77.fejezet

Mosolyogva léptem be a valenciai paddockban. Itt vagyunk és Naty-t is magammal tudtam hozni. Személy szerint én biztos vagyok benne, hogy most az a legjobb, hogy itt van velem. Azonban arra nem számítottam, hogy az első ember akibe botlok az a volt barátnőm. Az a nő akiért odáig voltam és védeni akartam ettől a hisztériától ami körbe vesz minket a paddockban. De ő szabadságra vágyott és eldobott magától.

-Noelia…-ejtettem ki lassan és megfontoltan a nevét.

- Szia Alvaro.-köszönt egy fél oldalas mosollyal az arcán.-Már megint itt és már megint vele.-bökött a fejével Naty felé aki nyakát behúzva próbált menekülni.

- Te nem mész sehova.-szóltam utána szinte fogaimat csikorgatva. Nem akartam kettesbe maradni a lánnyal főleg úgy, hogy támadólag lép fel megint Natalien felé. Elkaptam a barátnőm könyökét és visszahúztam magam mellé. Cincogva billegett egyik lábáról a másikra.- Mit keresel itt Noelia?

- Dolgozom. Az Asparnál megint. Kell egy kis támogatás a főiskolához.

- Azt hittem sose jössz vissza.-csóváltam meg a fejem.- Azt vágtad a fejemhez, hogy utálod ezt az életet.

- Nem nagyon válogathatok és az ügynökség ide küldött.-észre vettem, hogy fél szemmel Natyra sandított. Követtem a példáját és láthattam, hogy a barátnőm csendesen figyel minket és szinte azonnal menekülőre fogta volna a helyzetet.- Már megint vele vagy.

- Natalien a barátom, ha tetszik hanem. Ezen senki se tud változtatni.

- Azt hiszem jobb ha én megyek.-motyogta Naty, és szinte egyszerre szólaltunk meg Noeliaval… Csak különböző véleményen voltunk.

- Nem, itt maradsz.-vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Helyes. Menj csak.

- Naty kérlek maradj.-vettem elő a legszebb nézésemet. Biztos vagyok benne, hogy tudja ebben a szent pillanatban nagyon is szükségem van rá. Tudom, hogy egyedül ő az aki visszatarthat attól, hogy jelenetet rendezzek. Nem hiányzik, hogy mindenki erről fecsegjen a paddockban.

- Jobban ragaszkodsz hozzá, mint bárki máshoz.-magyarázta Noelia egy lépést megtéve.
- Naty a legjobb barátom. Akinek igazán fontos lennék nem zavarná, de úgy tűnik téged nagyon is zavart. Ezek után szerintem édes mindegy, hogy ki mit akar. Gyere Naty menjünk.- sarkon fordultam és magára hagytuk, a csodálkozó nőt a placc közepén. Gondolataim cikáztak és hirtelen az lett volna a legjobb ha ordítani kezdek… De kivel kiabálhatnék? Natyra pillantottam aki némán döcög mellettem és töretlenül bámul maga elé. Kínos… Mind a kettőnknek kínos most ez a pillanat.

- Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett.-szólaltam meg végül.

- Mire gondolsz?-tette az értetlent.

- Tudod te…-nyögtem fel.

- Miért nem mondtad el? Noelia engem okol…És lehet igaza is van.

- Ne foglalkozz vele Naty.-léptem elé amivel elértem, hogy megtorpant.- Nem a te hibád és ne is gondolj erre…

…Kora délután találkozónk volt a rajongói klubos barátainkkal és a helyi szervezés által egy gyerek sereggel. Sose okozott gondot, hogy ha gyerekekkel kellett találkoznom.

-Sziasztok!-mosolyogtam kedvesen a körülöttem álló gyerekekre akik szinte azonnal akartak egyszerre beszélni hozzám. Nem értettem mindent… Szinte egy szavukat se, de valahogy ez jelenleg nem is zavar. Már talán másodjára rángatta meg valaki a farmeromat mire észre vettem és ahogy lepillantottam egy szőke hajú kislányt pillantottam meg. Egyik kezében egy kicsit meggyötört rongybaba volt. Mosolyogva guggoltam le hozzá.

-Szia gyönyörű hercegnő. Hogy hívnak?

- Jasmine a nevem.-suttogta szinte.

- Olyan szép a neved, mint amilyen te is vagy.-simítottam meg a haját.

- Az a lány a barátnőd?-bökött Naty felé aki csendesen ácsorgott a gyerekek mellett a mankóira támaszkodva.

- A barátnőm.
- A szerelmed?-kérdezett újra. Elmosolyodtam és az említett személy felé pillantottam, akinek felkeltette az érdeklődését a párosunk a kislánnyal. Lassan közelebb sétált hozzánk és Jasmine ahogy meglátta a lányt szégyellős lett és a hüvelykujját kezdte el szopogatni.

- Nem a szerelmem.-ráztam meg a fejem.
- Csak a barátom. Olyan vagyok a számára, mint neked a babád. Sehová se menne nélkülem.
- Leszel a barátom? Te szép vagy.
- Persze. Csak szerintem már túl nagy vagy már ehhez.- mutatott a kezére.- A nagy lányok már nem csinálnak ilyet.
Jasmine először rám nézett, majd Natyra. Vállat vont és először a szabad kezét Natynak nyújtotta, majd a másikkal teljes mértékben a babáját fogta.
- Attól, hogy nagy lány vagyok lehet babám?
- Persze.-bólintott a barátnőm.
Elindultunk a paddock bejárásra, hogy örömet szerezzünk a gyerekeknek. Megmutatjuk azokat a helyeket, ahová sose juthatnának el igazából. Jasmine végig Naty kezét szorongatta. Megpusziltam Naty-t és a fülébe súgtam.
- Köszönöm.
- Semmiség.- mosolygott kedvesen…

…Naty elég hamar elfáradt, de ezen nem is csodálkozok, hiszen a baleset óta most először volt talpon ennyit.  A lakókocsinkba találtam rá a kanapén összegömbölyödve. Talán fázik, hiszen a kabátját se vette le. Elmosolyodtam a látványán, miközben a szekrényhez léptem és kivettem egy plédet. Gondosan takartam be a barátomat és simítottam meg az arcát. Ekkor jelent meg a lakóautó ajtajában apa.

-Hogy kerülsz ide?-csodálkoztam el.

- Anyád nem bírt otthon ülni, így délután el kellett indulnunk.-ölelt meg.- Azt hittem már alszol. Holnap már edzések lesznek.

