69. fejezet

Szó nélkül ücsörögtem Alvaro mellett a repülőtéren. Mivel Japánba maradok így csak kikísértem. A futam eseményei jártak a fejembe. A Twin Ring ismét izgalmas futamot hozott és egy újabb sérült versenyzőt. Lassan szokás szerint… Daniel Pedrosa esett hatalmasat szombat délelőtt, mivel az elektronikus rendszer megnyitotta a gázt, akkor amikor a legkevésbé volt szüksége rá és hatalmasat esett. Amúgy is alacsony versenyző Dani, és könnyen törnek a csontjai. Minden évben legalább egyszer úgy esik, hogy eltörik valamilye. Most is így történt, mert a kulcscsontja szilánkosra tört. A három hetes futam özönből úgy tűnik nagyon is kimarad hiszen napokon belül meg fogják műteni.

-Mi jár a fejedben?-szólalt meg Alvaro egyszer csak. Összerezzentem a hangjától majd lassan felé fordultam.

- Az jutott eszembe, hogy mikor mész már el fodrászhoz.-mosolyodtam el.- Hiszen már rád férne nagyon is.

- Szóval nem tetszek neked így?-fordította ki a szavaimat egy hatalmas vigyorral az arcán.

- Ha szeretnéd a borotvát is bemutatom neked… Ez a pamacs… Szörnyű!

- Ha sokáig kötözködsz még elküldelek tudod hova!-felelte nagyon komolyan, majd pillanatok múlva kibukott belőle a kacagás.

- Alvaro…

- Jól van na… Már szórakozni se lehet.-forgatta a szemeit. –Gyere velem Naty.

-Tudod, hogy nem lehet. Elengedtél a RedBullhoz a hétvégére.-biccentettem oldalra a fejemet.- De jövő héten a tied vagyok.

- Ez jól hangzik.-szórakozott miközben a fejemet a vállára hajtottam és hatalmasat sóhajtottam.-Mi a baj Naty?

- Semmi… Semmi baj sincs. Csak adj pár napot és mindent elmondok esküszöm. Csak át kell gondolnom mindent.- magyaráztam miközben a csuklómra kötött kendőt birizgáltam. A japán zászlót ábrázolja, Alvaro is ezt viselte a hétvégén a szerelő fiúkkal karöltve a fejükön, de engem nem tudtak bele vinni a rosszba. Nem akartam hülyét csinálni magamból.

- Bajba kerültél?-kérdezett rá csendesen és először csak bólintottam.

- Azt hiszem igen.

- Elmondod, hogy mi történt?

- Majd.-sóhajtottam fel.-Hiszen indul a géped.

- Vigyázz magadra jó?-állt fel a székről és magához ölelt. Hatalmasat sóhajtva húzódtam közelebb hozzá. Ő az én Alvarom…

…Fáradtan ücsörgök a kényelmesnek tűnő székben és bámulok ki az ablakon. Próbálom elterelni a figyelmemet a két széksorral előttem lévő párosról… Rosie és a bátyám… Vidáman és folyamatosan nevetgélve szórakoztatják egymást… Nem könnyíti meg a jelenlétük számomra azt, hogy gondolkozni tudjak… Pedig az érkezésig ki akartam találni mindent… A pozitív terhességi teszt… A folyamatosan kattogó agyam… Nem vágytam jelenleg a Forma-1-es paddockba. Nem Sebastian miatt… Hanem Heikki miatt. Hiszen megcsókoltam… Vele voltam, miközben a barátom Madridba vár rám. Aki hiányzik nekem, de még is vágytam és talán tudat alatt most is vágyok az Exem társaságára. Felsóhajtottam és megcsóváltam a fejem. Azt hiszem el kell kerülnöm a hétvégén a Team Lotus csapatát…

…Kedd este van és nyugodtan mondhatom azt, hogy nem csináltunk ma semmit. Sebastian szobájába kuksolunk… Vagy is a banda java… Isa Gioval, Sebastian és Tommi… A fiúk valami idióta japán foci meccset néznek, miközben Isabelnek élménybeszámolót tartok a hétvégémről. Ott tartottam miszerint bezáródtam a liftbe harsány kacagás tört ki.

-Nyugalom Naty. Tavaly én is bezáródtam pontosan abba a liftbe.-fogta a hasát Gio a nevetéstől.

- Ezzel most vigasztalni próbálsz?-forgattam a szemeimet.

- Talán.-vigyorgott és megvonta a vállát.

- Humoros vagy. Szerencse, hogy Toni velem volt.

Sebi nevetni kezdett majd nagy meglepetésemre folyékonyan kezdett el finnül beszélni. Tommi is nevetett, majd válaszolt az anya nyelvén. Utálom amikor ezt csinálják. Kedvükre fecseghetnek miközben fogalmam sincs arról, hogy miről beszélnek.  Mi csak ültünk és bámultuk egymásra tanácstalanul. Isa vállatt vont csak.
- Nem ér.-kaptam fel egy párnát hirtelen és Sebit céloztam meg vele. Viszont ő résen volt szokás szerint. Egyszerűen lehajolt és így szegény Tommit találtam pont fejbe.
- Naty…-nyögte ki nehezen hiszen eléggé váratlanul érte a támadásom.
- Nem akartam. –kezdtem el habogni.-Tommi én nem téged akartalak.
- Jól van elhiszem.-dobta vissza lazán a tulajdonomat. Elvigyorodtam csak rajta és ahogy elkaptam a párnát a vállam alá gyűrtem azt. Felsóhajtottam ahogy kényelmes pozícióba kerültem.
- Ki kér fagyit?-fordult át törökülésbe a barátnőm mellettem.
- Én.- vágtam rá legelőször és a mosoly az arcán elárulta, hogy nem kellett volna ilyen hamar rávágnom, hogy fagyit akarok. Felnyögtem és az arcomra húztam a párnát.
- Akkor te leszel a futár.-kaptam meg a magyarázatott is a vigyor mellé.
- Na ne…-próbáltam valami hihető mentséget kitalálni, de tudtam ez olyan volt, mint a veszett fejsze nyele.
- Na de! Na de… Te mondtad először.

-Lemegyek, ha gondolod…-ajánlotta fel az olasz férfi a földön ücsörögve.

- Nem kell.-legyintettem és magamra kaptam a pulóveremet.

Egyszerű dolgom volt, hiszen mindenki csoki fagyit kért… Kivétel voltam, hiszen vanilliát kértem. Csendesen és türelmesen vártam a pincér srácra, miközben az étterem vendégeit pásztáztam… A gyomrom egy pillanat alatt szorult el, amikor megpillantottam az ajtón belépni Heikkit. Hirtelen akartam elfordulni az érkezők felöl hiszen a pultos is megszólított. Megkaptam a desszertemet… Vagy is mindenki desszertét.

-Köszönöm.-mosolyogtam a fiúra, majd pattantam le a székről.

-Naty…-lépett mellém Heikki. Felsóhajtottam csak és lassan fordultam felé.

- Szia… Mennem kell, mert várják a fagyit.-köszöntem és kerültem ki azzal a lendülettel kikerültem. A finn pilóta hirtelen lépett elém és ütköztem neki a mellkasának.- Heikki…

- Beszélhetnénk?

- Jobbnak látom ha nem.-jelentettem ki szigorúan.

- Natalien…-mondta ki a nevemet csendesen.

- Itt van Catherine igaz?

- Igaz… De…-kezdett volna bele a beszédébe, de nemes egyszerűséggel kikerültem és ott hagytam a pult előtt…

…Próbáltam felvenni a legtökéletesebb póker arcot. Nem akartam elárulni, hogy mi történt ebben a pár percben velem… Vagy is nem akartam, hogy bárki bármit sejtsen abból, hogy nem klappol valami az életemben. Elég az ha Alvaro tudja… És van még egy hetem kitalálni, hogy mit mondok neki.

-Meghoztam a fagyit!-rontottam be az ajtón és fagyott le az arcomról a mosoly… Hiszen Rosiet pillantottam meg először a földön ücsörögve Sebastian mellett… Aki szinte repült a boldogságtól. Tudom… Ismerem annyira a német barátomat, hogy tudjam… Nincs túl a lányon akár mennyire szeretne túl lenni rajta… és most itt van mellette Rosie. Rámosolyog… Hozzá ér… Megnevetteti.

- Szia Húgi.-szólalt meg valaki közvetlenül mellettem a kanapén. Csak egy pillanatra néztem a bátyámra, hiszen letettem az édességet az asztalra.

Csendesen ücsörögtem csak és bámultam magam elé. Próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, de szinte lehetetlennek bizonyult. Zsongott az agyam… Úgy mindentől… Elnézést kértem és kisétáltam a teraszra. Kellemes érzés volt ahogy megcsapott a hideg szellő. Most az egyszer örültem annak, hogy már október van… Megkapaszkodtam a korlátba és lassan hintáztam előre hátra a lábamon, amikor hallottam kinyílt mögöttem az ajtó. Csak egy pillanatra néztem hátra és a bátyámat pillantottam meg.

-Beszélhetünk?-szólalt meg csendesen Sergio.

- Itt vagy már… Tehát édesmindegy.-nyögtem fel.

- Jól vagy?-lépett közelebb hozzám és neki támaszkodott a korlátnak ő is.

- Persze.-vágtam rá. Az évek alatt annyiszor válaszoltam ezt erre az apró kis kérdésre, hogy kezdtem azt hinni hitelesen tudom előadni. Sergio látványosan csóválta meg a fejét.

- Igaz jó pár évet távol töltöttem tőled, de tudom mikor hazudsz…

- Nem kértem, hogy analizálj.-vágtam rá cseppet dacosan.

- Akkor ne hazudj… Magadnak legalább ne hazudj Natalien… Egy ember érdemli meg az őszinteséget… Te magad…

- Fogalmam sincs, hogy mi van…-fakadtam ki.- Fogalmam sincs.

- Húgi…-lepődött meg.

- Fogalmam sincs merre tart az életem… Tudom, hogy elbasztam megint valamit amit lehet nem tudok helyre hozni… Hiába akarnám…-kaptam szómenést hirtelen. Az se érdekelt, hogy jelenleg a bátyámnak beszélek olyan dolgokról ami nem tartozik rá. Amiről eddig senkinek se beszéltem. Sergio ledermedt, majd lassan fordult felém.

- Natalien…

- Nem tudom mi lesz… Főleg, hogy ha terhes vagyok…

- Mi vagy?-csodálkozott el.

- Nem tudom.-vontam meg a vállam és egy nagy levegő vétel nélkül kezdtem el beszélni.- A barátomat három napja nem tudom elérni… Nem veszi fel a telefont… Egyszer se hívott vissza… Közbe pedig megcsókoltam Heikkit… Nem tudom semmire se fogni a tettem. Pedig erőteljesen azon vagyok, hogy valamire rátudjam fogni… Nem alszok… A hülye rémálmok miatt nem tudok aludni… És azt érzem elfogyott minden erőm…Minden tartalékomat feléltem már.-fejeztem be a monológomat és elkeseredetten pillantottam rá.

- De Húgi… Állapotos vagy?

- Az idióta gyors teszt szerint igen.-vontam meg a vállam.

- Mihez kezdesz?

- Munkámra koncetrálok és segítek Sebastiannak… Célegyenesbe van… Megnyerheti a vb címet.

- Magadra is kell… Főleg ha…

- Ne mond ki!-emeltem fel a kezem.- Még nem biztos…

- De gondolom még is van bizonyíték ha úgy gondolod, hogy az vagy…?-tette fel nem túl értelmesen a kérdést. Egy pillanatra lefagytam majd kínomban elnevettem magam. Hallatszódott a hangomon, hogy jelen pillanatban kicsikét hisztérikus.

- Ez most lényegtelen Sergio.-legyintettem. Ellöktem magam a korláttól.-De ezt senki se tudja… És remélem ez így is marad.

- Nem mondom el senkinek se…                                             

…Elnézést kértem, hiszen fáradtságra panaszkodva hagytam magára a társaságot. Nem akartam tovább jó pofizni. Tudom a barátaimról van szó… De akkor is… Jelenleg már nem tudom megjátszani a jó kedvemet. Lassan sétáltam végig a folyosón és a kezembe lebegtettem a szobám kulcsát amikor megláttam a lift ajtaja éppen nem csukódott még be.

-Tartsd a liftet kérlek.-szólaltam meg hangosan és megszaporáztam a lépteimet. Szerencsére az illető meghallotta a kérésemet, hiszen tartotta az ajtót.-Köszönöm.

- Semmiség Naty.-hallottam meg a kedves hangját és ekkor néztem fel.

- Rob… Szia. Hogy vagy?-tettem fel illedelmesen a kérdést.

- Köszi… Egész jól.-vonta meg a vállát.- Alig várom, hogy végre versenyezzünk.

- Munkamániások vesznek körül csak.

- Mi az? Elég morcosnak tűnsz.

- Fáradt vagyok… Csak elég fáradt.-sóhajtottam fel.- Tudod ez a hajrá kicsikét húzósabb mint gondoltam.

- Mind két helyen dolgozol még mindig?-tette fel csendesen a kérdést.

- Igen. Mind két fiúnak szüksége van rám és a segítségemre leginkább.

- Kérdezhetek valamit?-szólalt meg bátortalanul a lengyel. Meglepődtem az illedelmes kérdésen, de lassan bólintottam.
- Persze, ha tudok válaszolok is.
- Az a férfi… rendes Isaval?
- Giorgio? Nagyon… nagyon szereti Isat.-válaszoltam őszintén és tudom ebben a pillanatban nem igazán a számára legtökéltesebb választ adtam.- Sajnálom Rob…

- Nem kell sajnálnod Natalien… Azt akartam tudni, hogy megfelel-e Isabelnek… És van valakim… Nem vagyok féltékeny.

- Van valakid?

- Igen… Egy csodálatos lány… Teljesen hétköznapi… Nincs köze ehhez a világhoz. Nem érdekli a hírnevem se a pénzem… Azért van velem aki vagyok.-sóhajtott fel és láttam rajta, hogy mennyire boldog. Torkomba pillanatok alatt egy gombóc költözött… Eszembe jutottak a dolgaim… Ikerrel történik valami… Eltávolodtunk egymástól… De még is… Itt a baba…Ahogy eszembe jutott önkéntelenül a kezem a hasamra csúszott. Azonban eszembe jutott az amit Szingapúrba tettem. Megállt a lift és mindig csak magam elé bámultam.

- Naty szerintem ez a te emeleted.-szólalt meg csendesen Robert. Összerezzentem a hangjától és rápillantottam.- Megérkeztél.

- Ja…-vágtam rá nem túl értelmesen.- Sok sikert Robert a hétvégéhez…

68. fejezet

Megtörten és összezavarodva ültem az ágy szélén, miközben Heikki fel és alá járkált. Próbáltam azt kitalálni mikor vétettem ekkora hibát, de nem jöttem rá… Hiszen az elmúlt időszakban ritkán tudtunk együtt lenni…

-Heikki kérlek! Bele szédülök…-mutattam a padlóra jelezve, hogy csapást ver lassan a szőnyegbe. Ledermedt a finn és rájött mire gondolok. Lassan sétált közelebb hozzám és ült le az ágy szélére.

- Biztos vagy benne?

- Miben vagyok biztos?-ráncoltam a homlokomat és próbáltam a tudatlant tenni. Nem a legjobb hozzáállás, de ebben a szent pillanatban jobbnak láttam a tagadást.

- Hogy babát vársz?-tette fel a kérdést csendesen és megfontoltan. Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni, de még se voltam felkészülve a válaszra. Pár pillanatig csak egymás szemébe bámultunk, majd én törtem meg.

- Nem tudom… Egyáltalán nem biztos.

- Akkor…?

- Mi akkor?

- Meg kellene tudnod.-tárta szét a karjait és a tekintetéből kitudtam olvasni, hogy ebben a pillanatban azt gondolja, hogy a maradék józan eszem is elment.

- Lekésem a repülőgépet ha sokáig szerencsétlenkedek.-pattantam fel az ágyról és indultam volna el a táskámhoz, amikor elkapta a kezemet. Csodálkozva pillogtam rá ahogy visszafordultam felé.

- Natalien…-mondta ki a nevemet lassan és megfontoltan. Közelebb lépett hozzám és láttam az arcán, hogy jelen pillanatban aggódik miattam.

- Igen?

- Ne menekülj! Tud meg az igazat. Könnyebb lesz.

- Miért vagy ennyire biztos benne?-nyögtem fel.

- Csak tudom.-adott amolyan semleges választ. Tisztában vagyok vele, hogy nem tudja mi a helyes válasz a kérdésemre. Emellett nem kellene itt lennie, hiszem a barátnője már biztos vár rá… Amúgy is… Egész éjszaka velem volt. Óvatosan érintette meg az arcomat ami miatt egy pillanatt alatt elszorult a torkom. Minden… Az érzések kavarogtak bennem egyszerűen, de határozottan hátráltam egy lépést.

- El kell menned Heikki. Catherine vár rád. Nem teheted meg ezt vele.

- Már megtettem… Nem emlékszel rá?-döntötte oldalra a fejét. Egy pillanat alatt futott át az arcomon a meglepetség és a keserűség fura egyvelege.

- Menj el!

- Naty!

- Azt akarom, hogy menj el!-csattantam fel hirtelen.- Most!...

…Szerda reggel van és jelenleg egyedül vagyok. A tegnapi napot teljes mértékben arra szántam, hogy pihenjek. Attól, hogy jelenleg Alvaroval szó szerint egy szobában lakunk a hely szűke miatt, Ő egész nap az edzőteremben nyüstölte magát sikerült is. Bár az egyedül lét egyenesen arányosan azt jelentette, hogy gondolkoztam… Minden eszembe jutott ami az elmúlt időszakban történt körülöttem… Minden… És be kell vallanom elég nyomasztó érzés… Az is, hogy itt van az a bizonyos talán… Tudom… Tudom… Meg kellett volna csinálnom azt a bizonyos teszett… De még nem volt erőm hozzá…

Ma azonban meg fogadtam magamban, hogy akár mi lesz jól fogom érezni magam Alvaroval. Hiszen megengedte a Suzuki, hogy meglátogassuk a híres Honda múzeumot. Évek óta meg akarjuk már látogatni ezt a helyett, de most végre sikerül is.

-Gyönyörűek!-suttogtam Batinak, miközben úgy ácsorogtunk a motorok előtt, mint két gyerek a cukorka bolt kirakata előtt. Hiszen itt van az összes Honda motoros gép, ami eddig szerepelt a világbajnokság történelme alatt.

- Ez nem kifejezés. Ezzel nyerte meg Valentino a címet.-mutatott a hozzá legközelebbi gépre, amin ott virított a hatalmas 46-os rajtszám. Nem messze tőle ott volt egy hasonló színezésű gép…

- Ezzel pedig Nicky… 2006-ban.

- Szeretek visszaemlékezni 2006-ra.-gondolkozott el Alvaro hangosan. Összenéztünk és átfutott az arcán egy mosoly. Az a jellegzetes Batis mosoly.

- Miért is?

- Szerinted?-vinyogott nekem hirtelen. Pár helyi turista értetlenül pislogott ránk. Túlságosan hangosra sikeredett ez a megnyilvánulása Alvaronak.

- Halkabban.-léptem közelebb hozzá és csak a szemeimet forgattam.- Nagyon jól tudom, hogy mire gondolsz. 2006-ban te is világbajnok lettél.

- Az nagyon jó idény volt…-sóhajtott fel nosztalgiázva.

- Mindenki bolondnak nézte Martinez urat amikor leszerződtetett téged… Hiszen előző idényben kis híján bukás király lettél. Elég sokat estél-keltél.

- Nekem mondod? Néha elég fájdalmas is volt… Amúgy szeretlek… Annyira kedvesen tudsz bókolni.

- De mond azt, hogy nincs igazam?-tártam szét a karjaimat.

- Egynek örülök csak.-gondolkozott el.- El tudtalak rángatni magammal.

- Bár eléggé szidtalak, hiszen hideg volt Phillip Islanden… Három nap alatt négyszer áztam el minimum, de nem bánom én se, hogy ott voltam. Láttam, ahogy a kelekótya Batim világbajnok lesz. –amint befejeztem a monológomat átkarolta a nyakamat és közelebb húzott magához. Kaptam egy cuppanós puszit az arcomra.

- Ígérem még átélünk ilyen dolgokat együtt.

- Remélem!...

…Péntek este van és a telefonomat nyomkodva indultam el a lift felé. Eléggé elvarázsolt vagyok ebben a pár napban ezt nem tagadom, de összeszedem magam. Legalább is megpróbálom összeszedni magam. Nagy léptekkel léptem be a fém dobozba és szinte nem is vettem észre, hogy nem vagyok egyedül.

-Szia Naty.-szólalt meg Toni mellettem. A hangjától összerezzentem először majd mosolyogva pillantottam rá.

- Szia. Nem figyeltem bocsi.

- Szétszórt vagy.-állapította meg a nyilvánvalót. Ami valljuk be igaz is.

- Csak fáradt vagyok.-húztam meg a vállam, miközben a mobilomat a farzsebembe dugtam. – Te hogy vagy Toni?

- Eléggé fáradt vagyok én is.

- De ha minden jól megy jövő hétvégén világbajnok leszel. A kategórai első világbajnoka.

- Tudom.-húzta el a száját egy aprócska mosolyra.- Van szobatársad?

- Van… Alvaro. Szerencsére idén kaptunk ebbe a szállódába szobát és nem kellett a város másik végéről caplatnunk a pályára.-mire befejeztem a mondatomat a felvonó megállt.  Sötét lett és csak két apró lámpa adott valami fényt.- Nem lehet igaz.
- Csak nem félsz a sötétben?
- Vicces vagy Toni. Inkább azt nem szeretem, hogy egy fém dobozba vagyok zárva.-megnyomtam a vészjelzőt. Fél perc múlva hangos recsegés közepette bele szóltak a rádióba.
- Egy kis türelmet szeretnénk kérni. Folyik a hibaelhárítás.
- Mikorra lesznek kész vele?-érdeklődött Toni.
- Fél óra, talán…Elnézésüket kérjük.-ezzel le is zárták a beszélgetést. Tanácstalanul pillogtunk először egymásra a honfitársammal, majd tudtam nem tehetünk mást. Türelmesnek kell lennünk. Leültem a földre török ülésbe és lehunytam a szemem. Toni is leült mellém.
- Ugye nem vagy klausztrofóbiás?- aggodalmat véltem felfedezni a hangjában és az arcán is ahogy rápillantottam egy hatalmas sóhaj után.
- Nem Toni, nem vagyok fóbiás… csak szerencsétlen.
- Nem értelek.-ráncolta össze a homlokát.
- Hosszú sztori… a lényeg az, hogy mindet elszúrok.-néztem fel a plafonra. Túl sok minden nyomja a lelkemet… Túlságosan sok minden.
- Remélem megtudod oldani.-szorította meg a kezemet bátorítólag.
- Megpróbálom.-bizonygattam úgy, mint ha már előre tudnám mit is fogok tenni. De ott a csapat kérdés… Az ami a hétvégén történt Heikki és köztem… Amikor azt hittem több ilyen hibát nem fogok véteni… És ott van az a dolog amihez eddig nem volt bátorságom megtenni.
- Holnap kemény napunk lesz.
- Időmérő lesz. Tudom.-vontam vállat és nem értettem ez miért olyan fura.  Toni rám pillantott és rögtön rájött nem igen tudja miről is beszélek.

- Shoya szüleinek adunk át egy díjat…
- Ezt…ezt nem tudtam.-már ezerszer bántam, amit az előbb mondtam. Igazából már azt bánom, hogy megszólaltam. Sose tudom, hogy mikor kellene csendben maradnom.
- Semmi baj. Tudod Valenciában van a díj átadó… vb díj, év újonca stb.
- Igen tudom.-válaszoltam csendesen. Tényleg tudom melyik díjátadóra gondol, hiszen kísértem már el Alvarot ilyenre.
- Gondoltam, hogy mi lenne, ha Shoya kapná meg az év versenyzője címet. Felvetettem a főnökségnek és bele mentek. Holnap csak el szeretnénk beszélgetni a szülőkkel és vasárnap a Moto2-es futam előtt át fogják adni nekik a díjat. Hazai közönség előtti tisztelet…
- Nagyon szép gesztus.-szorítottam meg a honfitársam kezét. Csak összenéztünk és Toni arcán egy pillanatra megjelent egy mosoly, majd el is tűnt.

- Ez igen, de hallottad az olaszok mire készülnek?-kérdezett rá csendesen.
- Ha arra gondolsz, hogy bíróság ki akarja hallgatni de Angelist és Redding-et… igen hallottam… és ez nagyon is felháborító… esélyük… esélyük se lett volna elkerülni az ütközést. Ha tudtak volna ellene tenni megtettek volna bármit.-oszottam ki végül szegény Tonit, aki csak ült és biccentett minden elhangzott mondatom után. Mióta meghallottam ezt az idiótaságot a paddockban ez se hagyott nyugodni.
- Tudod Naty mi ezt versenyzők tudjuk… de azok az akta kukacok, akik a bíróságon ülnek nem értenek hozzá. Ők csak a tényeket látják… Hogy mi történt… Miért történt egy baleset amiben elhunyt egy fiatal fiú.
- Nem elég szerencsétlen Alex de Angelis-nek és Scott Reddingnek, hogy közre játszottak az esetben, de még meg is akarják hurcolni őket… szörnyű…-csóváltam meg a fejem elgondolkodva…
…Felsóhajtottam és fülem mögé tűrtem a hajamat. Most szereztem bátorságot arra, hogy megtegyem. Tudni akarom, hogy állapotos vagyok-e… Fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni, hogy a pozitív lesz a kis teszt csík… A gyomrom fel-le hullámzik miközben a telefonom jelzésére várok, hogy letelt az a bizonyos várakozási idő. Hajamba túrtam, amikor rázendített a csipogó hang. Riadtan kaptam először a mobilom, majd a gyorsteszt után…

- Ohh…-nyögtem ki hangosan amint megpillantottam. Pozitív… Ezek szerint Heikkinek igaza volt…

67. fejezet

Sziasztok!

Jelentem visszatértem és élek! :) Sajnos mostanában nem úgy haladtam ahogy szerettem volna, de ez még a decemberi hajtás utóhatása... De ígérem összekapom magam, hiszen mai napig kikapcsol az írás :)

Millió puszi :)

Kira

Szombat reggel hiába aludhattam volna, de egyszerűen kidobott az ágy magából… Fáradt vagyok, de egyszerűen a rengeteg gondolataimtól nem tudok pihenni. Várom-e a szezon végét? Jelenleg igen. Remélve, hogy kicsikét visszatérek a normális hétköznapokba.

Fél óra kínzás után az oldalamra szorított kézzel kapkodtam a levegőért.

-Megint ész nélkül csináltad Natalien.-dohogtam hangosan.

- És ezen meglepődsz még?-szólalt meg mögöttem valaki. Riadtan kaptam fel a fejem és tettem hirtelen egy 360° fordulatot és a volt barátomat pillantottam meg. Heikki zsebre dugott kézzel ácsorgott előttem. Fáradtnak tűnik.

- Hogy kerülsz ide Heikki?

- Nem tudok aludni… De beszélhetnénk…?

- Heikki…-nyögtem ki ismét a nevét.

- Tegnap…

-Miért akarod minden áron megmagyarázni azt ami történt?-fontam a mellkasom előtt össze a karjaimat.

- Nem akarom megmagyarázni. Csak…-gondolkozott el.

- Meg akartál csókolni…

- De te tökéletesen tudtad mikor kell belém rúgni.

- Most duzzogsz?-nevettem fel szinte hisztérikusan.- A javadat szolgáltam…

- Állandóan helyettem akarsz dönteni.-csattant rám és a szemem egy pillanat alatt kikerekedett. A volt barátomra nem igazán volt jellemző az ilyen fajta érzelem nyilvánítás.

- A barátnőd. Emlékszel Heikki?-tettem fel a kérdést már kicsikét indulatosabban én is.- Nem teheted ezt meg… Nem bánthatod Catherine-t.

Néma csendben bámult rám és tudtam szinte felrobban lassan a dühtől és az idegességtől. Tudtam… Tisztában voltam mindig azzal, hogy meddig mehetek el nála… És azzal a ténnyel, hogy visszautasítottam a határait feszegetem… És még meg is bántottam… Nagyon jól tudom, hogy órákat képesek lettünk volna így tölteni… Egyetlen árva szó nélkül… Minden elvemmel ütközött az amikor egy hatalmas sóhaj után léptem közelebb a finnhez és öleltem meg. Heikki egy pillanatra lefagyott és lassan ölelt magához ő is. Kellemes érzés költözött a mellkasomban amikor megéreztem a teste melegségét… Illatát az orromban… Régen mindig megnyugodtam ettől… És most is… Megrémisztett ez az érzés… Hiszen túlságosan kellemes volt. Nyomtam egy puszit Heikki arcára és nemes egyszerűséggel sarkon fordultam és tanácstalanul a bejárat előtt hagytam…

…Vasárnap van és egész jól viseltem az elmúlt napokat… Már amennyire lehet. Az állandó émelygésen kívül minden tökéletesnek tűnik. Egész tökéletesnek. Vagy fogalmazhatunk úgy, hogy gyanúsan tökéletes… Sebi lassan a versenyzői felvonulásra készül, de addig is Tommi figyel rá.  Nekem pedig pár dokumentumot kellett átnéznem Horner utasítására. Nem neki dolgozok, de jelenleg még is a segítségemet kérte. Kopogtam az iroda ajtaján és miután meghallottam, hogy szabad beléptem a helység. Christian csak ücsörgött az asztal mögött és gondterhelten masszírozta az orrnyergét.

-Uram meghoztam a papírokat. Mindent úgy csináltam ahogy kérte.-szólaltam meg csendesen és az íróasztal szélére helyeztem a fejléces dokumentumokat.

- Köszönöm Natalien.-elmosolyodtam csak és elindultam kifelé amikor utánam szólt.- Beszélhetnénk kicsit?

- Velem?-csodálkoztam el.

- Igen.-biccentett és az üres székre mutatott. Nagyot sóhajtva sétáltam vissza és foglaltam helyett. Ez már nem  jó jel ha Christian velem akar beszélni. Kényelmetlenül fészkelődtem a helyemen.

-Gond van Uram?

- Hallottam valamit és tisztázni szeretném veled.

- Az idióta újságcikkre gondol?

- Inkább a cikk írójával történő konfliktusra.-felelte és egy pillanatra ledöbbentem, majd egy pillanat alatt kicsúszott a számon.

-Az a picsa árulkodott?

- Natalien…-forgatta a szemeit. Leesett abban a pillanatban, hogy ha akartam se tudtam volna letagadni, hogy mi is történt pár nappal korábban.

- Nem csináltam semmi komolyat.

- És most komolyan?

- Uram én csak megvédtem magam. Belém állt és kötekedett. Olyan cikket írt rólam amiből csak annyi igaz, hogy kivel és hol voltam. Ő pedig elérte, hogy most mindenki szajhának gondol és a magánéletemen csámcsog.

- Meg se lepődök a kiborulásodon…-mosolyodott el.- De kérhetted volna a csapat segítségét. A kötelékünkbe tartozol így bármi baj ér, mi segíthetünk.

- Azt hittem megoldom.-vontam meg a vállam.

- Részben sikerült csak.

