26. fejezet

Sebastian nagyot sóhajtva nyúlt el a kanapén és mosolyogva húzta a feje alá az egyik díszpárnát. Hosszú és fárasztó napon vagyunk túl, de ez egyikünket se zavar.

-Tommi hol van?-tettem fel a kérdést.

- Azt hiszem randija van.-húzta meg a vállát.-Addig se engem kínoz.

- Gonosz vagy Sebastian.-forgattam a szemeimet.- Így jár az aki kénytelen megvédeni a világbajnoki címét.

- Helyesebben… Így jár az aki megfektette a személyi edzője unokahúgát.

- Átvágtad az unokahúgát.-javítottam ki komolyan, miközben törökülésbe húztam a lábaimat.

- Jó…jó… Tudom.-nyögött fel a német barátom. Csak egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, de egy árva szót se szóltam. Túl sok minden járt a fejemben és jelen pillanatban Sebastiant se akartam megbántani. Nem akartam olyat mondani amivel fájdalmat okozhatok neki.- Naty…sóhajtott fel hangosan.

- Mi az?

- Mit érzel? Találkoztál vele azóta nem?

- Kire gondolsz Sebi?

- Casillas… Rosie.

- Ja…-nyögtem fel.- Találkoztam már mindkettőjükkel.

- És?

- Mi és Sebi?-könyököltem fel kíváncsian.

- Csak és?-tárta szét a karját tanácstalanul.

- Nem akarok velük találkozni. Nem akarom, hogy magyarázkodjon bárki is. Próbálok jól el lenni Sergioval.

- Milyen vele? Őszintén hogy érzed magad vele Naty?-kérdezett rá. Őszintén így ezt a kérdést még senki se tette fel. Gondolkoztam már rajta. Természetesen eszembe jutott már jó párszor ezt a kérdést.

- Sebi…

- Nekem elmondhatod nyugodtan.

- Jól érzem magam Ramos-szal… Lazább… Könnyebb.-sóhajtottam fel.- Nem érzem, hogy kényszeresen meg kell felelnem. Szerelmes voltam Ikerbe. Talán túlságosan is. Nem láttam túl az orromon… Pedig ha kicsit jobban figyeltem volna tisztában lehettem volna vele, hogy gond van. Túl nagy gond.

- Szerintem engedned kellett volna a csábításnak.-kotyogta közbe Sebastian.

- Tessék?

- Le kellett volna feküdnöd Heikkivel.

- Jobb, hogy nem történt semmi olyan. Így is elég volt a bonyodalom az életemben.-nyögtem fel. Hosszasan beszélgettünk. Leginkább ő kérdezett és én mindent őszintén elmondtam neki. Nem ítélt el… Azt hiszem pontosan azért amiért én se ítéltem el őt. Arra döntött Sebi, hogy most már ideje lesz nyugovóra térnie.

- Kérdezhetek valamit Sebastian?

- Miért ne kérdezhetnél?

- Érzel még valamit Rosie iránt?

- Naty…-sóhajtott fel és láttam rajta alaposan átgondolja minden egyes szavát.- Azt hiszem…

- Igen vagy nem? Így a legegyszerűbb.

- Elengedtem… de nem mondom azt, hogy nem érzek már semmit se… De azt hiszem mindenkinek jobb így.-rázta meg a fejét. Lassan tápászkodtam fel és léptem közelebb hozzá. Óvatosan öleltem magamhoz és tudtam ez egy fajta megnyugvás neki is és nekem is…

…Ahogy Sebi elvonult aludni bevackoltam magam az ágyamba egy könyv társaságában. Tommi még nem ért vissza a találkozójából. Randijáról vagy kitudja hol is van a finn, hiszen nem sokat beszéltünk. Igazából nem is beszéltünk a munkán kívül. Nem tudom mennyi idő telt el, amikor óvatosan kinyílt az ajtó és lépett be rajta a finn férfi.

