tudom mi lesz… De lehunytam a szemem és hatalmasat sóhajtottam. Elaludtam… Nagyon hamar…

2018. március 20., kedd

72. fejezet



Egész tűrhető hétvégén vagyunk túl… Bár mondhatom azt, hogy talán kicsikét unalmas is volt így Natalien nélkül. Megszoktam, hogy mellettem van. Hogy állandóan szóval tart… Fecseg és csicsereg mellettem… Hiszen ezt szokta csinálni. Ezzel is hozzá tartozik az életemhez…
…Nem hittem el. Órák teltek el, de még mindig nem fogtam fel. Naty… Baleset… Műtét… A baleseti osztályra felérve elszorult a torkom. Nem láttam mást csak meggyötört… Kétségbe esett embereket, akik tanácstalanul pislogtak rám…
Majd felrobbantam a dühtől. Rosie álszenteskedik itt… Sebastian miért is ne…? Mellette áll… Kovalainen pedig csak Kovalainen… Mérgemben felkaptam a folyosó végén lévő kukát és falhoz vágtam. Megoldás lenni? Nem… De valamit tennem kell. Tehetetlenségemben a hajamban túrtam és utoljára bele rúgtam az egyetlen árva műanyagszékbe.
-Alvaro…
- Hagyj békén te is Sergio!-csattantam rá.
- Ne a többieken verd el a port. Nem tehetnek róla!
-Jobb ha kimaradsz ebből. Most közlöm.-léptem felé fenyegetően, de Sergio csak lassan húzta ki magát és a homlokán megjelentek a ráncok.- Fogalmad sincs mi folyik itt.
- De tudom mi folyik itt. Tudok mindent Alvaro.
- És még is eltűröd?-horkantottam fel.- Még ezek után azt mered állítani, hogy megváltoztál?
- Alvaro én azt néztem mi a jó Natynak.
- Dehogy azt nézted.-legyintettem.- Ha azt nézted volna rég tudná az igazságot.
-Bele roppanna…-kezdett volna bele a szent beszédébe, de hisztérikusan felnevettem.
- Állj le Sergio! A hülye is tudja. A hülye is tudja, hogy bele zúgtál Rosieba. Azt hajtogatod neki amit elvár tőled… Amit hallani akar…-ordítottam szinte a végét, amivel elértem, hogy az idősebbik González egész teste megfeszüljön.
- Fogd be Alvaro!
- Nem érdekel az se, hogy ha orrba vágsz. Már nem vagyunk azok a kölykök, mint annó.-rántottam meg a vállam.
- Akkor is megtettem…
- Nem érdekel Sergio. A múlt elmúlt. A jelenbe kell élned, hogy a húgod ott van a műtőasztalon… Azok miatt… Akik ott szenteskednek… Mindegyik egytől egyig hibás.
- Baleset volt?
- Mennyire vagy ebbe biztos? Vagy csak azért hajtogatod ezt, mert Rosie ezt akarja hallani?
- Miért kevered bele?
- Mert egy álszent nőszemély, akiben megbízott Naty mind végig… De ő több hónapja hempereg Ikerrel…
- Te is tudtad még se mondtad el neki.
- Elmondtam neki.-morgolódtam, de tudtam most nála van az a bizonyos aduász.
- Persze.-horkantott fel gúnyosan.- Elmondtad neki.
- Mire akarsz kilyukadni?-ráncoltam össze a homlokomat.
- Tudod te Alvaro. Nagyon jól tudod.
- Tőled akarom tudni.-léptem közelebb hozzá. Ugyan azt éreztem, mint régen… Tudom bármelyik pillanatban képes lenne orrba vágni csak azért, hogy az igazát bizonyítsa… De pontosan úgy mint régen ezer örömmel állnék előtte és nem futamodnék meg.
- Te is ugyan úgy végig asszisztáltad ezt a kapcsolatot… Pont ahogy én… Mert bele zúgtál a húgomba…
- Elmondtam Natynak, hogy Iker megcsalja.-csattantam rá, ami miatt összerezzent egy pillanatra.
