4.fejezet

Január közepe van és végre minden vágyam teljesül, amire mostanában legjobban vágytam. Alvaro végre beadta a derekát és bele ment, hogy végre motorozhassak. Mondjuk tisztában van vele, hogy mennyit készültem. Betartottam mindent, amit kért. Naponta edzettem… Erősödtem és majd kicsattanok jelenleg. Régen éreztem magam ennyire erősnek és szükségem van arra, hogy pályára lépjek és átadjam magam annak az élvezetnek, ami egész életemben éltetett… A motorozás… Az adrenalin… Javier készítette elő gépeket számunkra, miközben mi még készülődtünk. Alvaro a szokottnál is jobban elhúzza a készülődést. Tudom töri jelenleg is valamin a fejét.

-Ugye tudod, hogy nem szükséges még…-bizonygatta Bati komolyan. Fogalmam sincs mióta gyűjti a bátorságot arra, hogy felhozza ezt a témát.

- Alvaro én innen haza nem megyek addig, amíg nem motorozok.-jelentettem ki vigyorogva, miközben felhúztam a derekaimig az overálomat és az aláöltöző felsőmnek kerestem az elejét.

- Jól van… Tudod, hogy féltelek csak.

- Tudom.-hajoltam közelebb hozzá és puszit nyomtam az arcára. Csak mosolygott rám és felvette a felsőjét ő is. Hét ágra süt a nap és imádom, hogy itt vagyunk. Hatalmasat sóhajtottam és Alvaro csak somolyogva pislogott rám.- Most mi az?

- Semmi… Csak jó látni, hogy boldog vagy.

- Motorozhatok végre. Szerinted nem vagyok boldog?

- Gondolom az is sokat segít, hogy van valakid…-felelte nemes egyszerűséggel és be kell vallanom egy pillanatra még meg is lepődtem, hogy tudja. Nem mondtam el neki. Nem mondtam el senkinek se, hogy mi folyik jelenleg az életemben. Nem akartam, hogy bárki ítélkezzen felettem.

- Alvaro Ramos az.-bukott ki belőlem teljesen őszintén. Nem láttam semmi fél meglepettséget rajta.

- Tudom. Nem vagyok annyira hülye.-forgatta a szemeit és lehuppant a műanyagszékre, hogy becsatolja a csizmáját.

- Honnan tudod?

- Láttalak benneteket amikor haza hozott egyik este, és mivel elég alaposan a szádba matatott…-vonta meg a vállát.- Kapcsolatba vagytok?

- Nem… Dehogy. Csak…-kerestem a megfelelő szavakat, hogyan is fogalmazhatnám meg azt ami köztünk van. Hiszen magam se tudom biztosan mi is van köztünk. Néha találkozzunk, együtt vagyunk… Így is- úgy is. Mióta visszajöttem Ausztriából és megjelentem nála… Nem tudom mi is van köztünk… Nem tudom és nem is akarom megfejteni. Egyszerűen csak élvezni akarom és élvezem az életemet. Más nem Ramos segít nekem.

- Naty… Naty nem kell magyarázkodnod. Éld az életed.-szorította meg a kezemet bátorítólag.

- Bati…-sóhajtottam fel és próbáltam kinyögni valami értelmeset. De be kell vallanom minden eszembe jutott csak normális magyarázat nem.

- Csak így tudsz új életet kezdeni.-vonta meg a vállát.- És talán még nem is akkora mellé fogás Ramos.

- Talán?-kérdeztem vissza majdnem felnevetve.

- Focista… Realos… Tehát sokat nem várok tőle.

- Alvaro.-horkantottam fel szemeimet forgatva.- Tudom, hogy te az Atleticonak szurkolsz.

- Az is közre játszik.

Órákat… Tényleg órákat töltöttünk azzal, hogy egymást gyepáltuk a pályán. Mind a kettőnknek szüksége volt erre. Hamar rájöttünk. Amellett, hogy végre kiszakadtam a hétköznapjaimból, Alvaronak tökéletes gyakorlásnak bizonyul így a tesztek előtt. Csak egy frissítő erejéig ültünk le a műanyagszékekre. Bati átnyújtott nekem egy üveg vizet.

-Apukád merre van?-tekertem le a kupakot és körbe pillantottam.

- Ott a kapunál beszélget. Nézd!-mutatta az irányt. Kíváncsian fészkelődtem és pillantottam meg az idősebbik Bautistát, aki egy ismeretlen személlyel beszélgetett.

- Ismered a pasit?-kérdeztem rá, de Bati csak vállat vont először.-Olyan mint ha Javier szervezkedne.

- Szokása ezt te is tudod.

- Dettó mint te.-motyogtam az üvegbe.

- Ugye tudod, hogy ezt hallottam?-kontrázott vissza, mire én csak somolyogva vállat vontam…
…Alvaro nélkül értem haza, hiszen ő még haza vitte az apukáját. Emellett biztos vagyok benne, hogy az anyukája vacsorára is otthon fogja tartani. Mosollyal az arcomon szálltam ki a Mercedesből és indultam el a kapu felé, amikor leparkolt a járda mellett egy fekete Audi. Kíváncsian lassítottam a lépteimen és még nagyobb mosoly költözött az arcomra amikor megpillantottam Ramost.

- Ugye tudod egész nap kerestelek.

- Neked is szia Ramos.-forgattam a szemeimet látványosan és szórakozva rajta. Sejtettem, hogy már keresett, de talán direkt… Na jó nem direkt. Szándékosan hagytam itthon a mobilomat és akartam, hogy aggódjon. Minden nő élvezi, hogy ha egy pasi lohol utána vagy éppen aggódik. Ramoson pedig azt veszem észre, hogy aggódik.

