69. fejezet

Szó nélkül ücsörögtem Alvaro mellett a repülőtéren. Mivel Japánba maradok így csak kikísértem. A futam eseményei jártak a fejembe. A Twin Ring ismét izgalmas futamot hozott és egy újabb sérült versenyzőt. Lassan szokás szerint… Daniel Pedrosa esett hatalmasat szombat délelőtt, mivel az elektronikus rendszer megnyitotta a gázt, akkor amikor a legkevésbé volt szüksége rá és hatalmasat esett. Amúgy is alacsony versenyző Dani, és könnyen törnek a csontjai. Minden évben legalább egyszer úgy esik, hogy eltörik valamilye. Most is így történt, mert a kulcscsontja szilánkosra tört. A három hetes futam özönből úgy tűnik nagyon is kimarad hiszen napokon belül meg fogják műteni.

-Mi jár a fejedben?-szólalt meg Alvaro egyszer csak. Összerezzentem a hangjától majd lassan felé fordultam.

- Az jutott eszembe, hogy mikor mész már el fodrászhoz.-mosolyodtam el.- Hiszen már rád férne nagyon is.

- Szóval nem tetszek neked így?-fordította ki a szavaimat egy hatalmas vigyorral az arcán.

- Ha szeretnéd a borotvát is bemutatom neked… Ez a pamacs… Szörnyű!

- Ha sokáig kötözködsz még elküldelek tudod hova!-felelte nagyon komolyan, majd pillanatok múlva kibukott belőle a kacagás.

- Alvaro…

- Jól van na… Már szórakozni se lehet.-forgatta a szemeit. –Gyere velem Naty.

-Tudod, hogy nem lehet. Elengedtél a RedBullhoz a hétvégére.-biccentettem oldalra a fejemet.- De jövő héten a tied vagyok.

- Ez jól hangzik.-szórakozott miközben a fejemet a vállára hajtottam és hatalmasat sóhajtottam.-Mi a baj Naty?

- Semmi… Semmi baj sincs. Csak adj pár napot és mindent elmondok esküszöm. Csak át kell gondolnom mindent.- magyaráztam miközben a csuklómra kötött kendőt birizgáltam. A japán zászlót ábrázolja, Alvaro is ezt viselte a hétvégén a szerelő fiúkkal karöltve a fejükön, de engem nem tudtak bele vinni a rosszba. Nem akartam hülyét csinálni magamból.

- Bajba kerültél?-kérdezett rá csendesen és először csak bólintottam.

- Azt hiszem igen.

- Elmondod, hogy mi történt?

- Majd.-sóhajtottam fel.-Hiszen indul a géped.

- Vigyázz magadra jó?-állt fel a székről és magához ölelt. Hatalmasat sóhajtva húzódtam közelebb hozzá. Ő az én Alvarom…

…Fáradtan ücsörgök a kényelmesnek tűnő székben és bámulok ki az ablakon. Próbálom elterelni a figyelmemet a két széksorral előttem lévő párosról… Rosie és a bátyám… Vidáman és folyamatosan nevetgélve szórakoztatják egymást… Nem könnyíti meg a jelenlétük számomra azt, hogy gondolkozni tudjak… Pedig az érkezésig ki akartam találni mindent… A pozitív terhességi teszt… A folyamatosan kattogó agyam… Nem vágytam jelenleg a Forma-1-es paddockba. Nem Sebastian miatt… Hanem Heikki miatt. Hiszen megcsókoltam… Vele voltam, miközben a barátom Madridba vár rám. Aki hiányzik nekem, de még is vágytam és talán tudat alatt most is vágyok az Exem társaságára. Felsóhajtottam és megcsóváltam a fejem. Azt hiszem el kell kerülnöm a hétvégén a Team Lotus csapatát…

…Kedd este van és nyugodtan mondhatom azt, hogy nem csináltunk ma semmit. Sebastian szobájába kuksolunk… Vagy is a banda java… Isa Gioval, Sebastian és Tommi… A fiúk valami idióta japán foci meccset néznek, miközben Isabelnek élménybeszámolót tartok a hétvégémről. Ott tartottam miszerint bezáródtam a liftbe harsány kacagás tört ki.

-Nyugalom Naty. Tavaly én is bezáródtam pontosan abba a liftbe.-fogta a hasát Gio a nevetéstől.

- Ezzel most vigasztalni próbálsz?-forgattam a szemeimet.

- Talán.-vigyorgott és megvonta a vállát.

- Humoros vagy. Szerencse, hogy Toni velem volt.