- De úgy gondolom azt nem, hogy kivel…-vágta a fejemhez és elszorult a torkom.
- Állj le!
- Alvaro szerelmes vagy a húgomba csak ezt senkinek se vallottad be eddig!...
***

Felszabadultam… Fura módon érzem azt, hogy felszabadultam. Tudom lehet nem így kellett volna megtennem. Nem is váltottam ki Rosie örömét azzal, hogy elmondtam neki… Pedig azt néztem mi a jó nekünk. Mitől leszünk boldogak… Szakítottam  Nataliennel… És ezek után megtudom kezdeni az új életemet Rosieval… Kötetlenül és szabadon…
Lassan és elmélyülten szálltam ki a központ előtt a fehér Audimból. Napszemüveget az orromra bigyesztettem és az edzőtáskámat a vállamra dobtam és lassan elindultam a bejárat felé. Meg fogadtam… Ma semmi se fog izgatni…
…Hosszú… Fárasztó edzésen vagyunk túl, de ma még ez se zavart. Az öltözőbe visszatérve csak a fejemet csóváltam miközben Karim és Marcelo szópárbaját hallgattam.
-Iker a telefonod.-bökött vállon Xabi nem túl kedvesen. Csodálkozva pislogtam rá, hiszen hirtelen azt se tudtam miről beszél.- Csörög a telefonod!
-Ja…-esett le az a bizonyos tantusz. Elő halásztam a mobilomat a farmerom zsebéből és csodálkozva vettem tudomásul, hogy Rosie keress.- Kicsim… Szia…
-Iker…-szipogta a lány a telefonba suttogva.
- Rosie… Mi a baj? Bántott valaki?-kérdeztem rá idegesen. Alonso mellettem homlokát ráncolva pislogott rám.
- Nem… Csak…-kapkodott csendesen levegőért.- Nagyon nagy baj történt.
- Rosie nem értelek.
- Miután letettük… Miután letettük a telefont értesítettek minket.
- Miről? Nem értelek. Kérlek nyögd már ki.
- Natynak motorbalesete volt… Elrohanhatott miután…
- Tudom mire gondolsz.-nyögtem fel.
- Gyere ide kérlek!-suttogta.- Amilyen gyorsan csak tudsz.
- De…
- Gyere ide! Senki se tudja, hogy mit tettél… Tettünk.
- Rosie…-suttogtam a nevét.
- Ha számítok valamit neked ide jössz.-szakította meg a hívást. Értetlenül pislogtam magam elé és próbáltam összeszedni minden gondolatomat. Mi történt? Egyik pillanatban még boldog voltam a szabadságom és a szerelem miatt. Most meg itt van ez az értetlenség… Tehetetlenség…
- Iker… Minden rendben?-szólalt meg Xabi újra csendesen. Éreztem a többiek tekintetét magamon, de egyszerűen csak a padlót tudtam bámulni.
- Japánba kell mennem!
- Minek?-csodálkozott el Ramos.
- Semmi közöd hozzá.-förmedtem rá hirtelen. Úgy pattantam fel mint ha tűpárnára ültem volna.
-Iker…-egyenesedett ki köztünk Xabi lassan.- Mi történt?
Nem szólaltam meg csak pár pillanatig Ramos-szal farkas szemet néztünk.
-Iker…-szorította meg a könyökömet a baszk társunk. Levegőt kipréseltem a tüdőmből először mielőtt megszólaltam volna.
- Natynak motorbalesete volt… Balesete volt miután szakítottam vele telefonon keresztül.
Az, hogy kimondtam hangosan tudatosult bennem, hogy mi történt. Mire bármit is mondhattam volna valaki precízen állon vágott. Megtántorodtam és be kellett vallanom csillagokat láttam fényes nappal.
-Ramos állj le!-hallottam meg Alvaro hangját és már köztünk állt ő is.
-Kitekerem ennek a féregnek a nyakát.-sziszegte Sergio miközben kis segítséggel talpra kecmeregtem.