- De…-kezdett volna bele a monológjába, de addigra már az ajtóban álltam.

- Bejössz vagy a szomszédoknak akarsz műsort szolgáltatni?-kérdeztem rá oldalra biccentett fejjel. Kicsit idegesen nézett körbe és láttam rajta, hogy hezitál.- Szembe szomszéd Maria néni elég pletykás… és ha arra vagy kíváncsi Alvaro nincs itthon.

- Tényleg nincs?

- Igen. Tényleg.-nevettem fel és kinyújtottam felé a kezemet.- Bejössz?

- Igen.-vágta rá kicsikét durcásan és követett. Ahogy becsuktam a számunkra biztonságot jelentő ajtót és felé fordultam megcsókolt. Rövid, de annál hevesebb csók volt.- Azt hittem le fogsz tolni azért mert nem vettem fel a telefont.-vigyorogtam ahogy a homlokát az enyémnek támasztotta.

- Erőteljesen ez volt a tervem.

- Akkor?-mosolyogtam még mindig.

- Hogy is van az a szöveg a mosollyal kapcsolatban?-nyelvet öltöttem rá és megcsókoltam. Szórakozottan piszkálta meg a hajamat, de meglepődtem ahogy elszakadt tőlem. Kínosan az ajkaimat kezdtem el rágcsálni.

- Mi a baj?

- Naty te hol a fenébe jártál? Sár van a hajadban.

- Huppsz…-tettem két lépést hátra mint ha fertőző beteg lennék.- Ma motorozni voltunk Alvaroval… és ott sikerült. Tudom ez elég… elég illúzióromboló nem?

- Mi?-rázta meg a fejét meglepődve.

- Mit nem értesz?-nevettem fel kínomban.-Motorozni voltunk Batival.

- Inkább úgy nézel ki, mint aki megfetrengett a sárban. Mi az? Dagonyáztatok mint egy malac?

- Köcsög vagy Ramos.-vágtam oldalba hirtelen és kacagni kezdett rajtam.- Amúgy csodát vártál? Szeptember óta nem motoroztam.

- És most jó volt?

- Kurva jó volt.-vágtam rá őszintén…

***

Elküldtem Naty-t zuhanyozni. Majd nem egy fél óra elteltével jelent meg a nappaliban újra.

-Jelentem mindenem szutyok mentes.-vonta meg a vállát és lehuppant mellém a kanapéra.

- Biztos?-karoltam át és a mellkasomhoz húzódott.

- Ezer… Ezer százalékra biztos.

- Nincs kedved vacsizni?

- De… Csak adj pár percet, hogy összeszedjem magam.-sóhajtott fel, miközben a felsőmet birizgálta. Óvatosan cirógattam a haját és nyomtam egy puszit a homlokára. Kellemes érzés. Kellemes ahogy a közelembe van és ölelhetem. Ugyan úgy össze vagyok zavarodva, mint ő. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak én érzem így magam.

- Naty mi lenne ha együtt mennénk Arbe születésnapjára?

- Hmm?-dünnyögte és fészkelődött egy kicsikét rajtam.

- Együtt mehetnénk Alvaro születésnapjára.

- De nem vagyok a barátnőd. Olyan lenne, mint ha együtt járnánk.-sejtettem, hogy itt fogunk kilyukadni, hiszen napok óta ez jár a fejemben nekem is. Mi is van köztünk? Barátok vagyunk… Vagy barátok vagyunk akik néha szexelnek? Talán ez a leghelyesebb kifejezés.

- De a barátomnak barátom vagy… Arbe is kedvel.

- Átgondolhatom?

- Persze.-adtam egy puszit a homlokára.- De úgy is igent mondasz.

- És mi van ha nemet mondok?

- Valahogy úgy is meggyőznélek.

- Az ágyban?-kérdezett vissza.

- Talán.-nevettem fel.

- Azért nem adnám be olyan egyszerűen a derekam.-dünnyögte és közelebb húzódott hozzám. Percek teltek el néma csendben. Simogattam Naty hátát és már csak azt vettem észre, hogy egyenletesen szuszog és elaludt. Elmosolyodtam és nyomtam egy puszit a homlokára. Arra döntöttem, hogy nem mozdulok. Ha neki így kényelmes legyen így.  Tudom az egész napos motorozás fárasztotta ki, de nem zavar. Addig is itt van velem. Nekem pedig egy fajta biztonságot ad, hogy vele lehetek… Talán egy óra is eltelt amikor hangokra lettem figyelmes. Bautista jelent meg a nappaliba. Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban. Ő vagy én… Tudom nem éppen a legjobb első találkozás, hogy a házában a barátnőjével a karjaimban tartózkodni… és ha igaz is amit Casillas az elmúlt hetekben hajtogatott…Ha Bautista tényleg szerelmes Natyba akkor főleg…

-Szia…-szólaltam meg jobb híján halkan, hogy ne ébresszem fel Naty-t.- Bocsánat nem így akartam. El akartam vinni vacsorázni…

A motoros homloka először ráncokba szaladt, majd kisétált a nappaliból. Nem értettem miért tette ezt, de végül egy pléddel tért vissza és gondosan a nőre terítette.

-Tudtam, hogy elfáradt. Egész nap kint voltunk a pályán.-húzta meg a vállát és helyett foglalt a szomszédos kanapén.- Nem kellett volna még bele mennem, hogy motorozzon.

