25. fejezet

Reggel óta fáj a fejem… Rossz szokásomhoz híven erről pedig hallgatok, hiszen nem akarom azt, hogy Sebastian aggódjon értem. Az a legjobb ha a munkájára koncentrál. A paddockban szokás szerint nagy a pörgés. Papírokkal a kezembe lavíroztam a csapatok egységei közt amikor egyszer csak filmszakadás történt…

…Lassan nyitottam ki a szemem és azt se tudtam mi történt velem. Vagy is helyes kifejezés az volt, hogy azt se tudtam hol vagyok. Azonnal fel akartam ülni a matracon amin feküdtem, de két kéz gyorsabb volt nálam.

-Ha jót akarsz magadnak akkor nyugton maradsz.-torkom egy pillanatra elszorult és rájöttem ki a társaságom.

- Catherine?

- Igen én vagyok az.-sóhajtott fel és körbe néztem a szobában. Egy aprócska kis szobába vagyunk. Ez Heikki pihenője lehet hiszen az asztalon gondosan összehajtva az overálja és mellette ott volt a sisakja is.

- Mi történt? Miért vagyok itt?

- Elájultál a csapatunk előtt.

- Remek.-nyögtem fel és becsuktam a szemeimet egy pillanatra.

- Ittál eleget rendesen? Az orvosok szerint hipertóniás dehidráció lépett fel nálad.

- Az mi a halál?-bukott ki belőlem őszintén. Mint ha kínaiul beszélne hozzám.

- Kiszáradás egyik fajtája. A nagy meleg okozza. Kevés folyadék… És hát itt előfordulhat.

- Akkor ezért fájt a fejem.-masszíroztam meg az orrnyergemet.

- Igen és ezért is ájultál el.

- De egyet nem értek. Miért nem mehetek vissza a csapatomhoz?

- Mert az infúziónak le kell csöpögnie.-mutatott egy irányba és ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg infúziót kapok.-Azt mondta a csapat orvosa, hogy ettől jobban leszel.

- Remélem.

- Amúgy, hogy vagy?-tette fel csendesen a kérdést. Meglepődve pillantottam a brit nőre. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak nekem kínos ez a beszélgetés. Neki is…

- Most éppen?

- Meggyógyultál a baleset óta?

- Már igen.-biccentettem.- Szerencsére igen. Hosszú  volt és sok munkát kellett bele fektetnem, hogy újra 100%-os állapotban legyek.

- De sikerült. Ez a lényeg nem?

- De.-sóhajtottam fel és hirtelen olyan érzésem támadt, mint ha minden már meggyógyult végtagom újra megfájdult volna.- Legalább már nem kell mankót használnom.

- Hogy van Bautista?-tette fel a kérdést csendesen a nő és kikerekedett a szemem.- Heikki szereti a MotoGp-t mostanában. Azt nem tudom pontosan kinek szurkol, de ha tudja megnézi a versenyt… Így tudom, hogy a barátod megsérült.

- Most már jól van ő is. Igaz most ő használja az én mankóimat, de jól van. Azt viszont biztosra tudom, hogy két hét múlva rajthoz fog állni.

- Nem korai?

- De… Viszont ő motoros. Sose tudják mi az, hogy korai.

- És… és most van párod?-kaptam meg a következő váratlan kérdést. Hirtelen nyitottam ki a számat és nem tudtam, hogy háborognom kellene… vagy éppen csak azért kérdezte, hogy tisztában legyen az „erőviszonyokkal”.

- Azt hiszem van.

- Bautista?

- Nem… Dehogy… Focista.-húztam meg a vállam.- Összejöttem egy másik játékossal a Realból.

- Ez… Ez igazán…

- Fura? Tudom.-nyögtem fel.

- Inkább azt akartam mondani, hogy remek. Hiszen ha boldog az ember az a legfontosabb.

- Jogos.-sóhajtottam fel és ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó és jelent meg Sebastian és Tommi.

- Mit csináltál már megint?-fakadt ki Sebastian idegesen.

- Csak… Csak elájultam.-húztam meg a vállam lazán.

- Csak?

- Hülye voltam.

- Nem ittál rendesen ugye?-szólalt meg Tommi csendesen és diplomatikusan.