- Állj le!
- Ő tehet mindenről! Egy féreg módjára viselkedett!
-Nem a te dolgod!
- Kinek van annyi gerince, hogy telefonon keresztül szakítson a barátnőjével? Aki még az országban sincs.
- Nem a te dolgod.-csattantam rá és próbáltam félre lökni az útból Alvarot, de a többiek résen voltak és nem engedték, hogy kárt tegyek Ramosban.
- Egy féreg vagy Iker. Egy féreg.
- Te se vagy különb Sergio… Dugjam meg Rosiet igaz?-ordítottam és neki akartam lendülni, hogy visszaadjam azt amit kaptam tőle.
- De ez már rég nem az aminek indult. Viszony… Hazugság… és most még ezt is megtetted.
- Semmi közöd hozzá…
…Órák teltek el mire megérkeztem a Japán város kórházába. A düh, elkeseredettség és a lelkiismeret furdalás egyvelege keveredett bennem. Sietős léptekkel érkeztem meg a folyosóra és első ember akit megpillantottam Rosie volt. Karba tett kézzel ácsorgott a fal mellett és fal fehéren bámult maga elé.
-Rosiem…-szólaltam meg bátortalanul, mire összerezzent a hangom hallatán.
-Iker.-borult a nyakamba szipogva. Óvatosan és védelmezően zártam a karjaimba és hatalmasat szippantottam az illatából.- Nagyon nagy a baj Iker… A fiúknak vért kellett adni… És még mindig nem tudunk semmit se.
- Kérlek szépen nyugodj meg.-simítottam végig az arcán. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk, majd megcsóválta a fejét.
- Nem kellett volna ezt tenned.
- Ez már lényegtelen nem?-kérdeztem rá miközben megjelent egy zöld köppenyes alak és a pár méternyire ücsörgő társaság azonnal felugrott a székekről. Rosie a kezembe kapaszkodott és léptünk közelebb. Nehezen fogtam fel az orvos szavait… Annyi féle sérülést emlegetett, hogy fogalmam se volt hogyan élhette túl ezt a volt barátnőm.
- Sajnos a magzatot nem tudtuk megmenteni. Sajnálom.-fejezte be a monológját a doktor és magunkra hagyott minket. Értetlenül pislogtam a körülöttem állókra, akik ugyan így tettek. Ez csak egyet jelenthetett… Magzat… Baba… Tovább nem is kellett ezen gondolkoznom… Rögtön tudtam a választ az összes kimondatlan kérdésemre…
-Saj…-kezdtem volna el beszélni, de mire észbe kaptam teljes erőből képen vágott valaki. Közel 24 óra leforgása alatt másodjára… Csak ez sokkal nagyobb és hatásosabb volt. Rosie felsikoltott, miközben térdre roskadtam a folyosó közepén.
-Sergio…
-Takarodj innen Casillas!-hallottam az idősebb González hangját, aki egyszerűen megragadta a kabátomat és talpra rántott.- Takarodj innen!
- Jogom van itt lenni!-próbáltam menteni a menthetőt, de éreztem hogy a számból kicsordul a vér.
- Neked semmihez sincs jogod már!
- Sergio kérlek… Állj le!-lépett közelebb hozzánk Rosie. Ő volt az egyetlen aki közénk próbált állni és sírva igaz, de próbált az idősebbik González lelkére beszélni.- Ne csinálj balhét!
- Azon már túl vagyunk.-törölgettem a számat és lassan kiegyenesedtem.
- Szakítottál vele! Tehát akkor felejtsd el! Most és takarodj vissza oda ahol eddig is voltál.
- De…-ráztam meg a fejem.
- Mit akarsz még Iker? Még egy pofont?-szólalt meg csendesen Vettel.- Nem elég az ami történt?