-Ohh… Naty… Azt hittem, hogy alszol már.-motyogta zavartan.

- Azt hiszem lassan kellene. Fáradt vagyok és leszek.-sóhajtottam fel.- Tommi…

- Igen?-lepődött meg ahogy megszólítottam.

- Nem akarom ezt… Egyáltalán nem akarom ezt.-ráztam meg a fejem és az őszinte döbbenetet jelent meg az arcán.

- Nem értelek…-rázta meg a fejét miközben kilépett a cipőjéből.

- Nem veled akarok haragban lenni… Nem te vagy az aki megbántott. Téged a barátomnak tartalak. –hadartam és rájöttem lehet túlságosan sokat beszélek hirtelen.

- Lassíts Natalien! Néha nem tudlak követni.

- Nem veled akarok haragban lenni Tommi.-ismételtem magam lassabban és megfontoltan. A finn férfi megfontoltan ült le velem szembe a szomszédos ágyra. Láttam rajta, hogy gondolkozik a szavaimon.

- Tommi…-folytattam a monológomat.- Nem te ártottál nekem, még akkor se ha tudtál mindent. Veled nem akarok. Így nem tudnánk együtt dolgozni se… és mind kettőnknek az a fő feladata, hogy Sebastian kiegyensúlyozott legyen a pályán és azon kívül is… és…

- Naty én egyszerűen…

- Furcsa… Tudom.-bólintottam komolyan. Csak ültünk egymással szemben szótlanul. Mind a ketten talán arra vártunk, hogy a másik mondja ki azt amit gondol.

- Naty egyszerűen azt is nehezen tudtam kezelni amit Sebastian és Rosie tettek. Nekem túl sok ez az egész.

- Ezért szeretném, hogy mi normálisan viselkedjünk egymással. De tudom, hogy Rosie az unokatestvéred… Fontos neked…

- Igen az… Annyit kérek próbáljunk meg. Normálisan.-sóhajtottam fel és lassan talpra kecmeregtem. Úgy éreztem veszet fejsze nyele az egész beszélgetés. Jobbnak láttam, hogy ha magára hagyom. Mind a kettőnknek kellett egy kis magány.

- Naty…-szólalt meg csendesen.

- Igen?-kérdeztem vissza meglepődve.

- Nekem ez nagyon fura… De a barátom vagy…

- Az is maradok. Nem akarom, hogy kínos legyen köztünk a helyzet és a munka se.-sóhajtottam fel és meglepetésemre megölelt a finn férfi…

…Vasárnap reggel van és kávéval a kezemben sétálgatok fel és alá a motorhomeban. A fiúk kicsit magamra hagytak így esélyem volt telefonálni. Megígértem Sergionak, hogy fel fogom hívni.

-Mikor fogsz haza jönni?

- Nem most még.-nevettem fel és lehuppantam az egyetlen kényelmes fotelbe törökülésbe.- Még ezt a hétvégét se fejeztük be.

- Tudom.-dünnyögött.- De attól hiányzol.

- A hülyeségem hiányzik vagy inkább…-kezdtem bele a mondatomba de hamar elharaptam a végét. Hangosan kacagni kezdett.

- Erre most tényleg válaszoljak?-felismertem azt a hangsúlyt amiből rájöttem igazam van. Túlságosan is igazam van.

- Inkább nem.-ráztam meg a fejem pedig ő ezt nem is láthatta.

- Naty mi lenne ha…?

- Mi lenne ha?-kontráztam vissza kíváncsian. Nem értettem mire is akar kilyukadni ebben a szent pillanatban.

- Gyertek el Valenciába a döntőre.

- Tessék?

- Gyertek el Valenciába a döntőre… A Király kupa döntőjére.

- De… Azt hittem…

- Nem csak puccos befektetők lehetnek ott. Eljöhetnél… Szeretném, hogy el gyere Valenciába Naty… és akár ha Sebastian…-az előbb említett személy pontosan ekkor rúgta be a pihenő szoba ajtaját.

