2019. december 8., vasárnap

20. fejezet




Jól esett visszatérni a városban. Sok sok minden járt a fejemben… De egyszerűen nem voltam biztos benne, hogy akarok róla beszélni bárkivel is. Vagy is tudom, hogy kénytelen leszek, hiszen lassan begolyózok. Egy tábla csokit szorongatva léptem be a jól ismert kórterembe.
-Szia Bati.
- Naty…-ragyogott fel az arca és két puszi után magához ölelt.- Hogy vagy?
- Egész jól. Hoztam neked csokit.
- Esküszöm mire meggyógyulok megnő a seggem.-sóhajtott fel színpadiasan.
- Biztos vagy benne?-nevettem fel és leültem az ágya szélére.
- Abba eléggé, hogy nagy lesz a seggem.-kuncogott és már bontotta is a csokit. Felém nyújtotta és törtem is belőle.- Milyen volt ez a pár nap?
- Fura…-vontam meg a vállam.- Ramos családja összességében egész jó fej.
- Összességében?-kontrázott vissza.
- Miriam a lány testvére… Ő legalább elmondta mit gondol.-rántottam meg a vállamat miközben a csokit majszolgattam. Alvaro óvatosan megérintette az arcomat.
- Naty…
- De tudod… Talán meg se kellene lepődnöm… Egyik pillanatról a másikra kötöttem ki egyik pasitól a másikra.
- De…
- És még veled is lefeküdtem…
- Ugye tudod, hogy arról megegyeztünk?
- Tudom.-bólinottam és a motoros barátomra pillantottam, aki vidáman mosolygott rám.
- Tudod Naty azt mondanám benned jelenleg túl teng minden féle energia.
- Humoros vagy. Nincs energia túl tengésem.-ráztam meg a fejem.
- És ha azt mondom, hogy apa kint van ma a pályán és tárt karokkal vár rád?-kérdezett vissza.
- Ez most ajánlat arra, hogy mehetek motorozni?-szaladt vigyorra a szám.
- Szerinted?
- Imádlak Bati.-nyomtam az arcára egy hatalmas cuppanós puszit…
…Imádom… Imádom, hogy feszegethetem a saját határaimat. Ezzel kell most beérnem, hiszen Alvaro nélkül kicsikét minden unalmas így most. De már órák hossza körözök és elfáradtam… Kellemes fáradtság uralkodott el rajtam. Lehuppantam a műanyagszékre és az ásványvizes flakonnal szórakoztam amikor megjelent Javier.
-Naty hogy vagy?
- Köszönöm Javier nagyon jól.-mosolyogtam az idősebb Bautistára.
- Beszélhetnénk?
- Alvaroról lenne szó? Tudom, hogy holnap engedik ki a kórházból. Esküszöm vigyázok rá.-bizonygattam.
- Nem erről van szó.-rázta meg a fejét és az én számat egyszerűen csak egy aprócska „Ó” hagyta el.- Hanem rólad lenne szó.
- Rólam? Nem értelek Javier.-vallottam be őszintén.
- Naty emlékszel Jorge Martinezre?
- Javier ez hülye kérdés volt remélem tudod. Martinez úr Alvaro volt főnöke… Az ő csapatánál lett világbajnok.
- És remélem téged is a csapatomba tudhatlak.-szólalt meg mögöttem az emlegetett személy. Azt hittem hirtelen fordulok ki a műanyagszékből.
- Uram…
- Üdvözlöm Natalien.
- Mi folyik itt? Nem értek semmit se.-vallottam be őszintén. Igazából tényleg fogalmam sincs, hogy mit is akar tőlem Alvaro volt főnöke.
- Beszélni szeretnék veled.-mosolygott rám a csapatfőnök kedvesen. Visszaroskadtam a műanyag székbe és most örültem volna leginkább annak, hogy Alvaro is itt lenne. Talán ő jobban értené, hogy mi folyik körülöttem. Martinez úr beszélni kezdett. Valami novemberi katari versenyről… Női csapatról… és arról, hogy rám gondolt.
- Javier ez most valami vicc?-fakadtam ki és meglepetésükre felnevettem. A két férfi meglepetten pislogott rám és szerintem azt hitték, hogy megbolondultam. Megcsóváltam a fejemet és a csizmámat igazítottam meg.
- Natalien ez most nem vicc.-szólalt meg nyugodt hangnemben Martinez. Szemeim kikerekedtek és megcsóváltam a fejem.
- Uram… Már elnézést, de nálam ezerszer jobb és fiatalabb… Nem mellesleg tehetségesebb versenyzők vannak a piacon.
- De Javier és én rád gondoltunk.
- Csak… Csak hobbi szinten motorozok Alvaroval. Nem vagyok tehetséges.
- Ha arra a tizenéves lányra gondolok nem ez jut eszembe.-szólalt meg Javier mellettem.- Ha nincs az a baleset nem itt lennél Naty. Már rég nem.
- Átgondolhatom? Átszeretném gondolni…
…A fejem csak úgy zsongott… Egész nap zsongott attól a dologtól amit a pályán tudtam meg. Esélyem lenne motorozni… Versenyen. Hatalmas lehetőség lenne tudom jól… De képes vagyok rá? Ebben viszont nem vagyok biztos. A szobámból sétáltam ki és meglepetésemre a bátyám a kanapén terpeszkedett. Tudom ez az ő lakása, de mióta összevesztünk… Mióta megtudtam az igazat kerül engem.
-Beszélhetnénk?-léptem közelebb hozzá és leültem a fotelba miközben magam alá húztam a lábamat. Sergio csodálkozva nézett fel rám, majd lassan kezdett el mocorogni.
-Baj van húgi?
- Csak úgy gondolom beszélnünk kell.-húztam meg a vállam.
- Ez úgy tűnik, hogy még is csak baj van. Bautistával van baj?
- Mi? Nem. Dehogy.-ráztam meg a fejem.- Holnap engedik ki a kórházból Alvarot. És amíg nem utazok el Kuala Lumpurba vigyázok rá.
- Jó ötlet?
- Combcsonttörése van. Fém lemezt és csavart kapott.
- Hát így járt az aki nem tud motoron maradni.-jelent meg egy aprócska mosoly a bátyám arcán.
- Sergio itt most másról lenne szó.
- Igen?
- Először nem voltam biztos benne, hogy tudnod kellene… De…
- Igen?-ismételte magát türelmesen.
- De igazat kell adnom Alvaronak… És el kell mondanom. Sergio Theresa él és itt járt…
- Tessék?-pattant fel a kanapéról.
- Theresa él és itt járt… De sajnálom. Bepánikoltam. Előtte voltunk a kocsmába… és féltettelek Sergio. Sose… Sose sül ki abból semmi jó, ha ezek az emberek megjelennek az életedben. Legutoljára is eltűntél évekre.-ráztam meg a fejem, de igazából csak ajtócsapódást kaptam válaszul.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése