17. fejezet

A rádió halkan szól miközben magam elé bámulok a piros lámpánál ácsorogva. Fáradtnak érzem magam, miközben tudom tartanom kell még magam… Alvarora hosszú rehabilitáció vár vagy legalább is motorosokhoz képest hosszú felépülése lesz… Fogalmam sincs, hogyan fogja viselni. Hiszen most kezdődött a szezon.  De megfogadtam mindenben segíteni fogok neki… Pontosan ugyan ezt tette velem ő is a télen a balesetem után. Emellett általában mindig mellettem áll. Felnyögtem és elindultam, hiszen már másodjára dudáltak rám. Haza kell mennem… Van egy kis időm és meg kell próbálnom pihenni, mert az elmúlt pár nap rohadt hosszú volt…

…Éppen kimásztam a zuhany alól és magamra csavartam a sötétkék törölközőt. Bele pillantottam a tükörbe és egy pillanatra elszörnyülködtem. Hatalmas karikák virítanak a szemem alatt… Ezen nem is csodálkozok, hiszen három-négy napja alig aludtam… Egyik pillanatban még Sepangban voltam… Majd kaptam az üzenetet és mentem is Dohába Alvarohoz. Pedig eddig nem éreztem magam fáradtnak vagy legalább is nem akartam tudomást venni róla. Megcsóváltam csak a fejemet, amikor valaki nemes egyszerűséggel rátenyerelt a csengőre. Nem akartam senkivel se beszélni. Nem akartam társaságot így döntöttem arra, hogy akárki az elküldöm a fenébe. Végig trappoltam a nappalin és kitártam a bejárati ajtót.

-Nem szeretnék senkivel se beszélni.-fakadtam ki, de hirtelen elakadt minden szavam.

- Azért reméltem, hogy velem igen.-közölte azonnal a vendégem szinte reflexből.

- Sese?-csodálkoztam el és abban a szent pillanatban elvörösödtem. Olyan érzés kerített hatalmába, mint ha először látna így… Ennyire alul öltözötten. Pedig ezen már túl vagyunk. Őszintén nem is egyszer.

- Ezek szerint nem felejtettél el. Beengedsz?-húzta fel a szemöldökét.- Vagy a szomszédoknak műsort akarsz szolgáltatni?-összenéztünk egy pillanatra és egy sóhaj után engedtem utat neki. Sergio nemes egyszerűséggel került ki és sétált el mellettem. Ismeri már a járást a lakásban. A bőrdzsekijéből kibújt és a fotelbe dobta, majd levágta magát a kanapéra nappali közepén. Örülhetek, hogy a bátyám nincs itthon. Kínos lesz ez a beszélgetés így is, nem kellene még ő is ide.

- Hogy kerülsz ide?-csodálkoztam el és lassan közelebb sétáltam hozzá..- Honnan tudtad, hogy haza jöttem?

- A Suzuki bejelentette, hogy Alvarot haza hozták Madridba… Így gondoltam, hogy te is vele jöttél, hiszen tudom ott voltál vele Katarban.

- Igen… Combcsonttörést szedett össze a szabadedzésen.

- Láttam.-biccentett. Kényelmetlenül húztam össze magamon a törölközőt. Összeszólalkoztunk mielőtt elutaztam… Igazából én kiabáltam vele és még fel is pofoztam… Mert megtudtam, hogy tudott mindent. Hogy Iker és Rosie…

- Natalien…-mondta ki a nevemet csendesen.

- Meg akarod magyarázni?-kérdeztem rá. Mellkasom előtt összefontam a karomat és az se zavart, hogy fázok.

- Ha végre hagynád.-forgatta a szemeit úgy ahogy szokta.

- Hallgatlak. - egyeztem bele végül. Haragudtam akkor rá... Alvarora és a bátyámra is... Hazudtak... De ugyan annyira voltam hibás mint ők... Naiv picsaként gondoltam, hogy az életem tökéletes. Azonban rájöttem már, hogy nem tudok haragudni rá. Most már nem. Csak álltam a kanapé mellett már szinte dideregve. De dacoltam… Dacolni akartam. Nem akartam, hogy gyengeségemet lássa. Pedig tudom túlságosan kiismert már. Az idő alatt amíg felálltam a padlóról ő megismert… Teljes mértékben megismert és olyan vagyok számára mint egy nyitott könyv.

- Sajnálom, hogy hazudtam… Nagyon sajnálom.

- Ezt már mondtad.-nyögtem fel, hiszen tényleg nem mondott jelenleg újat.

- Igen tudtam arról, hogy Iker mit tett… Meg igen… Mondtam amit mondtam neki… De akartalak…

- Tessék?-csodálkoztam el és kicsikét kíváncsian kezdtem el ficeregni.

- Vonzottál… Már hónapokkal ezelőtt. A kisugárzásod… A stílusod… -kezdte el sorolni a jelzőket. – A kedvességed…

- Inkább állj le jó? Ágyba csábítottál már nem egyszer. Nem kell bókolnod.

- Ez az igazság Natalien.-pattant fel a kanapéról. Ahogy tett felém egy lépést próbáltam hátrálni, de nem tudtam. A lábaim nem engedelmeskedett az akaratomnak. Csak szomorúan pislogtam rá, miközben a sevillai tekintetéből csak úgy sütött az elszántság. Óvatosan cirógatta végig a karomat, ami miatt libabőrös lettem… És hiába akartam volna ezt letagadni nem tudtam. Halvány mosoly futott át az arcán de nem szólalt meg. Azt hiszem arra vár, hogy kibukjak… Hogy kiabáljak… Tomboljak…

- Tudom, hogy haragszol rám.-bukott ki belőle miután nem tudtam semmit se mondani neki.

- Haragszom…-jelentettem ki rekedtes hangon.- Vagy is haragudtam rád.

- És már nem?-döntötte oldalra a fejét és láttam rajta mennyire kíváncsi.

- Ha haragudnék akkor nem lennél itt.-vallottam be őszintén.-Már Malajziába menet a repülőn rájöttem, hogy egy picsa voltam… Egy idióta picsa.-hangsúlyoztam ki a legfontosabb szavakat, hiszen tényleg rájöttem túlságosan hirtelen cselekedtem. Ramos arcára egy mosoly költözött, de amint rá pillantottam próbált ismét komoly lenni.- Csak egyszerűbb volt. Egyszerűbb volt haragudni rád… Vagy is rád is.

- Ahogy mondtam sajnálom Natalien. De…

- De?-kérdeztem vissza.

- Most őszinte voltam veled. Amit akkor mondtam neked a ház előtt minden igaz volt.

- Arra a részre gondolsz, hogy vonzottalak valami miatt?-kérdeztem rá, miközben az ujjai az enyémen kalandoztak. Kicsikét hihetetlen, hogy nem akar hirtelen leteperni. Ki vár… Mint ha hagyná, hogy én tegyem meg az első lépést.

- Igen… Igen, arra. -mosolyodott el.-Őszinte voltam.- szeretem ezt a mosolyát. Közelebb hajoltam hozzá és arcon pusziltam lágyan.

- Bocsánatot szeretnék kérni Sergio… Tényleg bocsánatot szeretnék kérni… Hülye voltam.-vallottam be, miközben a mellkasára csúsztattam a kezem.- Sokat köszönhetek neked. Támogattál abban az időszakban, amikor nem gondoltam, hogy talpra tudok állni.-morfondíroztam el hangosan. Lefogta az ujjaimat hiszen túlságosan elméláztam és ezzel sikerült visszatérítenie a valóságba.

