90. fejezet

Igazából lassan teltek a napok és mire észbe kaptam kiderült holnap már Szent Este lesz. Azonban ma Rosieval találkozok ma Marco éttermében. Finn lány még nem érkezett meg így csak ücsörgök az asztalomnál és bámulok ki az ablakon. Anya és Apa még mindig a pihenésüket töltik így nem jönnek haza karácsonyra. Sergio dolgozik... Alvaro pedig csak azért, hogy ne legyek egyedül lemond arról, hogy haza menjen a családjához.

-Elnézést Naty. Nagy volt a dugó a városban.-jelent meg hirtelen Rosie az asztalnál. Kaptam két puszit és leült az asztalhoz

- Semmi baj. Örülök, hogy itt vagy.-mosolyogtam rá.

- Hogy vagy már?

- Ezerszer jobban. Szinte teljesen elhagytam már a mankókat.-húztam ki magam büszkén.- Csak a kezemet nem tudom még 100%-san használni.

- De már az is csoda, hogy ennyire helyre jöttél.

- Főleg, hogy Németországban sikerült összetörnöm magam.-sóhajtottam fel és megigazítottam az ujjaimon lévő rögzítést, amit Lucas a gyógytornász pár órával korábban visszahelyezett rám.

- Hallottam Tommitól, hogy mi történt.-csóválta meg a fejét.

- Pusztán véletlen volt. –húztam meg a vállam.- Nem kellett volna Heikkivel beszélnem… és nem is kellett volna beülnöm mellé. Így büntetett meg a sors, hogy összetörtünk egy méreg drága Audit.

- És Heikki összetört téged is.-fejezte be a gondolataimat.

- Körülbelül. Lehet jobban jártam volna, ha Sebi mellé ülök be.-véleményeztem, mire Rosie arcán megjelent egy mosoly.

- Sebastian nagyon vigyázz rád. Megviselte amikor eltűntél. Nagyon.

- Nem akarom elveszíteni újra.-ráztam meg a fejem.- A barátom.

- Tudom… Naty mondanom kell valamit… amit már hetek óta el szeretnék mondani neked… Nagyon fontos lenne.-sóhajtott fel a lány, de hirtelen mind a ketten meglepődtünk amikor nagy hangzavar robbant be az étteremben. A hang felé fordultam és egy csomó öltönyös embert pillantottam meg először. Kellett pár pillanat, hogy rájöjjek kik is az illetők.

- Ugye ez most vicc?-nyögtem fel gondterhelten. A gyomrom egy pillanat alatt elszorult és feszülten kezdtem el fészkelődni a helyemen.

- Jól vagy Naty?-kérdezett rá Rosie homlokát ráncolva.

- Persze.-próbáltam mosolyt erőltettem az arcomra. Pincér lány elénk tette az étlapot és szinte pánikszerűen nyitottam ki és kerestem fedezéket a lapjai között.

- Naty…

- Sose jött ide a Real Madrid. Juan éttermébe mentek mindig. Minden ünnepség után.-motyogtam fél hangosan.

- Naty…-szólalt meg bátortalanul Rosie.- Jól vagy?

- Miért ne lennék?-puffogtam magam elé és ahogy felnéztem elkaptam egy pillanatot. Iker elindult felénk, de Ramos elé állt. Valamit motyogott a kapus fülébe, ami miatt ledermedt Casillas. Talán nekem ez az egyetlen esélyem, hogy eltűnjek.

- Sajnálom Rosie…

…December 24-e este van már. Alvaroval az egész napot együtt töltöttük. Rengeteget beszélgettünk. Az elmúlt időszakról, elkövetkezendő lehetőségekről.

-Nekem kellett volna megcsinálnom a vacsorát.-szólaltam meg a pulton ücsörögve.

-Mondtam, hogy nem baj. Nem adja fel a leckét.-vonta meg a vállát mosolyogva. Csak somolyogva köröztem a boros pohár száján az ujjammal.- Mi jár a fejedben Naty?

-Sok-sok minden. Pedig azt hittem ekkorra a bor lelassítja a gondolataimat.-vallottam be a fejemre mutatva.

- Nézz magadra Naty… Milyen voltál októberben és milyen vagy most…

- Akkor is egy rakás szerencsétlenség voltam és most is.-vontam meg a vállam a szemeimet forgatva.
- Hülye vagy.

- Na pontosan ezt mondom.-vágtam rá egyetértve. Alvaro szemeit forgatva törölte meg a kezét és lépett közelebb hozzám. Megcirógatta az arcomat, én pedig a tenyerébe döntöttem az arcomat. Jól esik, hogy itt van velem. Torkom elszorult egy pillanatra és majdnem a könnyeim is kicsordultak.

- Bati mondhatok valamit?

- Mit szeretnél mondani?-mosolygott rám annyira Batisan, hogy egy pillanatra még is mosoly költözött az arcomra.

- Köszönöm, hogy vagy nekem.-motyogtam.

- Te tényleg hülye vagy így spiccesen.-nevetett fel vidáman és megölelt.

- Tudtam, hogy mennyire szeretsz.-kuncogtam.

Alvaro ezek után gondosan fejezte be a vacsorát, addig én megterítettem. Vacsora alatt is rengeteget sztorizgattunk, hogy milyen volt az elmúlt pár évünk. Mennyire vonzzuk a bajt? Mennyire vagyunk szerencsétlenek? És egyáltalán lesz e valamikor jobb időszakunk, mint a mostani. Bevállaltam, hogy a mosogatás az enyém.       Vagyis bepakolom a mosogatóba a tányérokat.

-Lassan ugye kiviszel majd a pályára? Unatkozok már.-dünnyögtem hangosan.

- Mi az? Minden áron ki akarod nyíratni magad.-nevetett fel Alvaro, miközben öntött mind a kettőnknek még egy pohár sangriát.

