27. fejezet

Kellemes tavaszi nap a mai és hirtelen ötlettől vezényelve gondoltam arra, hogy meglátogatom az idősebbik Gonzálezt az irodájában amíg Iker edzésen van. Jól ismerem a helyet, hiszen Fernando révén elég sok időt töltöttem itt a télen. Vállamra vettem a táskámat, napszemüveget feltoltam a homlokomra és mosolyogtam. A titkárnő csak intett a fejével, hogy Sergiot az irodájában találom. Hálás mosollyal köszöntem meg a gesztust és következőnek már kopogtam is az ajtón.

-Szabad!-hallottam meg a jól ismert hangot.

- Szia!-léptem be az ajtón és pillantottam meg a meggyötört spanyolt, de amint meglátott kicsikét elmosolyodott.- Zavarhatok?

- Hülye kérdéseid vannak… Szia.-lépett közelebb hozzám és kaptam két puszit az arcomra.

- Ezer éve nem találkoztunk.

- Tudom. Sajnálom Rosie.-kínált hellyel, hiszen kihúzta nekem a széket.

- Baj van Sergio?-ráncoltam össze a homlokomat ahogy rápillantottam. Rögtön láttam a spanyol férfin, hogy valami nem klappol az életében jelenleg.

- Annyira nincs baj.

- Annyira?-kérdeztem rá.- Mi történt?

- Túl sok minden. Azt hittem túl léphetek a múlton.-nyögött fel és félre lökött egy mappát az útból.

- Sergio…-fészkelődtem kényelmetlenül a székben.- Nem értelek.

- Hosszú mese Rosie.-csóválta meg a fejét. Csak ültem csendben és figyeltem a spanyol férfit. Rájöttem valami nyomja a lelkét… Nem rég óta ismerem, de ennyire megtörtnek nem láttam még.

- Sergio…

- A múlt kísért. Azt hittem magam mögött hagytam akkor amikor visszajöttem ide…-kezdett bele a mesébe.

- Fernando azt mondta, hogy lezártál mindent.

- Azt hittem én is. De a városban megjelent egy régi ismerősöm.

- Mennyire régi?

- Mondjuk úgy, hogy miatta kerültem annó bajba… Eleinte csak pár apróságban kellett segítenem neki… De a végén nyakig ültem a bajba… Amikor ki akartam szállni…-hirtelen ötlettől vezényelve pattantam fel a székről. Sergio tátott szájjal pislogott rám, mint aki nem érti mit is teszek. Valljuk be… Igazából én se.

- Rosie…-ejtette ki a nevemet csendesen.

- Gyere velem.

- Hova?-kontrázott vissza.

- Nem tudom.-ráztam meg a fejem.- Csak gyere. Sergio ki kell innen szabadulnod. Túlságosan sokat rágódsz azon, hogy mi történt… és mi fog ezek után történni. Bele zakkansz.

González homlokát ráncolva pislogott rám majd állt fel az asztala mögül. Elégedetten elvigyorodtam. Pontosan elértem a célomat…

…Órák óta andalgunk Madrid belvárosában és beszélgetünk. Vagy is hagyom, hogy Sergio beszéljen annyit amennyihez éppen kedve van. Lassan kortyoltam bele a Starbuckos kávémba.

-A húgom hazudott nekem.

- Tudtommal te is hazudtál neki Sergio.-vontam meg a vállát.

- De úgy gondolom, hogy én védtem őt.

- Hazudtál neki… Miattam.-javítottam ki.- Miben hazudott neked?

- A régi nagy szerelmem él…Theresa nem halt meg…

- Pedig…?

- Pedig úgy tudtam meghalt… Akkor úgy éreztem nincs miért… Kiért maradnom Madridban maradnom. Ezek után nem akartam megjavulni. Eltűntem és keveredtem egyre nagyobb bajba. –magyarázta és leültünk a padra.

- Te megkerested a lányt?

