14.fejezet

Kora estére Madridban voltam és egyszerűen tanácstalan voltam, hogy hova is menjek… Haza anyuékhoz? Ikerhez? Esetleg már most Alvarohoz a kórházba? A táskámat magam után vonszolva indultam el a kijárat felé és próbáltam taxit fogni. Szerencsére azért ahhoz elég csinos vagyok, hogy a sofőrök felfigyeljenek rám, így sikerült hamar kocsit szereznem. Anyuék címét mondtam be, bár tudtam nincsenek itthon, mert hétvégére elmentek kicsikét kikapcsolódni. Holnap reggel érkeznek haza. Meglepetés leszek tudom. Fél óra elteltével léptem be a házba és pakoltam le a cuccaimat. Csak a kistáskámat vettem magamhoz és már mentem is vissza a sofőrhöz, aki készségesen várt rám. Szerencsére kedves és megértő volt velem.

A kórházba érve a recepciós nő tájékoztatott róla, hogy hol találom Alvarot és alig győztem hálálkodni érte. Felsiettem a megadott emeletre ahol megtaláltam a szobát. Az orvos pont kijött a szobából.

- Elnézést. Alvaro hogy van? Sikerült a műtét?-bukott ki belőlem minden kérdés.

- Jó estét. Hozzá tartozója?

- Igen.-füllentettem azonnal. Elmosolyodott először, bár szerintem sejtette, hogy hazudtam.

- A páciens alszik. A műtéttel minden rendben volt és hamarosan elkezdheti a gyógytornát.

- Hamarosan?-csodálkoztam el.-Doktor úr… Tudja, hogy mi Alvaro foglalkozása?

- Persze.-nevetett fel.- Nem akart bele menni először a műtétbe a versenyek miatt. De muszáj volt.

- Akkor bemehetek hozzá?-mutattam az ajtóra.

- Természetesen.-biccentett és magamra is hagyott. Sietősen indultam el az ajtó felé, de még is csendesen nyitottam be rajta. Alvaro tényleg aludt. Most jöttem rá, hogy mennyire utálom a kórházakat és talán azt még jobban, hogy a szeretteim közül kerül. Egy széket húztam az ágy mellé és lehuppantam rá. Megfogtam óvatosan a kezét és nyomtam rá egy puszit. Megnyugtatott, hogy itt vagyok mellette. Most már segítséget tudok nyújtani neki. Percek teltek el és megszorította a kezemet. Riadtan kaptam fel a fejemet és Alvaro mosolyogott rám.

- Hogy kerülsz ide Naty?-kérdezte rekedtes és álmos hangon.

- Hívtál és jöttem.-vontam meg a vállam.

- Nem azért zavartam meg a napodat, hogy azonnal iderohanj… A futam… A buli… Ünneplés?-hadarta és megmasszírozta az orrnyergét és lehunyta a szemeit.

- Befognád végre Alvaro? Neked kellene elszámolnod nekem. Motorkrosszoztál megint…

- Te is szoktál velem.-mosolyodott el végre.

- Az más… és egyszer se kerültünk kórházba.

- Nem is sokáig leszek itt. Holnap reggel ki is engednek.

- Az nem azt jelenti, hogy Le Mansban már ott is lehetsz.-ráztam meg a fejem.

- Ne légy diktátor Natalien.-nyögött fel „kínok-kínjai” közt. Nem is az fájhat neki, hogy két vaslappal most rögzítették a kulcscsontját, hanem az amit mondtam… Nem indulhat a futamon.

- Nem én leszek az, hanem a doki.-vontam meg a vállam lazán újra. Megcirógatta az arcomat és bátorítólag rá mosolyogtam.

- Menj haza és pihenj jó? Azt hiszem lassan újra kiütnek a bogyók.

- Holnap reggel itt leszek jó?-kérdeztem rá.