- Dehogy. Annyira béna nem vagyok Bati.-forgattam a szemeimet. Becsuktam a gép ajtaját és elindítottam a programot. Neki dőltem a konyhapultnak és összefontam a mellkasom előtt a karjaimat. Alvaro komolyan figyelt engem és láttam rajta, hogy valamin töri a fejét.

- Egyezzünk meg valamiben.-kezdett bele egy fajta szent beszédbe.

- Ez miért hangzik nagyon komolyan?-döntöttem oldalra a fejem és sunyin vigyorogtam.

- Mert komoly is.

- Ohh Alvaro Bautista komolykodni próbál.-ironizáltam viccesen.

- Hallgass már végig González.-csípett bele az oldalamba, mire én ugrottam egyet kuncogva.

- Oké…oké… Mit szeretnél?

- Ki viszlek január végén a pályára…

- Miért pont január végén?-dünnyögtem hangosan és ellöktem magam a pulttól.

- Hallgass végig.-próbált a legkomolyabban rám nézni.- Azért január végét mondok… Szeretném, hogy előtte edzeni járnál.-tette a kezét a derekamra.- Régen ültél motoron és nem akarom, hogy megsérülj.

- Bati…-lepődtem meg, hogy mennyire gondoskodni akar rólam… Szívén viseli a sorsomat.

- Nem kell Batiznod. Ha ezzel kiegyezel velem, annyiszor viszlek ki a pályára ahányszor szeretnéd.

Közelebb léptem hozzá és először nyomtam egy puszit az arcára, majd megöleltem. Szerencsére hasonlóan ölelt ő is. Arcát a nyakamba temette pár pillanatig és ahogy elléptem tőle mágnesként követett. A keze újra a derekamra csúszott és mire megszólaltam volna az ajkai az enyémre tapadt… Ellenkeznem kellene… Lehet… De nem tudok. Ugyan olyan hevesen viszonoztam a csókját. Éreztem, ahogy neki tolt a pultnak miközben a keze a felsőm alá csúszott.

Tudtam, hogy ha akarok még visszaléphetek… de most nem akarok. Minden vágyam az jelenleg, hogy Alvaro szeressen…

89. fejezet

Lassan két hét telt el a húgom németországi kiruccanása óta és be kell vallanom fogalmam sincs mi történt vele. Vagy is csak annyit tudok, hogy idióta módon beült Kovalainen mellé és felkenődtek a falra. De más semmit. Hosszú veszekedés után értem el azt, hogy legalább én mellette lehetek. Azt akartam… ragaszkodtam hozzá, hogy haza menjen a szüleinkhez, de ő hallani se akart róla.  Laptopom előtt ücsörgök és figyelem az alvó testvéremet. Dolgoznom kellene, de egyszerűen nem tudok koncentrálni. Talán még azt is késve vettem észre, hogy megszólalt a mobilom.

-González.-szóltam bele elgondolkozva.

-Szia… Rosie vagyok.-csicseregte a lány, amivel elérte, hogy elmosolyodtam.

- Szia. Azt hittem a nagy boldogságodban elfelejtettél engem is már.

- Sergio…-dünnyögte a nevemet és tudom képletesen bele rúgtam a lányba.

- Bocs… Minden rendben?

- Velem igen. Itt vagyok Madridban Ikernél. Idén már nem lesz több vizsgám…

- Ezek szerint együtt töltitek a karácsonyt.-fejeztem be helyette a mondatott.

- Valahogy úgy.

- Boldog vagy Rosie?

- Miért ne lennék az Sergio?-kontrázott vissza.

- Hallom a hangodon, hogy baj van.

- Inkább csak kíváncsi vagyok… Naty hogy van?

- Rosie…-sóhajtottam fel és megmasszíroztam az orrnyergemet.- Jobb lenne ha ezt a dolgot lezárnád már magadban.

- És ha nem tudom?-kérdezett vissza csendesen. Felnéztem és újra Natyra pillantottam, aki gombóc módjára szuszog a kanapén.

- Meg kell próbálnod.

- Összezúzták miattam…-hallottam a finn lány hangján, hogy elpityeredik.- Pedig ő mellettem állt.

- Rosie… Ez már veszett fejsze nyele.

- Tudom… De amúgy tényleg hogy van?

- Gyógyul. Gyógyulgat. Talán ez a leghelyesebb kifejezés. Nem tett jót neki az a baleset a Bajnokok tornáján. Visszalökte a gyógyulásban.

- Hallottam mi történt ott. De akkor legalább együtt vannak?-pici reménnyel teli volt a hangja, de kínomban felnevettem.

- Szó sincs ilyenről. Fogalmam sincs, hogy mi történt Németországban… Csak annyi biztos, hogy a húgom egyedül van és nem beszél róla.

- Alvaro?

- Londonban szponzori szarságon. Nekem jutott a babysitter szerep.

- De a húgoddal lehetsz.

- Pont ez a legjobb benne…

…Natalien az iroda ablakában ücsörög és zenét hallgat. Minden áron otthon akart maradni, de nem engedtem neki.

-Attól, hogy őrző kutya módjára bámulod a húgod nem fogja elmondani a gondjait.

- Lexy…-sóhajtottam a beosztottam nevét.

- Szia Sergio.-ült le a fotelbe és a lábait kecsesen keresztbe rakta.

- Milyen őrző védő kutyáról beszélsz te?-húztam fel a szemöldökömet.

- Naty biztos okkal nem beszél.

- Mióta vagy agytúrkász?

- Csak gondolkozok és ennyi.-vontam meg a vállam.- A húgoddal túl sok minden történt mostanában… és ha meg tudja azt is…

- Pszt… Fejezd be Lexy.

