25. fejezet

Reggel óta fáj a fejem… Rossz szokásomhoz híven erről pedig hallgatok, hiszen nem akarom azt, hogy Sebastian aggódjon értem. Az a legjobb ha a munkájára koncentrál. A paddockban szokás szerint nagy a pörgés. Papírokkal a kezembe lavíroztam a csapatok egységei közt amikor egyszer csak filmszakadás történt…

…Lassan nyitottam ki a szemem és azt se tudtam mi történt velem. Vagy is helyes kifejezés az volt, hogy azt se tudtam hol vagyok. Azonnal fel akartam ülni a matracon amin feküdtem, de két kéz gyorsabb volt nálam.

-Ha jót akarsz magadnak akkor nyugton maradsz.-torkom egy pillanatra elszorult és rájöttem ki a társaságom.

- Catherine?

- Igen én vagyok az.-sóhajtott fel és körbe néztem a szobában. Egy aprócska kis szobába vagyunk. Ez Heikki pihenője lehet hiszen az asztalon gondosan összehajtva az overálja és mellette ott volt a sisakja is.

- Mi történt? Miért vagyok itt?

- Elájultál a csapatunk előtt.

- Remek.-nyögtem fel és becsuktam a szemeimet egy pillanatra.

- Ittál eleget rendesen? Az orvosok szerint hipertóniás dehidráció lépett fel nálad.

- Az mi a halál?-bukott ki belőlem őszintén. Mint ha kínaiul beszélne hozzám.

- Kiszáradás egyik fajtája. A nagy meleg okozza. Kevés folyadék… És hát itt előfordulhat.

- Akkor ezért fájt a fejem.-masszíroztam meg az orrnyergemet.

- Igen és ezért is ájultál el.

- De egyet nem értek. Miért nem mehetek vissza a csapatomhoz?

- Mert az infúziónak le kell csöpögnie.-mutatott egy irányba és ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg infúziót kapok.-Azt mondta a csapat orvosa, hogy ettől jobban leszel.

- Remélem.

- Amúgy, hogy vagy?-tette fel csendesen a kérdést. Meglepődve pillantottam a brit nőre. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak nekem kínos ez a beszélgetés. Neki is…

- Most éppen?

- Meggyógyultál a baleset óta?

- Már igen.-biccentettem.- Szerencsére igen. Hosszú  volt és sok munkát kellett bele fektetnem, hogy újra 100%-os állapotban legyek.

- De sikerült. Ez a lényeg nem?

- De.-sóhajtottam fel és hirtelen olyan érzésem támadt, mint ha minden már meggyógyult végtagom újra megfájdult volna.- Legalább már nem kell mankót használnom.

- Hogy van Bautista?-tette fel a kérdést csendesen a nő és kikerekedett a szemem.- Heikki szereti a MotoGp-t mostanában. Azt nem tudom pontosan kinek szurkol, de ha tudja megnézi a versenyt… Így tudom, hogy a barátod megsérült.

- Most már jól van ő is. Igaz most ő használja az én mankóimat, de jól van. Azt viszont biztosra tudom, hogy két hét múlva rajthoz fog állni.

- Nem korai?

- De… Viszont ő motoros. Sose tudják mi az, hogy korai.

- És… és most van párod?-kaptam meg a következő váratlan kérdést. Hirtelen nyitottam ki a számat és nem tudtam, hogy háborognom kellene… vagy éppen csak azért kérdezte, hogy tisztában legyen az „erőviszonyokkal”.

- Azt hiszem van.

- Bautista?

- Nem… Dehogy… Focista.-húztam meg a vállam.- Összejöttem egy másik játékossal a Realból.

- Ez… Ez igazán…

- Fura? Tudom.-nyögtem fel.

- Inkább azt akartam mondani, hogy remek. Hiszen ha boldog az ember az a legfontosabb.

- Jogos.-sóhajtottam fel és ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó és jelent meg Sebastian és Tommi.