- Igen. Hülye voltam. De megtanultam a leckét. Lecsöpög az infúzió és mehetek vissza dolgozni.-vontam meg a vállam. A két férfi látványosan elhúzta a száját és a szobába éppen belépő Heikki összenézett a barátnőjével.

- Most mi van?-lepődtem meg.

- Naty…-guggolt le hozzám Sebastian.

- Mit csináltál?

- Csináltunk.-szólt közbe Tommi.
- Kinyögnétek végre.

- Christian tudja. Visszaküldött pihenni a szálódába.

- Nem akarok pihenni. Jól vagyok.

- Hidd el. Jobb lesz ez így.-szólalt meg Heikki. Nem néztem rá… Nem tudtam rá nézni. Egyszerűen így könnyebb volt. Január óta nem láttam… Nem kerestem a társaságát és nem akartam egyikünknek se nagyobb fájdalmat okozni.

- Beszéltem a csapatorvossal.-folytatta Sebastian, mint ha attól tartani bármi féle szóváltás alakulna ki köztünk.- Negyed óra kell körülbelül és vége ennek.-mutatott az infúzióra.- Tommi pedig visszavisz, hogy tudj pihenni.

- Miért érzem úgy, hogy nincs választásom?

- Mert nincs is…

…Ahogy sejtettem nem is lett választásom. Mire észbe kaptam Tommi maga elé engedett a szobánk ajtajában. Nagyot sóhajtva szemeimet forgatva léptem át a küszöböt. Leroskadtam a kanapéra és Tommi azonnal a kezembe nyomott egy flankon hideg vizet.

-Ezt meg kell innod.

- Lassan a sok folyadéktól leszek rosszul.

- Nem érdekel… Most mennem kell.-zárta rövidre.

- Tommi…-szóltam utána és megtorpant az ajtóban.- Köszönöm.

Kellett egy kis idő mire összeszedtem magam. Vettem egy kellemes fürdőt és élveztem a csendet, hiszen tudtam a fiúk még órák múlva fognak még visszatérni. Vizes hajamat megráztam és a mobilommal a kezemben roskadtam le a kanapéra. Hirtelen ötlet miatt és talán azért mert napok óta eljöttem Madridból hiányzott nekem. Második… vagy harmadik csörgésre vette fel.

-Szia Sergio.-szólaltam meg csendesen.

- Naty… Szia. Azt hittem még dolgoztok. Hiszen…

- Akadt egy kis problémám és már a szálódában vagyok.-vallottam be csendesen.

- Kis probléma? Natalien mit csináltál?

- Ne légy diktátor. Nem áll jól.

- Mi történt Naty?-sóhajtott fel csendesen. Elmosolyodtam. Sokkal jobban szeretem, amikor ennyire kedvesen szól hozzám.

- Kicsit nem figyeltem magamra és elájultam… Infúziót kaptam, Sebi visszaküldött a szálódába pihenni. De most már jól vagyok.

- Azt ígérted amikor elutaztál, hogy vigyázni fogsz magadra.

- Azon voltam. Csak…-kerestem a megfelelő szavakat miközben eldőltem a kanapén.

- Csak?

- Kicsit elfelejtkeztem magamról. Elsötétült a világ de most már jobban vagyok. Ne aggódj Sergio. Nincs semmi baj velem.

- Ezzel most… Meg akarsz győzni?

- Most ez baj?-kérdeztem vissza csodálkozva.

- Nem… Dehogy. Csak meglepődök, hogy mindig kitudod magad dumálni a szorult helyzetből.

- Ilyen vagyok…-nevettem fel…

24. fejezet

Fáradtan szálltam le a repülőgépről és estem át a szokásos ellenőrzéseken. Megérkeztem… Most már itt vagyok én is és bekerültem ebbe a mókuskerékbe. Mit ne mondjak… Hiányzott már. Hiányzott a paddock… A munkatársaim és a barátaim is. Elővettem a mobilomat és tárcsázni akartam Sebastiant, hogy merre van amikor hirtelen felkapott valaki.

-Tegyél le!-visítottam fel és meghallottam a német barátom kacagását. Szerencsére elsőre szót fogadott és újra talpam alatt éreztem a talajt. Megfordultam és Sebastian állt előttem fülig érő szájja.- Szia Bambi.

