76. fejezet

Valami oknál fogva Alvaro ma reggel nem rohant el azonnal edzeni. Csendesen el volt itthon. Csendesen el voltunk egymás mellett… Talán túlságosan csendesen, hiszen már kínos volt ez a szótlanság. De most az egyszer meg fogadtam nem én leszek aki először megszólal. Mankómat óvatosan letámasztottam  a konyhapult mellett és a hűtőbe kotoztam valami étel után. Szinte éreztem magamon Alvaro tekintetét. Tudtam, hogy jelen pillanatban is szugerál.

-Köszönöm, hogy elhoztad Ikertől a cuccaimat.-szólaltam meg végül, hiszen jobbnak láttam hogy ha én magam kezdek bele a beszélgetésbe és tudtam valamivel el kell kezdenem. Túl kell esnünk ezen a beszélgetésen, hiszen nem véletlenül figyel már lassan órák óta a honfitársam.

- Mondtam már, hogy semmiség… De elhiheted nem volt valami boldog, hogy engem küldtél. Szerinte nem ezt érdemelte. Azonban nem pattogott szerencsére.-vonta meg a vállát miközben a kenyeret kezdtem el vajazni. Csak rápillantottam és szinte biztos voltam benne, hogy ezaz egész nem volt ennyire csendes beszélgetés köztük, hiszen ha a bátyám is leverte már a kapust akkor hasonlót Alvaro is képes elkövetni… Vagy legalább is szájalni egy sort.

- Nem voltam felkészülve rá, hogy találkozzak vele.-vallottam be.- Gyenge vagyok pedig tudom hibáztam én is. Legnagyobbat én hibáztam.

- De te csak megcsókoltad Kovalainent.-vágta rá dacosan. Alvaro jelenleg mindenről tud. Nem akartam elmondani neki a történteket, de annyira faggatott, hogy egyszerűen csak kibukott belőlem minden. Elmeséltem mi történt a hetek alatt amíg távol voltam Madridtól. Személy szerint magamat elítélem emiatt, de ő másért nem a barátságunk miatt nem teszi. Pedig tudom megérdemelném.

- Oka van annak, hogy másnál keresett…-próbáltam helyesen kifejezni a gondolataimat. Alvaro hatalmas szemekkel pislogott rám és tudtam arra várt, hogy mikor borulok ki teljesen.

- Igen?-kérdezett rá csendesen.

- Semmi. Nem lényeges. Amúgy tudom, hogy oka van… Elhanyagoltam.

- Örökre nem tarthatod magadban ezeket a dolgot.-rázta meg a fejét.

- És ha jobban érzem magam attól, hogy nem beszélek róla?

- Abba csak bele roppansz. Ismerlek Naty. Emlékezz mi volt az autóbaleset után… Nem beszéltél róla… Bele roppantál és megjelentél szakadó esőben az ajtóm előtt.

- Majd feldolgozom ahogy tudom.-csattantam fel hirtelen és ugyan olyan hangosan csattant a kés a fapulton. Mind kettőnk torkán akadt a szó, hiszen egyikünk se számított rá, hogy ilyenféle kiborulásra. Tudom, hogy nem így kellene reagálnom, de nem mindig tudom kordában tartani az érzéseimet.

- Gyere el Valenciába.

- Tessék?-szaladt fel a szemöldököm hirtelen. Eddig szóba se jött Valencia. A magánéletemről beszéltünk ami romokban áll és nem a MotoGp-ről.

- Gyere el Valenciába. Nem akarom, hogy egyedül itthon maradj.-emelkedett fel lassan a kanapéról és sétált közelebb hozzám. Homlokomat ráncoltam csak hiszen teljesen nem fogtam fel mit is mondott nekem. Azt hittem távol akar tartani attól a környezettől addig amíg meggyógyulok.

- De…

- Mi de Naty? Mindenki szeret a csapatból. Nem akarom, hogy egyedül maradj egész hétvégére meg ott lesz még a teszt is.

- A gyógytorna…

- Hétvégén úgy se kell menned gyógytornára.-cirógatta meg az arcomat. Elővette a legbájosabb mosolyát amivel tudja bármit elérhet… Akár melyik nőnél eléri a célját köztük nálam is. –Szezonzáró… Valencia… Jó buli tudod.

- Jó… jó… abba hagyhatod a nyalást.-emeltem fel a kezemet védekezően.

- Tessék?-csodálkozott el a kijelentésemen hirtelen.

- Elővetted a kiskutya nézésedet amivel le akarod venni az embert a lábáról.-forgattam a szemeimet.

- Ez nem is igaz.-rázta meg a fejét ártatlanul. Kínomban felnevettem. Mint ha nem tudná mire is képes?...

…Igent mondtam Rosie ajánlatára miszerint együtt ebédelhetnénk. Igaz most estem ki a gyógytornáról, és fáradt is vagyok. De kicsit kiszabadulok legalább a házból. Antonio étterméhez mentem taxival és miután kifizettem a fuvart besétáltam az ajtón. Szokás szerint nagy a felhajtás de már meg se lepődök rajta. A pulthoz sétáltam és a mankóimat először letámasztottam majd lehuppantam a székre nehézkesen egy kicsikét.