- De… Kellett.-bukott ki belőlem az első gondolatom. Bautista szemei kikerekedtek egy pillanat alatt.- Kezd visszatérni a normális élethez.

- És te is része lennél az új normális életének?

- Nem tudom.-vontam meg a vállam lazán. Hiszen ez igaz is. Nem tudom mit akarok. Mi fog ebből kisülni? Akarom-e egyáltalán… Akarja-e ő egyáltalán.

- Ha ugyan azt műveled, mint Casillas jobb ha most lelépsz.-szólalt meg komolyan. Egy pillanatra meglepődtem, hiszen erre nem számítottam. Motoros kíméletlenül  tiport belém.

- Nem vagyok olyan, mint Casillas.

- Focista vagy… Döglenek utánad a nők. Miért ne lennél pontosan ugyan olyan mint Casillas?

- Alvaro miért gondolod, hogy olyan vagyok? Segítettem Natynak a nehéz időszakban.-simítottam végig a lány haján.

- De gondolom tisztában vagy mindennel a kezdetektől fogva…

- Ahogy te is.-vágtam rá és egy pillanat alatt torkán akadt a motorosnak minden féle sértés vagy vádaskodás.- Ezek szerint nem tévedtem.

- Nem… De most nem erről van szó. Láttam… Ismerem már Naty-t és tudom, hogy még egy csalódást nem visel el. Túl sok minden érte az elmúlt időszakban. Annyit akarok, hogy ne bántsd! Ha ezt nem tudod betartani jobb ha most lelépsz… és soha többet nem jössz vissza. Könnyebb lesz neked, de Naty-nak is.

- Tudom mi a jó nekem.-vágtam rá kis híján duzzogva és az alvó nőre pillantottam. Talán ő a legjobb nekem. De ebbe nem vagyok biztos egyáltalán, és tudom ő se az.

- És az tudod mi a legfontosabb Natynak?-kérdezett rá és mellkasa előtt összefonta a karjait.

3. fejezet

Bischofshofenben már szép számmal tolonganak a nézők és élvezik a hely szépségét, és a hangulatot. Mosoly megjelent az arcomon, hiszen átragadt rám is ez a bizsergető érzés. Rosie egy forró csokival a kezében lépett közelebb hozzám és nyújtotta felém a poharat.

-Amúgy honnan ismered az osztrák síugrókat?

- Egy ideig Innsbruckba laktam. Meg Thomas Morgenstern-t a RedBull támogatja. Néha találkoztam vele a Hangar7-es eseményeken. Ő hívott meg most is.-húztam meg a vállam és bele kortyoltam a forró italomba.- Vagy bánod, hogy eljöttél?

- Dehogy bánom.-nevetett fel.- Csak fura, hogy egy spanyol élvezi a téli sportokat.

- Amíg nem nekem kell csinálnom nincs baj vele.-feleltem szórakozottan és elértem, hogy a lány csak somolyogva figyeljen.- Mi az?

- Kezdem azt hinni, hogy kilábaltál a gödörből.

- Lassan, de biztosan igen. Nagyjából meggyógyultam. Alvaro megígérte, hogy kivisz motorozni a pályára csak kicsit edzenem kell még. De jó úton haladok. Minden féle képen jó úton haladok.

- Ez a legjobb.-mosolygott rám bátorítólag. Együtt indultunk el szépen lassan azok a fa ház felé, ahol a csapatok készültek. Szerencsére a pass a nyakunkban szabad utat engedett nekünk. Figyeltem a körülöttem lévő embereket és kerestem az osztrák csapatot. Az utolsó fa ház volt az övéké. Éppen az egész csapat röplabdázott bemelegítés gyanánt.

- Itt is vagyunk.-csaptam össze a tenyeremet. Hirtelen repült a labda felénk és nemes egyszerűséggel léptünk félre az útjából.

- Bocsánat! Bocsánat! Bocsánat!-hajtogatta az egyik fiatal ugró Gregor, miközben sunnyogva félre vonult mint ha nem is tett volna semmit.

- Ugye várnak minket?-tette fel a kérdést Rosie csendesen.

- Naty… Szia.-lépett elém Thomas és szorosan megölelt.

- Szia Morgi.-paskoltam meg a hátát.- Elengednél?

- Persze.-nevetett fel és ahogy teljesítette a kérésemet Andreas Kofler és Wolfgang Loitz is megölelt.

- Ezer éve nem láttalak már Natalien.-mosolygott rám Andreas.

- Tudom, de haza költöztem Spanyolországba.

- Ő a barátnőd?

- Igen. Beszeretném mutatni Rosie Parmakoskit.

- Szia.-nyújtott kezet a lány felé.- Örülök, hogy megismerhetlek… De ha jól sejtem nem az osztrák csapatott pártolod.

- Nagyon jól sejted. Honfitársaimhoz húz a szívem.-vonta meg szerényen a vállát Rosie…

…Az események lassan indultak be és nem kellett attól tartanom, hogy Rosie nem találja fel magát és unatkozni fog. Igazából pörög mint egy Duracel nyuszi, de tudom jól érzi magát. Bele kortyoltam a teámba és lehelyeztem magam mellé a bögrét, miközben Thomas is pakolászott mellettem.

-Jól vagy már? Legutóbb amikor találkoztunk novemberben nagyon is rosszul néztél ki.

- Köszi a bókot Morgi.-nevettem fel.- De most már sokkal jobban vagyok. A mankóimat elhagyhattam. Elkezdhettem edzeni és lassan motorra is ülhetek. A többiek kikötötték először edzenem kell és csak utána mehetek ki a pályára.

