87.fejezet

Akármennyire menekülni akartam… Nem volt esélyem. Kórházba kerültem én is, hiába hajtogattam azt, hogy semmi bajom sincs. Izomhúzódást szenvedtem és emiatt fáj a hátam ismét. De meg se lepődök rajta, hiszen ekkora bukásnál ez minden napos. Heikki is az eredményekre várt, hiszen amikor belógtam a szobájába csak ücsörgött az asztalon derekáig letolt overálban.
- Jól vagy?-érdeklődött aggodalmaskodva, ahogy felpillantott rám és meglátott.
- Igen, és te?-kontráztam vissza.
- Fáj a fejem.
- Alaposan beverted.-ültem le mellé.
- Naty...-szólalt meg csendesen, és tudtam ez a hangsúly sose jó.
- Igen?
- Sajnálom. Mindent sajnálok, amivel bántottalak.
- Ha most a balesetre gondolsz nem a te hibád. Puszta véletlen.-néztem rá és az arcára volt írva minden.
- Tudtam, hogy barátod van még is megcsókoltalak.
- Visszacsókoltalak emlékezz…-szóltam közbe.- És mint kiderült a barátom félre lépett amint tudott.- azonban meglepetésemre csendre intett.
- Nem erre akartam kilyukadni. Nekem esküvőm lesz. Szerintem az a legjobb, ha elfelejtjük, ami történt.- akarva akaratlanul egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Ez akár, hogy is veszem egy visszautasítás, pedig be kell vallanom össze vagyok zavarodva. Heikki… Sergio…
- Naty...-törölte le a könnyeimet.- Ne sírj!
- Nem sírok.-motyogtam és a mankóm után nyúltam. Indulni akartam, de nem engedett.- El akarok menni.
- Sajnálom.
- Nem kell semmit. Én hibám.
- Mi?-érdeklődött, miközben túlságosan közel kerültem hozzá.
- Beléd szerettem.-hát végszónak úgy tűnik tökéletes. Tudom talán nem is teljesen igaz amit mondok, de már visszaszívni nem tudom. Elengedett és én feltűnés nélkül eltudtam tűnni a kórházból. Vagy is először el kell kérnem a leleteimet és utána haza megyek Madridba. A cuccaimat szedtem össze, amikor megjelent egy orvos a kórteremben.
- Nos Hölgyem van egy-két probléma.-lépett oda hozzám és segített felülni az ágyra.
- Hallgatom.-sóhajtottam fel megadóan.
- Sérült a háta és a bokája is. Azonban ez a sérülés nem az előző balesetből származik.
- Nem fáj.-vontam vállat. Hazudok de már nem is érdekel mi van velem. El akarok menni.
- Egy hetet feküdni kell. Minimum.
- Rendben.-feleltem egy kedvűen. Pedig egy hét az egy hónap kényszerpihenő után semmiség lenne.
- Jobban szeretném, ha itt maradna éjszakára.-sóhajtott fel és szerintem tisztában van vele más „gondom” is van.
- Muszáj?-fordultam felé és már indulásra készen voltam.
- Nem, de…
- Akkor köszönöm amit értem tett és viszont látásra.-intettem és elindultam a folyosón. A lift előtt sajnos várakoznom kellett. Sebi keresett már, de nincs most kedvem a társasághoz. Egyszerűen el akarok tűnni Németország területéről és tudom ebben most a német barátom nem igen segítene. Kinyílt a lift ajtó és Catherine jelent meg előttem.
- Szia!-köszönt mogorván és elsiettet mellettem…