- Nem vagyok álmos és nem rég értünk vissza a programokról.-ültem le az asztalhoz és Naty-t figyeltem.  Először észre se vettem, hogy apa ugyan így tett. –Anya hol van?

- A szálódában… De lassan Nataliennek is ott lenne a helye?

- Csak elaludt és nem volt szívem még felébreszteni.

- Miért jött el? Hiszen még gyenge és pihennie kellene.-ráncolta a homlokát és rám szegezte a tekintetét.

- Nem akartam, hogy egyedül legyen otthon. Így legalább tudok rá figyelni.

- A szülei és a vőlegénye vigyáznának rá.

- Tudod az igazat Ikerről…Nincsenek együtt…-szerencsére. Gondoltam hozzá.

- Tudom… Tudom  Alvaro.

- Hozzám költözött amíg talpra nem áll. Legalább szemmel tudom tartani…-vontam meg a vállam, mire ő csak a fejét csóválta.- Mi a baj apa?

- Sérülni fogsz Alvaro.

-Tessék?

-Tudom, hogy bele szerettél… Újra… Mint ha tízen évesek lennétek újra.

- Naty az életem része apa… A barátom.-bizonygattam.- Velem volt Brnoban… Le Mansban, pedig ő hangoztatta, hogy nem kellene elindulnom és igaza volt. Misano óta tudom, hogy félt. Még jobban… Azért is van velem, hogy ne szenvedjen. Szem előtt tud tartani és én is őt.
- Alvaro mi lesz ha másba fog bele szeretni.

- Tessék?-csodálkoztam el.

- Reménykedsz. Reménykedni fogsz.

- Tudom mire számíthatok apa. Nem vagyok már gyerek.-csóváltam meg a fejem és felálltam a székről.

- Most hova indulsz?

- Visszaviszem a szálódába. Pihennie kell.

- Neked is pihenned kell. Elviszem én.

- Hagyd! Majd én.-legyintettem és már Naty-t kézbe vettem óvatosan. Meglepetésemre nem ébredt fel. Inkább még talán egy kicsikét hozzám is bújt. Elindultam ki felé a parkolóba. Percek teltek el, mire Naty felébredt.
- Hova viszel?-nézett körbe csodálkozva. Láttam rajta, hogy először nem igazán tudja, hogy hol van.
- Aludni.-feleltem teljesen egyszerűen.
- Fázok.-húzta össze még jobban magát a karjaimba.
- Aludj és nem lesz semmi baj.-mosolyogtam rá.
- Inkább alszok.-biccentett és a fejét a vállamra hajtotta és az egyik kezével a felsőmbe kapaszkodott. Olyan, mint egy kisgyerek. Nyűgös amikor felébred tudom nagyon jól.
- Aludj Naty. Vigyázok rád.-motyogtam a sötétbe, de tudtam már úgy se hallja.

***

Vasárnap reggel van és már kint vagyunk a pályán. Kicsikét hideg van és fáradt is vagyok, de élvezem az itt létet. Élvezem, hogy emberek közt lehetek… Tegnap este a csapattal foci meccset néztünk itt a paddockban. Természetesen a Real-ét. Bár be kell vallanom nem igazán örültem neki. Pocsék érzés volt, de elhatároztam, hogy a mérkőzésre figyelek. Nem engedem, hogy az érzéseim tönkre tegyék a szórakozásomat. Végén egész élvezhetővé vált a mérkőzés. Ma este pedig elbúcsúztatjuk Lorist a csapattól és közösen nézzük meg az F1-es futamot. Alvaro overálban van már, de van ideje, hiszen ilyen olyan fotózáson kellett megjelennie. A szomszédos székig totyogott el majd lehuppant rá a garázsban.
- Beszéljünk!-szólalt meg komolyan. Azt hittem észre se vett, hiszen eddig a kicsikéjét bámulta töretlenül.
- És miről?
- Holnap már teszt lesz.-összegezte tömören és lényegre törően.
- Tudom.
- Jobb, ha haza repülsz. Tudod milyenek a tesztek… csak rohangálnak a szerelők és nem akarom, hogy baj legyen.
- Ezek szerint holnap menjek haza az első géppel?-érdeklődtem kedvesen. Számítottam erre.
- Nem ezt mondtam.-ráncolta össze a homlokát.- Csak nem akarom, hogy össze-vissza lökdössenek és semmibe vegyenek. Holnap mindenki meg lesz gárgyulva, mert Valentino először ül a Ducatin, Casey meg a Hondán.
- Haza megyek. Rám fér a pihenés.-adtam be nagyon könnyen a derekamat. –És emellett gondolom a gyógytornát se kellene hanyagolnom.
- Alap… És tudni fogom, hogy ha ellógód a tornát. Itt a repülő jegyed.-adta át a borítékot.
- Ennyire biztos voltál magadban? –húztam fel a szemöldökömet.- Perez nénit rám állítottad?
- Először próbáljuk szép szóval és ha nem megy marad az erőszak.-vigyorgott. Ezt szeretem benne. Mindent el tud viccelni és ezért sokkal könnyebbnek tűnik az élet.

…Már a Moto2-es kategória bemelegítő edzése ment amikor erőt vettem magamon hiszen tudtam át kell esnem egy beszélgetésen, amin még Ausztráliába kellett volna. Dorna vezetőjével… Nem volt egyszerű bejutnom Ezpelanta úrhoz. Még kicsit hazudnom is kellett, de bejutottam és ez a lényeg.  Nagy levegő az ajtó előtt és kopogtam.

- Szabad.-hallottam bentről a mély férfi hangot. Lassan tudtam csak bedöcögni miután kinyitottam az ajtót.
- Jó reggelt.
- González kis asszony?-pattant fel úgy a bőr karosszékből, mint ha gombos tűkbe ült volna. Sejtettem, hogy a főnököt még így a pályán is megilleti a legnagyobb kényelem.
- Beszélhetnénk?-érdeklődtem tőle komolyan. Bár csak látszólag vagyok csak magabiztos, belül a gyomrom fel-le hullámzik az izgatotságtól. Bólintott, miközben a legkényelmesebb széket varázsolta elő az irodában számomra.
- Természetesen. Kér valamit?
- Köszönöm nem.-ráztam meg a fejem, miközben a mankóimat az asztalnak támasztottam.
- Miben segíthetek?-ült le velem szemben.
- Először is megszeretnék valamit magyarázni.
- Mi lenne az? –húzta fel a szemöldökét kérdőn.
- A megbeszélésen amit leegyeztettünk egy véletlen miatt nem tudtam megjelenni… Se Önnél, se a csapatomnál. Japánban közlekedési balesetet szenvedtem és ennek viselem még mindig a nyomait magamon. Nem megfutamodtam Uram… Mind végig akartam a csapatot és most is akarom.
- Sajnálom.
- Érdeklődni szeretnék, hogy van-e még esélyem?