- Nem…-rázta meg a fejét.- Nem tudom, hogyan kezelhetném a helyzetet.

Hümmögtem csak és letettem a papír poharat magam mellé. Óvatosan a kezemet az övére csúsztattam, amitől először összerezzent majd csodálkozva rám pillantott.

-A családod melletted áll.

- Egyszer már elszúrtam Rosie… És Santiago bármit eltud érni… És nem akarom bajba keverni a családomat.

- Akkor kevered őket bajba, ha kizárod őket.

- Santiago…

- Santiago csak rettegésbe tart téged. Erősebb lehetsz.

- Dehogy…-nevetett fel cseppet gúnyosan.- Mindig is gyenge voltam Santiagohoz képest. Ha erős lettem volna nem léptem volna le.

Nem szólaltam meg csak homlokomat ráncolva gondolkoztam a szavain. Igaza lehet… De lehet ugyan ezt tettem volna én is. Megcirógattam a kezét majd a vállára hajtottam a fejemet.

-Sergio…

- Mi az Rosie?

- Rájöttem valamire.-motyogtam és rájöttem talán csendben kellett volna maradnom. Hetek óta nyomja a lelkemet valami, de nem beszéltem róla senkinek se.

- Mi az?-jelent meg a spanyol férfi arcán.

- Túl sokat vesztettem az elmúlt időszakban.

- Mire gondolsz?

- Túl sok barátot vesztettem el a hibáim miatt… Egy ember miatt.-szakadt ki egy fájdalmas sóhaj a mellkasomból.-Túlságosan sokat.

Sergio bátorítólag ölelt magához és hozzá bújtam. Túlságosan jól esett a közelsége. Percekig csak öleltem és ezek után nem tudnám megmagyarázni a tettemet. Hiszen megcsókoltam… Csak pár pillanatig tartott, hiszen a spanyol férfi eltolt magától.

-Rosie…

- Sajnálom… Nem tudom mi ütött belém.-motyogtam magam elé. Igazam is van. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért tettem.

- Nem mondom, hogy ellenemre lenne… De nem akarlak összezavarni. Egyszer még megköszönöd nekem…

…Nem mondanám, hogy a gondolataim kitisztultak… Sőt… Egyre zavarosabb lett csak. Fáradtan vágtam össze a vacsorához a salátát amikor hallottam kinyílni a bejárati ajtót. Iker haza  jött és ebbe akkor lettem teljesen biztos amikor megjelent a konyhaajtóban fülig érő szájjal.

-Szia.-köszöntem csendesen.

- Szia Kicsim. Hogy vagy?-karolta át a derekamat.- Jól vagy? Sápadtnak tűnsz.

- Csak fáradt vagyok.-húztam meg a vállamat.- Amúgy milyen napod volt?-erőltettem az arcomra egy mosolyt és örültem, hogy mesélni kezdett… Nem volt más dolgom, mint csendesen hallgatni és nem gondolkozni…

26. fejezet

Sebastian nagyot sóhajtva nyúlt el a kanapén és mosolyogva húzta a feje alá az egyik díszpárnát. Hosszú és fárasztó napon vagyunk túl, de ez egyikünket se zavar.

-Tommi hol van?-tettem fel a kérdést.

- Azt hiszem randija van.-húzta meg a vállát.-Addig se engem kínoz.

- Gonosz vagy Sebastian.-forgattam a szemeimet.- Így jár az aki kénytelen megvédeni a világbajnoki címét.

- Helyesebben… Így jár az aki megfektette a személyi edzője unokahúgát.

- Átvágtad az unokahúgát.-javítottam ki komolyan, miközben törökülésbe húztam a lábaimat.

- Jó…jó… Tudom.-nyögött fel a német barátom. Csak egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, de egy árva szót se szóltam. Túl sok minden járt a fejemben és jelen pillanatban Sebastiant se akartam megbántani. Nem akartam olyat mondani amivel fájdalmat okozhatok neki.- Naty…sóhajtott fel hangosan.