- Jó.-bólintott lassan és mosolyogva. Felálltam a székről és egy puszit nyomtam a homlokára.- Aludj jól… és hogy tud… Szét fogom még rúgni ezért a fenekedet.-állapítottam meg, amin csak kacagni kezdett…

…Halkan nyitottam ki a hatalmas ház ajtaját és azonnal kibújtam a cipőmből. Szinte biztos vagyok benne, hogy Iker alszik. Nem vágyok már én se másra csak arra, hogy hozzá bújva pár órácskát aludhassak. A nappaliba érve a farmeromat rángattam le magamról és csak félbe hajtva dobtam a kanapéra. Hajamból kiszedtem a gumit, így a szőke tincseim lazán hullottak a vállamra. Az ujjaimmal végig karistoltam a hajamat és már a háló felé vettem az irányt. Az ajtó kapásból résnyire nyitva volt és ahogy beléptem rajta mosolyogtam a látványon, hiszen Iker szinte a francia ágy közepén szuszogott hangosan. Óvatosan feküdtem be mellé és bújtam hozzá azonnal. Felriadt és csodálkozva pislogott rám.

- Hogy kerülsz ide?

- Bocsáss meg, hogy nem szóltam…Csak Alvaro kórházba került és…

- Mit csinált már?-húzott szorosabban a mellkasához és így áttudtam karolni a nyakát és felsóhajtottam.

- Csontja tört. Már meg is műtötték. Holnap délelőtt engedik ki a kórházból.- a hajamat piszkálta szinte csukott szemmel.

- De mit csinált?

- Motokrosszozot… Nélkülem.-dünnyögtem amin ő csak vidáman nevetett.

- Hogy te is összetörd magad?

- Ne légy ennyire undok.-durcáztam. Felemeltem a fejemet és megcsókoltam.- Hiányoztál nekem.

- Te is nekem Kicsim.

- Szeretlek…

…Reggel van ebben biztos vagyok, hiszen hallom ahogy a madarak kint csiripelnek, azonban nekem nincs erőm kinyitni a szemeimet. Inkább a másik oldalamra fordultam és Iker mellkasába akartam temetni az arcomat, de ehelyett a párnájával tettem ugyan ezt. Felnyögtem és felkönyököltem az ágyon.

- Iker?!-szólaltam meg hangosan és visszadőltem az ágyra.

- A konyhába vagyok!-hallottam a választ. Csak az ajtó felé fordítottam a fejemet és pár pillanat múlva meg is jelent az ajtóban egy bögre kávéval a kezében.

- Jó reggelt Édesem.-mosolygott rám.

- Szia.-küzdöttem magam ülő helyzetbe és ezek után kaptam csak meg a bögrét egy aprócska csók után.

- Hogy aludtál?-simította meg az arcomat.

- Egész jól. Lassan be kell mennem a kórházba.

- Tudom.-bólintott.- Elviszlek jó?

- Köszönöm.-csókoltam meg…

…A kórházban vagyunk immár lassan egy órája. Iker tényleg elkísért engem és most is ott ül a fotelba miközben Alvaro cuccait pakolászom össze. Az orvos elengedte és már csak a záró jelentésre várunk.

- Segítesz?-tette fel ártatlanul a kérdést Alvaro miközben felemelte a felsőjét. Csak elvettem tőle a ruhadarabot és közelebb léptem hozzá. Először áthúztam a fején a pólót.

- Ne nézz így rám.-dünnyögött Alvaro és tudtam mennyire zavarba jött. Lángvörösre gyúlt az arca szinte abban a szent pillanatba.
- Bolond és felelőtlen voltál.-szólaltam meg.
- Bagoly mondja…-motyogta Iker a sportújságot lapozgatva.
- Te most kivel vagy?-fordultam felé és csípőre tettem a kezemet.
- Pártatlan vagyok.-emelte fel a kezeit védekezően a kapus. Alvaro somolyogva nézett rám.
- Hiszi a piszi.-vágtam vissza, majd segítettem Batinak tovább, hiszen egyedül semmire se jut. Akár mennyire óvatos akartam lenni, még is sikerült fájdalmat okoznom neki. Halkan felszisszent.- Annyira sajnálom Bati. Tudod, hogy lehet ki kell hagynod a kövi versenyt?
- Még az messze van.-felelte lazán.
- Négy nap.-számoltam össze, hogy hány napunk is van a következő megmérettetésig.
- Hosszú idő.-vonta meg a nem fájos kezét Alvaro. Szinte tudtam, hogy ez lesz… És tudom… Ott leszünk Le Mansban.

