2019. július 21., vasárnap

10. fejezet



Február vége van és lassan elkezdődik a szezon. Forma-1 és a MotoGp egyaránt. Bár be kell vallanom fogalmam sincs, hogy egyáltalán utazni fogok Alvaroval, hiszen mióta megkért a költözésre nem igen beszéltünk. Motorozni is általában akkor mentem ki az apukájához amikor tudtam, hogy nincs ott.
Reggeli kávémat kavargatom éppen amikor megszólalt a mobilom. Meg se néztem, hogy ki hív csak nemes egyszerűséggel fülemhez emeltem a készüléket.
-González.
- Tudom. Pontosan ezért hívtalak.-ismertem fel Tommi hangját.
- Ohh… Szia. Bocsi még reggel van. Nagyon reggel.-sóhajtottam fel.- Mi újság?
- Nem tudom láttad e a híreket…
- Sebivel történt valami?-kérdeztem rá idegesen.
- Akkor nem láttad.-állapította meg.- Nyugi a dili gyerekkel nincs semmi baj. Csak most kaptuk a hírt, hogy elmarad az első verseny.
- Elmarad az első verseny?
- Igen. A biztonságunk érdekében.
- És most hol vagytok biztonságban?-tettem fel csendesen a kérdést.
- Finnországban. Sebastiannak jobb egy kicsikét távol mindentől.
- Főleg Hanna-tól…-gondolkoztam el.
- Szakít vele.
- Jobb később mint soha.-sóhajtottam fel.- Bírsz vele vagy odamenjek én is?
- Nyugi Naty… Megoldok mindent.
Meghallottam ahogy az ajtó kinyílt és először azt hittem anya vagy apa jött haza, de meglepődtem amikor a bátyám állt előttem. De azt hiszem kölcsönös volt minden féle reakció. Elköszöntem Tommitól és letettem a telefont.
-Szia Sergio.-köszöntem csendesen. Alaposan szemügyre vettem. Fáradtnak és meggyötörtnek tűnik jelenleg.
- Te hogy kerülsz ide húgi?
- Itt lakok.-húztam meg a vállam és bele kortyoltam a feketémbe.- Kérsz kávét?
- Igen.-biccentett.- Azt hittem a szőkével laksz.
- Pár hete haza költöztem, mert nem illettem Alvaro terveibe.
- Ez úgy hangzik mint ha megsértődtél volna.-forgatta a szemeit miközben cukrot pakolt a bögréjében.
- Dehogy vagyok megsértődve. Csak ő Noeliaval képzeli el a minden napjait jelenleg.
- Ki az a Noelia?-csodálkozott el a bátyám.
- Egy hülye picsa… Amúgy tavaly járt Alvaroval csak nehezen viselte ezt az életet.-vontam meg a vállam és helyet foglaltam a pulton.
- Anya kinyír ha megtudja azt, hogy ott ülsz.
- Árulkodni akarsz?-kérdeztem rá nevetve.
- Dehogy.-húzta meg a vállát és bele kortyolt a bögréjébe. Gondterhelt sóhaj szakadt ki a mellkasából.
- Mi a baj Sergio?-szólaltam meg pár perc hallgatás után. Arra vártam, hogy esetleg megbízik bennem annyira és mesélni kezdjen. Hirtelen rezzent össze a hangomtól és pislogott rám értetlenül. Biztosra vettem, hogy egyetlen szavamat se fogta.- Mi a baj Sergio?
- Semmi.-vágta rá nagyon hamar és annál gyanúsabban.
- Santiago…-összegeztem röviden és tömören.
- És Joseph…
- Na ne…-csattantam fel.- Bele keveredtél valamibe?
- Tessék? Mi? Nem.-védekezett azonnal. Nem volt igazán hiteles, de nem akartam tovább vitatkozni vele. Megcsóváltam a fejem, lecsúsztam a pultról és a kávém maradékát a mosogatóba borítottam és elmostam a bögrét. Bátyám szótlanul nézte végig, hogy a kelleténél tovább sikálom azt az egyetlen kerámia tárgyat.