Csodálkozva, de még is tanácstalanul pislogtam a körülöttem állókra. Nagyon jól tudtam ebben a szent pillanatban én vagyok az egyetlen akit nem látnak itt szívesen…


2018. március 6., kedd

71. fejezet




Jól fogom tölteni ezt az egyet szabad hétvégét… A csapatom elengedett így elfogadtam a barátom késztetésének és elfogadtam az ajánlatát, hogy meglátogassam Suzukába. Fernandoval madarat lehetett fogatni annyira örült annak, hogy ott leszek én is. Ami pedig nekem is nagy öröm, hogy az idősebb González fiú velem tart. Hosszas győzködés árán tudtam elrángatni Madrid és a munkája mellől. Hiszen hiába ígérte meg korábban, hogy velem tart most minden áron le akarta mondani az utazást.
-Mond azt, hogy becsajoztál és akkor megérteném, hogy nem akartál velem jönni.-ugrattam nem először ezzel a spanyol férfit.
- Dehogy csajoztam be.-nyögött fel és megmasszírozta gondterhelten az orrnyergét.
- Akkor?-húztam fel a szemöldökömet.
- Csak túl sok a munka mostanában.
- De tudod, hogy van egy mondás… Néha el kell szakadni a munkától.
- Te is azt teszed most?-kontrázott rá.- Vagy inkább Casillastól akarsz elszakadni?
- Nem tudom.-vallottam be csendesen.- Fogalmam sincs. De szeretem azt hiszem… Még is akkora görénynek érzem magam… A húgod…
- Húgom pasija… Tudom.
- Beszélnem kellene vele azt hiszem.-gondolkoztam el. Annyiszor, de annyiszor gondoltam már át… Elé kellene állnom Nataliennek és el kellene mindent mondanom neki. Elejétől  a végig… Joga lenne ahhoz, hogy tisztában legyen azzal ami történik körülötte… De még sincs bátorságom hozzá… Mert akkor megutálna… Tudom, hogy ha kiderül akkor is meg fog…
- Inkább nem kellene.-rázta meg a fejét. Csodálkozva pillantottam rá ami miatt rájöhetett, hogy magyarázatra szorulok.- Neki kell rájönnie…
- Így is úgy is meg fog utálni.-túrtam a hajamba…
…Besétáltam a csapat vendéglátó egységébe ahol  Tommi és Sebastian beszélgetnek. Jó kedvük van ezt messziről tudom.  Buli volt eddig is a hétvége, de azt hiszem ezek után még inkább az lesz. Hiszen most is jól szerepelt a német.  Sima rajt-cél győzelmen vagyunk túl. Sebastian ezzel egy határozott lépést tett a világbajnoki győzelem felé, de tudom Fernando nem fogja simán átengedni neki a sikert. A mobilomat forgatom a kezemben ahogy leültem a kanapé szélére amivel megzavartam a társalgást.
-Miről beszélgettek?-szólaltam meg Tommi vállát megsimogatva. Az unokatestvérem mosolyogva fordult felém és kaptam először egy puszit az arcomra.
- Sebastian a terveit ecseteli, hogy mekkorát fogunk bulizni, hogy ha megnyeri a címet pár hét múlva.
- Gondolom hatalmasat.-húztam meg a vállamat, mire a német csak bólogatott. Összeborzoltam a haját nevetve. Történt ami történt, de azt hiszem túl léptem rajta. Túl tudtam lépni Iker miatt… A kapcsolatunk miatt.- De amúgy Basi ne igyál még a medve bőrére. Te mondtad nekem, hogy a sportban bármi megtörténhet.
-Tervezni szabad.-tette az ártatlant.
- Hol hagytátok Naty-t?-néztem körbe, hiszen beszélni akartam a lánnyal. Talán megbeszélni amit tettem… Vagy egyszerűen csak azért, hogy felmérjem a kapcsolatunkat… vagy a kapcsolatát Ikerrel.- Elmenekült már tőletek?
-Telefonált. Félre vonult.-vonta meg a vállát Tommi csendesen. Ahogy a homlokát ráncolta egy pillanat alatt rájöttem, hogy aggódik valamennyire.