13. fejezet

Már régóta ébren vagyok és a második bögre kávémat iszom. Ikerrel ébredtem és halkan kísértem le a recepcióig, hiszen ma már indult is vissza Spanyolországba, hiszen várt rá a felkészülés újabb szakasza. Hamarosan itt a világbajnokság… Részben utálom… Részben pedig reménykedek, hogy a csapat kemény munkájának meg lesz a gyümölcse… Egy esetleges győzelemmel. A telefonomra pillantottam és megnéztem mennyi az idő amikor Isa lassan megmoccant a kanapén. Elmosolyodtam és a másik bögrét felvettem az asztalról és odanyújtottam neki amikor felült.

- Szia. Hoztam neked kávét.-szólaltam meg kedvesen.- Remélem nem baj.

- Köszönöm.-vette el azonnal és bele kortyolt. Leültem a kanapé szélére és azon gondolkoztam mit is mondhatnék neki.

- Hogy vagy?-kérdeztem rá csendesen, mire keservesen felnevetett.

- Azt akarod tudni, hogy mi történt ugye?-túrt a hajába idegesen.

- Nem akartalak leteperni ezzel a kérdéssel.-ráztam meg a fejem.

- Robert megcsalt.-jelentette ki hirtelen.

- Tessék?-csodálkoztam el. Sok mindent gondoltam, de ezt nem. Robert Kubica nem az a csapodár férfinak tűnt eddig, de úgy tűnik tévedtem. Legalább is Isa ezt mondta ki az előbb.

- Igen jól hallottad Natalien.-kortyolt bele a kávéjába és hatalmasat sóhajtott.- Amíg én Jerezben voltam veletek akadt össze valakivel. Nem volt hajlandó elmondani azt, hogy ki volt az… Csak annyit mondott, hogy ez történt.

- Sajnálom Isa.-suttogta.

- Nem kell. Ezt már nem tudom visszacsinálni.-rázta meg a fejét.

- Mi lesz veled most?-ráncoltam a homlokomat.

- Dolgoznom kell és valahogy túl teszem magam rajta. Idővel minden sikerülhet.-sóhajtott fel a lány…

…Próbáltam higgadt maradni egész reggel, de igazából nehéz volt. Isaval végre közelebb kerültünk egymáshoz, de bánt az ami vele történt… Tegnap ahogy padlón volt és ma sincs a legjobb állapotba… Azonban tudom csak a látszat kedvéért tartja magát. Hogy senki se vegye észre, hogy semmi sincs rendben. A sokadik kávémat iszom éppen és arra döntöttem most már megkeresem Sebastiant és Tommit, hogy megtudjam ma mi a program, amikor a lengyel férfit pillantottam meg magam előtt.

- Robert Kubica!-szólaltam meg hangosan és szigorúan, hogy rám figyeljen. Morogva fordult felém.

- Mit akarsz tőlem González?
- Miért csináltad ezt? Miért?-álltam neki pampogni pedig tudom nem sok jogom van hozzá.
- Nincs közöd hozzá.-vágta rá Robert és hátat fordított nekem. Ő ennyivel el akarta intézni a dolgot de elkaptam a karját, hogy ismét figyeljen rám.
- A barátnőm kisebb idegösszeroppanást kapott tegnap este és ma elmondta miért. Nem ezt érdemelte.
- Akkor számított neked valamit Isa, amikor eltűntél?-csattant fel hirtelen a lengyel és ledermedtem.- Hát nem! Érzéketlen nőszemély vagy, aki ne prédikáljon itt nekem! Nem foglalkoztál se Isaval, se Sebivel, de még Heikkivel se. Helyedben eltűnnék újra és soha többet nem jönnék vissza.-kiabált velem a Renault pilótája. A következő pillanatban egyszerűen képen töröltem. Jó tudom, hogy igazából minden szava jogos és meg is érdemlem… De már pofon vágtam… Könnyeimet törölgetve indultam el újra megkeresni a fiúkat…