- Beszélek majd Sebivel.-német csodálkozva ült le mellém, hiszen nem értette miért is emlegettem.

- Rendben.

- Mennem kell Sergio… Majd beszélünk.

- Tudom. Szia Naty…

-Szia.-bontottam a vonalat és addig a német barátom mosolyogva pislogott rám.- Most mi van?

- Olyan…-gondolkozott el a megfelelő szavakon.

- Inkább ne mondj semmit se.-ráztam meg a fejem.- Még a végén te járnál rosszul. Tommi merre van?

- Szerintem a titokzatos lánnyal.-vonta meg a vállát Sebi.

- Te most féltékeny vagy?

- Miért lennék féltékeny?-kontrázott vissza.- Csak túl sok a rózsaszín pillangó körülöttem.

- Ez most köcsög volt Sebastian.

- Igazam van. Te is tudod.

25. fejezet

Reggel óta fáj a fejem… Rossz szokásomhoz híven erről pedig hallgatok, hiszen nem akarom azt, hogy Sebastian aggódjon értem. Az a legjobb ha a munkájára koncentrál. A paddockban szokás szerint nagy a pörgés. Papírokkal a kezembe lavíroztam a csapatok egységei közt amikor egyszer csak filmszakadás történt…

…Lassan nyitottam ki a szemem és azt se tudtam mi történt velem. Vagy is helyes kifejezés az volt, hogy azt se tudtam hol vagyok. Azonnal fel akartam ülni a matracon amin feküdtem, de két kéz gyorsabb volt nálam.

-Ha jót akarsz magadnak akkor nyugton maradsz.-torkom egy pillanatra elszorult és rájöttem ki a társaságom.

- Catherine?

- Igen én vagyok az.-sóhajtott fel és körbe néztem a szobában. Egy aprócska kis szobába vagyunk. Ez Heikki pihenője lehet hiszen az asztalon gondosan összehajtva az overálja és mellette ott volt a sisakja is.

- Mi történt? Miért vagyok itt?

- Elájultál a csapatunk előtt.

- Remek.-nyögtem fel és becsuktam a szemeimet egy pillanatra.

- Ittál eleget rendesen? Az orvosok szerint hipertóniás dehidráció lépett fel nálad.

- Az mi a halál?-bukott ki belőlem őszintén. Mint ha kínaiul beszélne hozzám.

- Kiszáradás egyik fajtája. A nagy meleg okozza. Kevés folyadék… És hát itt előfordulhat.

- Akkor ezért fájt a fejem.-masszíroztam meg az orrnyergemet.

- Igen és ezért is ájultál el.

- De egyet nem értek. Miért nem mehetek vissza a csapatomhoz?

- Mert az infúziónak le kell csöpögnie.-mutatott egy irányba és ekkor tudatosult bennem, hogy tényleg infúziót kapok.-Azt mondta a csapat orvosa, hogy ettől jobban leszel.

- Remélem.

- Amúgy, hogy vagy?-tette fel csendesen a kérdést. Meglepődve pillantottam a brit nőre. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak nekem kínos ez a beszélgetés. Neki is…

- Most éppen?

- Meggyógyultál a baleset óta?

- Már igen.-biccentettem.- Szerencsére igen. Hosszú  volt és sok munkát kellett bele fektetnem, hogy újra 100%-os állapotban legyek.

- De sikerült. Ez a lényeg nem?

- De.-sóhajtottam fel és hirtelen olyan érzésem támadt, mint ha minden már meggyógyult végtagom újra megfájdult volna.- Legalább már nem kell mankót használnom.

- Hogy van Bautista?-tette fel a kérdést csendesen a nő és kikerekedett a szemem.- Heikki szereti a MotoGp-t mostanában. Azt nem tudom pontosan kinek szurkol, de ha tudja megnézi a versenyt… Így tudom, hogy a barátod megsérült.