- Naty…-szólalt meg végül.
- Igen?
- Nem akarsz hozzám költözni? Nagy a lakásom elférünk ketten is… És az se zavar, hogy ha Ramost felhozod.
Felnevettem. Kibukott belőlem egy zabolátlan vidám nevetés.
-Ezzel akarsz a lelkemre beszélni?
- Miért? Gondolom haza nem hoztad még… Húszon évesen a szülői házba…-ecsetelte, mire nemes egyszerűséggel bemutattam neki.- Jobb lenne neked is… és talán nekem is, hogy ha odaköltöznél hozzám.
- Szeretnéd?-kérdeztem rá még egyszer. Pedig tudom igazából már rég igent mondtam volna neki. Az se jobb megoldás, hogy a bátyámra akaszkodok… De talán amíg nem kezdődik el a szezon figyelhetek rá. Annó is láttam, hogy mi folyik körülötte, azonban nemes egyszerűséggel úgy gondoltam, hogy ha homokba dugom a fejem nincs baj. Emellett próbáltam megküzdeni a saját démonaimmal… Az elcseszett kapcsolatommal…A balesetemmel… derékba tört pályafutásommal.
- Igen szeretném. Akár ma is odaköltözhetsz…
…Pár napja költöztem a bátyámhoz és be kell vallanom eddig tetszik is. Ahogy régen… most is kiegészítjük egymást. Ő arra törekszik, hogy ne haljunk éhen addig én rendet tartok. Bár leginkább a saját szanaszét hagyott cuccaim okoznak gondot. Sergionál előjön a katonai múlt. Precíz és mindent élére hajtogatva visel el maga körül.
Késő este van és Ramos most hozott haza. Hiába mondta a bátyám, hogy bármikor feljöhet nem hívtam fel. Nemes egyszerűséggel pofátlanságnak tartottam… és a focistának kora reggel interjún kell megjelennie így inkább haza ment. Valljuk be tényleg kisebb az esély arra, hogy elkéssen. A kapu kulccsal szórakoztam amikor észre vettem, hogy a postaládában van valami. Egy közepes méretű boríték került a kezemben és Sergio nevét olvastam el rajta. Feladó viszont nem szerepelt rajta.
-Szia.-léptem be az ajtón.
- Húgi… Már itthon vagy?-csodálkozott el a kanapén ücsörögve.
- Igen. Jobb így. Holnap dolga van Sergionak…
- És nem biztos, hogy mellőled ki tudna mászni az ágyból.-vigyorgott perverzen.
- Humoros vagy.-forgattam a szemeimet.- Ezt hozta neked valaki. Posta ládában találtam.
Átadtam neki a borítékot és a konyhába sétáltam. Követett miközben a borítékot tanácstalanul forgatta a kezében. Öntöttem magamnak egy pohár baracklevet és figyeltem ahogy feltépte a papírt. Meglepetésemre a pultra fényképek estek. Fényképek rólunk… Sergioról… A barátairól…
-Sergio…-néztem rá tanácstalanul. A bátyám állán megfeszült minden izom… Kezét ökölbe szorította és láttam rajta, hogy mindjárt robban. Tudom most mondanom kellene neki valami kedveset vagy megnyugtatót, de ez lehetetlenségnek tűnt.
- Maradj itt!-parancsolt rám és elindult a bejárati ajtó felé. Azonban eszem ágában sem volt nyugton maradni. Ajtóban értem utol, ahol már a bőrdzsekijén húzta fel a cipzárt majd lekapta a kulcscsomóját és a sisakját a polcról.- Maradj itt! Natalien mondtam neked valamit!-jelentette ki szigorúan és én csak megvontam a vállam lazán.