 - Nem a köszönetért vagyok itt Natalien.-csóválta meg a fejét komolyan. Hirtelen cselekedtem és csókoltam meg. Veszekedtünk... Haragudtam rá és mondtam csúnya dolgokat... De a viselkedésem ellenére is visszajött... Hiszen itt van velem... Bocsánatot kért... Percek múlva szakadtam el tőle, és csak elmosolyodtam miközben a hajamba túrt lágyan. Megkönnyebbültem. Az a kellemes megnyugtató érzés a lelkembe költözött. Mellettem van…

- Itt maradsz velem?-tettem fel csendesen a kérdést és csak bízni tudtam a válaszban.

- Nem állt szándékomba elmenni.-rázta meg a fejét és elvigyorodtam. Pontosan erre a válaszra vártam…

...Elmosolyodtam miközben megérintettem a focista borostás bőrét. Rám pillantott és fél oldalas vigyor jelent meg az arcán. Bele csókolt a tenyerembe.

-Fáradt vagy?

- Kicsikét?-kérdeztem vissza csendesen.

- Jobb ha pihensz.-állapította meg és fentebb húzta rajtam a takarót.

- Napok óta a kórházban aludtam egy kényelmetlen fotelben.-nem panaszkodni akartam. Csak kibukott belőlem, hogy milyen is volt az elmúlt pár napom. Sergio kicsikét kényelmesebben helyezkedett el mellettem és így a vállához bújtam és hagytam, hogy a hajamat piszkálja.

- De a barátod miatt tetted.-nyomott egy puszit a homlokomra.

16. fejezet

Vasárnap reggel van és szinte 100%-ra biztos, hogy holnap délelőtt orvosi kísérettel de haza megyünk végre Madridba. Alvaro szüleivel folyamatosan tartom a kapcsolatot és szerencsére tiszteletbe tartották a fiúk kérését és nem utaztak ide. Hiszen Bati folyamatosan azt hajtogatja, hogy ezt a fél napot már kibírjuk ebben a rideg kórházban. Éppen a reggelijét kapja Alvaro miközben én az ablak mellett ácsorgok és figyelem, ahogy a barátom először udvariasan bólint majd azután kezd el hisztizni miután kettesben maradtunk.

-Utálom a kórházi kaját.-puffogott. Mivel jobban van és egyre jobb az étvágya is… Emiatt hisztis és válogatós.

- Nem tudok jobbal szolgálni.-tártam szét a karjaimat.- Ha ezt a két napod kibírtad akkor ezt a kicsit is kibírod.

- De ez valami tra-gi-kus.-tagolta el a szót, hogy jobban megértsem miközben félre tolta a mozgathatós kis asztalt.

- Esküszöm Alvaro, ha haza megyünk kapsz tőlem egy nagy tábla csokit.

- Csak nem az idegeidre megyek Naty?-dőlt hátra kényelmesen az ágyban és sunyin vigyorgott.

- Csak egy kicsit.-mutattam a mértéket.-Nagyon kicsit.

Lehuppantam a fotelba miközben megszólalt a mobilom. Ramos neve szerepelt a kijelzőn, de nemes egyszerűséggel kinyomtam. Hiába bizonytalanodtam el… Most még nem akarok vele beszélni. Össze kell szednem magam még.

-Nyugodtan felvehetted volna Naty.

- Nem lényeges Alvaro. Kérlek edd meg a reggelit.-tereltem a témát. Vagy legalább is akartam.

- Nem zavar ha Ramos az.

- Muszáj erről beszélnünk?-tettem fel ártatlanul a kérdést, hiszen nem voltam benne biztos jó ötlet beszélni bármiről. Hiszen Alvaronak nem igazán beszéltem arról, hogy mi történt a telefonhívása után otthon.

- A barátod vagyok. Nekem elmondhatod.

- Nem akarok a szexuális életemről beszélni.-bukott ki belőlem meggondolatlanul, mire Alvaro kacagni kezdett.

- Nem is arra voltam kíváncsi… De ha már így bele kezdtél…

- Alvaro…-vinnyogtam a nevét.