- Szia!-ölelt meg újra szorosan.- Hiányoztál már! Nagyon.-motyogta a fülembe.

- Itt vagyok már.-paskoltam meg a hátát. Sebastian ellépett előlem így Tommit is megpillanthattam pár lépésnyire tőlünk. Fura érzés fogott el ahogy megpillantottam a finn férfit. Téli teszteken mivel nem voltam ott, nem is igazán találkoztam vele… Érzem a belőle áradó feszültséget, de tudtam mindenkit nem okolhatok a velem történtekért és az elkövetett hibáimért, így közelebb léptem a finnhez és megöleltem.

- Szia Tommi.

- Örülök, hogy itt vagy Naty.-mosolyodott el szelíden.- Kezdett már az idegeimre menni.

- Most már itt vagyok. Segítek féken tartani most már.

- Nem zavar, hogy itt vagyok én is?-tárta szét a karjait Sebastian.

- Nem.-ráztam meg a fejem.

- Valahogy gondoltam.-nyögött fel és elvette a táskámat tőlem.- Szarul festesz. Jobb ha megyünk.

Szemeimet forgattam. Tisztában vagyok vele ezt azért kaptam, mert beszóltam neki…

…Lassan nyitottam ki a szemeimet és pislogtam párat. Csendből ítélve rájöttem egyedül vagyok a lakosztályban. Minden reggel mióta itt vagyok általában Sebastian és Tommi szócsatájára riadtam.

Nem alszok jól mióta itt vagyok. Vagy is az első éjszaka óta nem alszok jól igazán. Jár az agyam azon, hogy mit tegyek. Nem akartam elmondani senkinek se Martinez úr ajánlatát, hiszen nem is érzem magam felkészültnek rá. Már nem vagyok fiatal… Egyszerűen nem értem. Jó azt tökéletesen megértem, hogy jó reklámfogás lennék. Nőként egy olyan sportágban ahol a férfiak dominálnak… De pont én kellenék? Összerezzentem ahogy berobbant a csendbe a két fiú hangja… Nevettek, de egy szavukat se értettem hiszen megint finnül beszéltek. Lassan kászálódtam ki az ágyból és sétáltam ki a „nappali” részbe. Tommi a kanapén ücsörgött és a kávéját iszogatta, Sebastian pedig egy bögrét szorongatott.

-Mond azt, hogy azaz enyém.-szólaltam meg és mind a ketten felém fordultak.

- Csak is a tiéd.-nyújtotta felém a kerámia tárgyat.

- Imádlak.-vettem el tőle és azonnal bele kortyoltam a frissítő feketébe.- Miért hagytatok eddig aludni?

- Nem vagyunk elkésve.-húzta meg a vállát Tommi. Távolságtartó velem. Most már teljesen tisztában vagyok vele, hogy miért teszi… Talán én is ugyan ezt tenném az Ő helyében.

- Lezuhanyzok és mehetünk reggelizni… Vagy a pályára ahogy gondoljátok.-húztam meg a vállam.

- Fél óra elég lesz?

- Persze…

…Az órák gyorsan telnek és már rég kint vagyunk a pályán. Vagy is a pálya bejáráson vagyunk. Néma csendbe követem Sebastiant, mérnökeit és Tommit. Megesik, hogy minden kanyarban megállnak és alaposan szemügyre veszik a kerékvetőket és hosszas eszmefuttatásoknak lehettem fültanúi. Homlokomra bigyesztettem a napszemüvegemet és néztem körbe. Esni fog… Bármikor eshet újra az eső.

-Szia Naty.-szólalt meg mögöttem valaki, de meglepetésemre spanyolul szóltak hozzám.

- Fernando.-fordultam meg és pillantottam meg a honfitársamat ahogy leszállt a biciklijéről.- Ezer éve nem láttalak.

- Pedig én itt vagyok… Tízből kilencszer legalább is.

- Tudom. Csak Alvaronak segítettem. Katarban, kórházban, Madridban.

- Tudom. A bátyád mesélt róla.

- Csak nem Madridban jártál?-húztam fel a szemöldökömet.

- De. Madridban voltam. Segioval és Ro…

- Rosieval találkoztál. Most miről akarsz beszélgetni Fer? Te sosem vagy olyan aki szimplán az időjárásról akar beszélgetni.