- Oké… Ha meg tudja azt is fel kell tudnia dolgoznia. De ha nem hagyjátok, hogy a mostani gondjain túl lépjen úgy ahogy ő szeretne, akkkor ne csodálkozz, hogy ha begolyózik.-vörös hajú nőre pillantottam, aki nemes egyszerűséggel megvont a vállát. Tudom nagyon jól, hogy igaza van.

- És mi van ha meg akarom védeni?

- Tudom, hogy testőr vagy… De a lelkét nem tudod megvédeni.

- Meg akarom.

- Akkor már az elején elszúrtad. Neked kellett volna elmondanod, hogy Rosie és a focista kefélnek.-rántotta meg a vállát.

- Te összebeszéltél Bautistával?

- Nem tudom ki az a Bautista.-vette elő a legszebb és legártatlanabb nézését a beosztottam.

- Egy idegesítő mindenlében kanál, aki szerelmes a húgomba úgy 15 év elteltével is.-morogtam magam elé.

- Mi az? Iritál az a Bautista?-nevetett fel Lexy és hátra dobta a vörös fürtjeit.

- Képen bírnám néha vágni.-vontam meg a vállam majd elgondolkoztam.- Várj… Már meg is tettem…

…A vacsora után pakoltam el a konyhába, miközben Natalien anyuval beszél telefonon. Hirtelen ötlete miatt adtuk át nekik az ajándékot… Ami nem más, mint egy utazás… Kubába… Anya nagy álma volt eljutni oda, és most élete szerelmével elmehet oda.

-Anya érezzétek jól magatokat…-mosolyodott el Naty ahogy a telefonált. Anyu mondhatott valamit, hiszen a húgom csak hümmögött és apró kis mosoly nem tűnt el az arcáról.- Vedd úgy, hogy ez a második nászutatok… Ha már az első a kórházba vezetett Sergio miatt.

Felnevettem, hiszen ez így igaz. Így történt. Anya és apa az esküvő után azonnal a kórházba mentek, hiszen arra döntöttem ideje megszületni. Húgom rám pillantott és megeresztett egy újabb mosolyt. Leültem a kanapéra és a fáslit lassan kezdtem el letekerni a bokájáról. Talán tíz percet beszélt még anyával mielőtt elköszönt volna tőle.

-Minden rendben Sergio?-dobta le maga mellé a készüléket miközben még mindig a korábban megsérült bokáját kenegettem.

- Persze. Csak segíteni akarok.

- Rengeteget segítesz nekem.-sóhajtott fel és a párnát a feje alá húzta. Néma csendbe figyelt engem.

- Minden rendben húgi?

- Persze.-biccentett csendesen.

- Ismerlek… és tudom, hogy hazudsz.

- Sok… Sok… Sok… Sok hülyeséget csináltam mostanában.

- Ha Casillasra gondolsz engedd el.-véleményeztem.

- Nem. Németországra gondolok.

- A balesetre?

- Nem. Inkább ami utána történt.-sóhajtott fel és én csak felvont szemöldökkel pillantottam rá.- A kórház után Heikki meg én.

- Lefeküdtetek?

- Örültem, hogy járni tudok… Az, hogy szexeljek is ilyen állapotban kizárt.-fakadt ki a húgom és be kell vallanom inkább nem akartam bele gondolni abba amit kérdeztem. Nem vagyok igazán kíváncsi, hogy ki csábítja ágyba. Tudom felnőtt nő… De akkor is. Emlékszek még a két copfos motorozni akaró szeplős kislányra.

- Akkor…

- Heikki elhagyta volna Catherinet… Miattam.

- Ez most komoly?-csodálkoztam el és megütöttem véletlenül a lábát, így Natalien hangosan felszisszent.- Bo… bocsánat. Ez komoly? Komolyan elhagyta volna a menyasszonyát?

- Igen.-biccentett maga elé bámulva.

- Szereted?

- Nem… Nem tudom.-rázta meg a fejét.- Mellettem volt. Nagyon sokszor mellettem volt az idény során… Misano után. Amikor kezdtem gyanítani, hogy babát várok.

- Miért küldted el?

- Egyszer már elvettem Catherinetől… Másodjára nem tehettem meg.-rázta  meg a fejét és hatalmasat sóhajtott.

- Miért érzem azt, hogy másról is szó van?

- Miért vonzódok mindig a rossz fiúkhoz is?-fakadt ki Naty és meglepődtem.

- Mi ez a többes szám? És miért gondolom, hogy a rossz fiú jelenleg nem a málé szőke aki összetört?

- Mert nem róla van szó.

- Natalien…

- A baleset előtt… A balesetem előtt  kezdtem el barátkozni…

- Kivel?

- Ramos. Ő nyitott felém és én hülye bele mentem a játékába.-motyogta és meglepődtem. Van egy olyan érzésem, hogy Ramos mindent tud. Mindent tud a kezdetektől pontosan úgy ahogy én. De még is megkörnyékezte a húgomat. Vagy pontosan ezt akarta kihasználni.

- Milyen játék húgi?

- Beszélgetések.

- Beszélgetések nem bűn.

- Megcsókolt… Együtt ebédeltünk pár hete és ahogy haza hozott beszélgettünk… és megcsókolt.-pirult el hirtelen Naty és az ajkait kezdte el rágcsálni. Zavarban van. Mindig zavarba tud előttem jönni így közel lassan harminchoz is.

- Biztos vagy benne, hogy pont egy focista kellene újra neked?-tettem fel a legelső kérdést ami eszembe jutott.

- Tessék?                                      

- Ramos… Ugyan olyan mint Casillas. Csövörből vödörbe?

Láttam ahogy elkerekedett a szeme, de nem tudott megszólalni. Nem igazán tudta, hogy mit is mondjon erre.

-Át kell gondolnod mit akarsz húgi… Mert lehet nem jó irányba indultál el.