- Mi az? Ennyire rossz?

- Fogd be!-kaptam fel a lábamnál heverő párnát és hozzá vágtam, hiszen rájöttem túlságosan is élvezi azt, hogy zavarba hozott.

- Ne bántalmazd a beteget.-kacagott.

- Azt észre vennéd, hogy ha én bántalmaználak.

- Jól van. Abba hagyom.-sóhajtott fel és visszadobta a párnát nekem.

- Helyes.-biccentettem.- Arra gondoltam, hogy ha nem akad segítséged és nem szeretnéd azt, hogy anyukád költözzön hozzád…

- Azt akarom, hogy te költözz hozzám.-vágta rá azonnal.

- De ugye tudod, hogy nem muszáj… Ha Noelia…

- Nincs Noelia Naty.-rázta meg a fejét.- Pár hete nincs.

- Tessék?-lepődtem meg.

- Tudod rájöttem igaz a mondás. A káposzta se jó felmelegítve.

- Szakítottatok?-kérdeztem rá mire ő csak bólintott.-Sajnálom.

- Megesik… én sajnálom, hogy hülyén viselkedtem.

- Megesik.-ismételtem a szavait, hiszen a maga valójában megértettem miért viselkedett így. Jó az annyira nem esett jól amikor elküldött, de lehet hasonlóan cselekedtem volna én is. Pár percig egyikünk se szólalt meg.  Túlságosan elkalandoztak a gondolataim.

- Körülbelül mennyi időt kell még kórházba töltenem otthon?-szólalt meg Alvaro amivel kizökkentett a merengésemből.

- Az orvos szerint egy hetet.

- Muszáj?

- Igen muszáj.-bólintottam.- Ezek után kezdheted meg az edzést, a tornát minden ami szükséges ahhoz, hogy visszatérj

- Minél hamarabb motorra akarok ülni.-jelentette ki és szemeimet forgattam csak látványosan, mint aki nem is vesz tudomást róla.

- Ezen meg se lepődök.

- De én minél hamarabb motorra akarok ülni.-ismételte magát és ahogy ránéztem elmosolyodtam.

- Ugye tudod, hogy nem engem kell levenned a lábamról és hanyagold az ártatlan kiskutya tekintetedet?-döntöttem oldalra a fejemet és mosolyogtam.- Az a lényeg, hogy minél hamarabb meggyógyulj!

- Mikor utazol Sebastian után?-kaptam hirtelen egy kérdést.-Hiszen mindjárt kezdődik az idény.

- Ne kezd el Alvaro.-sóhajtottam fel.- Megbeszéltük már.

- Az túlzás, hogy megbeszéltük… Inkább te kijelentetted.-puffogott látványosan. Jobbnak láttam ha ebben a pillanatban inkább eleresztem a fülem mellett minden megjegyzését. A két kezét átfonta a mellkasa körül és az egészséges lábával ütemesen dobolni kezdett.- Ki fognak rúgni…

- Ki rúgna ki?-horkantottam fel.

- RedBull Racing… Sebastian.

- Christian tud róla, hogy mi történt veled. Szerinted Sebastian ezek után szó nélkül eltűrné, hogy magadra hagyjalak? Kétlem… És tőle kaptam a jegyeket azért is, hogy idejöjjek.-húztam meg a vállam.- Amúgy meg a szerződésemben benne van, hogy ha veled baj történik nem kell elutaznom a futam helyszínére.

- Erről én miért nem tudok?

- Mert nem kérdezted.-feleltem teljesen őszintén…

…Csendesen ücsörgök a fotelben miközben a közvetítést figyeljük mind a ketten. Alvaronak valamennyivel jobb a hangulata pedig tisztában vagyok vele, hogy szíve szerint ő is ott lenne… A legkisebb kategória versenyének éppen vége lett és a mobilomat nyomkodtam.

-Miért nem beszélsz vele?-tette fel csendesen a kérdést.

- Tessék?-lepődtem meg.