- González kis asszony van egy rossz hírem. Esélye talán még lenne is, de bejelentkeztek a katariak. Több pénzzel és szponzorral… Teljesen nincs elvetve az Ön csapata… Azonban ha tanácsolhatok valamit… inkább ne reménykedjen. Nagyon jól tudja, hogy működnek itt a dolgok.
- Köszönöm Uram, hogy őszinte volt velem.-magamhoz vettem a mankóimat és kezet nyújtottam Ezpelantanak. Legalább őszinte velem és az elmúlt időszak után hálásnak is kell lennem emiatt.- Köszönöm és viszont látásra.
- Sajnálom még egyszer.-láttam rajta, hogy komolyan gondolja.
- Tudtam, hogy kevés esélyem van.- mivel nem tudtam azonnal kirontani a helységből kezdett eluralkodni rajtam a pánik. A sírás a torkomat mardosta és remegtek a kezeim.
- Sajnálom… és remélem meggyógyul. Viszont látásra.

Köszönni már nem köszöntem csak ki akartam szabadulni a motorhomeból. Ki akartam szabadulni a szabadba és friss levegőt akartam szívni. Tudtam el kell kerülnöm ebben a pillanatban a Suzuki motorhomeját, mert rá hoznám Alvarora a frászt. Antonio erre gondolt, tisztába voltam vele. Ettől akart megvédeni. A csalódástól. Oda minden álmom amit az elmúlt hónapokban felépítettem. Talán ez volt az utolsó reményem… Reménykedtem, hogy valami jó is érhet még. Reménykedtem, hogy elterelhetem a gondolataimat. De nem marad számomra más csak az egyedül lét… a magány… Pánik szerűen kapkodtam a levegőt, miközben a könnyeim patakokban folytak végig az arcomon. A lábaimat egyszerűen elhagyta az erő és a földre roskadtam. Egyedül vagyok… Oda az álmom és se vagyok egészséges. Felkaptam a mankómat és nem be kell vallanom nem gondolkoztam csak elhajítottam a fenébe. Nem érdekelt ha eltalálok valakit, de még az se, hogy nem igen tudok innen felállni.

-Elegem van.-fakadtam ki de ez leginkább magamnak szólt. Neki dőltem a kamion kerekének és az egészséges lábamat felhúztam, amit egyszerűen átöleltem. Homlokomat a térdemnek támasztottam és hangosan szipogtam.

-Jól vagy?-szólalt meg meglepetésemre valaki. Riadtan kaptam fel a fejem és azonnal próbáltam letörölni a maszatos arcomat.

-Persze… Persze jól vagyok.-szipgtam és próbáltam hirtelen talpra állni, de lehetetlen volt a mankóim nélkül.

- Biztos jól vagy?-kérdezett rá ismét és közelebb lépett hozzám.

- El vagyok. Hagyj!

- Te sírsz és remeg minden porcikád. Szólok Bautistának.-jelentette ki, de hirtelen a keze után tudtam kapni és visszahúztam magam mellé.

-Ne… Ne… Ne… Könyörgöm ne szólj neki…-estem kétségbe hirtelen, de talán az jobban zavart, hogy nem jutott eszembe a srác neve pedig tudom ismernem kellene.

- Roger Lee Hayden vagyok.-mosolygott rám.

- Nicky tesója.-állapítottam meg. Abba a pillanatban rájöttem, hogy ki is ő. Túlságosan hasonlít a mezőnyben szereplő testvérére. Az amerikai óvatosan talpra állított.

-Remeg minden porcikád. Szólok Bautistának.-ismételte magát elgondolkozva.

- Ne!-ráztam a fejem határozottan.

- Akkor mástól kérünk segítséget.-sóhajtott fel és betámogatott a Ducati motorhomejába. Csendes volt a csapatvendéglátó egysége és fel se tűnt senkinek se, hogy Roger Lee hátra támogatott egy szobába. Leroskadtam a kanapéra és láttam ahogy az amerikai lázas kutatásba kezdett, amikor kinyílt az ajtó.

-Roger nem tudom hol a fenébe voltál, de anya rajtam keres.-magyarázta Nicky a telefonjába merülve és ahogy felnézett ledermedt.- Ohh… Naty…

-Szia.-szólaltam meg csendesen és kicsit szipogva.

- Jól vagy?-huppant le mellém miközben a testvére átnyújtott nekem egy pohár vizet.

- Persze.

-Szarul hazudsz.-trillázta Roger. Csak a szemeimet forgattam csak és nagyokat kortyoltam a vízből. Nicky a fülem mögé tűrte az elszabadult tincseimet és a komolyan végig mustrált.

-Tudtam Rosietól, hogy baleseted volt… De nem gondoltam, hogy ennyire.

- Motorbalesetem volt Nicky. Totál károsra tört a barátom motorja.

- És te is.-véleményezte Roger miközben elvette tőlem a poharat és az asztal szélére huppant.

- Túlságosan is. Túlságosan is.-ráztam meg a fejem. Nickyre pillantottam aki még mindig homlokát ráncolva figyelt engem.- Nyugi most már jól vagyok.

- Előbb kiborultál… De nagyon.

- Sok mindent vesztettem az elmúlt időszakban. –bukott ki belőlem hirtelen. Nem akartam ennyire hisztisnek tűnni.

- Nem ismeretlen senki számára ez Natalien.-fogta meg a kezemet Nicky.- Bárkivel megesik ez…

-Balesetem volt… Akit szerettem elhagyott… És még a csapatom is befuccsolt.

- De talpra állsz és ugyan az lehetsz aki voltál.