Sebi nevetni kezdett majd nagy meglepetésemre folyékonyan kezdett el finnül beszélni. Tommi is nevetett, majd válaszolt az anya nyelvén. Utálom amikor ezt csinálják. Kedvükre fecseghetnek miközben fogalmam sincs arról, hogy miről beszélnek.  Mi csak ültünk és bámultuk egymásra tanácstalanul. Isa vállatt vont csak.
- Nem ér.-kaptam fel egy párnát hirtelen és Sebit céloztam meg vele. Viszont ő résen volt szokás szerint. Egyszerűen lehajolt és így szegény Tommit találtam pont fejbe.
- Naty…-nyögte ki nehezen hiszen eléggé váratlanul érte a támadásom.
- Nem akartam. –kezdtem el habogni.-Tommi én nem téged akartalak.
- Jól van elhiszem.-dobta vissza lazán a tulajdonomat. Elvigyorodtam csak rajta és ahogy elkaptam a párnát a vállam alá gyűrtem azt. Felsóhajtottam ahogy kényelmes pozícióba kerültem.
- Ki kér fagyit?-fordult át törökülésbe a barátnőm mellettem.
- Én.- vágtam rá legelőször és a mosoly az arcán elárulta, hogy nem kellett volna ilyen hamar rávágnom, hogy fagyit akarok. Felnyögtem és az arcomra húztam a párnát.
- Akkor te leszel a futár.-kaptam meg a magyarázatott is a vigyor mellé.
- Na ne…-próbáltam valami hihető mentséget kitalálni, de tudtam ez olyan volt, mint a veszett fejsze nyele.
- Na de! Na de… Te mondtad először.

-Lemegyek, ha gondolod…-ajánlotta fel az olasz férfi a földön ücsörögve.

- Nem kell.-legyintettem és magamra kaptam a pulóveremet.

Egyszerű dolgom volt, hiszen mindenki csoki fagyit kért… Kivétel voltam, hiszen vanilliát kértem. Csendesen és türelmesen vártam a pincér srácra, miközben az étterem vendégeit pásztáztam… A gyomrom egy pillanat alatt szorult el, amikor megpillantottam az ajtón belépni Heikkit. Hirtelen akartam elfordulni az érkezők felöl hiszen a pultos is megszólított. Megkaptam a desszertemet… Vagy is mindenki desszertét.

-Köszönöm.-mosolyogtam a fiúra, majd pattantam le a székről.

-Naty…-lépett mellém Heikki. Felsóhajtottam csak és lassan fordultam felé.

- Szia… Mennem kell, mert várják a fagyit.-köszöntem és kerültem ki azzal a lendülettel kikerültem. A finn pilóta hirtelen lépett elém és ütköztem neki a mellkasának.- Heikki…

- Beszélhetnénk?

- Jobbnak látom ha nem.-jelentettem ki szigorúan.

- Natalien…-mondta ki a nevemet csendesen.

- Itt van Catherine igaz?

- Igaz… De…-kezdett volna bele a beszédébe, de nemes egyszerűséggel kikerültem és ott hagytam a pult előtt…

…Próbáltam felvenni a legtökéletesebb póker arcot. Nem akartam elárulni, hogy mi történt ebben a pár percben velem… Vagy is nem akartam, hogy bárki bármit sejtsen abból, hogy nem klappol valami az életemben. Elég az ha Alvaro tudja… És van még egy hetem kitalálni, hogy mit mondok neki.

-Meghoztam a fagyit!-rontottam be az ajtón és fagyott le az arcomról a mosoly… Hiszen Rosiet pillantottam meg először a földön ücsörögve Sebastian mellett… Aki szinte repült a boldogságtól. Tudom… Ismerem annyira a német barátomat, hogy tudjam… Nincs túl a lányon akár mennyire szeretne túl lenni rajta… és most itt van mellette Rosie. Rámosolyog… Hozzá ér… Megnevetteti.

- Szia Húgi.-szólalt meg valaki közvetlenül mellettem a kanapén. Csak egy pillanatra néztem a bátyámra, hiszen letettem az édességet az asztalra.

Csendesen ücsörögtem csak és bámultam magam elé. Próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, de szinte lehetetlennek bizonyult. Zsongott az agyam… Úgy mindentől… Elnézést kértem és kisétáltam a teraszra. Kellemes érzés volt ahogy megcsapott a hideg szellő. Most az egyszer örültem annak, hogy már október van… Megkapaszkodtam a korlátba és lassan hintáztam előre hátra a lábamon, amikor hallottam kinyílt mögöttem az ajtó. Csak egy pillanatra néztem hátra és a bátyámat pillantottam meg.

-Beszélhetünk?-szólalt meg csendesen Sergio.

- Itt vagy már… Tehát édesmindegy.-nyögtem fel.

- Jól vagy?-lépett közelebb hozzám és neki támaszkodott a korlátnak ő is.

- Persze.-vágtam rá. Az évek alatt annyiszor válaszoltam ezt erre az apró kis kérdésre, hogy kezdtem azt hinni hitelesen tudom előadni. Sergio látványosan csóválta meg a fejét.

- Igaz jó pár évet távol töltöttem tőled, de tudom mikor hazudsz…

- Nem kértem, hogy analizálj.-vágtam rá cseppet dacosan.

- Akkor ne hazudj… Magadnak legalább ne hazudj Natalien… Egy ember érdemli meg az őszinteséget… Te magad…

- Fogalmam sincs, hogy mi van…-fakadtam ki.- Fogalmam sincs.