- Mi az?

- Mit érzel? Találkoztál vele azóta nem?

- Kire gondolsz Sebi?

- Casillas… Rosie.

- Ja…-nyögtem fel.- Találkoztam már mindkettőjükkel.

- És?

- Mi és Sebi?-könyököltem fel kíváncsian.

- Csak és?-tárta szét a karját tanácstalanul.

- Nem akarok velük találkozni. Nem akarom, hogy magyarázkodjon bárki is. Próbálok jól el lenni Sergioval.

- Milyen vele? Őszintén hogy érzed magad vele Naty?-kérdezett rá. Őszintén így ezt a kérdést még senki se tette fel. Gondolkoztam már rajta. Természetesen eszembe jutott már jó párszor ezt a kérdést.

- Sebi…

- Nekem elmondhatod nyugodtan.

- Jól érzem magam Ramos-szal… Lazább… Könnyebb.-sóhajtottam fel.- Nem érzem, hogy kényszeresen meg kell felelnem. Szerelmes voltam Ikerbe. Talán túlságosan is. Nem láttam túl az orromon… Pedig ha kicsit jobban figyeltem volna tisztában lehettem volna vele, hogy gond van. Túl nagy gond.

- Szerintem engedned kellett volna a csábításnak.-kotyogta közbe Sebastian.

- Tessék?

- Le kellett volna feküdnöd Heikkivel.

- Jobb, hogy nem történt semmi olyan. Így is elég volt a bonyodalom az életemben.-nyögtem fel. Hosszasan beszélgettünk. Leginkább ő kérdezett és én mindent őszintén elmondtam neki. Nem ítélt el… Azt hiszem pontosan azért amiért én se ítéltem el őt. Arra döntött Sebi, hogy most már ideje lesz nyugovóra térnie.

- Kérdezhetek valamit Sebastian?

- Miért ne kérdezhetnél?

- Érzel még valamit Rosie iránt?

- Naty…-sóhajtott fel és láttam rajta alaposan átgondolja minden egyes szavát.- Azt hiszem…

- Igen vagy nem? Így a legegyszerűbb.

- Elengedtem… de nem mondom azt, hogy nem érzek már semmit se… De azt hiszem mindenkinek jobb így.-rázta meg a fejét. Lassan tápászkodtam fel és léptem közelebb hozzá. Óvatosan öleltem magamhoz és tudtam ez egy fajta megnyugvás neki is és nekem is…

…Ahogy Sebi elvonult aludni bevackoltam magam az ágyamba egy könyv társaságában. Tommi még nem ért vissza a találkozójából. Randijáról vagy kitudja hol is van a finn, hiszen nem sokat beszéltünk. Igazából nem is beszéltünk a munkán kívül. Nem tudom mennyi idő telt el, amikor óvatosan kinyílt az ajtó és lépett be rajta a finn férfi.

-Ohh… Naty… Azt hittem, hogy alszol már.-motyogta zavartan.

- Azt hiszem lassan kellene. Fáradt vagyok és leszek.-sóhajtottam fel.- Tommi…

- Igen?-lepődött meg ahogy megszólítottam.

- Nem akarom ezt… Egyáltalán nem akarom ezt.-ráztam meg a fejem és az őszinte döbbenetet jelent meg az arcán.

- Nem értelek…-rázta meg a fejét miközben kilépett a cipőjéből.

- Nem veled akarok haragban lenni… Nem te vagy az aki megbántott. Téged a barátomnak tartalak. –hadartam és rájöttem lehet túlságosan sokat beszélek hirtelen.

- Lassíts Natalien! Néha nem tudlak követni.

- Nem veled akarok haragban lenni Tommi.-ismételtem magam lassabban és megfontoltan. A finn férfi megfontoltan ült le velem szembe a szomszédos ágyra. Láttam rajta, hogy gondolkozik a szavaimon.