…Csütörtök este van és egy ideje a szobámba dekkolok és már a sokadik ruhát próbálom fel, hogy eldöntsem melyik az amelyik nem túl kihívó erre az alkalomra. Be kell vallanom fogalmam sincs hogyan kell öltözni egy ilyen eseményre… Hogyan kell viselkedni egy olyan beszélgetésen ahol arról van szó, hogy sajnálom azt amit tettem, de azóta mind a ketten új életet kezdtünk. Egy szolid fekete szoknyát vettem fel és egy fehér felsőt. Hajamat leengedtem, ami laza fürtökben omlott a vállamra. A sminket se vittem túlzásba, hiszen már a recepcióról szóltak, hogy a taxi megérkezett.

15 perces út után érkeztem meg az étteremhez. Csendes és családias helynek tűnik és tudom ez azért van leginkább, hogy eltudjunk bújni és nyugodtan tudjunk beszélgetni. Ahogy beléptem az ajtón Heikki azonnal felpattant, és ezzel részben elárulta magát, hogy figyelt mikor érkezek.

- Szia.-léptem közelebb hozzá és mosolyogtam.- Sajnálom ha sokat vártál rám.

- Szia.-kaptam először két puszit tőle és kihúzta nekem udvariasan a széket.- Nem késtél se mennyit. Nyolc óra van ahogy megbeszéltük.

- Te mondtad, hogy 8-ra jöjjek ide.-húztam meg a vállam miközben helyet foglalt előttem.

- Ez is igaz.-nevetett fel. Először rendeltünk ételt és italt is. Kicsikét kínos volt ez a csend. Nem tudtam és nem is akartam megszólalni. A pincér letette elénk a poharainkat és mi szinte egyszerre biccentettünk.

- Csinos vagy.-szólalt meg Heikki amikor újra kettesben voltunk.

- Köszönöm.-mosolyodtam el zavaromban és a hajamat a fülem mögé tűrtem. Fura, hogy pont ez volt az első mondata, de talán csak zavarában történt mind ez.

- Hogy telt a mai napod?

- Olyan szokványosan.-nyögtem ki egy korty ital után.- De kezdek újra hozzá szokni a Forma-1-hez.

- Melyik a jobb?

- Erre lehetetlen válaszolni.-ráztam meg a fejem és a pincér már az ételeket hozta ki nekünk. Csendesen kezdtünk el falatozni. Mind a ketten spagettit rendeltünk. Tudom mind a ketten arra várunk, hogy a másik megszólaljon, hiszen az udvarias kérdéseket már letudtuk.
- Mit csinálsz majd jövő héten?-bukott ki szinte belőle a kérdés és homlokomat ráncolva pillantottam fel rá. Lenyeltem a falatot ami a számban volt és megszólaltam végre.
- Haza megyek a barátomhoz Madridba, majd csütörtökön Le Mansba utazok, mert Alvaronak versenye lesz.
- Szeretsz ott lenni?-utalt a MotoGp-re.
- Igen, nagyon.- bólintottam és kicsit zavarba jöttem. Igaz előbb már megemlítette a motorokat, de most újra megtette.
- Nem gondoltál arra, hogy újra…újra motorozz?

- De.-feleltem csendesen.

- Ennyire vágysz rá?

- Igen. Costa doktor szerint az évekkel ez előtti sérülés állandósult. Nem jelent már igazi nagy veszélyt. Mióta eljöttem… Mióta Alvaroval élek minden egyes alkalommal amikor megtehettem vele edzettem… Az alapozástól kezdve… A kroszozásig és szerencsére tudom vele tartani a lépést. Edzett vagyok.-húztam meg a vállam.

- Ezek szerint újra versenyeznél? Profi szinten?

- Igen… De 26 éves vagyok és leragadtam a spanyol bajnokságban. Semmi esélyem se lenne…
- Annyira bizalmatlan vagy önmagaddal szemben.-rázta meg a fejét csendesen a finn. Felsóhajtottam csak és a villámmal az egyik húsgolyót bökdöstem.  