-Észre vettem…

… Sebi második lett a versenyen és így újra van esélye. Jó látni, hogy boldog és újra őszintén tud mosolyogni, de kicsit el kell szakadnom tőle és a többiektől. Hiszen engem egy dolog nem hagyott nyugodni… Hiába akartam az eredményhirdetésre, illetve az interjúkra koncentrálni nem ment… A leintés előtti események villantak be újra és újra… A higgadtság… Azaz iszonyatos higgadtság…Képen tudnám törölni nemes egyszerűséggel…A lift hangosan csilingelt és kinyílt az ajtaja… Vállamra kaptam a táskámat és léptem ki az ajtón amikor hirtelen neki ütköztem valakinek. Felnéztem és nemes egyszerűséggel felképeltem. Rosszkor került az utamba… Heikki csodálkozva simogatta az arcát.

-Ezt miért kaptam?

- Szerinted?-adtam kérdésre kérdéssel választ. Lezártnak tekintettem ezzel a beszélgetést. Jelen esetben nincs kedvem se hozzá, se máshoz.

- Most miért hisztizel?-kapott a kezem után, de elrántottam a jogos tulajdonomat.

- Nem hisztizek.-jelentettem ki és elindultam a szobám felé. Hallottam ahogy trappolva követ engem.

- Dehogynem! Csak egyszerűen nem értem miért.

- Remélem elgondolkozol ezek után rajta.-trilláztam neki miközben elértem a szobám ajtaját és a kulcsommal bajlódtam.

- Ha megmagyaráznád hamarabb megérteném.-kapta ki a beléptető kártyát a kezemből. Dühösen fordultam felé.- Nos hallgatlak!

- Mit ígértél nekem Valenciában? Emlékszel?

- Miről zagyválsz nekem Natalien?-döntötte oldalra a fejét és egyszerűen várt a válaszomra. Bosszantott. Bosszantott, hogy ennyire nyugodt.

- Megígérted, hogy vigyázol magadra!-csattantam rá és visszaszereztem a tulajdonomat. Heikki egy pillanat alatt lefagyott és kétszer nyitotta és csukta be a száját. Így volt csak esélyem bejutni a szobába. Szinte feltéptem az ajtót és rontottam be rajta. A táskám hangosan csattant a fotelban és már próbáltam lerúgni magamról a cipőmet.

- Állj meg!-szólt rám Heikki amikor észbe kapott.

 - Nem állt szándékomba sehova se menni!-forgattam a szemeimet.

- Te most mire célzol Natalien?-csapta be maga mögött az ajtót.

- Valenciában mást ígértél nekem!-ismételtem meg magam miközben lerúgtam magamról a lábbelimet.

- Miért fontos Valencia? Ezer éve volt.-tárta szét a karját tanácstalanul.

- Istenem…-nyögtem fel.- Azt ígérted, hogy vigyázol magadra. Megígérted nekem, hogy vigyázzol magadra.

Mind a ketten lefagytunk. Mindent visszaszívtam volna… Semmisé akartam tenni az elmúlt perceket… Túlságosan kínos lett.

-Te most aggódsz?-tette fel nem túl értelmesen a kérdést.

- Nem…Vagy is igen.-adtam meg a választ. Egy pillanatra lefagytam és rájöttem előbb jártattam a számat, mint hogy gondolkoztam volna.

- Ezek szerint aggódsz értem.-gondolkodott el a finn. Ajkaimat rágcsáltam idegesen és azt kívántam, hogy ennek a beszélgetésnek nagyon hamar vége legyen.

- Miért fontos ez most?

- Gondolom ha nem lenne fontos nem kaptam volna a pofont.

Gondterhelt sóhaj után fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat. Nem szólaltam meg, hiszen nem tudtam volna semmi értelmeset mondani neki. Jogos felvetése van… Hiszen tényleg aggódtam érte… Valenciában is, amikor Webber dobbantót vett az autójáról… Illetve ma is… Amikor a zöld Lotus lángokban állt… Fontos nekem… Túlságosan… és talán egy szinten meg is rémiszt ez… De eszembe jut ilyenkor a kedvessége… A törődése… És az, hogy szerettem…

Heikki még mindig kíváncsian pislogott rám mire egyszerűen felnyögtem és két lépésből előtte álltam. Meglepődött láttam az arcán, de nem akartam már visszalépni. Véghez akartam vinni… Meg akarom tenni…

-Naty…-motyogta a nevemet kicsikét megilletődve de nem érdekelt már semmi. Pipiskedtem és megcsókoltam…

…Óvatosan nyitottam ki a szemem és nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam vagy igaz… Mert ha igaz volt akkor kezdhetem törni a fejem, hogy normális vagyok-e… Lassan szoktam meg a fényviszonyokat, majd éreztem meg a finn kezét a derekamon… Tehát nem álmodtam… Bár túlságosan élénk lenne a fantáziám. Miért tettem ezt? Boldog kapcsolatban élek… Legalább is azt hittem boldog kapcsolat… Szerelmes vagyok Ikerbe… Óvatosan másztam ki az ágyból és sétáltam ki a fürdőbe. Félig csuktam csak be magam mögött az ajtót és megnyitottam a csapott. Zsongott a fejem az elmúlt órák történése miatt… Amikor hirtelen bukfencet vetett a gyomrom és a csekély tartalmától is megváltam.

-A picsába…-bukott ki belőlem amikor már a számat törölgettem.

- Jól vagy?-szólalt meg az ajtóban Heikki. Összerezzentem a hangjától. Fogalmam sincs mikor ébredt fel.

- Persze.-bólogattam nagy bőszen.

- Nem hiszek neked.-rázta meg a fejét miközben megmostam az arcom és a fogkefe után nyúltam. Önként jött be a helységbe és tudtam felesleges lenne vele ellenkezni.

-De jól vagyok.-dünnyögtem és elkezdtem a fogamat mosni. Az agyam viszont járt… Az elmúlt időszakban túlságosan sokszor lettem rosszul… Pedig nem kaptam napszúrást… Ittam rendesen… és még a hőséget is bírtam… Ezek a rosszul létek jöttek és mentek egyszerűen.

- Tudod, hogy én nehezen hiszem el a hazugságaidat. Mióta vagy rosszul?-tette csípőre a kezét Heikki és úgy szugerált. Vállat vontam egyszerűen. Nem igazán fogtam fel a szavait. A pohárba dobtam a fogkefémet és megtöröltem a számat, amikor hirtelen szöget ütött valami a fejembe.