- Mit csináltál már megint?-fakadt ki Sebastian idegesen.

- Csak… Csak elájultam.-húztam meg a vállam lazán.

- Csak?

- Hülye voltam.

- Nem ittál rendesen ugye?-szólalt meg Tommi csendesen és diplomatikusan.

- Igen. Hülye voltam. De megtanultam a leckét. Lecsöpög az infúzió és mehetek vissza dolgozni.-vontam meg a vállam. A két férfi látványosan elhúzta a száját és a szobába éppen belépő Heikki összenézett a barátnőjével.

- Most mi van?-lepődtem meg.

- Naty…-guggolt le hozzám Sebastian.

- Mit csináltál?

- Csináltunk.-szólt közbe Tommi.
- Kinyögnétek végre.

- Christian tudja. Visszaküldött pihenni a szálódába.

- Nem akarok pihenni. Jól vagyok.

- Hidd el. Jobb lesz ez így.-szólalt meg Heikki. Nem néztem rá… Nem tudtam rá nézni. Egyszerűen így könnyebb volt. Január óta nem láttam… Nem kerestem a társaságát és nem akartam egyikünknek se nagyobb fájdalmat okozni.

- Beszéltem a csapatorvossal.-folytatta Sebastian, mint ha attól tartani bármi féle szóváltás alakulna ki köztünk.- Negyed óra kell körülbelül és vége ennek.-mutatott az infúzióra.- Tommi pedig visszavisz, hogy tudj pihenni.

- Miért érzem úgy, hogy nincs választásom?

- Mert nincs is…

…Ahogy sejtettem nem is lett választásom. Mire észbe kaptam Tommi maga elé engedett a szobánk ajtajában. Nagyot sóhajtva szemeimet forgatva léptem át a küszöböt. Leroskadtam a kanapéra és Tommi azonnal a kezembe nyomott egy flankon hideg vizet.

-Ezt meg kell innod.

- Lassan a sok folyadéktól leszek rosszul.

- Nem érdekel… Most mennem kell.-zárta rövidre.

- Tommi…-szóltam utána és megtorpant az ajtóban.- Köszönöm.

Kellett egy kis idő mire összeszedtem magam. Vettem egy kellemes fürdőt és élveztem a csendet, hiszen tudtam a fiúk még órák múlva fognak még visszatérni. Vizes hajamat megráztam és a mobilommal a kezemben roskadtam le a kanapéra. Hirtelen ötlet miatt és talán azért mert napok óta eljöttem Madridból hiányzott nekem. Második… vagy harmadik csörgésre vette fel.

-Szia Sergio.-szólaltam meg csendesen.

- Naty… Szia. Azt hittem még dolgoztok. Hiszen…

- Akadt egy kis problémám és már a szálódában vagyok.-vallottam be csendesen.

- Kis probléma? Natalien mit csináltál?

- Ne légy diktátor. Nem áll jól.

- Mi történt Naty?-sóhajtott fel csendesen. Elmosolyodtam. Sokkal jobban szeretem, amikor ennyire kedvesen szól hozzám.

- Kicsit nem figyeltem magamra és elájultam… Infúziót kaptam, Sebi visszaküldött a szálódába pihenni. De most már jól vagyok.

- Azt ígérted amikor elutaztál, hogy vigyázni fogsz magadra.

- Azon voltam. Csak…-kerestem a megfelelő szavakat miközben eldőltem a kanapén.

- Csak?

- Kicsit elfelejtkeztem magamról. Elsötétült a világ de most már jobban vagyok. Ne aggódj Sergio. Nincs semmi baj velem.

- Ezzel most… Meg akarsz győzni?

- Most ez baj?-kérdeztem vissza csodálkozva.

- Nem… Dehogy. Csak meglepődök, hogy mindig kitudod magad dumálni a szorult helyzetből.

- Ilyen vagyok…-nevettem fel…