- Senki se örülne annak, hogy újra versenyeznék. Alvaro se repesne az örömtől és a barátom se. Ráadásul nincs azaz idióta aki „alkalmazna”.
- Én se örülnék neki ha motoroznál az tuti.
- Nem fogok. Maradok a háttérben és vigyázok Alvarora.-szomorúság bujkált a hangomban, pedig tényleg nem érzem magam annak. Jól érzem magam a bőrömben. Régen voltam ennyire jól.
- A barátod elfogad mindent?
- Igen. Tud mindenről.
- Az a lényeg, hogy szeret és vigyázz rád.-biccentette oldalra a fejét és mindig mosolygott. Zavarba tud hozni az tuti.- Azt hiszed jó volt ez így?-érdeklődött, miközben az ujját végig húzta a pohár száján. Nem nézett rám egyszerűen csak érdekelte a válaszom.
- Egyikünknek se volt jó, de újra tudtuk kezdeni.
- Ennyi a magyarázatod?
- Igen. Akkor ez volt a legjobb döntésem. Akkor úgy éreztem, ha nem lépek tényleg kárt teszek magamban. Nem akartam, hogy emiatt is szenvedjetek. Az nap, ahogy elmentél a gyárba és Sebi még nem érkezett meg cselekednem kellett.

- Tehát Madridba mentél.-állapította meg.

- Direkt nem a szüleimhez mentem. Ott úgy is kerestél volna. Ráadásul Madrid elég nagy város. Tisztán emlékszek, hogy az nap esett az eső… Sötét volt már és teljesen eláztam. Úgy néztem ki, mint aki fejest ugrott a folyóba. Alvaro nem volt otthon. Egyedül ücsörögtem a lépcsőn, amikor jó más fél óra múlva érkezett meg. Sajnálom Heikki, hogy szenvedtél miattam.-gördült végig az arcomon egy könnycsepp. Nem akartam sírni, hiszen az a gyengeség jele. Heikki óvatosan megérintette az arcomat, hogy a sós kis csepp eltűnjön a bőrömről.
- Én sajnálom, hogy nem értettelek meg.-vallotta be.
- Ne beszéljünk róla.-fogtam meg a kezét és egyszerűen levettem az arcomról. Azonban valahogy reflexszerűen összekulcsolódtak az ujjaink. Elmerengve bámultam magam elé és csak suttogva tudtam megszólalni.- De szeretném, hogy a helyzet köztünk valahogy normális legyen. Szerinted lehetséges ez?
- Szerintem igen.-bólintott komolyan.

- Köszönöm.-mosolyodtam el halványan…

…Vasárnap délután van és a háttérbe húzódva figyelem ahogy a csapat tagjai a kettős győzelmüket ünneplik. Kemény munka árán sikerült Webbernek megszereznie a győzelmet, Sebi pedig második lett. Éppen a medencébe ugrálnak a tűzálló overálba és egyiküket se zavarja. Csak nevettem rajtuk amikor megszólalt a mobilom.

- Igen?-szóltam bele szórakozottan.

- Naty… Alvaro vagyok.

- Bati minden rendben?-kérdeztem rá, hiszen fura volt a hangja.

- Öhmm… Nem igazán. Kórházban vagyok.

- Mit keresel te kórházba?-csodálkoztam el. Távolabb húzódtam a hangzavartól.

- Haza jöttem Madridba. Motokrossozni voltam és eltörtem a kulcscsontomat.

- Tessék?-csodálkoztam el. A gyomrom fel le hullámzott az információktól.

- Igen. A doktor azt mondta, hogy jobb ha még ma megműtenek. Így két óra múlva visznek be a műtőbe.

- Bati.-nyögtem fel és a hajamba túrtam.

- Nyugodj meg Naty. Nem lesz semmi baj.

- Ugye tudod, hogy ebben a helyzetben ezzel nem nyugtatsz meg.-ráztam meg a fejemet mire csak felnevetett.

- Valahogy sejtettem.