- Őszintén. Fogalmam sincs, hogy mit akarok. Nem tudom mit akarok…-fakadt ki Natalien hirtelen.- Nem tudom… Minden kavarog a fejemben.

- Nem értelek.-ráztam meg a fejem.

- Nem tudom… Nem tudom mi lenne a legjobb.

- Talán…-nagyot nyeltem. Pont én fogom ezt mondani. Olyan ember mellett „kampányolok” akit néha napján szívesen képen vágnék.- Talán fel kellene fognod, hogy melletted valaki.

- Tessék?

- Húgi… Alvaro odáig van érted. Azt hiszem szimplán elcsavartad a fejét…

88.fejezet

Kora reggel volt, amikor a repülőgép landolt a spanyol fővárosban. Hamar átestem a szokásos ellenőrzéseken és tudtam haza kell mennem. Vagy is Alvarohoz... Hiszen jelenleg ő az aki befogadott és szerencsére azt mondja addig maradok amíg csak akarok, mivel a szó szoros értelemben nincs hova mennem. Nincs lakásom. Így Bati tényleg a kihúz a bajból szokás szerint. De ez általában így szokott lenni. Egyszer én segítek rajta… Egyszer ő… Csak az a legnagyobb baj, hogy általában én kerülök nagyobb bajba.

Fáradt vagyok és fáj mindenem. A szó szoros értelemben mindenem fáj. De ezen jelen pillanatban nem csodálkozok hiszen tegnap egy Audiban felkenődtem a gumifalra...Vagy is szalagkorlátra, vagy az ég tudja mire. Nagyot szólt és most nem volt szerencsém. Nem hibáztatom Heikkit. Magam is tudtam mire vállalkozok... Az autósport veszélyes. Az pedig ami a szobában történt nem is fontos most. Meg kellett történnie, hogy teljesen le tudjam zárni ezt a részben pocsék évet. Heikki visszament Catherinehez és jelen pillanatban ez volt a leghelyesebb döntés. Nekem pedig tudnom kell elengedni Heikkit. Egyszer romokba döntöttem már az életét. Most talán neki kellett… Mondhatjuk úgy, hogy talán most egyenlítettünk.

Egy hosszabb taxi út után érkeztem meg a kertvárosi házhoz és kicsikét megkönnyebbültem... Csend van... Legnagyobb szükségem most a csendre van és boldog vagyok, hogy Alvarot rá tudtam beszélni, hogy ne rohanjon haza. Elboldogulok egyedül. Nem kell arról tudnia, hogy talán ez nem is igaz annyira.

Tőlem telhetően egész hamar bejutottam a házba. A mankómmal löktem be magam mögött a bejárati ajtót és azzal se törődtem, hogy a cipőmet se vettem le egyenesen a fürdőszobábaba siettem és szinte feltéptem az a fiókot ahol a gyógyszereket tartottam. Azokat a gyógyszereket, amiket rég el akartam már felejteni. Utálatos dobozok ismerősként is köszönhettek volna rám. A fájdalom csillapítóból kivettem két szemet, a fogmosó poharamat megtöltöttem vízzel és bevettem a gyógyszereket. Hatalmasat sóhajtottam és bele néztem a tükörbe. Hatalmas karikák virítanak a szemeim alatt, amit a nem alvás számlájára írhatok. Az arcom… Leghelyesebb szó talán az, hogy szürke… A baleset, az egész veszekedés… Minden vagyok csak egészségesnek tűnő ember nem.

-Szarul festek.-állapítottam meg hangosan.

- Na ebben nem vitatkozok veled.-szólalt meg valaki a fürdő ajtajában és azt hittem hirtelen frászt kapok. Hangosan felsikítottam, hiszen eddig teljesen azt hittem egyedül vagyok itthon.

- Te hogy a fenébe kerülsz ide?-fakadtam ki és a szívem még mindig a torkomban dobogott.

- Így kell fogadnod egy vendéget?-érdeklődött szemöldökét felvonva.

- Te nem vendég vagy jelenleg Ramos, hanem egy betörő.

- Tévedsz kedves Natalien. Nyitva volt az ajtó.-lépett közelebb hozzám és először felvette a földről a törölközőt amit elejtettem.

- Akkor is... Torkomban dobog a szívem most is.-dünnyögtem, miközben ő egy laza mozdulattal a fogasra dobta az előbb említett dolgot.

- Nagyot mondasz már megint.-forgatta a szemeit.

- És mi lett volna ha éppen zuhanyzok?

- Akkor jó napom lett volna.-rántotta meg a vállát a sunyi vigyorával az arcán.- De ne tereld a szót. Nem tudod elterelni a gondolataimat azzal, hogy csupasz vagy a zuhany alatt.

- Miről is terelem a szót?-tettem a hülyét.

- A tegnapi napról.-felelte egyszerűen.

- Ohh…-nyögtem ki. Rájöttem, hogy tisztában van azzal, hogy mi történt velem. Zavaromban az ajkaimat kezdtem el rágcsálni.

- Idióta voltál... A szokottnál is jobban.-kezdett bele a kioktatásomban, miközben a mellkasa előtt összefonta a karjait. A szokottnál is magabiztosabbnak tűnik előttem, én pedig összetört vagyok… Lelkileg és testileg is.

- De...-próbáltam valamit kitalálni, amivel védhetném a seggemet, de szinte lehetetlen műveletnek bizonyult, hiszen  határozottan folytatta tovább a mondandóját.

- Baleseted volt.

- Emlékszek rá.-vágtam rá dünnyögve.- Nem szereztem fejsérülést. Azt az egyet nem szereztem mostanában.

- Idióta voltál.-ismételte magát.

- Tudom.-morogtam hangosabban.