- Nicky…

- Ígérem így lesz.-mosolygott rám…
… Este van már. Alvaro és Loris is célba értek a versenyen és top 10-es eredménnyel búcsúztatták az idényt. Most pedig már az F1-es futamot nézzük a motorhomeunkban zárt ajtók mögött. Izgulok, hiszen Sebi töretlenül halad az első helyen és ha a további eredmény is így marad, akkor a RedBull Racing megszerzi első csapat világbajnoki címét.
- Sose láttam még Naty-t így összpontosítani.-szólalt meg Loris.
- Most koncentrál. Ez a jobbik eset. Ha valami nem tetszik neki üt és vág.-véleményezte Alvaro a szitut, mire bele csíptem a combjába.- Aúúúúú!
- Én is itt vagyok.
- Naty figyelj majd oda erre a gyerekre.-mutatott Loris Alvaro-ra.
- Megpróbálok, de elég nehéz esett.
- Én is itt vagyok.-utánzott Bati, de szerencsére nem csípett belém. Nevettünk. Hiányozni fog Loris a csapatból. Kicsit Alvaro is példaképként tekintett rá és bármi gondja volt számíthatott segítségre. A 2011-es szezonban azonban Alvaronak egyedül kell helyt állnia, míg Loris az új csapatát a Pramac Ducatit fogja erősíteni.

76. fejezet

Valami oknál fogva Alvaro ma reggel nem rohant el azonnal edzeni. Csendesen el volt itthon. Csendesen el voltunk egymás mellett… Talán túlságosan csendesen, hiszen már kínos volt ez a szótlanság. De most az egyszer meg fogadtam nem én leszek aki először megszólal. Mankómat óvatosan letámasztottam  a konyhapult mellett és a hűtőbe kotoztam valami étel után. Szinte éreztem magamon Alvaro tekintetét. Tudtam, hogy jelen pillanatban is szugerál.

-Köszönöm, hogy elhoztad Ikertől a cuccaimat.-szólaltam meg végül, hiszen jobbnak láttam hogy ha én magam kezdek bele a beszélgetésbe és tudtam valamivel el kell kezdenem. Túl kell esnünk ezen a beszélgetésen, hiszen nem véletlenül figyel már lassan órák óta a honfitársam.

- Mondtam már, hogy semmiség… De elhiheted nem volt valami boldog, hogy engem küldtél. Szerinte nem ezt érdemelte. Azonban nem pattogott szerencsére.-vonta meg a vállát miközben a kenyeret kezdtem el vajazni. Csak rápillantottam és szinte biztos voltam benne, hogy ezaz egész nem volt ennyire csendes beszélgetés köztük, hiszen ha a bátyám is leverte már a kapust akkor hasonlót Alvaro is képes elkövetni… Vagy legalább is szájalni egy sort.

- Nem voltam felkészülve rá, hogy találkozzak vele.-vallottam be.- Gyenge vagyok pedig tudom hibáztam én is. Legnagyobbat én hibáztam.

- De te csak megcsókoltad Kovalainent.-vágta rá dacosan. Alvaro jelenleg mindenről tud. Nem akartam elmondani neki a történteket, de annyira faggatott, hogy egyszerűen csak kibukott belőlem minden. Elmeséltem mi történt a hetek alatt amíg távol voltam Madridtól. Személy szerint magamat elítélem emiatt, de ő másért nem a barátságunk miatt nem teszi. Pedig tudom megérdemelném.

- Oka van annak, hogy másnál keresett…-próbáltam helyesen kifejezni a gondolataimat. Alvaro hatalmas szemekkel pislogott rám és tudtam arra várt, hogy mikor borulok ki teljesen.

- Igen?-kérdezett rá csendesen.

- Semmi. Nem lényeges. Amúgy tudom, hogy oka van… Elhanyagoltam.

- Örökre nem tarthatod magadban ezeket a dolgot.-rázta meg a fejét.

- És ha jobban érzem magam attól, hogy nem beszélek róla?

- Abba csak bele roppansz. Ismerlek Naty. Emlékezz mi volt az autóbaleset után… Nem beszéltél róla… Bele roppantál és megjelentél szakadó esőben az ajtóm előtt.

- Majd feldolgozom ahogy tudom.-csattantam fel hirtelen és ugyan olyan hangosan csattant a kés a fapulton. Mind kettőnk torkán akadt a szó, hiszen egyikünk se számított rá, hogy ilyenféle kiborulásra. Tudom, hogy nem így kellene reagálnom, de nem mindig tudom kordában tartani az érzéseimet.

- Gyere el Valenciába.

- Tessék?-szaladt fel a szemöldököm hirtelen. Eddig szóba se jött Valencia. A magánéletemről beszéltünk ami romokban áll és nem a MotoGp-ről.

- Gyere el Valenciába. Nem akarom, hogy egyedül itthon maradj.-emelkedett fel lassan a kanapéról és sétált közelebb hozzám. Homlokomat ráncoltam csak hiszen teljesen nem fogtam fel mit is mondott nekem. Azt hittem távol akar tartani attól a környezettől addig amíg meggyógyulok.

- De…

- Mi de Naty? Mindenki szeret a csapatból. Nem akarom, hogy egyedül maradj egész hétvégére meg ott lesz még a teszt is.

- A gyógytorna…

- Hétvégén úgy se kell menned gyógytornára.-cirógatta meg az arcomat. Elővette a legbájosabb mosolyát amivel tudja bármit elérhet… Akár melyik nőnél eléri a célját köztük nálam is. –Szezonzáró… Valencia… Jó buli tudod.

- Jó… jó… abba hagyhatod a nyalást.-emeltem fel a kezemet védekezően.

- Tessék?-csodálkozott el a kijelentésemen hirtelen.

- Elővetted a kiskutya nézésedet amivel le akarod venni az embert a lábáról.-forgattam a szemeimet.

- Ez nem is igaz.-rázta meg a fejét ártatlanul. Kínomban felnevettem. Mint ha nem tudná mire is képes?...

…Igent mondtam Rosie ajánlatára miszerint együtt ebédelhetnénk. Igaz most estem ki a gyógytornáról, és fáradt is vagyok. De kicsit kiszabadulok legalább a házból. Antonio étterméhez mentem taxival és miután kifizettem a fuvart besétáltam az ajtón. Szokás szerint nagy a felhajtás de már meg se lepődök rajta. A pulthoz sétáltam és a mankóimat először letámasztottam majd lehuppantam a székre nehézkesen egy kicsikét.

-Szia Főnök.-mosolyogtam Toniora, aki enyhén szólva is úgy nézett rám mint ha szellemet látna.- Oké tudom, hogy szarul festek… De ennyire?

- Natalien… nem. Csak…-kezdett el tőle nem megszokott módon hebegni habogni.