- Haza megyek amint tudok. Segítek neked.

- Köszönöm.-tudtam, hogy mosolyog.

- Számíthatsz rám Bati.

12. fejezet

Monacoról mindenkinek a gyönyörű tengerpart, pénz, csillogás, szexi nők és a kaszinók jutnak az eszébe… És tudom ez mind igaz. Már megtapasztaltam és minden alkalommal magával tud ragadni ez a csodálatos hangulat és látvány. Bár a pilóták és a csapatok egyszerű helyszínként tekintik a versenynaptárban, de ők is tudják, hogy aki itt nyer az külön elismerést kap.

Alvarot Barcelonába hagytam kicsikét nehéz szívvel, de sajnos nem tudunk azon változtatni, hogy egymás után két verseny lesz. Igazából nem mutatja ki felé, de sejtem, hogy a lelke nincs igazán jól. A szakítás nem rég történt, a motorozásban sem tart még ott ahol kellene, de kezdő a kategóriában.

Sebastian és Tommi jelenleg edzeni vannak. Szerintem a finn nem tudja még mindig, hogy az unokahúga és a védence közt mi történt. Ha tudná, azt hiszem Sebi már halott lenne. Szinte mérget tudnék rá venni. A német barátommal tegnap este beszélgettünk. Megkért, hogy ne beszéljek erről senkinek. Nem állt szándékomba eddig se, de ha neki ez megkönnyebbülés akkor megteszem újra és újra.

Fáradtan kászálódtam fel az ágyról és sétáltam a teraszhoz. Mosolyogva támaszkodtam meg a korláton és néztem körbe közbe. Élveztem ahogy a perzselő napsugarait éreztem a karomon, és szememet lehunyva sóhajtottam újra egy hatalmasat. Erről a csodás helyről eszembe jutott az én kedvenc városom, ami nem más mint a szülő földem Madrid. De ezt a honvágyat sokszor félre tudtam tenni és most is megteszem. Halkan szólalt meg a mobilom a zsebemben és egyszerűen felvettem és a fülemhez emeletem a készüléket.
- Szia Iker.-köszöntem mosolyogva. Vártam, hogy hívjon már ami azt jelenti ma már nem lesz több edzése.
- Szia Naty. Hogy vagy?-annyira hiányzik. Jó pár napja távol vagyunk már egymástól és eddig ez igazán nem volt megszokott.

- Magányosan.-sóhajtottam egy nagyot. Azonban talán ez a legpontosabb szó amit kitalálhattam, amivel jelemezhetném, hogy is érzem magam.- Milyen az edzőtábor?
- Szokásos. Mindenki szívatt mindenkit.
- Szegény kapitány. Ő az óvodások nagy csoportjának a vezetője.-kuncogtam és még mindig a várost figyeltem.
- Mi lenne ha kinyitnád az ajtót?-kérdezett rá teljesen spontán és a szemem hirtelen kikerekedett.
- Tessék?
- Nyisd ki az ajtót!-sétáltam az ajtóhoz pusztán kíváncsiságból. Egyáltalán nem értem miért hozta ezt szóba, de ha ő akarja akkor miért ne. A hatalmas fa ajtóhoz értem és lenyomtam a kilincset, de a telefont a másik kezemmel a fülemre szorítottam még mindig.
- Szia Natalien.-vigyorgott rám teljes életnagyságában. Hihetetlen, hogy tényleg itt áll előttem. A telefonom hangosan koppant a padlón, majd a következő pillanatban már Iker nyakában csüngtem. Szükségem volt rá, hogy megöleljem és érezem a karjaim közt.
- El se hiszem…