- És ha jól sejtem megsérültél megint.-mutatott a gyógyszeres dobozra. A dobozra pillantottam és rájöttem hiába tagadnám le semmi értelme sincs. Eléggé nyílvánvaló, hogy megsérültem, hiszen talán még azt is látta amikor bevettem a két bogyót.

 - Fogalmazzunk úgy, hogy nem tett jót az eddigieknek.-próbáltam lazára venni, de ahogy ránéztem inkább színt vallottam. Sajnos hamar elérte azt nálam, hogy őszinte legyek vele.Túlságosan átlátt rajtam.- Talán egy-két sérülést még is összeszedtem.

- De ha gondolkozol...

- Ha gondolkozok Japánban se történik velem az ami.-vágtam közbe. Nem a legjobb védekezés, de mondhatjuk úgy eléggé őszinte voltam ebben a pillanatban.

- Most is gondolkoznod kellett volna.

- Csak sodródtam az eseményekkel.-kezdtem el magyarázni és a dobozkát visszaraktam a polcra.- Egyszer még beszélgettem Heikkivel... Utána pedig már csak kezembe nyomták a sisakot és megkért, hogy menjek vele.

- Akkor figyelhetett volna rád jobban, ha már bele sodort ebbe a hülyeségbe.-úgy morgott, mint egy öregember.

- Volt már baleseted? Tudhatnád nem minden baleset védhető ki. Minden olyan gyorsan történik, hogy nem tudod kivédeni.

- Te megtudhatnád, hogy vonzod a bajt.

- Reménykedtem.-feleltem teljesen őszintén.- Reménykedtem, hogy most az egyszer nem fogom vonzani a bajt… Nem azért, de néha elkerülhetne a baj.

- Nem olyan vagy akit elkerül a baj.-jelentette ki határozottan. Felnyögtem hangosan és direkt nem néztem rá. Tudom, hogy igaza van. Nagyon is igaza van. Nem vagyok olyan akinek könnyű lenne az élete. Zökkenő mentes például.-Megrémiszthetted a szüleidet.

 - Oké... Oké... Sajnálom.-hadartam és védekezően felemeltem a kezeimet. Nem akartam, hogy bele keverje a szüleimet. Elég magamat és a magam hülyeségeit elviselni, nem kell még az is, hogy rosszul érezzem magam a szüleim miatt is.- Ha tudom ez történik nem ülök be Heikki mellé... De nem tudtam... Sajnálom.

Mind a ketten ledermedtünk egy pillanatra és Sergio még egy pillanatra még a száját is nyitva felejtette. Egyikünk se számított arra, hogy ilyen hamar kiborulok.

- Most mi van?-tettem fel bután a kérdést az arc kifejezését látva.

- Nem erre a válaszra számítottam.-felelte teljesen őszintén.

- Most az a baj, hogy bocsánatot kértem?-fontam össze a mellkasom előtt a kezeimet. Nem csak ő lepődött meg, de szerintem én is.

- Nem vagy olyan aki ilyen hamar bocsánatot kér.

- Néha viselkedhetek jól és beláthatom, hogy barom voltam.-vontam meg a vállam és az arcomra egy kislányos mosoly költözött.

- Aggódtam érted.-tett még egy lépést közelebb hozzám és végig simított az arcomon.

- Neked az El Classicoval kellett volna foglalkoznod és nem velem.-ráztam meg a fejem.

- Na azt elcsesztük.-bukott ki belőle.

- Serg… Nem a fájdalomtól sírtam szinte hanem a játékotoktól.

- Ezzel most nem derítettél jobb kedvre remélem tudod.

- 5 a Barcelona javára.

- Tudom…-a másik keze az oldalamon zongorázott végig. Meglepően közel kerültünk egymáshoz, de nagyon feldolgozni se tudtam, hogy itt van velem.- Nem vagy jól igazam van?

- A német orvosok hajszálrepedést találtak a csípőmön, és a bokámon is vannak újabb sérülések.

- Ez egyet jelent szerintem.-tűrte a hajamat a fülem mögé.

- Azon kívül, hogy el kellene mennem a kórházba megint?-húztam fel a szemöldököm, mire ő lassan bólintott.- Nem akarok orvoshoz menni. Sergio kérlek…
- Naty…

- Lyukat akarsz beszélni a hasamba, hogy hallgassak rád?

- Ez is egy megoldás lenne, nem tagadom.

- És miért hiszed azt, hogy bele megyek?-húzódtam közelebb hozzá és óvatosan megölelt.

- Csak úgy… Érzem. Elkísérlek… Ott leszek veled bármit mond a doki. Mert azért örülnék neki, hogy ha a saját orvosod is megvizsgálna…

- Serg…

- Azt akarod, hogy Alvaro kitekerje a nyakam?-tette fel a kérdést komolyan.-Mert tuti megtenné és azt mondaná, hogy egy felelőtlen focista vagyok én is.

- Nem, akkor vagy felelőtlen, hogy ha esetleg hallgatnál rám…-gondolkoztam el.- Inkább akkor lennél felelőtlen, hogy ha gyereket csinálnál egy idegennek.

- Ezzel meg akartál vigasztalni vagy mi? De el kell, hogy keserítselek, nem voltál igazán meggyőző.

- Akkor?-sóhajtottam fel.

- Szerintem tudod a választ…

…Órák múlva értünk haza és nem lettem jobban. Sőt… Kórháztól hazáig egy árva szót se szóltam a kocsiba. Nem tudtam mit mondani, hiszen mint kiderült a német orvosoknak mindenben igazuk volt. Tényleg megsérültem… És minimum két hétre újra pihenőre fogtak. Némán léptem be Ramos után a bejárati ajtón. Lassan kezdtem el levenni a kabátomat, de mire észbe kaptam lesegítette a ruhadarabomat.