- Telefon szex tuti.-kuncogott Sebastian és erre Tommi csak nyakon csapta egyszerűen. Ilyenkor jövök rá milyen gyerekes is bír lenni. Bár talán ez vonzott hozzá hónapokkal ez előtt. De most… Sokkal másabb az életem. Sokkal… Iker megmutatta nekem, hogy milyen egy komoly férfi… Egy igazi férfi… Aki a tenyerén hordozz… Pedig tudom, hogy ha nem lenne Naty mellette még jobban kényeztetne… Szeretne.- Ne tedd az ártatlant. Szerintem te is telefon szexeltél már életedben egyszer legalább.
- Ehhez semmi közöd Sebastian.
- Mindig meglepődök, hogy milyen szent az unokatestvéred.
Nevetve forgattam a szemeimet, miközben megszólalt a mobilom, amit még mindig a kezembe tartottam. Félve pillantottam a kijelzőre pedig tudtam, hogy ki hív… Már vártam, hogy hívjon. Elnézést kértem a többiektől és félre vonultam, hogy feltudjam venni.  
-Iker. Szia.-mosolyogtam. Utálom, hogy rettegnem kell a lebukástól, de még is úgy gondolom így a legjobb. Amíg kitaláljuk hogyan tovább, hiszen előbb utóbb ki kell találnunk, hogyan tovább legyen a kapcsolatunk.
-Kicsim… Rosie… Megtettem.-hadarta a kapus. Túlságosan izgatottnak tűnt és ez megrémített. Mit tett meg amiről én nem tudok?  Hiszen megbeszéltük egyeztetünk bármiről is van szó. De főleg olyan dolgokról amivel befolyásolhatjuk az életünket. Saját illetve más életét…
-Mit tettél Iker?-kérdeztem vissza, miközben az egész testem megfeszült.
-Szakítottam… Szakítottam vele. Nem bírom tovább… én veled szeretnék lenni. Igazán.-vallotta be.- Nem akarok tovább bujkálni. Nem akarok az árnyékban élni veled. –rögtön kitisztult számomra a kép. Rögtön tudtam, hogy mire gondol.
-Akkor is… Iker…-nyögtem fel a hajamba túrva és a tekintetemmel a spanyol nőt kerestem. Az étteremben… A paddockban sétáló emberek közt…  De sehol se láttam. – Mérföldekre vagytok egymástól. Nem tehetted ezt vele. Személyesen kellett volna…
-Megtettem. Megtettem Rosie.-hadarta izgatottan.-Csak azt akartam, hogy szabad legyek… Hogy elkezdhessek élni… Veled…
-Pár napot nem tudtál volna kibírni? Csak pár napot… Hogy átbeszéljük…Hogy átgondoljuk, hogy mit tegyünk.-motyogtam magam elé.  Cseppet se voltam nyugodt, hiába akart Iker minden áron megnyugtatni.
Visszasétáltam Sebastianhoz és Tommihoz… Az unokatestvérem azt hiszem észrevette, hogy valami nem stimmel… De nem tette szóvá. Csak sokszor aggódva pillantott rám. Tudom és hálás is vagyok, hogy Sebastian előtt nem fogja szóvá tenni. Nem tudom mennyi időt töltöttem el a két férfi mellett néma csendben… Hiszen egyszerűen nem tudtam koncentrálni egyetlen szavukra se.  Hiszen arra gondoltam, hogy mi lesz ha Naty meg tudja én vagyok az a nő… Aki miatt szakított vele a párja. Hogyan fogom tenni az ártatlant, amikor erről beszélni fog nekem? Vagy mondjam el az igazat? Tisztába vagyok vele, hogy rég beszélnem kellett volna vele… Fogalmam sincs mennyi idő telt el amikor megszólalt Sebastian mobilja. Értetlenül pislogtam körbe és rájöttem már besötétedett és mi még mindig a motorhomeban ücsörgünk.