Fernando látványosan felnézett az égre és egy hatalmas sóhaj után fordult felém és jelent meg az arcán egy mosoly.

-Szerintem ma még esni fog.

- Ez…-próbáltam a fejéhez vágni valami sértőt, de egyszerűen nem ment.- Miről akarsz beszélni Nando? Most őszintén…

- Szerintem ne haragudj tovább Rosiera.

- Figyelj én nem akarok Rosieról beszélni. Egyszerűen hagyjatok ezzel a dologgal… Ő döntött és biztos boldog. Legyenek boldogok és ennyi. Mindenki túl lép valahogy a dolgon.

- Naty tudod, hogy Rosiet bántja a dolog?

- Mikor bántotta? Amikor Iker elcsábította… Vagy amikor hazudott a szemembe… Vagy amikor kiderült a kórházban, hogy állapotos voltam?

Nem szólalt meg csak kínosan toporgott egy helyben. Ezt nem akartam a fejéhez vágni egyszerűen csak kibukott belőlem. Nagyon is jól tudom, hogy ez a sértődöttség amin meg kell tanulnom túl lépnem.

-Szeretek veled beszélgetni Fernando, de azt nem akarom csak azért állj velem szóba, hogy kampányolj a barátodért. Az ő dolguk… Azt csinál Rosie és Casillas amit akar.

- Te se vagy szent Natalien… Gondolom ti se csak sakkoztok Ramos-szal.

- Tudom. De nem is titkolom, hogy együtt vagyunk Sergioval. Hazudott. Tudom, hogy hazudott hiszen elmondta.-fontam át a mellkasom körül a kezemet.- És azzal is tisztában vagyok lesz ami lesz… Csak annyit kérek ne akarj békítő lenni. Ez már el van fuserálva és kész.

23. fejezet

Pár nap elteltével mire észben kaptam már Jerezben voltunk Alvaroval. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy jelen pillanatban nem egyszerű az életünk. Bati küzd a sérülésével… Nekem pedig ott van minden más…

Miután lepakoltuk a szálódába a cuccainkat Alvaro arra döntött, hogy kimegy a pályára Costa doktorhoz, hogy az ő véleményét is kikérje a visszatérésével kapcsolatban. Minden áron vissza akar térni Portugáliában… Valljuk be korai… De abban is tisztában vagyunk sokáig úgy se tudjuk távol tartani a versenypályától. Hiszen most is itt vagyunk… Személy szerint nekem még nem volt kedvem kimenni a pályára. Talán szándékosan… Kerülöm Rosiet… Nem akarom látni… Nem akarok vele beszélni. Egyszerűen tudom meg kellene hallgatnom a magyarázatát, de mi van, ha én nem akarom? Nem vagyok rá kíváncsi…

Tényleg órákat töltöttem el a városban és jól éreztem magam. Ki szakadtam a hétköznapokból…  Vacsora után indultam el a szálóda felé, amikor egy fekete Mercedes lassított mellettem. Igazából nem vettem tudomást róla és ballagtam tovább.

-Naty… Naty!-szólított meg egy jól ismert hang. Lassítottam a lépteimen és egy ismerőst pillantottam meg a volán mögött.

- Nicky? Te hogy kerülsz ide?

- Tudod ez a leghülyébb kérdés amit feltehettél.-forgatta a szemeit.- Elvigyelek. Akkor esetleg nem áznál bőrig.

- Már eláztam.

- Meghívhatlak vacsira?

- Már vacsiztam.-húztam meg a vállam.

- Akkor meghívlak egy sütire. Benne vagy?

- Sütire sose mondok nemet.-húztam meg a vállam.

- Helyes válasz.-nevetett fel és kinyitotta az ajtót nekem. Amíg én bekászálódtam az anyósülésre addig az amerikai a hátulra bedobálta a szatyrokat a kezemből. – Mi a kedvenc sütid?

- Tiramisu. Bármit el lehet érni nálam egy finom tiramisuval.

- Akkor irány a cukrászda. Ismerek egy nagyon jó cukrászdát a környéken.

- Mióta ismered ki magad ennyire Spanyolországban?-tettem fel komolyan a kérdést.