-Ha dolgod van, menj nyugodtan. El leszek egyedül.-szólaltam meg rekedtes hangon.

- Azt hittem a kórházban hagytad a nyelved. Egész úton meg se mukkantál.-mosolyodott el, ahogy szembe fordultam vele.

- Csak gondolkoztam…

- És mire jutottál?

- Hogy nyomorék vagyok.-nyögtem fel őszintén.

- Kanapé vagy a háló?

- Tessék?

- Melyik helyen akarsz pihenni?-hagyta figyelmen kívül az előző kijelentésemet. Kicseszettül jól tudja tenni a hülyét, hiszen úgy pislog rám, mint ha meg se szólaltam volna az előbb.

- Zuhanyozni szeretnék először. Szabad?

- Ezt komolyan megkérdezted?-kacagott fel.

- Igen, mert olyan vagy mint egy diktátor.-dörmögtem magam elé, de szinte biztos voltam benne, hogy értette minden szavamat.

Még hallottam a nevetését, ahogy beléptem a fürdőbe. Elég sokáig álltam a víz alatt, de nem mondanám, hogy volt haszna. Az izmaim nem lazultak el teljesen és a végén abban voltam biztos, hogy ha tovább maradok a víz alatt akkor úszóhártya fog nőni az ujjaim közé. Bele bújtam a legkényelmesebb melegítő nadrágomba és egy puha pulóverbe. A picit vizes hajamat össze fogtam és kicsoszogtam a fürdőből. A nappaliba nem találtam Sergiot így a konyha felé vettem az irányt.

-Egy fokkal jobban nézel ki.-állapította meg a konyhapult mögül.

- De jobban nem érzem magam.- feleltem teljesen őszintén.- Mit csinálsz?

- Forró csokit csináltam neked.

- Ki ismerted magad a konyhába?-kuncogtam. Nem éppen a legszokványosabb látvány, Sergio Ramos a konyhába. Bár amelyik nő ebben a pillanatban azt mondaná nekem, hogy nem cserélne velem nyílvánvaló, hogy hazudna.

- Nem olyan bonyolult dolog a konyhátokba kiigazodni.-vigyorgott majd kinyújtotta felém a kezét. Nem értettem mire is gondol így hasonlóan tettem én is. Egy bogyót ejtett a tenyerembe.-Ezt kaptad most a dokitól. Itt a forró csoki is.

- Köszönöm.-motyogtam a bögrébe.

Néma csendben fogyasztottam el az édességet majd egyszerűen a sevillai elvette tőlem a bögrét és elmosta, addig én önként a hálóba sétáltam és eldőltem az ágyon. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni és nagyon nehezen sikerült. Kis párnát a fejem alá húztam. Hallottam Sergio lépteit és leszűrtem nagyon halkan és óvatosan közelít a szobám felé. Ahogy felnéztem pont az ajtó fél fának támaszkodott.

-El leszek, menj ha dolgod van esetleg.-mosolyodtam el.

- Nincsen dolgom. Tudod szabadnapot kaptunk a csúfos mérkőzés után.-vonta meg a vállát.

- De ha randid van esetleg…

- Ne zavarj sehova, mert nincs randim… Meg ha lenne is nem érdekelne.

- Sergio... miattam nem kell...-kezdtem el mentegetőzni.

- Kezdem azt hinni fej sérülést is szenvedtél. Itt maradok veled. Kikerekedett a szemem, de leginkább akkor amikor kibújt a pulóveréből és mellém feküdt.

- Nem harapok.-jelentette ki mire már kínomban felnevettem. Nagyon érdekes arcot vághattam szerintem, amiért ezt a választ kaptam.

- Veszetség ellen nem vagyok beoltva...

- Bolond vagy.-kuncogott és próbáltam úgy helyezkedni, hogy kényelmes legyen de még is közel legyek hozzá. Ez valami féle vonzódás azt hiszem de jelenleg nem akarok tudomást venni róla. Túl sok minden jár a fejemben így is... Ha bele gondolok megint eszembe jutt minden és… Inkább nem gondolkozok. Most nem.

- Így jó?

- Igen.-bólintottam csendesen miután befészkeltem magam szinte az ölelésébe. Fejem a karján pihent és megpiszkálta a hajamat.

- Mire vágysz jelenleg?-tette fel a kérdést.

- Nem vágyok csokira jelenleg nyugi.... Meg szerintem már felfaltuk az összeset ami itthon volt.-kuncogtam.

- Vodka?-tért rá a második pontra. Biztos voltam benne, hogy ezt a négy kívánságot nem felejti el. Bánom, hogy elmondtam neki? Talán igen… Talán nem. De elfelejtetni vele nem tudom.

- Már megint gyógyszereket kell szednem... Motorozás most kizárva. Mozogni is alig tudok.

- És az utolsó?

- Izzasztó szex?-pillantottam rá.

- Szerinted?

- Jó lenne.... De ami igaz a motorozásra az igaz a szexre is.- feleltem lazán. Elvigyorodott és ahogy közelebb hajolt hozzám arcon puszilt.- Most olyan, mint ha hízelegnél.-nevettem fel.

- Mi van akkor, hogy ha tényleg hízelgek?

- Akkor jól csinálod. Nagyon.-mosolyogtam továbbra is.

- Tudom - nevetett fel. - Fogalmam sincs, hogy mihez fogok kezdeni magammal már megint. Unalmas állandóan az ágyba feküdni.

- El lehet ütni kellemesen az időt az ágyban.-kuncogott és rájöttem totál két értelmű dolgot mondtam.

 - Most miért szórakozol rajtam?

 - Mert előbb beszélsz, mint gondolkozol.

- Tudom. Sajnos.-zsörtölődtem.

 - De pont ez érdekes benned.

 - Ilyet se mondtak még nekem. Az érdekes bennem, hogy idióta vagyok.