- Egy napja csak szugerálod a mobilodat. Beszélj vele Naty.-mosolygott rám bátorítólag.

- Nem tudom mit mondhatnék.-vallottam be csendesen.

- Egyszerű minden Naty.

- Utolsó találkozásunkkor felpofoztam. Hülye voltam…

- Nem… Csak ideges ha jól ismerlek.-vonta meg a vállát. Hümmögtem csak és a telefonnal játszottam.- Naty…-ejtette ki a nevemet csendesen.

- Igen?

- Gondolkozz! Ennyit kérek.  Beszélhetek Ramos ellen… De tepert érted az elmúlt hónapokban.

- Hazudott…

- Hazudtam én is.-vonta meg a vállát.- Még is itt vagy.

- Te a barátom vagy. Évek óta, jóban rosszban.

- Ő pedig más akar lenni.

- Ő Ramos… Szerintem már talált valami mást.

- Nem minden pasi gondolkozik a farkával. Ha talált volna valakit akkor nem kapod az ajándékot.

- Honnan…?

- Csak tudom. Gondolkozz Naty… És rájössz mi a jó.

15. fejezet

Fogalmam sincs hogyan keveredtem Katarba. Annyira hirtelen és gyorsan történtek az események, hogy esélyem sem volt fel fogni. De itt vagyok és fogalmam sincs, hogy fogom Sebastiannak meghálálni ezt az egészet. Első utam a központi kórházba vezetett, hiszen tudtam Alvarot csak ide hozhatták és szerencsém volt.

-Éjszaka folyamán megműtöttük. Sikeres volt a beavatkozás.-mosolygott rám az orvos. Szerencsére megértő volt és most az egyszer eltekintett attól, hogy csak családtagnak adnak felvilágosítást.- Hosszú felépülés vár a barátjára ugye ezzel tisztában van?

- Doktor úr ugye Ön is tisztában van vele, hogy egy motorversenyzőről beszélgetünk most?-kérdeztem vissza komolyan. Az orvos egy pillanatra ledöbbent és őszintén szerintem nem volt benne biztos, hogy sírjon e vagy nevessen.- Korábban, jóval korábban motorra fog ülni, mint ahogy azt Ön és kollegái tanácsolni fogják.

- Sejtem… De remélem valaki fog azért hatni rá, hogy ne siessen.

- Bemehetek hozzá?

- Bent is maradhat ha gondolja.-mosolygott rám bátorítólag.

- Köszönöm Uram.

***

Lassan nyitottam ki a szemem és tudatosult bennem, hogy tényleg nem egy rossz álom volt az elmúlt időszak. Tompán fáj a lábam és ahogy lenéztem rá láttam a takarón keresztül is, hogy be van kötve. Fene vigye el… Csak is én kezdhetem ennyire szerencsétlenül a szezont. Felsóhajtottam és legnagyobb meglepetésemre ekkor vettem észre, hogy valaki a kezemet fogja.

-Naty…-motyogtam magam elé, hiszen rögtön rájöttem. A barátnőm alszik az ágyamra borulva és a kezemet szorongatja.

- Remélem nem baj, hogy szóltam neki.-suttogta valaki. Az ajtó felé pillantottam és talán nagyobb meglepetésemre Rosie állt ott. Nem viselkedtem vele túlságosan férfiasan az elmúlt időszakban. Sértődöttségből… Daccból… Nem is tudom pontosan megfogalmazni…

- Rosie…-sóhajtottam fel és nem igen tudtam megmozdulni.- Hogy kerülsz ide?

- Csak tudni akartam minden rendben van-e…-szólalt meg csendesen a finn nő. Olyan halkan beszélt amennyire csak tudott, hiszen nem akarta felébreszteni Natelient. Ebben szinte biztos vagyok.

- Azt hiszem…Azt hiszem jól vagyok.-motyogtam.

- Fáj?