-Ki a fene az?-nyögött fel Sebastian és feltápászkodott a földről. Láttam ahogy a homlokát ráncolja a képernyőre pillantva, de  félre vonult és beszélni kezdett és így bele kortyoltam a poharamba. Tommi megérintette a vállamat. Összerezzentem és csodálkozva néztem fel rá, miközben letettem a poharat az asztalra.
- Minden rendben Rosie? Nem nézel ki valami jól. Gond van?
- Persze. Jól vagyok. Semmi baj sincs. Csak kicsit elfáradtam.-vágtam rá azonnal gondolkozás nélkül. Tommi már majd nem megszólalt, amikor hangos koppanásra lettünk figyelmesek. Mind a ketten a hang irányába néztünk és Sebastian falfehéren állt és bámult maga elé.  A telefon esett ki a kezéből. Az unokatestvérem pattant fel először és lépett hozzá. Mind a ketten tudtuk, hogy baj van.
- Sebastian mi a baj?-tette fel csendesen a kérdést az unokatesóm.
-Az egyik kórházból hívtak…-kezdett bele és a gyomrom görcsbe rándult. Éreztem, hogy baj történt… Elszorult a torkom…
-Miért? Ki került kórházba?-kérdezett rá Tommi, de én előztem meg Sebastiant.
-Naty…- nyögtem be csendesen és Sebastian csak bólintott. A következő percekben csak sodródtam az árral. A kocsiban tértem magamhoz… Tommi vezetett és meglepetésemre jóval a sebességhatár felett közlekedik jelenleg és próbálja Sebastianból kiszedni az információkat, hogy tudjuk mi történt.
- Annyit mondtak, hogy baleset történt… Hogy hol vagy mi történt nem mondtak semmit se?
-De…-szóltam közbe.- Komoly? Mondtak más valamit is? Sebastian gondolkodj kérlek! Szedd össze magad.
-Nem… Nem mondtak semmit se.-rázta meg a fejét.
A kórházba érve is Tommi volt talán leginkább a toppon, hiszen ő irányított és ő volt az aki megkérdezte, hogy hol találjuk a balesetit. Vagy egyáltalán kitől érdeklődjünk, hogy mi történt Natyval és hova menjünk… Hol találjuk… A baleseti osztályra rohantunk fel. Sebastian halál sápadtan loholt utánam. Pont bele botlottunk egy nővérbe, akit letámadtunk a kérdéseinkkel.
 - Kérem nyugodjanak meg!-terelt minket a székekhez és Sebastian leroskadt rá. A vállára helyeztem a kezemet és megszorítottam, hogy érezze mellette vagyok.- Hozzá tartozói a Hölgynek?
- Nem… De értse meg… Könyörgünk Önnek, a szülei és a párja Spanyolországban van.-szólalt meg Tommi.- Mi vagyunk a második családja és tudnunk kell.
- Kérem nyugodjanak meg.-ismételte magát.- Annyit tudok Önöknek mondani, hogy a Hölgy sérülései elég komolyak. Jelenleg műtik.
- Válságos az állapota?-kérdeztem rá csendesen.
-Igen.-bólintott.- Felkísérem Önöket a sebészetre…
Gyomrom görcsbe állt és tudtam minden az én hibám… A várakozás közben rendőrök is megérkeztek akik tájékoztattak róla minket, hogy mi történt… Motorbaleset… Sebastianra pillantva rájöttem, hogy most már tisztában van mindennel… Hiszen ő maga dicsekedett nekem, hogy kapott egy motort a mai napra… Rohanó léptekre kaptam fel a fejem és Sergiot pillantottam meg először. Idegesen pattantam fel a székről és léptem hozzá. Szorosan magához ölelt először és láttam rajta, hogy mennyire értetlen.
-Rosie… Rosie mi az Isten történt? A telefonhívásod… Rendőrök jelentek meg a pályán… Mi történt?-hadarta és megfogtam a kezét, hogy kicsikét félre húzzam a társaságtól.
- Sergio a húgoddal történt baj.-suttogtam.
- Ezt sejtettem.-csattant rá. Nem haragudtam rá.  Ideges és még tanácstalan is.
- Motorbalesetett szenvedett.