- Most már jól van ő is. Igaz most ő használja az én mankóimat, de jól van. Azt viszont biztosra tudom, hogy két hét múlva rajthoz fog állni.

- Nem korai?

- De… Viszont ő motoros. Sose tudják mi az, hogy korai.

- És… és most van párod?-kaptam meg a következő váratlan kérdést. Hirtelen nyitottam ki a számat és nem tudtam, hogy háborognom kellene… vagy éppen csak azért kérdezte, hogy tisztában legyen az „erőviszonyokkal”.

- Azt hiszem van.

- Bautista?

- Nem… Dehogy… Focista.-húztam meg a vállam.- Összejöttem egy másik játékossal a Realból.

- Ez… Ez igazán…

- Fura? Tudom.-nyögtem fel.

- Inkább azt akartam mondani, hogy remek. Hiszen ha boldog az ember az a legfontosabb.

- Jogos.-sóhajtottam fel és ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó és jelent meg Sebastian és Tommi.

- Mit csináltál már megint?-fakadt ki Sebastian idegesen.

- Csak… Csak elájultam.-húztam meg a vállam lazán.

- Csak?

- Hülye voltam.

- Nem ittál rendesen ugye?-szólalt meg Tommi csendesen és diplomatikusan.

- Igen. Hülye voltam. De megtanultam a leckét. Lecsöpög az infúzió és mehetek vissza dolgozni.-vontam meg a vállam. A két férfi látványosan elhúzta a száját és a szobába éppen belépő Heikki összenézett a barátnőjével.

- Most mi van?-lepődtem meg.

- Naty…-guggolt le hozzám Sebastian.

- Mit csináltál?

- Csináltunk.-szólt közbe Tommi.
- Kinyögnétek végre.

- Christian tudja. Visszaküldött pihenni a szálódába.

- Nem akarok pihenni. Jól vagyok.

- Hidd el. Jobb lesz ez így.-szólalt meg Heikki. Nem néztem rá… Nem tudtam rá nézni. Egyszerűen így könnyebb volt. Január óta nem láttam… Nem kerestem a társaságát és nem akartam egyikünknek se nagyobb fájdalmat okozni.

- Beszéltem a csapatorvossal.-folytatta Sebastian, mint ha attól tartani bármi féle szóváltás alakulna ki köztünk.- Negyed óra kell körülbelül és vége ennek.-mutatott az infúzióra.- Tommi pedig visszavisz, hogy tudj pihenni.

- Miért érzem úgy, hogy nincs választásom?

- Mert nincs is…

…Ahogy sejtettem nem is lett választásom. Mire észbe kaptam Tommi maga elé engedett a szobánk ajtajában. Nagyot sóhajtva szemeimet forgatva léptem át a küszöböt. Leroskadtam a kanapéra és Tommi azonnal a kezembe nyomott egy flankon hideg vizet.

-Ezt meg kell innod.

- Lassan a sok folyadéktól leszek rosszul.

- Nem érdekel… Most mennem kell.-zárta rövidre.

- Tommi…-szóltam utána és megtorpant az ajtóban.- Köszönöm.

Kellett egy kis idő mire összeszedtem magam. Vettem egy kellemes fürdőt és élveztem a csendet, hiszen tudtam a fiúk még órák múlva fognak még visszatérni. Vizes hajamat megráztam és a mobilommal a kezemben roskadtam le a kanapéra. Hirtelen ötlet miatt és talán azért mert napok óta eljöttem Madridból hiányzott nekem. Második… vagy harmadik csörgésre vette fel.

-Szia Sergio.-szólaltam meg csendesen.

- Naty… Szia. Azt hittem még dolgoztok. Hiszen…

- Akadt egy kis problémám és már a szálódában vagyok.-vallottam be csendesen.

- Kis probléma? Natalien mit csináltál?