- Álmodban! Viszel engem is vagy utánad megyek simán.-feleltem szigorúan. Láttam rajta, hogy habozik, de végül kezembe adta a sisakomat…
Hirtelen felindultságból tettem mindent. Jó ötlet volt-e vele jönni? Talán… Meg tudom akadályozni ha hülyeségre készül…? Nem hiszem. 20 perces út után érkeztünk meg egy nem igazán jó környékre. Sergio lepattant a motorról és szinte letépte a sisakot a fejéről.
-Azt kell tenned amit mondok.-jelentette ki szigorúan. Ajkaimba haraptam és bólogattam. Hiszen most nincs itt ideje a kérdéseknek. Sergio bevágtatott a kocsma ajtaján és jó pár lépésnyire lemaradva követtem én is. Belépve a helységbe csak pár embert pillantottam meg elszórtan az asztaloknál ücsörögve.
- Santiago!-harsogta a bátyám a régi barátja nevét. Összerezzentem a hangjától és a gyomrom is apró kis gombóc lett.- Santiago!
Kellet pár pillanat mire az emlegetett személy elősétált a raktár felől. Nem sokat változott az évek alatt… Szinte semmit… Azonban azaz idegesítő tenyérbe mászó mosoly ott van az arcán most is.
-Nocsak… nocsak… nocsak….-trillázta vigyorogva.- Sergio González és a csini kis húgicája.
Pillantott rám és erre csak egy fintor lett a jutalma.- Miben segíthetek Sergio?
-Mondtam valamit Santiago! Hagyd békén a családomat és engem is.
- Mondtam én is valamit! Könyörögni fogsz még azért, hogy elmondjak mindent amit tudok.-húzta meg a vállát.
- Mindig… Minden játékod szadista, kegyetlen és könyörtelen.
- Úgy emlékszem te is benne voltál ezekben a szadista, kegyetlen és könyörtelen játékban.
- Sergio.-szólaltam meg és tettem egy lépést felé, hogy ne csináljon hülyeséget. Bátyám csak felemelte a kezét így megtorpantam.
- Kiszálltam Santiago! Kiszálltam és új életet kezdtem!
- A mi fajtánk sose kezd új életet. Sose… Fogd fel González!-tett egy lépést a bátyám felé a férfi. – Ugyan azaz életet éljük!
Meg akartam szólalni, de Sergio abban a pillanatban cselekedett. Felkapta a mellette lévő bárszéket, amit átvágott a pulton keresztül… Hatalmas üveg csörömpöléssel jelezve, hogy a szerkezet földet ért. Csak álltak egymással szemben és Santiago arcán még nagyobb mosoly terült el.
- Felejts el engem és a családomat!
- Csak szeretnéd González!-vigyorgott idegesítően a férfi. Sergio sarkon fordult és csuklómat megragadva vonszolt maga után…

2019. július 14., vasárnap

9. fejezet




Lassan telnek a napok és be kell vallanom nem tesz igazán jót a lelkemnek, hogy még mindig nem találtam egy normális lakást. Nem akarok sokáig a szülein nyakán maradni, de még is rohadt nehéz olyan helyet találni ami tetszik is. Egy kávézó teraszán ücsörgök még akkor is, hogy kicsikét hideg van. De így legalább biztos, hogy a barátom észre fog venni. Hiszen Sebastian meglepetés gyanánt bejelentette, hogy eljön hozzám Madridba kicsikét lazítani. Kávémat kavargattam amikor egyszer csak átkarolta valaki a nyakamat és puszit nyomott az arcomra.
-Szia Sebi.-mosolyogtam rá.
- Szia. Hogy vagy Naty?-ült le velem szembe mosolyogva.
- Jól. Nagyon örülök, hogy itt vagy.
- Úgy gondolom kicsikét ki kellett szabadulnom otthonról.