- És a három ujjad?-mutatott a merevítőben pihenő ujjaimra.

- Már lassan 100%-san helyre jön.-vontam meg a vállam és megmozgattam az ujjaimat.- Csak azóta volt még egy balesetem.

- Hallottam róla. Lenne egy egyszerű kérdésem… Nem tudsz szimplán nyugton maradni?

- Mondja az aki több mint 100 km/h csúszik le egy monstrumról egy pár síléccel a talpán.-kaptam le a fejéről a sapkáját és a sajátomra bigyesztettem. Azonban mire észbe kaptam lerántotta az orromig és kacagva engedett el.

- Ez egy életforma és függőség.-pislogtam rá és valami frappáns választ próbáltam kieszelni.
- Na én is így vonzom a bajt. Függőként.-vigyorogtam, mire megint az orrom alatt járt a sapka.
- Életed? Rendeződik?
- Képzeld igen. Lassan, de biztosan.

- Ez mit jelent?-húzta fel a szemöldökét komolyan.

- Rájöttem tovább kell lépnem… Van más lehetőségem.

- Vannak más férfiak is.-vágta rá vállat vonva.

- Igen.-bólintottam lassan és megfontolva.-Csak ki kell alakulnia mindennek. Nem egyszerű, de jól érzem magam a bőrömben.
- Ennek nagyon örülök. A barátnőd hol van?-nézett körbe, és én is ugyan ezt tettem.
- Gőzöm sincs…

…A fiúk elkezdték a bemelegítő edzést és addig egyedül ücsörögtem a faházak előtt. A telefonomat nyomkodtam és erőteljesen kellett azzal az érzéssel küzdenem, hogy ne hívjam fel Ramost. Nem tudom mi ütött belém, hiszen szilveszter óta nem beszéltünk. Nem tudom, hogy mit gondolok… Vagy egyáltalán ő mit akar. Igaza lehet a bátyának… René megmondta, hogy Sergio csak használja a nőket. Általában.

-Olyan hírem van.-jelent meg mellettem Rosie.

- Mi lenne az?-kérdeztem rá kíváncsian.

- Itt van Heikki.

- Tessék?-kerekedett ki a szemem egy pillanat alatt és azt hittem rosszul hallok. Nem akartam elhinni, hogy ilyen szerencsém lenne. Egyetlen személy akivel nem igazán akartam találkozni a szezon kezdetéig. Mondjuk azok után se.

- Itt van Heikki.-ismételte magát lassan és megfontoltan Rosie.- Tudod… A barátunk Heikki… A paddockból.

- Marha jó.-bukott ki belőlem hirtelen.

- Minden rendben?-kérdezett rá a lány homlokát ráncolva.

- Miért ne lenne?-erőltettem mosolyt az arcomra.-Ugye nem beszéltél vele? Nem tudja, hogy itt vagyok?

- Csak köszönésre volt időnk, mert rohant valami interjúra. Naty minden rendben?

- Persze.

- Halálra rémülök tőled. Sose voltál ennyire…-kereste a megfelelő szavakat a finn lány.

- Nem akarok vele találkozni, mert a ROC után lett volna lehetőségem.-hadartam el. Egyszerűen kibukott belőlem.

- Mire gondolsz? Nem értelek Naty.

- Elhagyta volna Catherinet… Értem… De nem engedtem neki. Nem tehette meg… Újra.

- Oké…oké.-emelte fel védekezően a kezeit.-Inkább nem akarom hallani…

- Inkább elmegyek sétálni.-fakadtam ki és szó nélkül magára hagytam Rosiet. Szinte elrohantam és ahogy megcsapott a fagyos levegő újra tudtam, hogy meg kell próbálnom normálisan lélegeznem… Nem kapkodhatom pánik szerűen a levegőt. Pánik roham vagy hiszti? Nem tudom mi a leghelyesebb kifejezés, de fullasztó egy érzés…Az emberek pörögnek körülöttem. Mindenkinek meg van a feladata és csak arra összpontosítanak. Jobbnak láttam, hogy ha megkeresem Thomast vagy Andreast, hogy tudjam hol leszünk jó helyen. Hol nem leszünk igazából láb alatt. Ahogy kiértem a faházak közül megpillantottam egy tömörülést. Végre Thomas is előkerült így megindultam felé, de talán csak pár méter választott el tőle, amikor bevágtak elém. Igazából egy kamerás, egy riporter és legnagyobb bánatomra Heikki… De talán nagyobb baj, hogy a finn észre is vett. Rám mosolygott, de egyszerűen nem tudtam viszonozni a gesztust. El akartam menni, de mivel jelenleg Thomas az egyetlen osztrák, akit megtaláltam maradnom kellett. A riport nem volt valami szokványos… Inkább ismerkedésnek mondanám. Azonban, amikor Heikki felvetette, hogy mi lenne ha Sebit felpakolnák a sáncra és Thomas kipróbálná az F1-es autót sarkon fordultam és ott hagytam őket…

…Már vége van a próbaugrásoknak, ami itt körülbelül az, mint nálunk egy szabadedzés. A csapatok nagy része az ugrásokat nézik újra és elemzik az ugrásokat, hogy hol vétettek hibákat… Hol javulhatnának. A domboldalról tartok lefelé, mert megmutatták hogy hol is tudok szép képeket készíteni. Azonban az utolsó pár méternél megcsúsztam és kecsesen fenékre ültem az erdő szélén.

-Fene vigye el!-morogtam hangosan.

- Jól vagy?-szólalt meg mellettem csendesen valaki.