- Ne légy diktátor. Nem áll jól.

- Mi történt Naty?-sóhajtott fel csendesen. Elmosolyodtam. Sokkal jobban szeretem, amikor ennyire kedvesen szól hozzám.

- Kicsit nem figyeltem magamra és elájultam… Infúziót kaptam, Sebi visszaküldött a szálódába pihenni. De most már jól vagyok.

- Azt ígérted amikor elutaztál, hogy vigyázni fogsz magadra.

- Azon voltam. Csak…-kerestem a megfelelő szavakat miközben eldőltem a kanapén.

- Csak?

- Kicsit elfelejtkeztem magamról. Elsötétült a világ de most már jobban vagyok. Ne aggódj Sergio. Nincs semmi baj velem.

- Ezzel most… Meg akarsz győzni?

- Most ez baj?-kérdeztem vissza csodálkozva.

- Nem… Dehogy. Csak meglepődök, hogy mindig kitudod magad dumálni a szorult helyzetből.

- Ilyen vagyok…-nevettem fel…

24. fejezet

Fáradtan szálltam le a repülőgépről és estem át a szokásos ellenőrzéseken. Megérkeztem… Most már itt vagyok én is és bekerültem ebbe a mókuskerékbe. Mit ne mondjak… Hiányzott már. Hiányzott a paddock… A munkatársaim és a barátaim is. Elővettem a mobilomat és tárcsázni akartam Sebastiant, hogy merre van amikor hirtelen felkapott valaki.

-Tegyél le!-visítottam fel és meghallottam a német barátom kacagását. Szerencsére elsőre szót fogadott és újra talpam alatt éreztem a talajt. Megfordultam és Sebastian állt előttem fülig érő szájja.- Szia Bambi.

- Szia!-ölelt meg újra szorosan.- Hiányoztál már! Nagyon.-motyogta a fülembe.

- Itt vagyok már.-paskoltam meg a hátát. Sebastian ellépett előlem így Tommit is megpillanthattam pár lépésnyire tőlünk. Fura érzés fogott el ahogy megpillantottam a finn férfit. Téli teszteken mivel nem voltam ott, nem is igazán találkoztam vele… Érzem a belőle áradó feszültséget, de tudtam mindenkit nem okolhatok a velem történtekért és az elkövetett hibáimért, így közelebb léptem a finnhez és megöleltem.

- Szia Tommi.

- Örülök, hogy itt vagy Naty.-mosolyodott el szelíden.- Kezdett már az idegeimre menni.

- Most már itt vagyok. Segítek féken tartani most már.

- Nem zavar, hogy itt vagyok én is?-tárta szét a karjait Sebastian.

- Nem.-ráztam meg a fejem.

- Valahogy gondoltam.-nyögött fel és elvette a táskámat tőlem.- Szarul festesz. Jobb ha megyünk.

Szemeimet forgattam. Tisztában vagyok vele ezt azért kaptam, mert beszóltam neki…

…Lassan nyitottam ki a szemeimet és pislogtam párat. Csendből ítélve rájöttem egyedül vagyok a lakosztályban. Minden reggel mióta itt vagyok általában Sebastian és Tommi szócsatájára riadtam.

Nem alszok jól mióta itt vagyok. Vagy is az első éjszaka óta nem alszok jól igazán. Jár az agyam azon, hogy mit tegyek. Nem akartam elmondani senkinek se Martinez úr ajánlatát, hiszen nem is érzem magam felkészültnek rá. Már nem vagyok fiatal… Egyszerűen nem értem. Jó azt tökéletesen megértem, hogy jó reklámfogás lennék. Nőként egy olyan sportágban ahol a férfiak dominálnak… De pont én kellenék? Összerezzentem ahogy berobbant a csendbe a két fiú hangja… Nevettek, de egy szavukat se értettem hiszen megint finnül beszéltek. Lassan kászálódtam ki az ágyból és sétáltam ki a „nappali” részbe. Tommi a kanapén ücsörgött és a kávéját iszogatta, Sebastian pedig egy bögrét szorongatott.