- Tessék?-fagyott le egy pillanatra.
- Motorbalesetett szenvedett.-óvatosan meg fogtam a kezét.- Sergio mondanom kell valamit.
- Mit tudsz Rosie?
- Szerintem mindennek köze van ahhoz, hogy Iker szakított vele.
- Tessék?-csodálkozott el.
- Iker szakított vele… Pár órája. Nem tudtam róla Sergio… Nem akartam, hogy így tegye meg.-kezdtek el potyogni a könnyeim.- Nem akartam ezt.

***
Egész hétvégén minden annyira tökéletesen ment… Jól éreztem magam a bőrömben… A barátaim itt vannak velem és itt van Rosie is. Pedig tudom rég elvesztettem. De még is itt van jelenleg. Kacifántos fárasztó hétvégének eredménye egy győzelem ami miatt még egy lépést tettem a bajnoki győzelem felé. Most már kezdem elhinni, hogy talán nyerhetek… És nyerni is akarok. Éppen terveimet ecseteltem a finn párosnak amikor megszólalt a mobilom. Elnézést kérve vonultam félre, hogy megtudjam ki keress éppen.
-Sebastian Vettel.
- Jó napot Uram… Natalien González hozzá tartozója?
- A barátom és a főnöke vagyok… Miért? Mi történt?-rándult a gyomrom azonnal görcsbe.
- A központi kórházból hívom Önt…-tartott szünetett.- González kisasszonyt pár perce hozták be súlyos sérülésse a kórházunkba.
A készülék kiesett a kezemből és éreztem, hogy a maradék erő is elhagyja a testemet. Nem lehet… Ez egyszerűen hihetetlen. Nem lehet, hogy ekkora baj történt…
…Nem… Nem vagyok a helyzet magaslatán és tisztába vagyok azzal, hogy mindent Tomminak köszönhetek jelenleg. Fel fogtam a nővér minden egyes szavát de nem tudtam cselekedni. Nem tudtam, hiszen az járt a fejemben, hogy most elveszíthetem az egyik legjobb barátomat. Idő elteltével megjelent körünkben Heikki és még Alvaro is… Fogalmam sincs ki értesítette őket. A műanyag széken ücsörgök és magam elé bámulok amikor megéreztem a kezemen egy óvatos érintést.
-Kérsz valamit Basi?
- Rosie…-ejtettem ki csodálkozva a nevét, majd egyszerűen megráztam a fejem.- Nem… Nem kérek semmit se.
- Jól vagy?
- Hogy lehetnék? Szerinted hogy lehetnék?-fakadtam ki cseppet hisztérikusan ami miatt a lány először összerezzent.
- Sebastian…-szólalt meg csendesen Heikki és megcsóválta a fejét.
- Bocsánat.
- Basi…-simított végig az arcomon óvatosan Rosie. Rápillantottam ismét és láttam a könnytől maszatos arcát. Fal fehér és szinte remeg minden porcikája.- Nem lesz semmi baj… Helyre fog jönni Naty. Nagyon erős lány ezt te is tudod.
- Nem akartam kiborulni, csak... félek.
- Mindenki fél Sebastian… Heikki… Alvaro… Sergio is…-sorolta Rosie a neveket.-Én is félek.
- Nem lesz semmi baj ugye?-kérdeztem rá jobb híján.
- Nem lehet semmi baja.-bizonygatta Rosie és megöleltem. Tudom, hogy össze kellene szednem magam, de ebben a szent pillanatban nincs erőm hozzá. Lassan engedtem el a lányt és egyenesedett fel.- Megnézem Sergiot…
-Rendben.-biccentettem és figyeltem ahogy elsietett a spanyol férfi felé. A tekintetem lassan tévedt a finn versenyzőtársamra, aki csak ácsorgott a falnak dőlve. Mellkasa előtt összefonta a két karját és a padlót bámulta.- Tettetek valamit igazam van?
- Tessék?-csodálkozott el.
- Tettetek valamit igazam van?-kérdeztem rá.