- Tudom… Tudom.-sóhajtottam fel.

- Alvarotól tudok mindent. Ezért is lepődtem meg.

- Most már jól vagyok…

- Jobban.-javított ki.- Látom a karikákat a szemed alatt.  Nem igazán tűnsz kipihentnek.

- Nem is vagyok az.-vontam meg a vállam miközben elém helyezett egy pohár baracklevet.- Köszönöm Tonio.

- Semmiség te fruska.-forgatta a szemeit.- Kivel találkozol? Gondolom, hogy nem engem jöttél meglátogatni.

-Egyik barátnőmmel fogok találkozni. Ez az egyik legjobb hely a városban. Szeretek idejönni Tonio.

- Nem kell nyaliznod Natalien. Már nem vagyok a főnököd.

- Nem nyalizok.-játszottam a felháborodott nőt.

- Dehogy nem.-legyintett Tonio egy fél mosollyal az arcán.-Amúgy tudod kivel találkoztam?

- Honnan tudnám Tonio?

- A bátyád járt bent nálam pár napja…

- Visszajött Madridba.

- Jó ideje…-bólintott.- Tudom.

- De most miért jött szóba a bátyám?

- Emlékszel a nagy haverjára? Aki veletek lógott állandóan…

- Velem nem lógott az a seggfej.-forgattam a szemeimet. Emlékszek a bátyám nagy haverjára. Mindig egy simlis alak volt… Szinte biztos vagyok benne, hogy részben miatta keveredett Sergio annó bajba, pedig bíztunk abban, hogy a katonaság jó útra tereli, de mint kiderült tévedtünk.

- Ezek szerint tudod kire gondolok.-állapította meg.- Egy éjszakai klubbot nyitott a közelben.

- Remek.-nyögtem fel.  Gyomromba fura kellemetlen érzés költözött ahogy eszembe jutott azaz időszak… De nem tudtam sokáig filózni rajta, hiszen az ajtó feletti csengő újra megszólalt és Antonioval mind a ketten felkaptuk a fejünket a hang hallatán. A vendégem érkezett meg.

- Naty…-mosolygott rám ahogy észre vett a lány. Sötét karikák étlenkedtek a szeme alatt. Biztos vagyok benne, hogy mostanában sokat dolgozik… Tanul és hát a balesetem után is végig mellettem volt. Óvatosan magához ölelt a lány.

-Szia Rosie… Hogy vagy?

-Tökéletesen.-huppant le mellém.- Sajnálom, hogy késtem… Csak sokáig dolgoztam…

-Aludnod is kell a munka mellett.-paskoltam meg a kezét. Antonio egy félre eső asztalhoz terelt minket és megígérte, hogy a legfinomabb kosztját fogjuk megkapni. Tudtam, hogy minden úgy lesz ahogy a főnököm mondja.

Beszélgetni kezdtünk Rosieval. Megkért, hogy meséljek én pedig így is tettem. Meséltem neki a gyógytornáról, hogy az orvos mit mondott nekem. Azt is, hogy Alvarohoz költöztem amíg nem állok talpra. Emellett említettem neki azt is, hogy elhozta Bati a cuccaimat Ikertől.

-Naty tovább kell lépned.-sóhajtott fel.

-Tudom Rosie.-vontam meg a vállam.-Csak nehéz… Nem egy két hónapról van szó…

- De megcsalt… Azt mondtad megcsalt téged.

- Állítása szerint.-motyogtam.

- Tovább kell lépned! Te is ezt mondtad nekem miután padlóra kerültem Sebastian után.-szorította meg a kezemet.

- Tovább is kell lépned.-bólintottam egyetértően. Egy fél oldalas mosoly jelent meg az arcán.

- Neked is.

- Majd kialakul. De most Naty neked kell felállnod a padlóról. Új életet kell kezdened.

- Mint ha ez olyan egyszerű lenne.-forgattam a szemeimet.

- De úgy emlékszem ugyan ezt mondtad nekem hónapokkal ezelőtt.-vigyorodott el.

- Tudom.-sóhajtottam fel. Fülem mögé tűrtem a hajamat és a finn lányra pillantottam. Jelen pillanatban magabiztosnak látom. Jobban, mint eddig bármikor.- Ha igaz, hogy van valakid akkor nagyon jó „munkát” végzet… Mert boldognak tűnsz.

- Azt hiszem az is vagyok.-motyogta és tudtam zavarba jött. Szinte természetes, hogy finn létére nehezen beszél az érzéseiről. De megtanultam. Nem fogom erőltetni minden áron, hogy beszéljen róla.

- Ez a legfontosabb Rosie.

- Ezért is kell neked is tovább lépned Natalien. Boldog lehetsz. Boldognak kell lenned.

- Előbb utóbb biztos az leszek. Egyszer annak kell lennem. Mindig nem érdemlem a rosszat.-fakadtam ki, hiszen ezt gondoltam. Mindig nem verhet a sors engem.

75. fejezet

Talán erősebbnek érzem magam… Ahogy a napok telnek egyre erősebbnek érzem magam. Bár a kórházat már nagyon unom. A telefonomat nyomkodva ücsörögtem az ágyon amikor kopogtak az ajtón.

-Szabad.-sóhajtottam fel és kicsikét  kíváncsian vártam, hogy ki a legújabb látogatóm. De talán még így is hatalmas meglepetés ért, amikor Heikkit pillantottam meg.

- Te hogy kerülsz ide?-szólaltam meg csendesen.

- Gondoltam meglátogatlak. Bejöhetek?

- Nem Koreába kellene már lenned? Sebastian meg Tommi már elutaztak.

- Tudhatnád, hogy Sebastian túlbuzgó.-vigyorodott el és hiába nem adtam meg neki a választ besétált az ajtón amit gondosan becsukta maga mögött.- Amúgy holnap este fogunk elutazni.

- Honnan tudtad meg, hogy itt vagyok?

- Isabel elcsicseregte.-húzta meg a vállát miközben helyett foglalt az üres széken.- Hogy vagy?

-Jobban.-feleltem őszitén.- Talán napokon belül kiengednek. Gyógytornára kell járnom, de nem baj. Túlélem.

- Saj…

-Ki ne mond kérlek.-emeltem fel a kezemet védekezően.-Amióta felébredtem csak ezt hallgatom… Sajnálom… Sajnálom… Mindenki csak sajnálja.