- Majd fog.-sóhajtottam fel. Ezzel tökéletesen tisztában voltam. Amint elmúlik az altató és a fájdalomcsillapító hatása igen csak érezni fogom a lábamat.

- Ne hősködj Alvaro. Nem éri meg.-rázta meg a fejét Rosie.

- Köszönöm Rosie.-szólaltam meg pár pillanat után. Kínos volt a csend és tisztában voltam vele, hogy nekem kell először mondanom valamit.

- Nem kell.-rázta meg a fejét.- Nem azért tettem.

- De…

- Nehéz időszak vár rád… és ilyenkor legjobb ha a barátok támogatnak. Megyek is…-sóhajtott fel.

- Köszönöm… Köszönöm azért.

Kettesben maradtam az alvó lánnyal és nem bántam. Figyeltem ahogy alszik… Megsimogattam a haját és most az egyszer örültem, hogy Rosie segített nekem valamiben. Igaza van… Nem lesz egyszerű menet ami vár rám most. Naty lassan mocorogni kezdett és ahogy kinyitotta a szemét elmosolyodtam.

-Szia.-köszöntem neki.

- Bati… Én…-habogta és a szemeit törölgetve.- Sajnálom. Elaludtam.

- Semmi baj.-simogattam meg az arcát.

- Sebastian szólt, hogy mi történt és idejöttem.-persze… Meg se lepődök, hogy nem a finn lány nevét mondta.- Az orvos pedig nagyon rendes volt és beengedett. Hogy vagy?-húzta ki magát.

- Fáradtan… És még nem fáj a lábam.

- Még…-emelte ki a mondandóm lényegét.- Amint kitisztulsz az altatótól mindent fogsz érezni.

- Tudom.-bólintottam.- Naty…

- Igen?-kérdezett vissza csendesen.

- Köszönöm… Köszönöm, hogy itt vagy.

- Ezt nem kell.-rázta meg a fejét csendesen.

- Utálhatsz. Jogod van utálni és még is itt vagy…

- A barátom vagy kicseszett nagy bajban. Itt kell lennem.-mosolyodott el és megszorította a kezemet.

***

Tisztában vagyok vele Alvaro számára ez a kezdés olyan, mint ha egy rémálomba cseppent volna. Nem ez a legjobb szezon kezdés. Hosszú és fájdalmas felépülés vár rá, és tudom mellette kell állnom. Mellette is fogok addig amíg el nem lök magától. Hatalmas sóhaj után kuporodtam össze a kényelmetlen fotelban és figyeltem ahogy alszik. Rengeteg fájdalom csillapítót kapott az elmúlt időszakban és tudom szükséges most ez. Bele bújtam a kabátomba. Nincs rossz idő, de a fáradtság… az idő átállás és ez a pár fokos hőmérséklet különbség kikészít. De ebben a helyzetben nem fogok panaszkodni. Nekem nincs jogom rá. Halkan kopogtak az ajtón és meglepetésemre egy nővér lépett be a kórterembe.

-Alszik. Nem rég aludt el.-vágtam rá azonnal, hiszen nem akartam, hogy Alvarot zaklassák.

- Önhöz jöttem Hölgyem. Ezt a csomagot Önnek hagyta itt az egyik csapat tagja. –nyújtott felém egy kis csomagot.

-Nekem hagyták itt?-csodálkoztam el.

- Igen.-mosolygott rám és nemes egyszerűséggel magamra hagyott. Értetlenül és csodálkozva pillogtam a csukott ajtóra. Mi a fene történik most körülöttem? Nem értem… Lassan bontogatni kezdtem a csomagot. Először egy ékszeres dobozt ismertem fel amit kinyitottam… Egy szolid, de még is gyönyörű karkötőt pillantottam meg. Majd a fehér boríték…

„Boldog Születésnapot kívánok! Sajnálom… Ramos”

Becsuktam a számat egy pillanatra és megráztam a fejem. Nem tudom melyik dolog ért nagyobb sokként… Honnan tudja Ramos azt, hogy itt vagyok Katarba… De mi a fenének emlegeti a születésnapomat? A kabátom zsebéből előhalásztam a mobilomat és ránéztem a kijelzőre…

-Basszus…-bukott ki belőlem. Igen… Ennyire hülye vagyok… Elfelejtettem, hogy ma van a születésnapom.