- Nem baj. Kérsz valamit?-intettem a felszolgálónak és végül egy forró csokit kértünk Sebinek. Beszélgetni kezdtünk. Elmesélt mindent, hogy az elmúlt időszakban mi történt a gyárban… Otthon… és mennyire nyomasztóvá vált számára Hanna jelenléte.
- Ugye tudod, hogy sokáig nem húzhatod?
- Tudom Naty… De azt is tudhatod, hogy nem egyszerű.
- Tudom Sebi.-sóhajtottam fel és bele kortyoltam a kávémba.
- Ma este Rosie és Tommi a városba jön.-szólalt meg hirtelen.
- Ugye nem akarsz megint rástartolni Rosiera?
- Esélyem sincs. Nem tudom ki a pasija, de boldog. Nagyon is.
- Ne tedd tönkre a kapcsolatát.
- Nem akarom.-rázta meg a fejét…

***

Imádom amikor Tommit-t is rátudom venni az őrültségekre. Spontán találka Natyval és Sebastiannal… és ez a buli… Erre a bulira van jelenleg is szükségem. Kicsikét kiszakadni a hétköznapokból, hiszen be kell vallanom mostanában minden túlságosan nyomasztó. Talán ez a legenyhébb kifejezés. Próbálunk normális életet élni Ikerrel, de mindig mindenhol kerülnünk kell a nyilvánosságot, a feltűnést hiszen nem akarom viszont látni magamat a címlapokon.
-Jól vagy Rosie?-szólalt meg Sebastian ahogy letette a korsóját az asztalra.
- Persze. Csak elgondolkoztam, hogy a többiek hol vannak.
- Szerintem Tommi azt a szőke csajt fűzi a pultnál akiért a nyálát csurgatta az előbb.
- Naty?-pillantottam körbe, hiszen a lányt sehol se láttam.
- Szerintem Ramost várja kint.
- Tessék?-csodálkoztam el hirtelen. Erről nem volt szó, hogy a spanyol focista idejön. Pont az aki jelen helyzetben Iker legnagyobb ellensége… Vele együtt az enyém is.
- Naty olyat mondott, hogy Ramos idejön.-vonta meg a vállát lazán Sebastian.- Legalább egész jól el vannak.
Csak hümmögtem és szinte abban a pillanatban pillantottam meg a párost. Tudom nagyon jól, hogy viselkednem kell… és viselkedni is fogok, hiszen a mai napig nem tudja Naty az igazságot.
Be kell vallanom, hogy nem lett tökéletes a hangulatom ahogy a sevillai focista csatlakozott a társaságunkhoz. De tökéletesen sikerült mind kettőnknek felvenni a póker arcot.
-Miért játszod meg így magad?-bukott ki belőlem az első kérdés ahogy kettesben maradtunk Ramosszal. A focista homlokát ráncolva pillantott rám.
- Parancsolsz Rosie?
- Miért játszod meg magad? Pontosan tudod mi a helyzet… Hiszen részese voltál te is. Erőteljesen részese.
- Nem játszom meg magam.-vonta meg a vállát.
- Dehogynem.-csattantam fel hirtelen.
- Mi az? Csak nem feszült vagy egy kicsit Rosie?
- Ohh… Te most direkt szórakozol velem Ramos?-nem felelt csak nemes egyszerűséggel vállat vont. – Mit vársz tőlem? Nem tudom kijavítani a hibáimat.
- Talán nem is akarod.
- Boldog vagyok Ikerrel.
- Miért nekem bizonygatod ezt?
- Miért hiszed azt, hogy jobb lesz bármi is?
- Nem hiszem. Csak reménykedek.-felelte lazán.
- Azt hiszed az őszinteség után is melletted marad? Alig ha… Te is tudtál mindent. Pontosan úgy mint Bautista.