Heikki szótlanul ücsörgött a széken és hatalmas szemekkel pislogott rám. Megleptem a kirohanásommal, és már meg is bántam. Ő nem ártott nekem. Nem sokat ártott nekem. Nem rajta kellene levezetnem a feszültséget.

-Sajnálom… Te nem tehetsz róla.-sóhajtottam fel.- Néha kiborulok minden ok nélkül.

- Meg van az okod rá Naty.-felelte csendesen és óvatosan a kézfejemhez ért.- Sok minden történt.

- Tudom… Azt is, hogy ott voltál a kórházban.

- Ott voltam…-húzta meg a vállát.- Azt éreztem, hogy ott kell lennem.

- Tudod…-kezdtem bele. Nem teljesen fair, hogy ha elmondom neki… De talán most már jobb az őszinteség.- Vártam, hogy esetleg meglátogass… Pedig…

- Kicsit tartottam tőle, hogy a bátyád engem is lever.-bukott ki belőle a vallomás. Elkerekedett a szemem egy pillanat alatt majd elnevettem magam.- Nem vicces Naty. Casillast is egy pillanat alatt állon verte.
- Azt se kellett volna.

- Bántott téged.

- Sok embert bántottam már én is.-motyogtam és ebben a pillanatban rá gondoltam. Ahogy összenéztünk tisztában voltam vele tudja mire gondolok.

- Nem tudtam, hogy látni akarsz-e.

- Látni akartalak… Legalább egy kicsit.-csúsztam le az ágyon és próbáltam kényelmesen az oldalamra fordulni.

- Jól vagy?-szegezte nekem a kérdést azonnal.

-Persze. Csak így könnyebb.-mosolyodtam el. Fura módon őszinte aggódást véltem felfedezni az arcán. Óvatosan érintette meg a bőrömet és csak néma csendben figyeltem a tettét.

-Hamar kikerülsz innen és jobb lesz… Minden jobb lesz.

- Egyet bánok csak, hogy lemaradok Sebastian bajnoki címéről.

- Ha szót fogadsz az orvosoknak lehet, hogy nem.-vigyorodott el.- Mert tudod most az egyszer szót kell fogadnod.

- Tudom.-mosolyodtam el én is hasonlóan.- Boldog Születésnapot Heikki.

- Emlékszel?-lepődött meg őszintén.

-Miért ne emlékeznék?-kontráztam vissza, de abban a pillanatban nyílt ki a szobám ajtaja. Alvaro lépett be rajta. Nem számítottam rá, de egy széles mosoly költözött az arcomra miközben Heikki feszülten húzódott el tőlem. –Bati… Te hogy kerülsz ide?

- Nem rég szállt le a gépem és rögtön ide jöttem hozzád.-válaszolt kedvesen és lassan közelebb sétált hozzám. Láttam rajta, hogy Heikki jelenleg az a személy akit jelenleg nem szívesen látt itt.

-Már vártalak.-öleltem magamhoz miközben helyett foglalt az ágyam szélén. Heikki azzal a lendülettel pattant fel a székéről és kezdett el szedelőzködni. Csodálkozva pislogtam rá.

- Mennem kell. Nem sokára utazunk Koreába.

- Elfelejtettem.-motyogtam magam elé.

- Pihenj Naty.-mosolyodott el és nyomott az arcomra két puszit.

-Boldog Születésnapot.-suttogtam a fülébe.

A finn barátom elköszönt mind a kettőnktől és magunkra maradtunk Alvaroval, aki amíg csak tehette töretlenül bámult maga elé. Szívem szerint fejbe kólintottam volna, hiszen megérdemelte volna.

-Nem vagyok hülye.-bukott ki belőlem hirtelen.

-Nem is mondtam, hogy az vagy!-emelte fel védekezően a kezeit.

- Heikki nem ártott nekem. Nem ő a rossz.-ráztam meg a fejem.

- Nem utálhatok azt akit én akarok?-kontrázott vissza a kijelentésemre. Csak a szemeimet forgattam és inkább megtartottam magamnak az összes megjegyzésemet.-Amúgy beszéltem az orvosoddal.

- Neked mondott bármit is? Mert nekem nem.-fintorogtam.
- Igen.

-Kinyögnéd végre, hogy mi a fenét mondott? Sérült pár testrészem, de az agyam nem… Kivételesen.

- Személy szerint ilyet nem mondtam.-vigyorgott rám.

- Tudod úgy bemutatnék neked.

- Akkor nekem meg kellene sértődnöm és nem tudnám felajánlani a lehetőséget, hogy hozzám költözz.

- Tessék?-lepődtem meg.

- Naty tudom, hogy nincs hova menned… Hiszen Ikernél laktál…

- Igen emlékszek erre is.-dőltem hátra.

- És emellett ha jól sejtem nem akarsz haza menni a szüleidhez.

- Alvaro.-nevettem fel kínomban. Nem akartam haza menni a szüleimhez. Nem akartam gyengének tűnni előttük. Tudtam valahogy talpra kell állnom. De nem tudtam segítség nélkül sikerül-e… Ezen nem gondolkoztam.

- Legalább a nevemre emlékszel. Nos? Mi a válaszod?

- Alvaro…

- Hmm?

- Megint szerencsétlen vagyok igaz?

- Csak annyire mennyire szoktál. Nos? Hozzám költözöl?

- Púp leszek a hátadon.-állapítottam meg.

- Ha az lennél nem kérdeztem volna meg.-cirógatta meg az arcomat. Ahogy rápillantottam elmosolyodott. Az a Batis mosoly jelent meg az arcán amivel mindig mosolyt csalt a számra.

- Milliószor mentettél már meg.

- És meg is foglak. Akkor?

-Rendben. Hozzád költözök.-egyeztem bele…

…Ideköltöztem Alvarohoz. Hasonló jelenleg a helyzetünk mint pár éve… Csak jelenleg Madridban vagyunk és nem Barcelonában. Bati az aki kihúz a trutyiból. Nem hagyja, hogy magamba roskadjak és újabb hülyeséget tegyek. Fogalmam sincs mikor tudom ezt meghálálni neki. Hiszen túl sokat köszönhetek neki. Hatalmasat sóhajtottam és feltápászkodtam a kanapéról. Egyedül vagyok… Eddig vágytam a magányra… De jelen pillanatban sokkal jobban érezném magam, hogy ha lenne valaki körülöttem… Ha fecsegne… Zizegne… De nem… A csend miatt túlságosan hangosak a gondolataim… Az életem romokba hever. A szerelmem elhagyott. Elhagyott, mert elhanyagoltam… Megcsalt… Nem hittem, hogy érezhetem magam ennyire semmire valónak… De érezhetem. Emellett érzem is. Itt vagyok egyedül. Csak kicseszett mankók segítségével tudok járni.