- Jó pár éve itt versenyzek. Feltaláltam már magam. Amúgy is a családomból valaki mindig elkísér a versenyhétvégékre és ha anyu jön velem, akkor mindig elviszem egy cukrászdába. Tehát ha valahol egy jó sütit akarsz enni a világ bármelyik pontján csak szólj és vannak tippjeim.

- Észben tartom.-mosolyogtam rá.

Percek múlva parkolt le egy csendesnek tűnő hely előtt. De amikor beléptünk az ajtón rájöttem tényleg csendes hely. Helyet foglaltunk egy félre eső asztalnál és leadta a rendelésünket. Két tiramisut kért. Beszélgetni kezdtünk. Nem teketóriáztunk, hiszen azonnal feltettük azokat a kérdéseket amikre kíváncsiak voltunk. Vagy is első sorban most még én kérdeztem… Milyen a hangulat a Ducatinál? Hogy jön ki az új csapattársával, hiszen idén nem más csatlakozott a csapatához, mint a sokszoros világbajnok Valentino Rossi.

-Amúgy mit keresel itt?

- Tessék?-lepődtem meg teljesen őszintén a kérdésétől.

- Bocsi… Rosszul fogalmaztam. Tavaly azt mondtad, hogy idén nem fogsz itt dolgozni.

- Tudom. Igazából most se dolgozom.-rántottam meg a vállam és megkóstoltam az elém tett süteményt.

- Még is itt vagy.

- Emlékszel Katarra? Dili gyerek a Suzukival eltaknyolt és combcsontját törte. Most segítek neki csak.

Nicky felnevetett és megcsóválta a fejét.

-Láttam a bukását… Elég csúnya volt.

- És elég fájdalmas is.-bólintottam.- Franciaországot mondták neki visszatérésnek, de ahogy haladunk és amennyire fel van spanolva meg akar próbálkozni Estorilban a motorozással.

- Simán megpróbálnám én is.

- Ha ezzel most vigasztalni akartál akkor rossz úton jársz.-ráncoltam össze a homlokomat mire ő hangosan és vidáman felnevetett.

- De szerintem pontosan tudod mire gondolok. Hiszen…

- Jártam ebben a cipőben. Nagyjából ismerem minden kifogásotokat. Szövegeteket, hogy nem is fáj semmi egy bukás után… Ja tudod nem csak ismerem, de használtam ugyan ezt a szöveget én is… Rengetegszer.

- Nem hiányzik?

- Mire gondolsz Nicky?

- Nem hiányzik a motorozás? A versenyszerű motorozás.

- De. Nagyon nagyon hiányzik. Évek óta. De nem mondanám magam tehetségesnek… Régen sem voltam az.-húztam meg a vállam.- Volt az a balesetem a spanyol bajnokin, ami mindent keresztül húzott. Így marad hobbi szinten a motorozás Alvaro mellett.

- Biztos, hogy hobbi szinten csak?

- Persze.-nevettem fel.- Kicsit néha túl lövünk a célon, de csak hobbi szinten.

- Alvaro szerencsés ember.-gondolkozott el az amerikai és hirtelen nem voltam benne biztos, hogy hangosan ki akarta mondani ezt.

- Mire gondolsz Nicky?-nyúltam át az asztalon és megérintettem a kezét. Az amerikai hirtelen rezzent össze a tettem miatt és azonnal visszarántottam a kezemet.- Miért mondtad ezt Nicky?

-  Alvaro szerencsés, hogy ilyen párt talált… Aki bele lát és tudja mivel jár minden tettünk.

- Alvaro nem a párom… Volt… De most nem az.-ráztam meg a fejem és eszembe jutott, hogy pár hónappal ez előtt kicsikét máshogy gondoltuk a dolgokat.

- De barátja vagy… és ritka, hogy a barátok is így kitartsanak.

- Elég rég óta nyúzzuk egymást, hogy tisztában legyek a következményekkel.

- Mindenkinek jól jönne ilyen barát.

- Nicky te most barátra vagy pár kapcsolatra vágysz igazán?-kérdeztem rá csendesen mosolyogva félre biccentett fejjel. Egy pillanatra lefagyott és kényelmetlenül fészkelődni kezdett a széken.

- Is-is… De tudod nem egyszerű.

- Vagy túlságosan élvezed, hogy bomlanak utánad a nők.

- Natalien…-mondta ki a nevemet és nem sok hiányzott, hogy elnevessem magam.