***

http://www.youtube.com/watch?v=RXRnx8NhhlI

…Éjfél fele lesz egy gép, amivel haza tudok menni. Azonban sietnem kell, hogy le ne késsek. Az orvosnak igaza van azonban. Tényleg megsérülhettem, mert a hátam és a derekam fáj. Rettenetesen. Már két bogyót be kaptam abból amit adott nekem. Megdermedtem és hangosan kifújjtam a levegőt a tüdőmből, amikor kopogtak.
- Szabad.-kiáltottam el magam remélve, hogy Sebi akar elköszönni, hiszen felhívtam és nagyjából elhadartam neki mindent. Bár remélem inkább a bulira szavaz, hiszen megérdemli.
- Szia Naty.-szólalt meg Heikki az ajtónak dőlve. Nem foglalkoztam vele. Mankót ragadtam és elindultam a fürdő felé. Nem tudtam és nem is értem mit keress itt. A kórházban beszéltünk. (  )
-Beszéljünk.-szólalt meg hangosan ahogy beértem a fürdőszobába és bele néztem a tükörbe. Hatalmas fekete karikák virítanak a szemeim alatt. Sápadt és beesett az arcom.
- Nem akarok. –ráztam meg a fejem.
- Magyarázattal tartozol!-szólalt meg emelt hangon és tudtam talán igaza is van. Lassan sétáltam vissza a táskámhoz illetve a finnhez.
- Nem tartozok én már semmivel neked. Elmondtam mindent, amit akartam.
- Azt vágtad a fejemhez, hogy szeretsz. –kapta el a karomat.
- Mondtam, hogy elnézést. Nem lényeg. Hagyj pakolni!-rántottam el a kezemet és bele dobtam a bőröndömbe a kis neszeszeremet.  Lassabban kell mozognom, mert a fájdalom amit érzek nem enyhül.
- Jól vagy?-szólalt meg hosszú hallgatás után Heikki.
- Nem. Azonban van ennél fontosabb dolgom is.-feleltem kicsikét flegmán.
- Mit mondott az orvos?-tette fel a kérdést, de meg se várta a válaszomat. Észrevette a zárójelentéseket a kis asztalon és önkéntes alapon úgy döntött, hogy elolvassa. Sajnálatosan nem voltam elég gyors, hogy elvegyem tőle.
- Semmi újat. Letennéd?
- Megsérültél.-összegezte az olvasottakat.
- Nem érdekel.-ismételtem magam újra és odamentem hozzá. A papírlapok hangosan csattantak a padlón, ahogy kitéptem a kezéből és földhöz vágtam. – Menj el!
- Mióta tudod? Mióta tudod, hogy szeretsz?
- Lényegtelen…-csuklott el a hangom.-Miért voltál kedves velem?- ütöttem meg a mellkasát hirtelen.
- Naty…-lepődött meg.

- A vb-ig minden tökéletesnek bizonyult. –kezdtem el beszélni.-A vb-t átvészeltem minden baj nélkül. De ahogy elkezdődött a felkészülés és ott volt először Alvaro balesete Brnoban, majd Shoya halála Misanoban, mindent felforgatott. Magányos akartam lenni, de ott voltál te és a többiek mindig hozzád tereltek…-ekkor esett le minden. Újra Heikkire néztem, aki engem bámult, hogy mire is akarok kilyukadni. Tettem felé egy lépést, mire ő hátrált. Abban a pillanatban emelt hangon kezdtem.- Ti voltatok! Ti! Nem fogadtátok el sose, hogy Iker volt a barátom! Isa is mindig távolság tartó volt vele és ha jól emlékszem, te is kiakadtál amikor megtudtad. Totál károsra ittad magad. Sebi pedig…Sebi.
- Nem hagytuk, hogy újra depresszíóba menekülj és eltűnj az életünkből!-kiabálta Heikki is.- És amúgy is… Megcsalt téged az a rohadék!
- Meg tudom oldani most már a problémáimat!-böktem újra mellkason. Vagy a bordáit töröm el lassan, vagy az ujjamat.
- Akkor is ezt szajkóztad! Mi lett a vége? Mire hazaértem a gyárból eltűntél. Ez neked a probléma megoldás?-tisztába vagyok vele, hogy a múlt sérelmeit szaggatjuk fel ebben a pillanatban. A múltat, amit mind a ketten el akartunk temetni magunkban.

- Jobb lett volna, ha a szemed láttára golyózok be? Menj el!-mutattam az ajtó felé.
- Nincs itt semmi összeesküvés. Csak nem engedtük, hogy annyit filózz a baleset után. Arról nem tehetünk, hogy a szívednek nem tudtál parancsolni.
- Állj le!-fordultam el tőle és próbáltam leplezni a sírásomat.  Hirtelen szorult el a torkom.
- Te is ugyan úgy vágytál arra, hogy veled legyek, ahogy én. Szeretted azt, amikor csak beszélgettünk, nevettünk. Ez már a vb alatt elkezdődött…-lépett közelebb hozzám és minden egyes szava tőr szúrásként hatott a szívembe. Hibás vagyok… leginkább én vagyok a hibás.
- Hagyd abba!-szipogtam.
- Ha nem érdekeltelek volna magamra hagysz Madridban. Emlékszek mindenre. Nem voltam annyira részeg.-meg akartam ütni, de neki sokkal jobb reflexei vannak, mint nekem. Elkapta a kezem.
- Hagyj egyedül!-kértem suttogva, mire megcsókolt. Tudtam ez a búcsúcsókunk. El akar menni és el is fog…
- Ha kilépek az ajtón többé nem lesz esélyed.
- Tudom.-hüppögtem és becsuktam a szemem. A következő hang a szobában az ajtó csukódása volt.