- Inkább csak bolondos vagy... Meg benne vagy minden féle hülyeségben. Felnevettem csak és hátra dőltem egy kicsit. Neki dőltem a mellkasának így és kicsikét megcirógatta az arcomat.

- Téged a bolondok vonzanak?-bukott ki belőlem legőszintébben a kérdés.

- Inkább csak te.

 - Akkor te is bolond vagy.-állapítottam meg. Felnevetett és megsimogatta a karomat.

 - Egyszer élünk. Így néha bolondnak is kell lenni.

 - Nekem kilenc életem van... Legalább is Bati szerint.

 - Akkor egy macska vagy.

 - Nem csak egy bolond eszetlen nőszemély aki inkább keresi a bajt mint hogy elkerülje.-húztam meg a vállam miközben a keze az oldalamra vándorolt nagyon óvatosan.- Sergio... a kezed.. - nyögtem fel. Fogalmazhatunk úgy, hogy minden voltam csak hiteles nem.

- Mi lenne ha most az egyszer befognád a szádat?-érdeklődött.

- Talán nem égetném be magam.-sóhajtottam fel. Inkább nem néztem rá hiszen tudtam akkor zavarba jövök. Újra... A keze még mindig az oldalamon pihent és éreztem amikor tovább csúszott. Azt hiszem pont az ujja hegyével cirógatta meg a bőröm azt a részét amit éppen nem takart a top vagy a nadrágom. Egy pillanatra ledermedtem de inkább nem szólaltam meg. Így inkább ajkaimat rágcsáltam és lehunytam a szemem. Lassan talán lassabban ismételte meg a mozdulatot.

- De mindig beégeted magad.-motyogta és puszit nyomott a fülem mögé.

- Tudom.-húzódtam közelebb hozzá. Hatalmasat sóhajtottam. Ebben a sóhaj benne volt minden.  Fáradtság… Az elkeseredettség… a vágy…

- Mi az?

- Szerintem a bogyónak mellékhatása van. Álmos vagyok.-dünnyögtem és lehunytam a szemem.

- Pihenned is kell.

- Ühüm.-éreztem, ahogy a takarót rám teríti de nem volt erőm megszólalni.

- Aludj és nem lesz semmi baj.-piszkálta a hajamat csendesen. Azt hiszem tényleg elaludtam Ramos ölelésében.

87.fejezet

Akármennyire menekülni akartam… Nem volt esélyem. Kórházba kerültem én is, hiába hajtogattam azt, hogy semmi bajom sincs. Izomhúzódást szenvedtem és emiatt fáj a hátam ismét. De meg se lepődök rajta, hiszen ekkora bukásnál ez minden napos. Heikki is az eredményekre várt, hiszen amikor belógtam a szobájába csak ücsörgött az asztalon derekáig letolt overálban.
- Jól vagy?-érdeklődött aggodalmaskodva, ahogy felpillantott rám és meglátott.
- Igen, és te?-kontráztam vissza.
- Fáj a fejem.
- Alaposan beverted.-ültem le mellé.
- Naty...-szólalt meg csendesen, és tudtam ez a hangsúly sose jó.
- Igen?
- Sajnálom. Mindent sajnálok, amivel bántottalak.
- Ha most a balesetre gondolsz nem a te hibád. Puszta véletlen.-néztem rá és az arcára volt írva minden.
- Tudtam, hogy barátod van még is megcsókoltalak.
- Visszacsókoltalak emlékezz…-szóltam közbe.- És mint kiderült a barátom félre lépett amint tudott.- azonban meglepetésemre csendre intett.
- Nem erre akartam kilyukadni. Nekem esküvőm lesz. Szerintem az a legjobb, ha elfelejtjük, ami történt.- akarva akaratlanul egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Ez akár, hogy is veszem egy visszautasítás, pedig be kell vallanom össze vagyok zavarodva. Heikki… Sergio…
- Naty...-törölte le a könnyeimet.- Ne sírj!
- Nem sírok.-motyogtam és a mankóm után nyúltam. Indulni akartam, de nem engedett.- El akarok menni.
- Sajnálom.
- Nem kell semmit. Én hibám.
- Mi?-érdeklődött, miközben túlságosan közel kerültem hozzá.
- Beléd szerettem.-hát végszónak úgy tűnik tökéletes. Tudom talán nem is teljesen igaz amit mondok, de már visszaszívni nem tudom. Elengedett és én feltűnés nélkül eltudtam tűnni a kórházból. Vagy is először el kell kérnem a leleteimet és utána haza megyek Madridba. A cuccaimat szedtem össze, amikor megjelent egy orvos a kórteremben.
- Nos Hölgyem van egy-két probléma.-lépett oda hozzám és segített felülni az ágyra.
- Hallgatom.-sóhajtottam fel megadóan.
- Sérült a háta és a bokája is. Azonban ez a sérülés nem az előző balesetből származik.
- Nem fáj.-vontam vállat. Hazudok de már nem is érdekel mi van velem. El akarok menni.
- Egy hetet feküdni kell. Minimum.
- Rendben.-feleltem egy kedvűen. Pedig egy hét az egy hónap kényszerpihenő után semmiség lenne.
- Jobban szeretném, ha itt maradna éjszakára.-sóhajtott fel és szerintem tisztában van vele más „gondom” is van.
- Muszáj?-fordultam felé és már indulásra készen voltam.
- Nem, de…
- Akkor köszönöm amit értem tett és viszont látásra.-intettem és elindultam a folyosón. A lift előtt sajnos várakoznom kellett. Sebi keresett már, de nincs most kedvem a társasághoz. Egyszerűen el akarok tűnni Németország területéről és tudom ebben most a német barátom nem igen segítene. Kinyílt a lift ajtó és Catherine jelent meg előttem.
- Szia!-köszönt mogorván és elsiettet mellettem…