- Bocs ezt nem hagyhattam ki.-vontam meg a vállam miközben elővettem a legbűbájosabb mosolyomat.

- Tudod egy idő után nem az egy éjszakás kalandok éltetik az embert.

- A-ha…-gondolkoztam el látványosan.

- Te most kigúnyolsz engem?

- Dehogy… Csak emlékszek valamire a téli tesztekről.

- Mire?-lepődött meg.

- Mosdóban fültanúja voltam, hogy az a szőke felszolgáló lány a csapatotoktól… A neve most nem jut eszembe….

- Bella esetleg?-szúrt közbe.

- Igen ő… Azt ecsetelte a barátnőjének, hogy milyen jó veled. Szerintem van jelentkező csak nem veszed észre.

- Bella csak…

- Oké… Kezdem kapisgálni mire gondolsz…-rájöttem már, hogy elég nyíltan boncolgatjuk ezt a témát és nem riad meg a válaszoktól. Nicky arcán megjelent egy fél oldalas mosoly és megette az utolsó falat süteményét.

- De Bella nem az a lány… Aki… Érted mire gondolok nem?

- Azt hiszem igen.-bólintottam. Elgondolkoztam, hiszen pontosan tudtam mire is gondol jelenleg. De abban nem voltam biztos, hogy én megtaláltam ezt a személyt… Ramos lenne az? Egyáltalán nem vagyok biztos benne…  Megszólalt az asztalon heverő mobilom ami visszarántott a valóságba.

- Bocsánat.-motyogtam magam elé és megnéztem a kijelzőt amin Alvaro neve tündökölt.

- Nem veszed fel?

- Azt hiszem ideje mennem. Kezdek fáradt is lenni és Alvaro is keress már.-mosolyogtam rá.

- Rendben.-biccentett és én azonnal a tárcámért nyúltam.- Naty meghívtalak. Hagyd!

- Köszönöm…

…-Itt leszel vasárnap is?-kérdezett rá Nicky ahogy már a szálóda előterében sétáltunk.

-Nem.-ráztam meg a fejem.-Időmérő előtt elutazok. Muszáj hiszen hozzá kell nekem is szoknom a maláj klímához és időzónához.

- Kár.-húzta el a száját.

- Már nekem is dolgoznom kell. Nem lógathatom a lábam folyamatosan.

- Ezt az estét valamikor megismételhetnénk.

- Ugye tudod, hogy csak sütit ettünk?

- Nyugi tisztában vagyok vele.-nevetett fel.

- De benne vagyok.-léptem közelebb hozzá és nyomtam egy aprócska puszit az arcára.- Jó éjt Nicky…

…Megszakítottam a hívást és éppen befordultam a garázsba. Alvarot egy széken ücsörögve pillantottam meg. Kicsikét szomorkásan, meggyötörten ücsörgött. A lába gondosan felpóckolva egy sámli segítségével, mankói pedig falnak támasztva voltak elhelyezve. Közelebb sétáltam hozzá.

-Nincs szükséged valamire?

- Nyugi jól vagyok.-mosolygott rám és leguggoltam mellé.- Csak…

- Csak rájöttél hiányzik a kicsikéd.-böktem a gép felé. Vidáman felnevetett.

- Na ná… De tudom Jonh vigyázz rá.

- Persze, hogy vigyázz a te drága szépségedre. Alvaro én nem sokára elmegyek.

- Biztos vagy benne?-kérdezett vissza mire én csak bólogattam.

- Megígértem Sebastiannak, hogy ott leszek Malájziában. Addig is áttudom gondolni a helyzetemet.

- Mi az Ramos rosszalkodott?

- Hülye vagy.-fakadtam ki.- Apukád szervezkedése jár a fejemben.

- Nem értelek.-rázta meg a fejét.

- Apukád szervezkedett Martinez úrral. Felajánlott egy lehetőséget. Novemberben vagy egy hosszú távú verseny Katarban… és ott akar indítani engem is.

- De hát ez szuper Naty. Ez remek lehetőség.

- Nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve rá.-húztam meg a vállam.

- Szerintem fel vagy. Velem szoktál tréningezni a pályán.

- Azok csak hülyülések ugye tudod?

- Annyit kérek gondold át alaposan. Megteszed a kedvemért?

- Meg.-bólintottam.