- Egyikünk se különb a másiknál Rosie…
…Hirtelen ötlettől és talán a vodka bátorító hatására döntöttem arra, hogy ebben a szent pillanatban elmondok mindent Nataliennek. Mindent… Elejétől a végéig. Hogyan kezdődött a nyáron… Hogyan folytam bele az életébe és mennyire utáltam magam abban a pillanatban amikor a baleset után megtudtam mindent. Lehúztam az italom maradékát és kecmeregtem le a bár székről, amikor az unokatesóm került szembe velem.
-Hova indulsz Rosie?-kapta el a karomat.
- Beszélni akarok Naty-val.
- Szerintem nem kell. Nem vagy olyan állapotban.
- De én beszélni akarok vele.-fakadtam ki cseppet hisztérikusan.
- Szerintem nem a legjobb ötlet, hogy piásan mondj el mindent rólad és Ikerről.-sóhajtott fel gondterhelten. A szemem egy pillanatra kikerekedett és a számat is nyitva felejtettem. Azt hittem eddig gondosan eltitkoltam az életemet a saját családom elől.- Gyere! Menjünk ki a levegőre!
Szó nélkül követtem az unokatestvéremet. Tudtam, hogy általában ő a logikusabb és mindenki helyett ő gondolkozik. Azonban nem hittem, hogy ennyire átlát azon a bizonyos szitán. Megcsapott a hideg levegő és tudtam ebben a pillanatban erre van szükségem. Kicsit szédelegve indultam meg Tommi után és csak akkor szólaltam meg amikor biztosan hallótávolságon került mindenki az utcán.
-Mióta tudod?-bukott ki belőlem az első kérdés.
- Biztosra?-kérdezett vissza, miközben helyett foglalt az utcai pad háttámláján.
- Igen.
- Biztosra a kórház óta.
- Azóta…?
- Arra vártam mikor jössz rá, hogy itt vagyok neked… Az vagyok akinek elmondhatsz bármit mint régen.
- Tommi én azt hiszem…-kezdtem el beszélni és szinte abban a pillanatban a könnyeim is megindultak.- Bele szerettem Ikerbe.
- És ez miért baj?-jelent meg egy fél oldalas mosoly az arcán.
- Mert úgy érzem bántom Naty-t… Aki mellettem volt amikor…
- Tudom… Amikor abortuszod volt… Mert te és Sebastian… Azt is tudom Rosie… Mindent tudok…

***

-Fene…-morogva fordultam hasra és temettem az arcomat a párnába. Hallottam Sergio kacagását, de erőteljesen szorítottam a szemeimet nem mint ha attól elmúlna ez az iszonyatos fejfájásom.
- Mi az? Minek iszik az aki nem bírja?
- De nagy szád van.-dünnyögtem és az ő kis párnáját is a fejem alá húztam. Félve pillantottam rá és megpillanthattam ahogy mosolyogva szemlél engem.- Szia!
- Szia!-puszit nyomott a homlokomra.
- Nagyon gáz voltam az este?
- Szerintem a német barátod rosszabb volt.-vigyorgott és visszadőlt a párnájára.
- Sebastian hol van?-jutott eszembe hirtelen, hogy nem is ketten voltunk csak a buliba.
- A nappaliban… A kanapén alszik. Szerintem addig amíg riadót nem csapunk.
- Mennyire voltunk gázok az este?
- Fogalmazzunk úgy, hogy egyikőtök se volt szomjas.-jelentette ki miközben a mellkasára húzódtam és a hajamat kezdte el piszkálni.- Nem is tudom, hogy ti elismert sportolók hogyan tudtok ennyit inni.
- Azt hiszem ezt én is felhánytorgathatnám… Tavaly nyár.-forgattam a szemeimet.