- Tommi…-folytattam a monológomat.- Nem te ártottál nekem, még akkor se ha tudtál mindent. Veled nem akarok. Így nem tudnánk együtt dolgozni se… és mind kettőnknek az a fő feladata, hogy Sebastian kiegyensúlyozott legyen a pályán és azon kívül is… és…

- Naty én egyszerűen…

- Furcsa… Tudom.-bólintottam komolyan. Csak ültünk egymással szemben szótlanul. Mind a ketten talán arra vártunk, hogy a másik mondja ki azt amit gondol.

- Naty egyszerűen azt is nehezen tudtam kezelni amit Sebastian és Rosie tettek. Nekem túl sok ez az egész.

- Ezért szeretném, hogy mi normálisan viselkedjünk egymással. De tudom, hogy Rosie az unokatestvéred… Fontos neked…

- Igen az… Annyit kérek próbáljunk meg. Normálisan.-sóhajtottam fel és lassan talpra kecmeregtem. Úgy éreztem veszet fejsze nyele az egész beszélgetés. Jobbnak láttam, hogy ha magára hagyom. Mind a kettőnknek kellett egy kis magány.

- Naty…-szólalt meg csendesen.

- Igen?-kérdeztem vissza meglepődve.

- Nekem ez nagyon fura… De a barátom vagy…

- Az is maradok. Nem akarom, hogy kínos legyen köztünk a helyzet és a munka se.-sóhajtottam fel és meglepetésemre megölelt a finn férfi…

…Vasárnap reggel van és kávéval a kezemben sétálgatok fel és alá a motorhomeban. A fiúk kicsit magamra hagytak így esélyem volt telefonálni. Megígértem Sergionak, hogy fel fogom hívni.

-Mikor fogsz haza jönni?

- Nem most még.-nevettem fel és lehuppantam az egyetlen kényelmes fotelbe törökülésbe.- Még ezt a hétvégét se fejeztük be.

- Tudom.-dünnyögött.- De attól hiányzol.

- A hülyeségem hiányzik vagy inkább…-kezdtem bele a mondatomba de hamar elharaptam a végét. Hangosan kacagni kezdett.

- Erre most tényleg válaszoljak?-felismertem azt a hangsúlyt amiből rájöttem igazam van. Túlságosan is igazam van.

- Inkább nem.-ráztam meg a fejem pedig ő ezt nem is láthatta.

- Naty mi lenne ha…?

- Mi lenne ha?-kontráztam vissza kíváncsian. Nem értettem mire is akar kilyukadni ebben a szent pillanatban.

- Gyertek el Valenciába a döntőre.

- Tessék?

- Gyertek el Valenciába a döntőre… A Király kupa döntőjére.

- De… Azt hittem…

- Nem csak puccos befektetők lehetnek ott. Eljöhetnél… Szeretném, hogy el gyere Valenciába Naty… és akár ha Sebastian…-az előbb említett személy pontosan ekkor rúgta be a pihenő szoba ajtaját.

- Beszélek majd Sebivel.-német csodálkozva ült le mellém, hiszen nem értette miért is emlegettem.

- Rendben.

- Mennem kell Sergio… Majd beszélünk.

- Tudom. Szia Naty…

-Szia.-bontottam a vonalat és addig a német barátom mosolyogva pislogott rám.- Most mi van?

- Olyan…-gondolkozott el a megfelelő szavakon.

- Inkább ne mondj semmit se.-ráztam meg a fejem.- Még a végén te járnál rosszul. Tommi merre van?

- Szerintem a titokzatos lánnyal.-vonta meg a vállát Sebi.

- Te most féltékeny vagy?

- Miért lennék féltékeny?-kontrázott vissza.- Csak túl sok a rózsaszín pillangó körülöttem.

- Ez most köcsög volt Sebastian.

- Igazam van. Te is tudod.