-Mond azt, hogy azaz enyém.-szólaltam meg és mind a ketten felém fordultak.

- Csak is a tiéd.-nyújtotta felém a kerámia tárgyat.

- Imádlak.-vettem el tőle és azonnal bele kortyoltam a frissítő feketébe.- Miért hagytatok eddig aludni?

- Nem vagyunk elkésve.-húzta meg a vállát Tommi. Távolságtartó velem. Most már teljesen tisztában vagyok vele, hogy miért teszi… Talán én is ugyan ezt tenném az Ő helyében.

- Lezuhanyzok és mehetünk reggelizni… Vagy a pályára ahogy gondoljátok.-húztam meg a vállam.

- Fél óra elég lesz?

- Persze…

…Az órák gyorsan telnek és már rég kint vagyunk a pályán. Vagy is a pálya bejáráson vagyunk. Néma csendbe követem Sebastiant, mérnökeit és Tommit. Megesik, hogy minden kanyarban megállnak és alaposan szemügyre veszik a kerékvetőket és hosszas eszmefuttatásoknak lehettem fültanúi. Homlokomra bigyesztettem a napszemüvegemet és néztem körbe. Esni fog… Bármikor eshet újra az eső.

-Szia Naty.-szólalt meg mögöttem valaki, de meglepetésemre spanyolul szóltak hozzám.

- Fernando.-fordultam meg és pillantottam meg a honfitársamat ahogy leszállt a biciklijéről.- Ezer éve nem láttalak.

- Pedig én itt vagyok… Tízből kilencszer legalább is.

- Tudom. Csak Alvaronak segítettem. Katarban, kórházban, Madridban.

- Tudom. A bátyád mesélt róla.

- Csak nem Madridban jártál?-húztam fel a szemöldökömet.

- De. Madridban voltam. Segioval és Ro…

- Rosieval találkoztál. Most miről akarsz beszélgetni Fer? Te sosem vagy olyan aki szimplán az időjárásról akar beszélgetni.

Fernando látványosan felnézett az égre és egy hatalmas sóhaj után fordult felém és jelent meg az arcán egy mosoly.

-Szerintem ma még esni fog.

- Ez…-próbáltam a fejéhez vágni valami sértőt, de egyszerűen nem ment.- Miről akarsz beszélni Nando? Most őszintén…

- Szerintem ne haragudj tovább Rosiera.

- Figyelj én nem akarok Rosieról beszélni. Egyszerűen hagyjatok ezzel a dologgal… Ő döntött és biztos boldog. Legyenek boldogok és ennyi. Mindenki túl lép valahogy a dolgon.

- Naty tudod, hogy Rosiet bántja a dolog?

- Mikor bántotta? Amikor Iker elcsábította… Vagy amikor hazudott a szemembe… Vagy amikor kiderült a kórházban, hogy állapotos voltam?

Nem szólalt meg csak kínosan toporgott egy helyben. Ezt nem akartam a fejéhez vágni egyszerűen csak kibukott belőlem. Nagyon is jól tudom, hogy ez a sértődöttség amin meg kell tanulnom túl lépnem.

-Szeretek veled beszélgetni Fernando, de azt nem akarom csak azért állj velem szóba, hogy kampányolj a barátodért. Az ő dolguk… Azt csinál Rosie és Casillas amit akar.

- Te se vagy szent Natalien… Gondolom ti se csak sakkoztok Ramos-szal.

- Tudom. De nem is titkolom, hogy együtt vagyunk Sergioval. Hazudott. Tudom, hogy hazudott hiszen elmondta.-fontam át a mellkasom körül a kezemet.- És azzal is tisztában vagyok lesz ami lesz… Csak annyit kérek ne akarj békítő lenni. Ez már el van fuserálva és kész.