- Sebastian-nak és Rosie-nak köszönhetjük. - simogatta meg az arcomat. Egy röpke csókot nyomtam a szájára, majd megragadtam a kezét és behúztam a szobába. Monacoból ki vannak tiltva a lesi fotósok, de most kivételesen nem. Nem hiányzik a balhé. Végig feküdtünk a francia ágyon és beszélgetni kezdtünk.
- Milyen volt a nagydíj hétvége?-érdeklődött Iker, miközben óvatosan cirógatta az arcomat. Jól esik, hogy hozzám ér végre… Törékeny porcelánbabának érzem magam amikor ezt csinálja.
- Fárasztó. De élveztem.
- És hogy van a fejed?-nyomott egy puszit a homlokom közepére. Megtudta, amit nem igazán akartam… Hiszen én voltam két bal lábas és figyelmetlen.
- Ki árult el? Van pár tippem…
- Hát Alvaro volt. És elmondta az egész sztorit.-simította végig az oldalamat és szánt szándékosan nem kérdeztem rá, hogy mit is foglal magába az egész sztori kifejezés. Lehunytam a szememet és próbáltam összpontosítani, ami nagyon nehezemre esett, hiszen rég ért hozzám így.
- Haragszol?-motyogtam szégyellősen.
- Miért haragudnék? –kuncogott, miközben kicsit közelebb hajolt hozzám. Egy jellegzetes félmosoly volt az arcán mind végig miközben a szőke tincseimet félre söpörte a nyakamból és lassan megcsókolta a bőrömet.

- Szeretlek.-suttogta a fülembe halkan.

- Szeretlek.-suttogtam az ajkai közé miközben ujjaimmal hajába túrtam.-Nagyon szeretlek…

…Egy apró kis puszira ébredtem fel, de a szemeimet csukva tartottam és mosolyogtam. Kaptam még egy puszit.

- Tudom, hogy ébren vagy.-motyogta Iker, amin egyszerűen csak kacagni kezdtem. Meg se lepődök ezen. Jó hogy tudja mikor vagyok ébren és mikor játszom csak meg. A hátamra fordultam és megcsókoltam.

- Jó reggelt Csillagom.-cirógattam meg az arcát miközben rám mosolygott.

- Ugye nem aludtam sokat?-motyogtam szégyellősen.

- Dehogy. Csak gondoltam elmehetnénk kajálni.-csókolt a nyakamba miközben a szőke tincseimet félre húzta és szabaddá tette a bőrömet.

- Meddig maradhatsz itt?-tettem fel a kérdést, amit nagy örömömben eddig elfelejtettem.

- Sajnos reggel már mennem is kell vissza.

- Ohh…-bigyesztettem le az ajkaimat, majd hirtelen ötlet miatt újra csókolni kezdtem. Szenvedélyes voltam és hívógatóan simultam hozzá, bár a takaró köztünk volt.
- Te sose fáradsz el?-motyogta az ajkaim közé miközben egyik kezemmel a hajába túrtam.

- Azt hiszem te se.-vigyorodtam el miközben felém kerekedett és átvette az irányítást. Mohón csókolt, miközben a lábaim közé fészkelte magát. A hatalmas tenyerét a combomra csúsztatta és így öleltem át a lábammal is őt.- Használjunk ki minden alkalmat.-duruzsoltam a fülébe, pedig tudom ebben nincs semmi romantikus. Csak tisztában vagyunk a helyzettel, hogy a világbajnokság túl sok mindent vesz el tőlünk. Elvigyorodott majd az egyik kezemet a fejem felé nyomva kezdte el a nyakamat csókolgatni. A takaró lecsúszott köztünk és a csupasz mellkasának simultam amennyire csak tudtam. Halkan felnyögtem miközben megharapta picikét a nyakamat… Azt hittem ennél már csak jobb lesz, de hirtelen hangos kiabálás ütötte meg a fülemet és egyszerűen kizökkentem a hangulatból. Megráztam a fejemet és próbáltam Ikerre figyelni, azonban a hangzavar csak még hangosabb lett.

- Mi a fene ez?-bukott ki Ikerből a kérdés, miközben lefordult rólam.

- Fogalmam sincs, de megnézem és elküldöm a fenébe.-bújtam bele a pólójába és egy csókot adtam neki. Csak mosolyogva simított végig a hajamon és hagyta, hogy az ajtóhoz sétáltam. Szinte feltéptem a faszerkezetet és meglepődtem, hiszen Isabel és Robert Kubica közt találtam magam.