- Nem… Nem… Az nem lehet.-gondolkoztam hangosan és kikerültem a tanácstalan finnt.

- Naty nem lehetne értelmesebben? Úgy, hogy én is értsem…

Lázasan számolgattam miközben a fejemet csóváltam… Igen… Még is lehetséges lenne? Talán… De miért siklottam át rajta ennyire? Leroskadtam az ágy szélére.

-Mi a baj Naty?-simított végig a karomon Heikki.

- Lehet terhes vagyok.-motyogtam.

66. fejezet

 Boldog Karácsonyt szeretnék kívánni Minden Kedves Olvasómnak!

Péntek reggel van… Vagy is javában még délután van és még az első szabadedzés se ment le. A motorhomeban ücsörgök a kávémat kavargatom. Enyhe hányingerrel ébredtem reggel, ami sajnos azóta se akar elmúlni. Felnyögtem csak miután bele kortyoltam az italomba és megmasszíroztam az orrnyergemet, amikor megszólalt a mobilom. Meg se néztem, hogy kihív csak a fülemhez emeltem a készüléket.

-González.

- Itt Mourinho Natalien. Beszélhetnénk?

- Baj van?-csodálkoztam el. Egyáltalán nem meglepő… Vagy is mondjuk meg az igazat. Sose hívott még a csapat edzője… De miért is hívna engem? Nem neki dolgozok. Iker főnöke… Hatalmas sóhajt hallottam a portugál trénertől és őszintén az amúgy is rosszalkodó gyomrom bukfencet vetett.

- Igen.-vágta rá azonnal és az én szemem egy pillanat alatt elkerekedett. Sebastian csodálkozva tett elém egy pohár limonádét, és ült le az asztalhoz ő is.

- De nekem mi közöm van ehhez?

- Mivel te szerepelsz az egyik legnevesebb pletykalap címlapján, így gondolom elég sok.-megráztam a fejem, mint ha ezzel könnyebb lenne fel fognom a szavait.- És mivel a kapusom idegbeteg jelenleg…

- Uram azt se tudom miről van szó.-vallottam be.- Szingapúrban vagyok és azt se tudom mi van Spanyolországban a címlapon.

- Megcsaltad Ikert?

- Mi van?-csattant fel a hangom akarva akartlanul hisztérikusan. Sebi meglepetten nézett fel rám és tanácstalanul pillogott rám.

- Az újság szerint viszonyod van valakivel…

- Nekem? Nem értem José…-tegeztem le hirtelen.

- Az újságban képek vannak rólad és valami motorosról…-kotozást hallottam először, majd valami csörgést. Türelmesen vártam, mire bele szólt újra a készülékbe.- Na itt is van… Te és valami Hayden…

- A büdös picsába.-káromkodtam el magam…

…Tíz perc alatt tudakoltam meg, hogy miről is beszélt nekem a portugál vezető edző… Pilllanatok alatt szökött fel bennem a pumpa és tudtam a cikk szerzője is itt van, hiszen Isabel elmondta, hogy kapott egy társat… Aki nem más, mint Sara Carbonero… Aki Iker volt barátnője… Aki egyszerűen fejébe vette, hogy alám vág, amikor csak lehet.

-Ki tépem a műhaját és ledugom a torkán.-morogtam hangosan.Végig trappoltam az ideiglenes motorhomeunkon.

- Naty…-ismételgette sokadjára a nevemet Sebastian és alig tudta tartani velem a lépést.-Naty állj meg!

-Az a nő direkt akar tönkre tenni.         

-De azzal nem oldasz meg semmit se, hogy ha jelenetet csinálsz.

- Nem érdekel.-jelenetettem ki újra és egyszerűen tovább trappoltam. A jól ismert tv csatorna irodájába rontottam be, ahol talán csak hárman lézengtek a légkondis helységben… Legnagyobb mázlimra a keresett személy is ekkor lépett be az ajtón. Amint meglátott elmosolyodott gúnyosan.

- Miben segíthetek neked kedves Natalien?-tette le a papírokat az asztalra. Lassan fordult meg, de mire észbe kapott addigra már ott álltam előtte és neki ütközött a mellkasomnak.

- Mi a fenéért kell kavarnod? Megint!-csattantam rá.

- Azt hiszem tudom mire is gondolsz.-vigyorodott el. Ki akart kerülni, de egyszerűen elé léptem.

- Ezen csámcsog fél Spanyolország…

- Kis Csillag pontosan ez volt a célom.-nevetett fel, amint megmozdultam Sebastian lépett közelebb hozzám.

- Naty…- meg akarta fogni a könyökömet, de elrántottam tőle.

- Nem Sebi… Ezt nem nyelem le… Ezt már nem. A világbajnokság utáni cikkek is az ő szüleménye… Az összes. Az összes mocskos cikket ő írta.

- Szokj hozzá Édes.-kacagott fel a nő.- Így jár az aki egy focistával kezd.

- Persze, ha te lennél a helyemben, akkor nem lenne ilyen cikk, nem igaz?-fintorogtam látványosan. Nem tudtam és nem is akartam ellépni tőle… Azt akartam, hogy feszítse a húrt… Addig amíg ki nem provokálja, hogy hülyeséget csináljak.

- Tudtad mibe kerülsz… Milyen életbe.

- Persze Carbonero… Tudtam én… Csak nem számítottam egy csótányra az életembe.

-Naty menjünk.-fogta meg a kezemet Sebastian. Engedelmeskedtem neki.

- Ez a csótány tönkre teheti az életedet ne felejtsd González.

- De szerintem én is tönkre tehetem a tiedet.-vontam meg a vállam lazán és felkaptam egy félig lévő kávés poharat és egyszerűen leöntöttem azokat a papírokat, amiket az előbb fogott még. Meglepődségtől csak hápogni tudott.-További szép napot…

…Nem mondanám, hogy lenyugodtam… Egyáltalán nem tudtam higgadtabban gondolkozni. A fejemben a gondolatok csak úgy zsonganak és fogalmam sincs, hogyan tudnám ezt megoldani. Carbonero kínos pillanatokat okozott jelenleg mindenkinek. Ikernek… Nekem… De még Nickynek is. Egy ártatlan este volt, de most fél Spanyolország azt hiszi, hogy rohadék mód megcsaltam a kedvenc focistájukat… Gyomrom hirtelen vetett bukfencet és hirtelen adtam ki magamból a csekély reggelimet, amit te tudtam szuszakolni a torkomon a reggeli rosszul lét miatt. Már a számat öblítettem ki és az arcomat mostam meg, amikor megszólalt a mobilom. Nagyot sóhajtva vettem elő a készüléket a farzsebemből és olvastam el a nevet a kijelzőn… Iker az…

-Igen?-szóltam bele kicsikét megszeppenve.