- Hagyj békén!

- Várj már!-kiabált utánam és szinte futva követett.- Várj!

- Mire? Mire várjak Heikki?-fakadtam ki szinte hisztérikusan és nem érdekelt, hogy bárki meghallhatja a mi kis „beszélgetésünket”.- Mindent megbeszéltünk Németországban. Emlékszel rá?

- Attól még lehetünk…

- Ne gyere elő a legyünk barátok szöveggel.-ráztam meg a fejem.- Nem menne te is tudod… és Catherine-nek is megígértem, hogy nem rondítok bele az életetekbe. Egyszer megtettem. Többször nem szeretném…

…Hajnal vagy éjszaka van még… Nem tudom mi lehet jelenleg a leghelyesebb kifejezés, de még is eljöttem. Eljöttem ide de azon a hosszú úton se gondolkoztam, hogy mit is mondjak. Vagy mit mondhatnék. Megnyomtam a csengőt és vártam… Az ujjaimat görcsösen tördeltem és hatalmasat sóhajtottam. Jó pár perc eltelt mire a házi gazda kinyitotta nekem az ajtót. Hunyorogva, félmeztelenül állt a küszöbön.

-Mi a franc van? Tudod hány óra van?-dörzsölte meg a szemét és rám se nézett először.

- Bocsánat, de fogalmam sincs mennyi az idő.-ráztam meg a fejem.

- Naty…-lepődött meg és úgy pislogott rám, mint ha szellemet látna.- Hogy kerülsz ide?

- Nem tudom… Csak látni akartalak… és beszélni.

- Nem értelek.

- Nem értem magamat én se.-ráztam meg a fejem.

- Naty…

- Szilveszter előtt is gondoltam rád… Velem voltál rossz időben. De nem tudtam eldönteni, hogy ami a bulin és utána történt mi volt…

- Tudod mi volt.-sóhajtott fel csendesen.

- Tudom mi volt… Jó, hogy tudom mi volt… Csak azt nem tudom minek szántál. Strigulának? Egy dac dugásnak, hogy idegesítsd Casillast? Mi voltam Ramos? Elmondhatod és ha úgy van el is felejthetjük, hogy itt jártam.-hadartam el. Először kinyitotta a száját, majd lassan becsukta.

- Részeg vagy Naty?-tette fel végül csendesen, de annál megfontoltabban.

- Mi?-fakadtam ki meglepődve.

- Részeg vagy?

- Dehogy! Dehogy vagyok részeg.

- Pedig azt hittem. Amennyi hülyeséget összehordasz.

- Nem. Nem hülyeség. Csak tudni akarom…-fakadtam ki és hiába akartam folytatni a kifakadásomat, de nem tudtam. Nemes egyszerűséggel megcsókolt…

…-Meg fogsz fázni.-szólalt meg és puszit nyomott a homlokomra.

-Nem fázok.-dünnyögtem és a vállához bújtam, addig ő gondosan betakart. Másodjára kötöttünk ki az ágyban és most se bánom pontosan úgy, mint ahogy a Szilveszter éjszakát se.

- Most nem fogsz elrohanni ugye?

- Inkább azt kellene kérdeznem, hogy ugye nem fog a bátyád ránk törni ismét?-néztem fel rá, mire elnevette magát.

- Esküszöm… Esküszöm egyik családtagom se fogja ránk törni az ajtót… és egyetlen csapattársam se.

- Helyes válasz.-könyököltem fel és megcsókoltam. Nevetve tűrte a hajamat a fülem mögé.- Miért bámulsz így? Zavarba jövök.

- Csak nem tudok betelni veled.

- Ugye tudod, hogy már bedőltem neked. Nem is egyszer.-kuncogtam szemeimet forgatva.

- Tudom.-vigyorgott és továbbra is a hajamat piszkálta.- Miért nem kerestél eddig?

- Azt hiszem kicsit… Kicsit berezeltem.-vallottam be miközben apró köröket rajzoltam a mellkasára.- Renével beszélgettem…

- Ez sose kezdődik jól.-nyögött fel gondterhelten.- Naty én… A bátyám…

- Nem kell semmit se megmagyaráznod Sergio. Tudom milyen vagy… De te is tudod én milyen vagyok. Egyikünk se egyszerű esett… és talán nem is akarok az lenni. Sose tudtam normálisan viselkedni.

- Ezzel most vigasztalni akartál?-nevetett fel.

- Nem csak…-kerestem a megfelelő szavakat, de nem találtam.- Tudod, hogy nem vagyunk egyszerű esetek.

- René ne tántorítson el semmitől.

- Ő a testvéred. Félt és aggódik csak.-vontam meg a vállamat.- Sergio bátyám is ilyen. Főleg a baleset óta.

- De esküdj meg nem hittél el neki semmit se.

- Ha elhittem volna nem lennék itt.-jelenetettem ki komolyan és megcsókoltam.

- Tudnod kell, hogy nem erőltetek rád semmit se.

- Tudod mi az egyetlen vágyam most Sergio?-döntöttem oldalra a fejem és így pontosan az arcomra simult a tenyere.- Élni… Élvezni az életet… És mióta ismerlek megtanultam tőled, hogy ez lehetséges.

- Mire gondolsz jelenleg?

- Segíts nekem.-feleltem teljesen őszintén.