- Ohh…-motyogtam. Azt hiszem éppen veszekednek, hiszen Isabel arcán patakoztak a könnyek.- Minden rendben?-tettem fel a kérdést a német lánynak.

- Ne szólj ebbe bele Natalien!-morogta nekem a lengyel és nem értettem mi a baja.

- Isahoz szóltam.-néztem rá és egyáltalán nem tetszett, hogy így szól hozzám. Csak morgott anyanyelvén valamit és elrohant. Fejemet csóválva néztem utána, majd talán kicsikét bátortalanul léptem közelebb Isahoz.

- Minden rendben?-kérdeztem rá, de legnagyobb meglepetésemre a nő hangosan zokogni kezdett. A nyakamba borult és a hátát simogattam megértően. Azt hittem idővel jobban lesz, de tévedtem. Kinyílt mögöttem az ajtó újra és Iker tanácstalanul pislogott rám. Nem tudtam megszólalni csak betereltem Isabelt a nappaliba, aki azonnal a kanapéra roskadt.

- Isa mi történt? Minden rendben? Hozzak valamit?

- Vizet.-hüppögte.

Azonnal felkaptam az egyik poharat és a fürdőbe rohantam hogy a csapból engedjek neki hideg vizet. Akkor pillantottam meg a pipere táskámban egy dobozt. Iker ekkor jelent meg mögöttem.

- Mire készülsz?-kérdezett rá azonnal homlokár ráncolva.

- Ez altató.-kaptam ki a dobozt és mutattam meg neki. Egyáltalán nem erős gyógyszer, de sokat segít nekem, ha szükségem van az alvásra.

- Tudom.-biccentett a kapus és talán ekkor esett le neki mit is akarok.- Naty nem teheted meg ezt vele.

- Ki van borulva. Ha alszik akkor talán jobb lesz és mindent eltud mondani. Bízz bennem.-pislogtam rá hatalmas szemekkel. A mellkasából egy gondterhelt sóhajt szakadt ki majd lassan bólintott. Pipiskedve csókoltam meg az ajkait, majd Isahoz sétáltam és átadtam neki a poharat és a bogyót is. A lány nem kérdezett, hogy mit adok neki vagy éppen miért, csak lekapta a tenyeremről a gyógyszert és lenyelte…

…Talán fél óra se telt el és Isa a kanapén békésen szuszogott. Levettem a lábáról a cipőit, majd a takarót gondosan ráterítettem. Megsimogattam a haját, majd Ikerhez sétáltam, aki a háló ajtajában várt rám. Először a kezemet fogta meg, majd átöleltem a derekát és a mellkasába fúrtam az arcomat.

- Gyere. Bújjunk vissza az ágyba.-suttogta miután a hajamba puszilt. Ajkaimat rágcsálva bólintottam és fogtam meg a kezét, hogy visszavezessen a hálóba. Bebújtam vele az ágyba és azonnal átöleltem a mellkasánál. A karomat cirógatta sokáig egy árva szó nélkül.

- Mi történhetett?-bukott ki belőlem.

- Nem tudom.-rázta meg a fejét.- De remélem tényleg jobban lesz reggelre.

- Én is remélem.-nyomtam egy puszit a mellkasára.- Azért köszönöm ezt a délutánt Kicsim.

- Mit köszönsz?-kérdezett vissza kuncogva. A szőke tincseimet piszkálta és lassan az ujjára csavarta.

- Tudod te jól.-sóhajtottam fel.- Azt hittem még egy ideig nem is látlak.

- Sajnos csak reggelig maradok veled.-a nyakához bújtam közben és hatalmasat sóhajtottam.

- Mire mondtad, hogy Sebastiannak és Rosienak köszönhetjük, hogy itt vagy?

- Rosiet felhívtam, hogy van… és ő beszélt a némettel, hogy te hol vagy és hol talállak.-kuncogtam csak rajta.- Amúgy tudod, hogy fáradt vagyok?

- Nem is értem miért.-csókoltam meg.

- Aludj Kicsikém.-simított végig az arcomon.

- Szeretlek.-bújtam a mellkasához és hamar elaludtam.