-Szia Főnök.-mosolyogtam Toniora, aki enyhén szólva is úgy nézett rám mint ha szellemet látna.- Oké tudom, hogy szarul festek… De ennyire?

- Natalien… nem. Csak…-kezdett el tőle nem megszokott módon hebegni habogni.

- Tudom… Tudom.-sóhajtottam fel.

- Alvarotól tudok mindent. Ezért is lepődtem meg.

- Most már jól vagyok…

- Jobban.-javított ki.- Látom a karikákat a szemed alatt.  Nem igazán tűnsz kipihentnek.

- Nem is vagyok az.-vontam meg a vállam miközben elém helyezett egy pohár baracklevet.- Köszönöm Tonio.

- Semmiség te fruska.-forgatta a szemeit.- Kivel találkozol? Gondolom, hogy nem engem jöttél meglátogatni.

-Egyik barátnőmmel fogok találkozni. Ez az egyik legjobb hely a városban. Szeretek idejönni Tonio.

- Nem kell nyaliznod Natalien. Már nem vagyok a főnököd.

- Nem nyalizok.-játszottam a felháborodott nőt.

- Dehogy nem.-legyintett Tonio egy fél mosollyal az arcán.-Amúgy tudod kivel találkoztam?

- Honnan tudnám Tonio?

- A bátyád járt bent nálam pár napja…

- Visszajött Madridba.

- Jó ideje…-bólintott.- Tudom.

- De most miért jött szóba a bátyám?

- Emlékszel a nagy haverjára? Aki veletek lógott állandóan…

- Velem nem lógott az a seggfej.-forgattam a szemeimet. Emlékszek a bátyám nagy haverjára. Mindig egy simlis alak volt… Szinte biztos vagyok benne, hogy részben miatta keveredett Sergio annó bajba, pedig bíztunk abban, hogy a katonaság jó útra tereli, de mint kiderült tévedtünk.

- Ezek szerint tudod kire gondolok.-állapította meg.- Egy éjszakai klubbot nyitott a közelben.

- Remek.-nyögtem fel.  Gyomromba fura kellemetlen érzés költözött ahogy eszembe jutott azaz időszak… De nem tudtam sokáig filózni rajta, hiszen az ajtó feletti csengő újra megszólalt és Antonioval mind a ketten felkaptuk a fejünket a hang hallatán. A vendégem érkezett meg.

- Naty…-mosolygott rám ahogy észre vett a lány. Sötét karikák étlenkedtek a szeme alatt. Biztos vagyok benne, hogy mostanában sokat dolgozik… Tanul és hát a balesetem után is végig mellettem volt. Óvatosan magához ölelt a lány.

-Szia Rosie… Hogy vagy?

-Tökéletesen.-huppant le mellém.- Sajnálom, hogy késtem… Csak sokáig dolgoztam…

-Aludnod is kell a munka mellett.-paskoltam meg a kezét. Antonio egy félre eső asztalhoz terelt minket és megígérte, hogy a legfinomabb kosztját fogjuk megkapni. Tudtam, hogy minden úgy lesz ahogy a főnököm mondja.

Beszélgetni kezdtünk Rosieval. Megkért, hogy meséljek én pedig így is tettem. Meséltem neki a gyógytornáról, hogy az orvos mit mondott nekem. Azt is, hogy Alvarohoz költöztem amíg nem állok talpra. Emellett említettem neki azt is, hogy elhozta Bati a cuccaimat Ikertől.

-Naty tovább kell lépned.-sóhajtott fel.

-Tudom Rosie.-vontam meg a vállam.-Csak nehéz… Nem egy két hónapról van szó…

- De megcsalt… Azt mondtad megcsalt téged.

- Állítása szerint.-motyogtam.

- Tovább kell lépned! Te is ezt mondtad nekem miután padlóra kerültem Sebastian után.-szorította meg a kezemet.

- Tovább is kell lépned.-bólintottam egyetértően. Egy fél oldalas mosoly jelent meg az arcán.

- Neked is.

- Majd kialakul. De most Naty neked kell felállnod a padlóról. Új életet kell kezdened.

- Mint ha ez olyan egyszerű lenne.-forgattam a szemeimet.

- De úgy emlékszem ugyan ezt mondtad nekem hónapokkal ezelőtt.-vigyorodott el.

- Tudom.-sóhajtottam fel. Fülem mögé tűrtem a hajamat és a finn lányra pillantottam. Jelen pillanatban magabiztosnak látom. Jobban, mint eddig bármikor.- Ha igaz, hogy van valakid akkor nagyon jó „munkát” végzet… Mert boldognak tűnsz.

- Azt hiszem az is vagyok.-motyogta és tudtam zavarba jött. Szinte természetes, hogy finn létére nehezen beszél az érzéseiről. De megtanultam. Nem fogom erőltetni minden áron, hogy beszéljen róla.

- Ez a legfontosabb Rosie.

- Ezért is kell neked is tovább lépned Natalien. Boldog lehetsz. Boldognak kell lenned.

- Előbb utóbb biztos az leszek. Egyszer annak kell lennem. Mindig nem érdemlem a rosszat.-fakadtam ki, hiszen ezt gondoltam. Mindig nem verhet a sors engem.