- Nem értelek.-rázta meg a fejét. Lassan álltam fel a helyemről és léptem közelebb hozzá.
- Te és Naty?-kérdeztem rá csendesen.
- Nem feküdtünk le.-vágta rá cseppet pánikolva.
- Nem is erre gondoltam kimondottan.-ráztam meg a fejem.- Heikki nekem elmondhatod.
- Nem feküdtünk le… Csak… Sebastian … Nem tudom elmagyarázni.
- Próbáld meg!-kértem csendesen.
- Megnyílt előttem… Újra.-kezdett el beszélni hirtelen a finn.- Talán már a nyáron… Hiszen ki akadt amikor Webber dobbantót vett rólam Valenciában… De közelebb pár hete került hozzám… Amikor tudod meghalt Misanoba az a motoros fiú…
- Mondott valamit neked?
- Nem… Csak… kereste a társaságomat… és én is… Hiába volt Catherine velem…Vágytam Natalien társaságára… Szingapúrba a magán akcióm után kiakadt… Veszekedtünk… Vagyis nekem esett.
- Magányos volt?
- Igen… Nagyon.-bólintott lassan.- Nagyon magányos lehetett… De nem akart rátok akaszkodni… Hiszen neked is meg volt… Van a bajod.
- A legjobb barátom… Fontos nekem.
- Neki is az vagy… Azért is mutatta azt, hogy minden rendben van.-húzta meg a vállát.
- Akkor nem feküdtetek le?
- Nem…-rázta meg a fejét és hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasából.- Csak csókolóztunk… Vele maradtam éjszakára. De… Azt hiszem megbánta…-kicsikét bánatosnak tűnt, de mire megszólaltam volna a műtő felől jelent meg egy alak. Sietve ugrottunk elé érdeklődve, hogy van a barátunk. De új hírrel nem tudott szolgálni… Csak megkért minket, hogy aki tud adjon vért. Tanácstalanul néztünk össze a többiekkel.
- Nem tudok adni.-ráztam meg a fejem. Ezzel tisztában voltam hiszen nem egyszer ugratott már vele, hogy ha akarnám se tudnám megmenteni.
- Nekünk egyezik a vércsoportunk.-szólalt meg Sergio valahogy Rosie mögött. A lány lassan lépett el előle és tekintetem a spanyol férfire tévedt. Nem ismerem… Csak a paddockban láttam Rosie mellett… Naty pedig nem volt hajlandó a testvéréről beszélni… Pedig tudom hiányzott neki. Kinek ne hiányozna a testvére? A spanyol férfi jelen pillanatban cseppet se annak a határozott személynek tűnik. Szemei alatt sötét karikák virítanak és szinte bármelyik pillanatban felrobbanna az idegességtől.
- Heikki? Alvaro?-kérdezte csendesen Rosie.
- Egyezik a vércsoportunk.-bólintott a spanyol.
- De rettegsz minden féle tűszúrástól.-szólalt meg Sergio.
- Nem érdekel jelenleg… A húgodról van szó… A barátomról.-csattant fel a motoros.
- Alvaro kérlek.-lépett közelebb a finn lány hozzá.
- Ne nyúlj hozzám!-rázta le a törékeny kezeket.- Nem kellett volna visszaengednem ide…
- Alvaro…-csuklott el a lány hangja. Heikki lassan húzta ki magát, mire én csak tanácstalanul pislogtam Tommira.
- Nem kellett volna visszaengednem ide.-fakadt ki a motoros.- Itt mindig csak a baj találta. Most is. Miattad…-bökött Heikkire.- Miattad.-tett ugyan így Rosiera.- De még miattad is.-kerültem sorra én is.
- Alvaro ezt fejezd be!-szólalt meg az idősebb González.
- Nem. Még egyszer nem követem el ezt a hibát.
- Alvaro…-próbált villámhárítóként közénk állni Rosie.
- Nem! Nem érdekeltek. Miattatok került ide. Csak is miattatok!-csattant ránk utoljára Bautista és elvágtatott.