- Szia!-motyogta Bati álmosan.- Boldog Születésnapot kívánok!

- Te emlékszel rá?-kérdeztem rá.

- Miért ne emlékeznél?-próbált fentebb kúszni az ágyban. Felálltam és a dobozkát a kabátomba dugtam, hogy segíthessek a barátomnak. Leültem az ágya szélére és megfogtam a kezét.

- Mert én elfelejtettem.-vallottam be és felnevetett vidáman.

- Nem is te lennél.-kuncogott még mindig és megsimogatta az arcomat. Csak mosolyogva döntöttem az arcomat a tenyerébe és egy pillanatra elszorult a torkom. Sírni tudtam volna.- El fog múlni ez az érzés Naty.

- Ne légy agytúrkász.-csóváltam meg a fejem.

- Akkor boldog születésnapot még egyszer.

- És a tortám hol marad?-kontráztam vissza.

- Bocsi, de ágyhoz vagyok kötve.-tette az ártatlant.

- Majd otthon. Hamarosan.

- Ezt úgy mondtad, mint ha tudnál valamit.-lepődött meg.

- Amíg aludtál beszéltem az orvosoddal. Nagy valószínűséggel, hogy ha minden eredményed tökéletes marad hétfőn átszállítanak Madridban. Pár napot ott is kórházban kell maradnod, de otthon már minden könnyebb nem?

- Ugye most nem szívatsz?

- Miért szívatnálak?-nevettem fel.

- Csak…-kezdett bele lelkesen, de elakadt a szava.- Csak úgy.

- Nyugi nem szívatlak. De szerintem az lenne a legjobb ha összeszedném a cuccaidat a motorhomeból.

- Elfelejtettem…-sóhajtott fel.

- Nem felejtetted el csak egy napja ágyhoz vagy kötve.-simogattam meg az arcát.- Pihenj és megoldok mindent…

…Összeszedtem Alvaro cuccait a sporttáskájába és indultam el a parkoló felé. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy mit írhatnék Ramosnak… Hiszen a veszekedés ellenére gondolt rám… Bár inkább nem akarom tudni hogyan is jött rá, hogy itt vagyok Katarban. Telefonomat szorongattam amikor hirtelen neki ütköztem valakinek.

-Elnézést.-motyogtam.

- Semmi baj.-ismertem fel a hang tulajdonosát. Felnéztem és a lesápadt Rosiet pillantottam meg. Nemes egyszerűséggel kerültem ki.- Naty… Beszéljünk.

Ahogy utánam szólt ledermedtem. Pontosan ezt nem akartam. Nem akartam beszélni vele. Igazából látni se nagyon akartam. El akartam engedni és túl akartam lépni az elmúlt hetek, hónapok eseményein.

-Kérlek… Beszéljünk.-hallottam meg ismét a meggyötört hangját.

- Miről? Miről akarsz Rosie?-fordultam lassan felé.

- Mindenről.

- És mi van ha én nem akarok?-kontráztam vissza.- Láttam a képeket… Tudok majdnem mindent és nekem pont elég ez.

- De…-kezdett bele valami monológba, de elakadt a szava.

- Tudod mit Rosie… Nem érdekel.

- De… Naty…

- Mit akarsz megmagyarázni? Iker szeretője voltál… vagy is most is még. Emellett még hazudtál is. Végig hazudtál nekem.

- Nem tudtam, hogyan mondhattam volna el…-motyogta.

- Mondjuk az elején? De tudod mit Rosie… Nem érdekel. Azt csináltok amit akartok!