- Húgi…-lepődött meg.

- Fogalmam sincs merre tart az életem… Tudom, hogy elbasztam megint valamit amit lehet nem tudok helyre hozni… Hiába akarnám…-kaptam szómenést hirtelen. Az se érdekelt, hogy jelenleg a bátyámnak beszélek olyan dolgokról ami nem tartozik rá. Amiről eddig senkinek se beszéltem. Sergio ledermedt, majd lassan fordult felém.

- Natalien…

- Nem tudom mi lesz… Főleg, hogy ha terhes vagyok…

- Mi vagy?-csodálkozott el.

- Nem tudom.-vontam meg a vállam és egy nagy levegő vétel nélkül kezdtem el beszélni.- A barátomat három napja nem tudom elérni… Nem veszi fel a telefont… Egyszer se hívott vissza… Közbe pedig megcsókoltam Heikkit… Nem tudom semmire se fogni a tettem. Pedig erőteljesen azon vagyok, hogy valamire rátudjam fogni… Nem alszok… A hülye rémálmok miatt nem tudok aludni… És azt érzem elfogyott minden erőm…Minden tartalékomat feléltem már.-fejeztem be a monológomat és elkeseredetten pillantottam rá.

- De Húgi… Állapotos vagy?

- Az idióta gyors teszt szerint igen.-vontam meg a vállam.

- Mihez kezdesz?

- Munkámra koncetrálok és segítek Sebastiannak… Célegyenesbe van… Megnyerheti a vb címet.

- Magadra is kell… Főleg ha…

- Ne mond ki!-emeltem fel a kezem.- Még nem biztos…

- De gondolom még is van bizonyíték ha úgy gondolod, hogy az vagy…?-tette fel nem túl értelmesen a kérdést. Egy pillanatra lefagytam majd kínomban elnevettem magam. Hallatszódott a hangomon, hogy jelen pillanatban kicsikét hisztérikus.

- Ez most lényegtelen Sergio.-legyintettem. Ellöktem magam a korláttól.-De ezt senki se tudja… És remélem ez így is marad.

- Nem mondom el senkinek se…                                             

…Elnézést kértem, hiszen fáradtságra panaszkodva hagytam magára a társaságot. Nem akartam tovább jó pofizni. Tudom a barátaimról van szó… De akkor is… Jelenleg már nem tudom megjátszani a jó kedvemet. Lassan sétáltam végig a folyosón és a kezembe lebegtettem a szobám kulcsát amikor megláttam a lift ajtaja éppen nem csukódott még be.

-Tartsd a liftet kérlek.-szólaltam meg hangosan és megszaporáztam a lépteimet. Szerencsére az illető meghallotta a kérésemet, hiszen tartotta az ajtót.-Köszönöm.

- Semmiség Naty.-hallottam meg a kedves hangját és ekkor néztem fel.

- Rob… Szia. Hogy vagy?-tettem fel illedelmesen a kérdést.

- Köszi… Egész jól.-vonta meg a vállát.- Alig várom, hogy végre versenyezzünk.

- Munkamániások vesznek körül csak.

- Mi az? Elég morcosnak tűnsz.

- Fáradt vagyok… Csak elég fáradt.-sóhajtottam fel.- Tudod ez a hajrá kicsikét húzósabb mint gondoltam.

- Mind két helyen dolgozol még mindig?-tette fel csendesen a kérdést.

- Igen. Mind két fiúnak szüksége van rám és a segítségemre leginkább.

- Kérdezhetek valamit?-szólalt meg bátortalanul a lengyel. Meglepődtem az illedelmes kérdésen, de lassan bólintottam.
- Persze, ha tudok válaszolok is.
- Az a férfi… rendes Isaval?
- Giorgio? Nagyon… nagyon szereti Isat.-válaszoltam őszintén és tudom ebben a pillanatban nem igazán a számára legtökéltesebb választ adtam.- Sajnálom Rob…

- Nem kell sajnálnod Natalien… Azt akartam tudni, hogy megfelel-e Isabelnek… És van valakim… Nem vagyok féltékeny.

- Van valakid?

- Igen… Egy csodálatos lány… Teljesen hétköznapi… Nincs köze ehhez a világhoz. Nem érdekli a hírnevem se a pénzem… Azért van velem aki vagyok.-sóhajtott fel és láttam rajta, hogy mennyire boldog. Torkomba pillanatok alatt egy gombóc költözött… Eszembe jutottak a dolgaim… Ikerrel történik valami… Eltávolodtunk egymástól… De még is… Itt a baba…Ahogy eszembe jutott önkéntelenül a kezem a hasamra csúszott. Azonban eszembe jutott az amit Szingapúrba tettem. Megállt a lift és mindig csak magam elé bámultam.

- Naty szerintem ez a te emeleted.-szólalt meg csendesen Robert. Összerezzentem a hangjától és rápillantottam.- Megérkeztél.

- Ja…-vágtam rá nem túl értelmesen.- Sok sikert Robert a hétvégéhez…