-Szar helyzett.-nyögtem fel hangosan és megmasszíroztam az orrnyergemet.  Persze rájöttem… Mindenre rájöttem az elmúlt napokban. Elvesztettem mindent amiért eddig küzdöttem. A terveim füstté váltak egyetlen véletlen baleset miatt. Talán a Sors így bűntett minden egyes hibám miatt, amit elkövettem az életemben. Elvette tőlem a babát… a csapatot… Tudom át kell lendülnöm ezen, csak jelenleg kérdés még, hogy meg tudom-e csinálni. Újra erős tudok-e lenni… Merengésemből a mobilom csörgése zökkentett ki. Nem nagyon volt kedvem senkivel se beszélni, de tudtam muszáj lesz felvennem, hiszen mostanában mindenki ellenőrizget.

-Igen?-motyogtam és kinéztem az ablakon.

-Ohh de morcos vagy.-nevetett fel a zaklatóm.

-Ramos?-kérdeztem vissza csodálkozva.

- Igen úgy hívnak már egy jó ideje.

- Bolond.-mosolyodtam el.- Miben segíthetek neked?

-Kíváncsi vagyok, hogy vagy…

- Tűrhetően. Azt hiszem. Már kiengedtek a kórházból, de járnom kell gyógytornára.

- Nem kimondottan erre gondoltam.

- Arra nem akarok gondolni.-ráztam meg a fejem.-Könnyebb. Sokkal könnyebb így.

- Ez valahogy érthető is… Nincs kedved valamikor velem ebédelni?

- Nem kellene neked inkább a focival foglalkoznod?-kontráztam vissza, mire vidáman felnevetett. Miért érem ezt el mindig nála? Általában mindig sikerül szórakoztatnom valamivel… Akaratomon kívül.

- Foglalkozok én azzal is.

- Néha úgy gondolom, hogy a csajozás elveszi az eszedet. Azt a maradék cseppnyi eszedet.

- Ne félts engem!

- Persze. Miért is féltenélek?-bukott ki belőlem a kuncogás.

- Végre nevetsz.

- Tudom.-sóhajtottam fel.

- Akkor eljössz velem ebédelni?

- Igen. Elmegyek veled ebédelni.

74. fejezet

Pár nap telt el a baleset illetve az ébredés óta. Szerencsére tudtam hatni a barátaimra és haza, illetve a következő versenyhelyszínre utaztak. Azonban Rosie és a bátyám nem volt hajlandó magamra hagyni. El se mozdultak a kórházból és lesték minden mozdulatomat.

Próbálom magam ülő helyzetben tornázni amikor kinyílt az ajtó és a finn lány lépett be rajta egy papírzacskóval a kezében.

-Mit csinálsz Naty?-dorgált meg hirtelen.

-Csak fel akarok ülni.-forgattam a szemeimet, és nem hagytam, hogy segítsen nekem. Magam ura próbálok lenni, hiszen örökre nem hagyatkozhatok a barátaimra.

- Segítsek?

- Megoldom.-emeltem fel a kezem jelezve, hogy tényleg megoldom magam. Nehezen, de sikerült.-Mikor mehetek haza?-tettem fel a kérdést. Minden nap megkérdezem. Reménykedek benne, hogy előbb-utóbb valaki beadja a derekát és végre haza kerülhetek.

-Naty… Egyszerűbb lenne ha segítenék.-sóhajtott fel a lány.

- Jobban vagyok, mint voltam. Mikor mehetek haza?

- Nem tudom.-rázta meg a fejét és helyett foglalt az ágyam melletti széken.

- Utálok már itt lenni.-dünnyögtem.- Utálom már nagyon.

- Nem engem kell meggyőznöd Naty.-nevetett fel.

- Próbáltam már az orvosnál is, de úgy tesz mint aki nem ért engem. Pedig tudom, hogy minden szavamat értette.-forgattam a szemeimet. Pár pillanatra csend állt be a beszélgetésünkbe és a kölcsön kapott mobilt vettem a kezembe. Csak bámultam a kijelzőt és gondolkoztam… Gondolkoztam, mint az elmúlt pár napban mindig. Mihez fogok kezdeni? Összerezzentem amikor megérintette Rosie a kezemet.

-Minden rendben Nat?

-Persze.-vágtam rá egy apró kis mosolyt erőltetve az arcomra.-Fáradtnak tűnsz. Menjetek… Pihenjetek. Sergio is. Ki vagytok merülve.

- Nem baj Naty.-vonta meg a vállát.

-Kérlek… A kedvemért…-próbáltam a lelkére beszélni, amikor kinyílt az ajtó és a bátyám lépett be rajta. Ahogy ránk pillantott elmosolyodott és az ágyamhoz lépett.

-Hoztam neked csokit.-vallotta be miközben a bőrdzsekijének belső zsebéből előhúzott egy tábla csokit.

- Nem tudom, hogy ennek mennyire örülnek a japán dokik.-kaptam ki a kezéből és szinte a nyálamat csurgatva kezdtem el feltépni a csomagolást.

- Ezt inkább a madridi orvosokkal kell lejátszanod.-vonta meg a vállát lazán a bátyám. A számból még félig kilógott a csík csoki úgy pillantottam rá.

- Tessék?-nyeltem le végül a falatot.-Mit mondtál Sergio?

- A madridi orvosokkal kell letárgyalnod a zugevésedet.

- Haza mehetek?-örültem meg bár a lelkem mélyén fájt ez a kijelentés. Ikerrel éltem az elmúlt hónapokban. Nincs hova mennem… A szó szoros értelemben nincs hova mennem.

- Az orvosok úgy engednek el, hogy ha még pár napot kórházban töltesz Madridban.

- De elszabadulhatok innen?

- Igen… De pár napot kórházban kell töltened Madridban.-ismételte magát Sergio lassan és megfontoltan.

