2018. május 31., csütörtök

74. fejezet




Pár nap telt el a baleset illetve az ébredés óta. Szerencsére tudtam hatni a barátaimra és haza, illetve a következő versenyhelyszínre utaztak. Azonban Rosie és a bátyám nem volt hajlandó magamra hagyni. El se mozdultak a kórházból és lesték minden mozdulatomat.
Próbálom magam ülő helyzetben tornázni amikor kinyílt az ajtó és a finn lány lépett be rajta egy papírzacskóval a kezében.
-Mit csinálsz Naty?-dorgált meg hirtelen.
-Csak fel akarok ülni.-forgattam a szemeimet, és nem hagytam, hogy segítsen nekem. Magam ura próbálok lenni, hiszen örökre nem hagyatkozhatok a barátaimra.
- Segítsek?
- Megoldom.-emeltem fel a kezem jelezve, hogy tényleg megoldom magam. Nehezen, de sikerült.-Mikor mehetek haza?-tettem fel a kérdést. Minden nap megkérdezem. Reménykedek benne, hogy előbb-utóbb valaki beadja a derekát és végre haza kerülhetek.
-Naty… Egyszerűbb lenne ha segítenék.-sóhajtott fel a lány.
- Jobban vagyok, mint voltam. Mikor mehetek haza?
- Nem tudom.-rázta meg a fejét és helyett foglalt az ágyam melletti széken.
- Utálok már itt lenni.-dünnyögtem.- Utálom már nagyon.
- Nem engem kell meggyőznöd Naty.-nevetett fel.
- Próbáltam már az orvosnál is, de úgy tesz mint aki nem ért engem. Pedig tudom, hogy minden szavamat értette.-forgattam a szemeimet. Pár pillanatra csend állt be a beszélgetésünkbe és a kölcsön kapott mobilt vettem a kezembe. Csak bámultam a kijelzőt és gondolkoztam… Gondolkoztam, mint az elmúlt pár napban mindig. Mihez fogok kezdeni? Összerezzentem amikor megérintette Rosie a kezemet.
-Minden rendben Nat?
-Persze.-vágtam rá egy apró kis mosolyt erőltetve az arcomra.-Fáradtnak tűnsz. Menjetek… Pihenjetek. Sergio is. Ki vagytok merülve.
- Nem baj Naty.-vonta meg a vállát.
-Kérlek… A kedvemért…-próbáltam a lelkére beszélni, amikor kinyílt az ajtó és a bátyám lépett be rajta. Ahogy ránk pillantott elmosolyodott és az ágyamhoz lépett.
-Hoztam neked csokit.-vallotta be miközben a bőrdzsekijének belső zsebéből előhúzott egy tábla csokit.
- Nem tudom, hogy ennek mennyire örülnek a japán dokik.-kaptam ki a kezéből és szinte a nyálamat csurgatva kezdtem el feltépni a csomagolást.
- Ezt inkább a madridi orvosokkal kell lejátszanod.-vonta meg a vállát lazán a bátyám. A számból még félig kilógott a csík csoki úgy pillantottam rá.
- Tessék?-nyeltem le végül a falatot.-Mit mondtál Sergio?
- A madridi orvosokkal kell letárgyalnod a zugevésedet.
- Haza mehetek?-örültem meg bár a lelkem mélyén fájt ez a kijelentés. Ikerrel éltem az elmúlt hónapokban. Nincs hova mennem… A szó szoros értelemben nincs hova mennem.
- Az orvosok úgy engednek el, hogy ha még pár napot kórházban töltesz Madridban.
- De elszabadulhatok innen?
- Igen… De pár napot kórházban kell töltened Madridban.-ismételte magát Sergio lassan és megfontoltan.
-Az jelenleg nem érdekel.-ráztam meg a fejem…
…Órák óta a repülőn tartózkodunk. Rosie és Sergio elaludtak. Hosszú napokon vagyunk túl és vannak olyan pillanatok amikor lemerülnek az elemek. Felpóckolt lábbal és infuziós csővel a karomban ücsörgök és bámulok ki az ablakon. Az orvos aki velünk utazik le se veszi rólam a szemét. Cseppet idegesítő, de jelenleg nem foglalkozok vele. Most először vesz körül igazán csend… Ami miatt gondolkozni tudok. Elrontottam valamit. Piszkosul elrontottam, hogy ha az a személy akit szeretek így eldobott egyszerűen. Tudom nem egyszerű velem az élet. Sose volt az. De reménykedtem, hogy többet érdemlek azért. A baba… A babát elvesztettem. Elég nagy fájdalom… De én hibáztam. Felelőtlen, idióta picsa voltam amiért megbüntetett a Sors. Kegyetlenül.
-Jól vagy?-szólalt meg csendesen Sergio, de még is összerezzentem a hangjától.  Cseppet riadtan fordultam felé.- Minden rendben?
-Persze… Pihenj nyugodtan.
- Egy szavadba kerül és kaphatsz gyógyszert.-hagyta figyelmen kívül a kérésemet.
- Annyi bogyó van már bennem, hogy lassan egy drogos megirigyelné.
- Nem kell most keménynek lenned.
- Szerintem pedig most kell igazán annak lennem.-nyögtem fel és kibámultam az ablakon.