25. fejezet

Reggel óta fáj a fejem… Rossz szokásomhoz híven erről pedig hallgatok, hiszen nem akarom azt, hogy Sebastian aggódjon értem. Az a legjobb ha a munkájára koncentrál. A paddockban szokás szerint nagy a pörgés. Papírokkal a kezembe lavíroztam a csapatok egységei közt amikor egyszer csak filmszakadás történt…

…Lassan nyitottam ki a szemem és azt se tudtam mi történt velem. Vagy is helyes kifejezés az volt, hogy azt se tudtam hol vagyok. Azonnal fel akartam ülni a matracon amin feküdtem, de két kéz gyorsabb volt nálam.

-Ha jót akarsz magadnak akkor nyugton maradsz.-torkom egy pillanatra elszorult és rájöttem ki a társaságom.

- Catherine?

- Igen én vagyok az.-sóhajtott fel és körbe néztem a szobában. Egy aprócska kis szobába vagyunk. Ez Heikki pihenője lehet hiszen az asztalon gondosan összehajtva az overálja és mellette ott volt a sisakja is.

- Mi történt? Miért vagyok itt?

- Elájultál a csapatunk előtt.

- Remek.-nyögtem fel és becsuktam a szemeimet egy pillanatra.

- Ittál eleget rendesen? Az orvosok szerint hipertóniás dehidráció lépett fel nálad.

- Az mi a halál?-bukott ki belőlem őszintén. Mint ha kínaiul beszélne hozzám.

- Kiszáradás egyik fajtája. A nagy meleg okozza. Kevés folyadék… És hát itt előfordulhat.

- Akkor ezért fájt a fejem.-masszíroztam meg az orrnyergemet.

- Igen és ezért is ájultál el.

- De egyet nem értek. Miért nem mehetek vissza a csapatomhoz?

- Mert az infúziónak le kell csöpögnie.-mutatott egy irányba és ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg infúziót kapok.-Azt mondta a csapat orvosa, hogy ettől jobban leszel.

- Remélem.

- Amúgy, hogy vagy?-tette fel csendesen a kérdést. Meglepődve pillantottam a brit nőre. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak nekem kínos ez a beszélgetés. Neki is…

- Most éppen?

- Meggyógyultál a baleset óta?

- Már igen.-biccentettem.- Szerencsére igen. Hosszú  volt és sok munkát kellett bele fektetnem, hogy újra 100%-os állapotban legyek.

- De sikerült. Ez a lényeg nem?

- De.-sóhajtottam fel és hirtelen olyan érzésem támadt, mint ha minden már meggyógyult végtagom újra megfájdult volna.- Legalább már nem kell mankót használnom.

- Hogy van Bautista?-tette fel a kérdést csendesen a nő és kikerekedett a szemem.- Heikki szereti a MotoGp-t mostanában. Azt nem tudom pontosan kinek szurkol, de ha tudja megnézi a versenyt… Így tudom, hogy a barátod megsérült.

- Most már jól van ő is. Igaz most ő használja az én mankóimat, de jól van. Azt viszont biztosra tudom, hogy két hét múlva rajthoz fog állni.

- Nem korai?

- De… Viszont ő motoros. Sose tudják mi az, hogy korai.

- És… és most van párod?-kaptam meg a következő váratlan kérdést. Hirtelen nyitottam ki a számat és nem tudtam, hogy háborognom kellene… vagy éppen csak azért kérdezte, hogy tisztában legyen az „erőviszonyokkal”.

- Azt hiszem van.

- Bautista?

- Nem… Dehogy… Focista.-húztam meg a vállam.- Összejöttem egy másik játékossal a Realból.

- Ez… Ez igazán…

- Fura? Tudom.-nyögtem fel.

- Inkább azt akartam mondani, hogy remek. Hiszen ha boldog az ember az a legfontosabb.

- Jogos.-sóhajtottam fel és ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó és jelent meg Sebastian és Tommi.