***

http://www.youtube.com/watch?v=RXRnx8NhhlI

…Éjfél fele lesz egy gép, amivel haza tudok menni. Azonban sietnem kell, hogy le ne késsek. Az orvosnak igaza van azonban. Tényleg megsérülhettem, mert a hátam és a derekam fáj. Rettenetesen. Már két bogyót be kaptam abból amit adott nekem. Megdermedtem és hangosan kifújjtam a levegőt a tüdőmből, amikor kopogtak.
- Szabad.-kiáltottam el magam remélve, hogy Sebi akar elköszönni, hiszen felhívtam és nagyjából elhadartam neki mindent. Bár remélem inkább a bulira szavaz, hiszen megérdemli.
- Szia Naty.-szólalt meg Heikki az ajtónak dőlve. Nem foglalkoztam vele. Mankót ragadtam és elindultam a fürdő felé. Nem tudtam és nem is értem mit keress itt. A kórházban beszéltünk. (  )
-Beszéljünk.-szólalt meg hangosan ahogy beértem a fürdőszobába és bele néztem a tükörbe. Hatalmas fekete karikák virítanak a szemeim alatt. Sápadt és beesett az arcom.
- Nem akarok. –ráztam meg a fejem.
- Magyarázattal tartozol!-szólalt meg emelt hangon és tudtam talán igaza is van. Lassan sétáltam vissza a táskámhoz illetve a finnhez.
- Nem tartozok én már semmivel neked. Elmondtam mindent, amit akartam.
- Azt vágtad a fejemhez, hogy szeretsz. –kapta el a karomat.
- Mondtam, hogy elnézést. Nem lényeg. Hagyj pakolni!-rántottam el a kezemet és bele dobtam a bőröndömbe a kis neszeszeremet.  Lassabban kell mozognom, mert a fájdalom amit érzek nem enyhül.
- Jól vagy?-szólalt meg hosszú hallgatás után Heikki.
- Nem. Azonban van ennél fontosabb dolgom is.-feleltem kicsikét flegmán.
- Mit mondott az orvos?-tette fel a kérdést, de meg se várta a válaszomat. Észrevette a zárójelentéseket a kis asztalon és önkéntes alapon úgy döntött, hogy elolvassa. Sajnálatosan nem voltam elég gyors, hogy elvegyem tőle.
- Semmi újat. Letennéd?
- Megsérültél.-összegezte az olvasottakat.
- Nem érdekel.-ismételtem magam újra és odamentem hozzá. A papírlapok hangosan csattantak a padlón, ahogy kitéptem a kezéből és földhöz vágtam. – Menj el!
- Mióta tudod? Mióta tudod, hogy szeretsz?
- Lényegtelen…-csuklott el a hangom.-Miért voltál kedves velem?- ütöttem meg a mellkasát hirtelen.
- Naty…-lepődött meg.

- A vb-ig minden tökéletesnek bizonyult. –kezdtem el beszélni.-A vb-t átvészeltem minden baj nélkül. De ahogy elkezdődött a felkészülés és ott volt először Alvaro balesete Brnoban, majd Shoya halála Misanoban, mindent felforgatott. Magányos akartam lenni, de ott voltál te és a többiek mindig hozzád tereltek…-ekkor esett le minden. Újra Heikkire néztem, aki engem bámult, hogy mire is akarok kilyukadni. Tettem felé egy lépést, mire ő hátrált. Abban a pillanatban emelt hangon kezdtem.- Ti voltatok! Ti! Nem fogadtátok el sose, hogy Iker volt a barátom! Isa is mindig távolság tartó volt vele és ha jól emlékszem, te is kiakadtál amikor megtudtad. Totál károsra ittad magad. Sebi pedig…Sebi.
- Nem hagytuk, hogy újra depresszíóba menekülj és eltűnj az életünkből!-kiabálta Heikki is.- És amúgy is… Megcsalt téged az a rohadék!
- Meg tudom oldani most már a problémáimat!-böktem újra mellkason. Vagy a bordáit töröm el lassan, vagy az ujjamat.
- Akkor is ezt szajkóztad! Mi lett a vége? Mire hazaértem a gyárból eltűntél. Ez neked a probléma megoldás?-tisztába vagyok vele, hogy a múlt sérelmeit szaggatjuk fel ebben a pillanatban. A múltat, amit mind a ketten el akartunk temetni magunkban.

- Jobb lett volna, ha a szemed láttára golyózok be? Menj el!-mutattam az ajtó felé.
- Nincs itt semmi összeesküvés. Csak nem engedtük, hogy annyit filózz a baleset után. Arról nem tehetünk, hogy a szívednek nem tudtál parancsolni.
- Állj le!-fordultam el tőle és próbáltam leplezni a sírásomat.  Hirtelen szorult el a torkom.
- Te is ugyan úgy vágytál arra, hogy veled legyek, ahogy én. Szeretted azt, amikor csak beszélgettünk, nevettünk. Ez már a vb alatt elkezdődött…-lépett közelebb hozzám és minden egyes szava tőr szúrásként hatott a szívembe. Hibás vagyok… leginkább én vagyok a hibás.
- Hagyd abba!-szipogtam.
- Ha nem érdekeltelek volna magamra hagysz Madridban. Emlékszek mindenre. Nem voltam annyira részeg.-meg akartam ütni, de neki sokkal jobb reflexei vannak, mint nekem. Elkapta a kezem.
- Hagyj egyedül!-kértem suttogva, mire megcsókolt. Tudtam ez a búcsúcsókunk. El akar menni és el is fog…
- Ha kilépek az ajtón többé nem lesz esélyed.
- Tudom.-hüppögtem és becsuktam a szemem. A következő hang a szobában az ajtó csukódása volt.