- Nem tudom mire gondolsz.-tette az ártatlant de be kell vallanom csak pár másodpercig sikerült komolynak maradnunk hiszen mind a ketten kacagásba törtünk ki…

2019. június 17., hétfő

8. fejezet



 
Hatalmasat sóhajtottam, miközben arra összpontosítottam, hogy ne vágjam le az ujjaim hegyét. Nem tudom miért akarok főzni egyáltalán, hiszen Alvaro nincs itthon. Haza ment a szüleihez. Azóta nem láttam mióta haza jöttem Olaszországból. Nekem pedig egyáltalán nincs étvágyam. Pocsék dolog most egyedül lenni… Nagyon… De nem akaszkodhatok rá senkire se és nem is akarok. Magam kell megküzdenem a problémáimmal még akkor is, ha rohadt nehéz. Csengettek és kezemet törölgetve indultam el ajtót nyitni. Meglepetésemre egy hatalmas virágcsokorral találtam magam először szembe.
-Sergio…-sóhajtottam fel, hiszen rögtön tudtam ő az.
- Szia… Bejöhetek?-kérdezett rá egy apró fél oldalas mosoly kíséretében.
- Persze.-léptem el az útjából és kezembe adta a csokrot. Színes tulipánok…- Miért nem szóltál, hogy jössz? Akkor megcsináltam volna a vacsit korábban…
- Naty… Csss…-lépett közelebb hozzám és a két kezét az arcomra csúsztatta.- Ne pánikolj… Meg akartalak látogatni. Csak úgy…
- Csak úgy…-ízlelgettem az aprócska kis szót.
- Igen. Csak úgy.-mosolygott rám és megöleltem. Gondoskodóan zárt a karjai közé miután a homlokomra nyomott egy apró puszit nyakamba fúrta az arcát. Hosszú percek teltek el némaságban és éreztem, ahogy a torkom pillanatok alatt elszorul… Könnyeim potyogni kezdtek az arcomon végig.
- Naty… Mi a baj?-csodálkozott el ahogy rájött sírok.
- Sem…semmi.-szipogtam halkan.
- Kicsim…-simogatta meg az arcomat. Annyira pocsékul éreztem magam, hogy átsiklottam azon is hogyan nevezett.- A semmi miatt nem sírnál…
- Annyi… de annyi minden jár a fejemben…-ömlöttek a szavak belőlem hirtelen.-Nem mondanak semmi biztosat Robert állapotáról… Ott fekszik a kórházban egy életerős férfi, akinek álmai és céljai vannak. Ki tudja mi lesz?
- Naty…-ráncolta a homlokát Sergio.- Te… Te most nagyon feszült vagy.
- Nagyon.-nyögtem fel hangosan és a mellkasába temettem az arcomat, amit nagy meglepetésemre hagyott is. Hatalmasakat szuszogtam, ő pedig néma csendbe várta, hogy összeszedjem magam.
- Sajnálom.-szólaltam meg csendesen.
- Mit sajnálsz?
- Mindent…-motyogtam magam elé.- Most már mindennel tisztában vagyok.
- Mivel vagy tisztában?-érdeklődött türelmesen és a hajtincseimet elhúzta az arcomtól.
- Hogy mit érezhettetek amikor volt a balesetem.
- Naty túl élted… és szerencsére már fel is épültél a balesetből. Nem a te hibád.
- De minden az én hibám volt akkor. Dacból cselekedtem. Normális ember nem tesz ilyet… Így.
- Tízből kilencszer dacból cselekszek én is.-vonta meg a vállát majd nyomott egy puszit a számra.- Most pedig elmegyünk vacsorázni.
- Készül a vacsora…-makogtam magam elé.
- Nem baj. Gyere.-csúsztatta a kezemet az enyémbe és rám mosolygott. Azzal a mosolyával amivel tudja megbízom benne…
…Muszáj volt lefoglalnom magam valamivel és a legjobb módja a futás mostanában. Kifulladva léptem be a házba és rúgtam le magamról a cipőmet. Gondolom lassan szokásához híven Alvaro már nincs itthon. Konyhába sétáltam és kivettem a hűtőből egy üveg ásványvizet amikor megjelent Alvaro az ajtóban.
-Ohhh…-lepődtem meg őszintén.- Azt… azt hittem nem vagy itthon.
-Beszélni szeretnék veled Naty.-lépett közelebb hozzám.
- Mi a baj Bati?-szakadt ki egy hatalmas sóhaj a mellkasomból, hiszen utálom amikor ilyen hangsúlyban kezd el valamit.
- Csak beszélgessünk.
- Nem fogok fejvesztve elrohanni bármit is mondasz.
- Azt hiszem alakul valami az életemben.
- Barátnőd van?-kérdeztem rá konkrétan.
- Noeliaval találkozgatok pár hete.-felelte csendesen. Számat tátva felejtettem hirtelen.
- Noelia…
- Naty szeretném, hogy…
- Elköltözök ha ezt akarod.-előztem meg. Nem akartam, hogy sajnálkozzon. Nem akartam, hogy bármit túl magyarázzon. Sose volt jó benne… Letettem az üveget az asztalra.
- Naty…-sóhajtott fel és tett egy lépést felém.
- Alvaro hagyd ezt. Sose voltál jó abban, hogy túlmagyarázd a dolgokat.
- Natalien… A barátom vagy.
- Tudom és bármi történik az is maradok. Segítettél talpra állni. Így most nekem az a dolgom, hogy segítsek rajtad. Szeretném, hogy boldog légy. Ha az pedig úgy sikerül, hogy elköltözöm akkor megteszem.
- Ugye tudod, hogy….
- Mit tudok Bati? Csak annyira jöttem rá, hogy Malajzia óta kicseszett fura vagy.-motyogtam magam elé és láttam Alvaron, hogy tudja mire gondolok, hiszen hatalmasat nyelt és zavartan fonta össze a mellkasa előtt a kezét.
- Nem tudtam, hogyan kellene elmondanom.
- Őszintén.-feleltem csendesen…
…Hatalmasat sóhajtottam miközben a ruháimat hajtogattam. Tudom nem a legjobb ötlet volt, de haza költöztem a szüleimhez. Ennyi idősen nem a legjobb dolog haza menekülni a családi házba, de tudom itt szeretettel fogadnak. 
-Boldogulsz Kicsikém?-szólalt meg apa az ajtóban.
-Persze.-mosolyodtam el őszintén.-Köszönöm, hogy itt maradhatok.
- Ugye tudod, hogy most butaságokat beszélsz?-sétált közelebb hozzám és leült az ágyam szélére, miközben én török ülésbe húztam a lábaimat.
- Tudom.-sóhajtottam fel.
- Alvaroval összevesztetek?
- Nem…. Csak kicsit bonyolult lett minden.-vontam meg a vállam.
- Ilyen az élet Kicsikém.-mosolygott rám.
- Tudom apa.
- Ha türelmes vagy akkor előbb utóbb minden ki fog alakulni.
- Tudom.-motyogtam és a hajamat a fülem mögé tűrtem. –Csak nem akarom elveszíteni Alvarot se.
- Szerintem ő az akit sose fogsz elveszíteni. Tudom nagyon jól, hogy mennyi mindenen mentetek keresztül.
- Rengeteg mindent átéltünk már.-motyogtam miközben a takaró mintáját kezdtem el piszkálni.
- Minden helyre fog jönni.
- Remélem.-sóhajtottam fel.- Azt szeretném, hogy most már minden jobb legyen.
- Van munkád… Hobbid… Barátaid…
- Talán párom is van.-vallottam be csendesen.
- És szabad tudni, hogy ki az?-ahogy apára pillantottam valamiféle huncutságot láttam a szemében.
- Ugye nem mondod el még anyának? Eléggé kezdetleges még minden.
- Ha ezt szeretnéd így is lesz.
- Ramos az. Sergio Ramos. De tényleg nem biztos még semmi se.