-Az jelenleg nem érdekel.-ráztam meg a fejem…

…Órák óta a repülőn tartózkodunk. Rosie és Sergio elaludtak. Hosszú napokon vagyunk túl és vannak olyan pillanatok amikor lemerülnek az elemek. Felpóckolt lábbal és infuziós csővel a karomban ücsörgök és bámulok ki az ablakon. Az orvos aki velünk utazik le se veszi rólam a szemét. Cseppet idegesítő, de jelenleg nem foglalkozok vele. Most először vesz körül igazán csend… Ami miatt gondolkozni tudok. Elrontottam valamit. Piszkosul elrontottam, hogy ha az a személy akit szeretek így eldobott egyszerűen. Tudom nem egyszerű velem az élet. Sose volt az. De reménykedtem, hogy többet érdemlek azért. A baba… A babát elvesztettem. Elég nagy fájdalom… De én hibáztam. Felelőtlen, idióta picsa voltam amiért megbüntetett a Sors. Kegyetlenül.

-Jól vagy?-szólalt meg csendesen Sergio, de még is összerezzentem a hangjától.  Cseppet riadtan fordultam felé.- Minden rendben?

-Persze… Pihenj nyugodtan.

- Egy szavadba kerül és kaphatsz gyógyszert.-hagyta figyelmen kívül a kérésemet.

- Annyi bogyó van már bennem, hogy lassan egy drogos megirigyelné.

- Nem kell most keménynek lenned.

- Szerintem pedig most kell igazán annak lennem.-nyögtem fel és kibámultam az ablakon.

- Ember vagy Naty…

- De nem akarom, hogy sajnáljon mindenki. Mindenkivel történik ilyen.

- Össze fogsz törni a nyomás alatt.-bizonygatta, de csak megcsóválta a fejemet. Nem akartam beszélni erről…

…Pár napja már a madridi kórházban tartózkodok. Unottan piszkálom az ebédem maradékát miközben csak magam elé bámultam. Kopogásra eszméltem és kicsikét csodálkozva bámultam az ajtó felé. De még jobban elcsodálkoztam amikor megláttam ki áll az ajtóban.

-Hogy kerülsz ide?-bukott ki belőlem a kérdés.

- Csak gondoltam meglátogatlak.-vonta meg a vállát.- Hoztam neked virágot… Csokit… és egy plüss mackót is. Fogalmam sincs mit szokás ilyenkor hozni…

- Inkább csak ülj le Sergio.-mutattam a székre az ágyam mellett miközben eltoltam magam elől az ebédem romjait.

- Nem zavarok?-kérdezett rá bátortalanul a sevillai focista, de lassan közelebb sétált.

- Öhhmm… Egy kórházi szobában töltöm mindennapjaimat… Egyedül… Szerintem nem zavarsz.-ráztam meg a fejem.- Hogy vagy?

- Ezt nekem kellene megkérdeznem.

- Jobban… Jobban mint voltam.

- Sajnálom ami történt.-szólalt meg csendesen.

- Gondolom tudsz mindenről. Szó szerint mindenről.-sóhajtottam fel és lassan bólintott.-Idióta picsa voltam és megérdemeltem ami történt.

- Naty…-érintette meg a kezemet és talán meglepetésére nem húzódtam el tőle.- Minden ki fog alakulni. Újra.

Nem tudtam megszólalni. Kellemes meleg keze óvatosan zárult az enyém köré. Minden kialakul… Mindenki ezt hajtogatja nekem a baleset óta… Tudom, hogy alakulni fog… Alakulnia kell.

-Persze… A csontjaim összeforrnak…

- Nem kimondottan erre gondoltam.-szólt közbe szinte azonnal és elérte, hogy torkomon akadjon minden szó.

- Akkor?-csodálkoztam el felvont szemöldökkel.

- Új életet kezdhetsz… Tiszta lappal.

- Tiszta lap sosincs Sergio.-ráztam meg a fejem.- A múlt mindig megtalál. Az elkövetett hibák elől nem tudsz elmenekülni.

-Ha a balesetre és a babára gondolsz… Véletlen volt. Bárki kiborult volna.

- Bíztam benne.

- Tudom.-biccentett lassan.

- Nem akarom többet látni.-nyögtem fel és a hajamba túrtam. A gondolataim a napok elteltével se akarnak lenyugodni. A vihar egyszerűen még mindig tombol a lelkemben.

- Ha nem akarod nem kell többet látnod.-bizonygatta és óvatosan az ágyam szélére ült.

- Túl sokat és nagyot hibáztam Sergio. Nem vettem észre ami az orrom előtt történt…-dünnyögtem bánatosan.- És az idióta megmozdulásom miatt még a babámat is elvesztettem.

-Naty…-érintette meg az arcomat és kénytelen voltam ránézni.- Meggyógyulsz… Túl lépsz a történteken és új életet kezdesz… Vannak barátaid… Akik jelenleg is melletted állnak. Elméletileg.

- Elküldtem őket, hiszen a szezonra kell koncentrálniuk. Nem maradhatnak itt. Mindenkinek meg van a saját baja. Sebastian lehet, hogy bajnok lesz.-húztam el a számat egy apró kis mosolyra miközben egy két könny csepp végig gördült az arcomon.- Neked is a Milan meccsre kellene koncentrálnod és nem rám.

- Nem tilthatod meg, hogy meglátogassam a barátomat.-vonta meg a vállát és megeresztett egy Ramos-os vigyort.

- Nem ezt mondtam.-nevettem el magam hirtelen.

- Akkor?-mosolygott még mindig. Órákat beszélgettünk… Úgy mindenről… Semleges dolgokról, de rá kellett jönnöm, hogy jól érzem magam. Jobban. Ramosnak sikerült mosolyt csalni az arcomra. Az ajándék csokit majszolgatom miközben a sevillai csak csendesen figyelt.

-Neked nem a mecsre kellene koncentrálnod?-tettem fel hirtelen a kérdést. Homlokát ráncolva figyelt rám mire én csak megvontam a vállam.- Mindig is a Realnak szurkoltam és ezek után is nektek fogok szurkolni. Tudom, hogy pár nap múlva meccsetek lesz.

- Ja igen… A Milán mecs.

- Ha szerencsém van otthonról fogom nézni. Bár senki nem mond semmit se.-húztam meg a vállamat miközben egy újabb mogyorós édességet dugtam a számba.- Utálom már a kórházakat.

-Az a legfontosabb, hogy meggyógyulj.-szorította meg az ép kezemet bátorítólag.

- Miért érzem úgy, hogy a saját hülyeségem miatt hagyom cserben a barátaimat?-bukott ki belőlem őszintén a kérdés.

- Ez butaság. Mindenki kiborult volna a helyedben. Ami pedig történt véletlen volt…