- Mit csináltál már megint?-fakadt ki Sebastian idegesen.

- Csak… Csak elájultam.-húztam meg a vállam lazán.

- Csak?

- Hülye voltam.

- Nem ittál rendesen ugye?-szólalt meg Tommi csendesen és diplomatikusan.

- Igen. Hülye voltam. De megtanultam a leckét. Lecsöpög az infúzió és mehetek vissza dolgozni.-vontam meg a vállam. A két férfi látványosan elhúzta a száját és a szobába éppen belépő Heikki összenézett a barátnőjével.

- Most mi van?-lepődtem meg.

- Naty…-guggolt le hozzám Sebastian.

- Mit csináltál?

- Csináltunk.-szólt közbe Tommi.
- Kinyögnétek végre.

- Christian tudja. Visszaküldött pihenni a szálódába.

- Nem akarok pihenni. Jól vagyok.

- Hidd el. Jobb lesz ez így.-szólalt meg Heikki. Nem néztem rá… Nem tudtam rá nézni. Egyszerűen így könnyebb volt. Január óta nem láttam… Nem kerestem a társaságát és nem akartam egyikünknek se nagyobb fájdalmat okozni.

- Beszéltem a csapatorvossal.-folytatta Sebastian, mint ha attól tartani bármi féle szóváltás alakulna ki köztünk.- Negyed óra kell körülbelül és vége ennek.-mutatott az infúzióra.- Tommi pedig visszavisz, hogy tudj pihenni.

- Miért érzem úgy, hogy nincs választásom?

- Mert nincs is…

…Ahogy sejtettem nem is lett választásom. Mire észbe kaptam Tommi maga elé engedett a szobánk ajtajában. Nagyot sóhajtva szemeimet forgatva léptem át a küszöböt. Leroskadtam a kanapéra és Tommi azonnal a kezembe nyomott egy flankon hideg vizet.

-Ezt meg kell innod.

- Lassan a sok folyadéktól leszek rosszul.

- Nem érdekel… Most mennem kell.-zárta rövidre.

- Tommi…-szóltam utána és megtorpant az ajtóban.- Köszönöm.

Kellett egy kis idő mire összeszedtem magam. Vettem egy kellemes fürdőt és élveztem a csendet, hiszen tudtam a fiúk még órák múlva fognak még visszatérni. Vizes hajamat megráztam és a mobilommal a kezemben roskadtam le a kanapéra. Hirtelen ötlet miatt és talán azért mert napok óta eljöttem Madridból hiányzott nekem. Második… vagy harmadik csörgésre vette fel.

-Szia Sergio.-szólaltam meg csendesen.

- Naty… Szia. Azt hittem még dolgoztok. Hiszen…

- Akadt egy kis problémám és már a szálódában vagyok.-vallottam be csendesen.

- Kis probléma? Natalien mit csináltál?

- Ne légy diktátor. Nem áll jól.

- Mi történt Naty?-sóhajtott fel csendesen. Elmosolyodtam. Sokkal jobban szeretem, amikor ennyire kedvesen szól hozzám.

- Kicsit nem figyeltem magamra és elájultam… Infúziót kaptam, Sebi visszaküldött a szálódába pihenni. De most már jól vagyok.

- Azt ígérted amikor elutaztál, hogy vigyázni fogsz magadra.

- Azon voltam. Csak…-kerestem a megfelelő szavakat miközben eldőltem a kanapén.

- Csak?

- Kicsit elfelejtkeztem magamról. Elsötétült a világ de most már jobban vagyok. Ne aggódj Sergio. Nincs semmi baj velem.

- Ezzel most… Meg akarsz győzni?

- Most ez baj?-kérdeztem vissza csodálkozva.

- Nem… Dehogy. Csak meglepődök, hogy mindig kitudod magad dumálni a szorult helyzetből.

- Ilyen vagyok…-nevettem fel…