2. fejezet

...Lassan nyitottam ki a szemem és rögtön be is hunytam. Fogalmam sincs mennyi az idő, de nem is érdekel. Magamra húztam a takarót és még jobban a mellettem fekvő férfihez húzódtam. Nem akarok kimozdulni az ágyból... Nem akarok felöltözni... És nem akarok tudomást venni arról, hogy az igazi élet kint vár rám az ajtón kívül… Hogy előbb-utóbb vissza kellene térnem a való világba. Éreztem, ahogy végig simít a karomon és így kinyitottam a szemem.

- Szia.-mosolyodott el a sevillai.

- Szia.- tettem hasonlóan én is.- Régóta fent vagy? Megrúgtalak álmomba? Elfelejtettem mondani, hogy hajlamos vagyok rá.-dörzsöltem meg a szemeimet miközben csak úgy záporoztak a kérdések belőlem.

- Nem rég ébredtem.-piszkálta meg a hajamat.- És nyugi... Megszoktam, hogy rugdosnak. A munkám része.

- Bolond dolgokat beszélsz így korán reggel.-forgattam a szemeimet és a nyakához húzódtam. Hatalmasat sóhajtottam amikor konstatáltam, hogy nem húzódik el tőlem, illetve óvatosan cirógatni kezdte a karomat.

- Ez neked a korán reggel?-kuncogott főleg mert picit megharaptam a nyakát.- Héé... Azt hittem még alszol.

- Csak tudni akartam, hogy igazi vagy-e.-vettem elő a legbájosabb nézésemet remélve, hogy nyert ügyem lesz nála.

- Miért? Nem tűnök annak.

- Sokat ittam... Ki tudja.-kuncogtam. Kislányosan mosolyogtam csak miközben az oldalára fordult és a könyökén megtámaszkodott.

- Köszönöm.-bukott ki belőlem az első gondolatom, pedig tudtam jobb lenne befogni a számat szokás szerint.

- Mit köszönsz?-lepődött meg.

- Tényleg azt kaptam tőled amit ígértél.-közöltem a tényeket vele. Elmosolyodott csak és tudtam most leesett neki miről is beszélek… Megsimogatta az oldalamat úgy hogy a takaró a derekamig csúszott. Elgondolkozva cirógatta az oldalamat miközben csak somolyogva bámult engem. Több minden átfutott az agyamon. Zavarba kellene jönnöm azt hiszem, de inkább csak közelebb hajoltam hozzá és megpusziltam az arcát.

 - Hagyd abba ezt a nézést mert a végén zavarba jövök mert azt hiszem valamit elszúrtam.-fecsegtem neki komolyan.

- Semmit nem szúrtál el - rázta a fejét.

 - Akkor?-húztam fel a szemöldökömet.

 - Csak élvezem a látványt.-rajzolta végig az oldalamon lévő tetoválást.- Ez tetszik.-csúszott le és végig csókolgatta az oldalamat, gondosan ott ahol a tetoválásom van.

- Bolondnak tartottak miatta.-kuncogtam, hiszen a borostái kicsikét csikiztek.

- Ne is foglalkozz velük.

- Nem is foglalkozok.-haraptam az ajkaimba.

- Legjobb dolog a lázadás.-jelentette ki, miközben újra mellettem könyökölt.

- Te már csak tudod nem igaz?

- Azt hiszem tapasztaltad.-kacagott és megcsókoltam. Hajamba túrt és egy pillanat alatt felém kerekedett. Sejtettem, hogy hamar kezébe veszi az irányítást, hiszen nem olyan férfi, aki bedől egy nő akaratának. Kuncogtam miközben a nyakamat csókolgatta. de szinte olyan kínzó lassúsággal, mint ahogy tettem vele éjszaka a konyhába. Pasi és az irányítási vágyuk... de néha csak élvezni kell azt, amit tesznek… És kimondottan élvezem amit jelenleg tesz velem.

- Sergio... Ideje lenne felkelni. Délután négy óra van. Anyáék már itt vannak a városban.-csapódott ki a szoba ajtaja. Ledermedtünk egy pillanatra és mire bármelyikünk is reagált volna akkor a váratlan vendége távozott is a szobából. Tanácstalanul pillogtam a focistára, hiszen gőzöm sincs mi is történt az előbb.

- Fenébe... Elfelejtettem.-morogta.

- Semmi baj.-simogattam meg az arcát. Nem zavar... Annyira nem zavar ami történt, hiszen így tényleg tudatosult bennem, hogy ideje visszatérnem a valóságba.

- Beszélek vele. Maradj itt!-parancsolt rám miközben kaptam egy apró csókot.-Maradj itt és nem mozdulj!

Kipattant az ágyból és magára kapta a leglényegesebb ruhadarabját és a számomra ismeretlen után sietett. Felnyögtem és rájöttem vissza kell térnem a valóságba. A való világba... Kicsúsztam az ágy szélére és magamra tekertem a takarót. Fel kellett öltöznöm, hiszen Sergionak vendége akadt. Jobb lesz, ha én is hazamegyek, Batihoz. Összeszedtem a szétdobált ruháimat és magamra rángattam őket. Azt hiszem jelen pillanatban legjobb, hogy ha minél hamarabb lelépek és nem lábatlankodok. Kínos ez a helyzet így is… A táskámat is megtaláltam és arra döntöttem taxit majd hívok a ház elől. Hajamat az ujjaimmal karistoltam át és egész emberinek szavaztam meg a külsőmet. Bár messziről lerí rólam, hogy még a szilveszter éjszakai buliból botorkálok haza. Már csak a kabátomat és a cipőmet kell megszereznem… Az egyiket a fogason… A másikat valahol a konyhába találom meg… Lassan sétáltam le a fa lépcsőkön és magamba azért imádkoztam, hogy hasra ne essek a saját lábamban. Kínos ez így is… Nem kell még jobban azzá tennem. Az utolsó lépcsőfokokhoz érve beszédet hallottam a konyha felől, így a maradék reményem is elszállt… Muszáj lesz találkoznom az ismeretlen vendéggel. Gyomrom apró kis görcsbe rándult és az ajtóhoz léptem.