- Mi folyik itt Naty? Már megint?-csattant rám azonnal.

- Megmagyarázom…

- Ezen csámcsog mindenki! Múltkor Ramos… Most meg valami motoros.

- Hayden… Nicky Hayden a neve.-sóhajtottam fel.

- Jó neki.

- Iker…-nyögtem ki a barátom nevét miközben megmasszíroztam az orrnyergemet. Próbáltam összeszedni a gondolataimat.Viszont túlságosan zsongott az előbb említett testrészem és a hányingerem se akart csillapodni.

- Mi a kifogásod Natalien?

- Miért kellene kifogás Iker?-csattantam fel én is hirtelen.- Elmentem bulizni a motorlandi hétvégén. Egy szarkavaró pióca pedig úgy gondolta, hogy felfújja ezt az egészet… Hogy alám vágjon.
- Többet vagyok címlapon a magánéletemmel, mióta kiderült, hogy veled járok.-dohogta.

- És erről én tehetek?-fakadtam ki és még a számat is nyitva felejtettem.

- Jobban odafigyelhetnél… Hónapokig nem akartál velem mutatkozni a sajtó miatt. Erre most te generálod a bajt.

- Már elnézést. Te csókoltál meg a fiesztán. Tehetek róla, hogy azóta tudják a kilétemet?

- Natalien…

- Most mire akarsz kilyukadni Iker? Nem csaltalak meg… Sose… Próbálok jó barátnő lenni… De ennél többet már nem tudok tenni. Szeretlek. De nem gondoltam, hogy egy ilyen idióta cafka cikkének hiszel.-csóváltam meg a fejem.

- A képek…

-Azok az átkozott képek pontosan olyanok, mint amik az edzőteremben készültek… Ártatlanok és két értelműek… Azoknak vannak beállítva.

- Nem érdekel!

- Ne engem okolj már mindenért!-kiabáltam hirtelen. Nem akartam így viselkedni egyszerűen csak besokaltam. Csak piszkál… Engem okol mindenért… Egy szimpla baráti ital miatt.- Okold Carbonerot, ha valakit minden áron bűnösnek akarsz kikiáltani.

- Natalien…

- Hagyjuk… Ha csak így tudsz velem beszélni akkor hagyjuk… Ma inkább ne keress.-nyomtam ki a telefont minden féle köszönés helyett…

…Egész nap kerültem az embereket… Fogalmam sincs mennyi az idő, de nem is érdekel. Annyira meggyötörtnek éreztem magam, hogy szinte csak vonszolni tudtam magam. A parkolóba járok éppen és a bérelt autó sluszkulcsával bajlódtam, de még ez is kiesett a kezemből. Szónélkül hajoltam le érte miközben a könnyeim potyogni kezdtek maguktól. Egyedül vagyok… Egyedül vagyok mint a kis ujjam… Nem is igyekeztem letörölni a sós kis cseppeket az arcomról.

-Naty…-szólalt meg bátortalanul egy hang mögöttem. Hangosan felsóhajtottam és kapkodva kezdtem el letörölni az arcomról a sírás nyomait. Tisztába vagyok vele, hogy tudják nem vagyok tökéletes… De nem akarom azt, hogy újra lássák… Újra olyannak lássanak.

- Heikki… Szia.-erőltettem egy nem túl hiteles mosolyt.

- Minden rendben?-kérdezett rá homlokát ráncolva.

- Persze.

- Hazudsz.-jelentette ki szigorúan, miközben a homloka ráncokba szaladt.Lassan tett felém egy lépést és óvatosan megsimogatta az arcomat. A gyomrom görcsbe rándult miközben megéreztem az érintését a bőrömön.

- Csak túl sok minden összejött hirtelen.-sóhajtottam fel.

- Az újságcikkre gondolsz?

- Nem csaltam meg Ikert!-csattantam rá, hirtelen és indulatosan.

- Naty…-lepődött meg a finn barátom a kifakadásomon. Rájöttem nem rajta kellett volna levezetnem a fusztrálságomat.

- Sajnálom.-sóhajtottam fel.- Nem a te hibád. Nem viselkedhetek így veled… Bocsánat.

- Kiborultál.

- Egy alattomos liba keresztbe akar tenni nekem minden áron.

- Képen törlöd és minden meg van oldva.

- Bár ilyen egyszerű lenne.-nevettem fel kínomban.

- Ez is egy megoldás lenne.-ölelt magához. Felsóhajtottam csak és a mellkasába temettem az arcomat. Azaz ismert megnyugtató érzés költözött a lelkembe, amit mindig is éreztem a közelében. Óvatosan simított végig a hajamon.

- Ezt nem kellene tudod jól.-sóhajtottam fel.

- Mire gondolsz?-csodálkozott el.

- Tudod te jól.-hagytam rá, hiszen tisztában voltam azzal, hogy tudja mire is gondolok. Pont Ő ne tudná. Határozottan próbáltam ellépni tőle. Nem gyengülhetek el, hiszen túl sok baj volt mostanában körülöttem… Fényképpek Ramos-szal… Újságcikk Motorlandről… De most itt állok. Heikki társaságában. A finn óvatosan a kezem után nyúlt és az ujjainkat összekulcsoltuk. Bőre kellemesen simult az enyémhez és lassan húzott közelebb magához. Engedelmeskedtem neki, hiszen a lábaim mint ha a földbe gyökereztek volna, még akkor is amikor a keze elvállt az enyémtől és lassan az arcomra simult.

- Naty…

- Itt van Catherine?-kérdeztem csendesen. Nem éppen a legjobb és legtökéletesebb kérdés ebben a szent pillanatban.

- Te aztán el tudod rontani a pillanatot.-fakadt ki talán kicsikét csalódottan. Idegesen túrt a hajába és kezdett el fel-alá járkálni előttem. Lassan fontam át a mellkasom előtt a karjaimat a mellkasom előtt.

- Tehát gondolom itt van.

- Itt van.-egyezett bele csendesen.- De miért fontos ez?

- A barátnőd Heikki. Ezért fontos.-csóváltam meg a fejem és közelebb léptem hozzá. Apró kis puszit nyomtam az arcára.-Ezt egyszer meg fogod köszönni nekem.