- Ember vagy Naty…
- De nem akarom, hogy sajnáljon mindenki. Mindenkivel történik ilyen.
- Össze fogsz törni a nyomás alatt.-bizonygatta, de csak megcsóválta a fejemet. Nem akartam beszélni erről…
…Pár napja már a madridi kórházban tartózkodok. Unottan piszkálom az ebédem maradékát miközben csak magam elé bámultam. Kopogásra eszméltem és kicsikét csodálkozva bámultam az ajtó felé. De még jobban elcsodálkoztam amikor megláttam ki áll az ajtóban.
-Hogy kerülsz ide?-bukott ki belőlem a kérdés.
- Csak gondoltam meglátogatlak.-vonta meg a vállát.- Hoztam neked virágot… Csokit… és egy plüss mackót is. Fogalmam sincs mit szokás ilyenkor hozni…
- Inkább csak ülj le Sergio.-mutattam a székre az ágyam mellett miközben eltoltam magam elől az ebédem romjait.
- Nem zavarok?-kérdezett rá bátortalanul a sevillai focista, de lassan közelebb sétált.
- Öhhmm… Egy kórházi szobában töltöm mindennapjaimat… Egyedül… Szerintem nem zavarsz.-ráztam meg a fejem.- Hogy vagy?
- Ezt nekem kellene megkérdeznem.
- Jobban… Jobban mint voltam.
- Sajnálom ami történt.-szólalt meg csendesen.
- Gondolom tudsz mindenről. Szó szerint mindenről.-sóhajtottam fel és lassan bólintott.-Idióta picsa voltam és megérdemeltem ami történt.
- Naty…-érintette meg a kezemet és talán meglepetésére nem húzódtam el tőle.- Minden ki fog alakulni. Újra.
Nem tudtam megszólalni. Kellemes meleg keze óvatosan zárult az enyém köré. Minden kialakul… Mindenki ezt hajtogatja nekem a baleset óta… Tudom, hogy alakulni fog… Alakulnia kell.
-Persze… A csontjaim összeforrnak…
- Nem kimondottan erre gondoltam.-szólt közbe szinte azonnal és elérte, hogy torkomon akadjon minden szó.
- Akkor?-csodálkoztam el felvont szemöldökkel.
- Új életet kezdhetsz… Tiszta lappal.
- Tiszta lap sosincs Sergio.-ráztam meg a fejem.- A múlt mindig megtalál. Az elkövetett hibák elől nem tudsz elmenekülni.
-Ha a balesetre és a babára gondolsz… Véletlen volt. Bárki kiborult volna.
- Bíztam benne.
- Tudom.-biccentett lassan.
- Nem akarom többet látni.-nyögtem fel és a hajamba túrtam. A gondolataim a napok elteltével se akarnak lenyugodni. A vihar egyszerűen még mindig tombol a lelkemben.
- Ha nem akarod nem kell többet látnod.-bizonygatta és óvatosan az ágyam szélére ült.
- Túl sokat és nagyot hibáztam Sergio. Nem vettem észre ami az orrom előtt történt…-dünnyögtem bánatosan.- És az idióta megmozdulásom miatt még a babámat is elvesztettem.
-Naty…-érintette meg az arcomat és kénytelen voltam ránézni.- Meggyógyulsz… Túl lépsz a történteken és új életet kezdesz… Vannak barátaid… Akik jelenleg is melletted állnak. Elméletileg.
- Elküldtem őket, hiszen a szezonra kell koncentrálniuk. Nem maradhatnak itt. Mindenkinek meg van a saját baja. Sebastian lehet, hogy bajnok lesz.-húztam el a számat egy apró kis mosolyra miközben egy két könny csepp végig gördült az arcomon.- Neked is a Milan meccsre kellene koncentrálnod és nem rám.
- Nem tilthatod meg, hogy meglátogassam a barátomat.-vonta meg a vállát és megeresztett egy Ramos-os vigyort.
- Nem ezt mondtam.-nevettem el magam hirtelen.
- Akkor?-mosolygott még mindig. Órákat beszélgettünk… Úgy mindenről… Semleges dolgokról, de rá kellett jönnöm, hogy jól érzem magam. Jobban. Ramosnak sikerült mosolyt csalni az arcomra. Az ajándék csokit majszolgatom miközben a sevillai csak csendesen figyelt.
-Neked nem a mecsre kellene koncentrálnod?-tettem fel hirtelen a kérdést. Homlokát ráncolva figyelt rám mire én csak megvontam a vállam.- Mindig is a Realnak szurkoltam és ezek után is nektek fogok szurkolni. Tudom, hogy pár nap múlva meccsetek lesz.
- Ja igen… A Milán mecs.
- Ha szerencsém van otthonról fogom nézni. Bár senki nem mond semmit se.-húztam meg a vállamat miközben egy újabb mogyorós édességet dugtam a számba.- Utálom már a kórházakat.
-Az a legfontosabb, hogy meggyógyulj.-szorította meg az ép kezemet bátorítólag.
- Miért érzem úgy, hogy a saját hülyeségem miatt hagyom cserben a barátaimat?-bukott ki belőlem őszintén a kérdés.
- Ez butaság. Mindenki kiborult volna a helyedben. Ami pedig történt véletlen volt…