- Elnézést… Csak a cipőmet szeretném.-szólaltam meg csendesen és elértem, hogy a két férfi rám figyeljen.- Bocsánat… Csak a cipőmet szeretném.-mutattam Sergio lábához, ahol tényleg ott hevert a két magas sarkú cipőm.
- Nem zavarsz - mosolygott rám Sergio. - Hova indulsz?

- Nem akarok zavarni.-feleltem csendesen és a focista közelebb lépett hozzám. Megfogta a kezemet és mire ellenkezhettem volna két lépést tettem én is a pult felé. A focista mind végig bátorítóan mosolygott rám, miközben személy szerint elég görcsösen szorongattam a kezét.

- Ő csak a bátyám Naty.

- Csak…-forgatta a szemeit az említett személy. Kicsikét viccesnek hatott a jelenet, de erőt vettem magamon és kicsikét magabiztosabban húztam ki magam Sergio mellett. Pedig be kell vallanom minden voltam csak nem magabiztos.

- Szia… Natalien González vagyok.-mutatkoztam be az idősebbik Ramosnak. Sok minden futott át az agyamon. Mit szólhat hozzám? Mit gondolhat rólam?

- Szia.-fogadta el a gesztust és megeresztett egy hasonló mosolyt amilyet az öccse szokott.- René Ramos vagyok… Ezek szerint te tartottad fel az öcsémet…

- Nem tudtam semmi féle találkozóról.-vontam meg a vállam teljesen őszintén.

- René.-korholta le Sergio a testvérét miközben a konyhaszekrényhez lépett és elővett egy bögrét.

- Semmi rosszindulat nem volt benne - emelte fel védekezően a férfi a kezeit. Sergio csak a szemeit forgatta miközben kávét készített nekem. Összenéztem csak Renével aki megeresztett egy fél oldalas mosolyt. Kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Nem gondoltam, hogy ennyire tudnak hasonlítani egymásra.

- Reméltem is.- nyújtotta át nekem a bögrét Sergio.

 -Köszi.-motyogtam és lehuppantam a pult melletti székre.

- Kimentelek az Ősöknél... De így holnap mindenkivel ebédelned kell.

- Megoldom.-húzta ki magát büszkén Sergio. Egy szinten szórakoztatott a lazasága. Ezt kellene megtanulnom. Hogyan lehetnék ilyen laza, nem törődöm. Élvezni szeretném az életemet.- Rögtön itt vagyok csak veszek fel egy pólót.

- Rendben.-bólintottam és egy picit azért nem örültem, hogy itt hagy… Egyedül a bátyával. Néma csendbe kortyolgattam a kávémat, amikor René először csak megköszörülte a torkát. Kíváncsian pillantottam fel rá.

- Figyelj…-kezdett bele, de rögtön abba is hagyta.

- Naty.-szóltam közbe, hogy tudja legalább a nevemet.

-Naty. Adni szeretnék egy tanácsot…-kezdett bele egy szent beszédbe. Hiszen szinte biztos vagyok benne, hogy azt fog nekem tartani.- Ne reménykedj… Ne reménykedj olyan dologba ami igazi lenne… Az öcsém hamar megunja a barátnőit és cserélgeti őket kedvére. De te okosnak tűnsz és szeretném, hogy ne csalódj… Csak annyit, amennyit muszáj.

- René…-nevettem fel amivel elértem, hogy meglepődjön.- Nem várok csodát… Hiszen egy focista már átvágott a palánkon… Kurvára, átvágott a palánkon és még annak a sebeit nyalogatom magamon. Az öcséd rendes volt velem… Mindig az. Annyit segített rajtam amennyit csak tudott. Ami pedig most történt… Amit megzavartál… Csak úgy történt. Sergio leginkább a barátom… és akármi történik az is marad.

A bögre száján köröztem az ujjaimmal miközben befejeztem a monológomat. René pedig szinte tátott szájjal bámult a kifakadásom után. Biztos vagyok benne, hogy erre nem számított.

- Én.. én... akkor bocsánat, csak segíteni akartam.-emelte fel védekezően a kezeit.

- Tudom mire számíthatok René…  De azért köszönöm…

…Nem volt még kedvem haza menni. Talán ezért is kötöttem ki a volt főnököm étterménél. Tábla jelezte, hogy nyitva van a hely, de egyetlen vendéget se láttam. Lassan nyitottam ki az ajtót és dugtam be a fejemet a résen.

-Focista mentes övezet ugye?-kérdeztem rá köszönés helyet és Tonio először összerezzent a hangomtól.

- Natalien…-ejtette ki a nevemet nagy bölcsen.

- Bejöhetek?

- Miért ne jöhetnél?-kontrázott vissza. Apró mosollyal az arcomon léptem át az ajtót és sétáltam a pulthoz. Felültem a bár székre és akkorra már Tonio lehelyezett a pultra egy pohár baracklevet.

- És ha bort szeretnék?-húztam fel a szemöldökömet.

- Elég másnapos fejed van… és van egy elég árulkodó folt a nyakadon.-vigyorodott el kicsikét perverzen.

- Mi van?-csodálkoztam el először és felpattantam a székről és a falon lévő tükörhöz léptem, hogy szemügyre vegyem, hogy igazat mond-e a férfi.- Picsába… Észre se vettem.

- Ezek szerint jó éjszakád volt. Túlságosan jó.-nevetett fel.

- Tonio… Te nem szoktál így viselkedni.-dohogtam miközben elfoglaltam újra a helyemet.- Kérhetek egy kávét is?

- Kérhetsz ha elmondod ki a szerencsés.

- Antonio… Mióta… Mióta vagy ennyire kíváncsi?

- Csak kíváncsi vagyok.-vonta meg a vállát lazán.- Hiszen pár hónapja még minden túlságosan bonyolult volt.

- Most is az.-véleményeztem miközben a pohár száján köröztem az ujjaimmal.- Most se egyszerűbb.

- De kivel is buliztál végül is?

- Sergio bulijában voltam.

- Milyen Sergio?

- Ramos. Sergio Ramos bulijába voltam este.-pillantottam rá, mint ha annyira természetes lenne minden.

- Átejtett a palánkon egy focista, erre ki kezdesz egy másikkal?

- Ramos kicsit másabb, mint Iker.-vontam meg a vállam.

- És mi van ha csak szeretnéd, hogy más legyen?-kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel. Nem értettem pontosan mire is gondol.- Szerintem jelenleg csak azt szeretnéd, hogy jobb legyen. Menekülsz a való világból, mert túl nagyot csalódtál mostanában.

- Lefeküdtem vele.

- Erre már akkor rájöttem amikor megláttalak az ajtóban.-nevetett fel.

- Ennyire nyilvánvaló?-vörösödtem el hirtelen.

- Ismerlek már Naty. Emlékszel? Elég rég óta.-vonta meg a vállát és öntött magának is egy pohár frissítőt.- Ismerlek a tinédzser korszakodból… Amikor fülig szerelemes voltál Bautistába és viszont is igaz volt… Ismerem a szex utáni arcodat.

- Uhh… Ettől én most nagyon mocskosnak érzem magam.-dünnyögtem.

- Natalien…-nevetett fel Antonio.

- De ez igaz.-kortyoltam bele az üdítőmbe.

- Adhatok egy tanácsot neked?-kérdezett rá szelíden.

- Mire gondolsz?-döntöttem oldalra a fejem miután a pohár hangosan koppant a pulton.

- Élvezd az életet. Most azaz időszak jön amit egyszerűen élvezned kell. Lehet nem jött össze Casillas-szal… és történt a baleset. A Dorna se segített rajtad… De fiatal vagy és jogod van boldognak lenni.-tartott egy levegővételnyi szünetet és folytatta a monológját.- És ha ez jelenleg kimerül ott, hogy össze összebújsz Ramos-szal miért ne tennéd meg?

- Szabad akarok lenni.-motyogtam őszintén…

…Hatalmasat sóhajtottam és nyújtózkodtam egyet elterülve a hatalmas francia ágyon. Eltelt egy nap és be kell vallanom a fejem még mindig zsong a szilveszteri buli emlékeivel. Vita Ikerrel… Ami Sergioval történt. Nem bánom. Miért is bánnám? De egyszerűen hirtelen úgy érzem nem tudom kezelni a körülöttem kialakult helyzetet. Mobilom halkan zenélni kezdett az éjjeli szekrényen, így felkönyököltem az ágyon és kíváncsian vettem szemügyre ki is az a személy, aki úgy döntött, hogy zaklat így hajnalok hajnalán.

-González.-szóltam bele végül.

- Szia Naty. Itt Thomas Morgenstern. Remélem nem zavarok.

- Dehogy zavarsz… Csak megleptél. Hogy vagy? A buli óta nem is beszéltünk.-kuporodtam fel az ágyon.

- Tudom és sajnálom… De eszembe jutottál és ezért is hívtalak.

- Eszedbe jutottam?-nevettem fel.- Mit tettem?

- Semmit… Inkább azt szeretném kérdezni, hogy ráérsz-e pár nap múlva?

- Ráérek persze. Még nem kezdődött el a szezon.

- El szeretnélek hívni a Négy sánc utolsó versenyére, Bischofshofen-be. Persze hozhatsz vendéget is.

- Vihetek vendéget?

- Persze. Eljössz?

- Azt hiszem igen…

…Sokáig gondolkoztam azon, hogy kit is hívjak el magammal a pár nappal későbbi eseményre. Alvaroval még próbáljuk tisztázni, hogy mi történt karácsonykor. Sebastian elkezdte a felkészülést a tesztszezonra… Kicsit megkésve, de eszembe jutott valaki. Körülbelül negyedik csörgésre vette fel a telefont.

-Igen?

-Szia Rosie. Naty vagyok. Zavarhatlak egy kicsikét?

- Naty… Szia…-hallottam a hangján, hogy meglepődött.- Hogy vagy?

- Egész jól. Kérdezni szeretnék valamit tőled.

- Baj van? Régen beszéltünk már.-változott a hangja aggódóvá. Persze sejtettem, hogy ez lesz. Hiszen annyira mereven próbálom felvezetni a lehetőségeimet. De be kell vallanom. Kijöttem a gyakorlatból.

- Nem… Csak felhívott egy ismerősöm és felajánlotta, hogy utazzak el egy síugró versenyre… Vihetek magammal valakit és rád gondoltam Rosie. Persze ha van kedved hozzá.

- Szeretem a síugrást.-mosolyodott el.

- Erre valahogy rájöttem.-nevettem el magam.- Ezek szerint eljössz velem?

- Persze. Elmegyek.