78.fejezet

Haza érkeztem Madridba egyedül…Be kell vallanom, hogy nem igazán vagyok jól hiszen szinte minden mozdulat fáj... Lassan gyógyulok, de megmondta mindenki, hogy mozognom kell... Orvoshoz kell mennem, el kell járnom minden egyes nap szinte és én hülye módon megígértem Ramosnak, hogy vele ebédelek ma. A gyógytornász elengedett hamarabb és egy taxival ahhoz az étteremhez mentem, aminek a címét a védőtől kaptam meg sms-ben. Sejtettem, hogy korán érkeztem. Hiszen mint említettem hamarabb elengedtek… Illetve Sergio sose a pontosságáról volt híres. Mankóimra támaszkodtam miután az udvarias taxi sofőrt kifizettem, hiszen készségesen segített nekem kiszállni. Arra döntöttem, hogy megvárom a sevillait az étterem előtt. Nem égetem magam egyedül odabent. Talán 10 percet kellett várnom mire befutott a fekete sport kocsival a focista. Kétségem se volt arról, hogy ő érkezett meg. Sietve pattant ki és indult meg felém.

- Elnézést... Bocsánat Naty... Elhúzódott az edzés.-olyan lendülettel ölelt meg hogy kis híján elborultam, hiszen nem számítottam rá. A mankóim szerencsére megtartottak.

- Semmi baj Sese. Most jöttem én is.-sóhajtottam fel és megöleltem én is. Picikét füllentettem, de ebben a pillanatban nem kell tudnia a pontos igazságot. Magamon is meglepődtem, hogy ilyen jól esik a közelsége...  Hiszen még mindig ölelem. Bár be kell vallanom jól esik végre kiszabadulni a négy fal közül. Nem vagyok egyedül illetve nem mászik Alvaro az idegeimre de tudom néha jobban szeretne ő is egyedül lenni. Kötelességének érzi, hogy vigyázzon rám és lesse minden kívánságomat. De élnie kell az életét neki is. Azonban most neki tökéletes alkalom a teszt arra, hogy kiszakadjon a szürke hétköznapokból amit én teremtettem körülötte.

- Fázol?-kérdezett rá a homlokát ráncolva a focista.

- Tessék?-lepődtem meg. Hirtelen jött a kérdése és nem is voltam felkészülve rá.

- Jól vagy? Nem fázol?-ismételte magát és alaposan végig mért.

- Bár az lenne a legkisebb bajom, hogy fázok-e. Mankóval tudok csak járni. Gipszelve van a kezem is.-sóhajtottam fel vágyakozva. Igen vágytam arra, hogy meggyógyuljak… Hogy újra a szokotthoz képest normális legyen az életem. Őszintén el akarom már felejteni ezt az időszakot.

- Ha jársz a dokikhoz minden rendben lesz.-mosolygott rám megértően.

- Többet vagyok a dokiknál, mint otthon.-dünnyögtem miközben megsimogatta a karomat.

- De így tudsz talpra állni csak. Ténylegesen csak így tudsz.-azt hiszem tisztában van vele, hogy mennyire tehetetlennek érzem magam. Főleg, hogy az elmúlt időszakban elég sokat beszélgettünk.

- Minek álljak talpra hmm?-fakadtam ki tehetetlenül. Folyamatosan érzem magamban a tehetetlenséget, a dühöt és az elkeseredettséget. Ez az érzés folyamatosan bennem van. Nyomaszt és egy szinten felemészt.- Egy rakás szerencsétlenség vagyok... És jelenleg csak nyűg vagyok Bati és a szüleim nyakán.

- Nat...-simított végig az arcomon óvatosan.- Nem vagy nyűg, hiszen szeretnek.

- Serg...

- Melletted vagyunk.-mosolygott azzal a jellegzetes mosolyával.

- Sose tudom meghálálni ezt nektek.-nyögtem fel.- Még neked se.

- Sose voltál az a hálálkodós típus Nat.-nevette el magát. Egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon, hiszen rájöttem mennyire is félre érthető az amit mondtam neki.  Megcsóváltam a fejem.

 - Sergio nem úgy értettem... Csak...-hebegtem miközben a hajamat piszkálta. Egyáltalán nem zavart, hogy az utcán ácsorgunk, hiszen az emberek nem igen foglalkoznak velünk. Jönnek mennek, de valahogy minden annyira hétköznapi. Jól esik beszélgetni vele. Meghallgat még akkor is, hogy ha rohadt unalmas lehet neki a kesergésemet hallgatni.

 - Semmi baj... Nem is kell ezt meghálálnod. Eddig te segítettél mindenkinek... Ezt pedig most visszakapod. Így szokás. Tudod egyszer adsz… Máskor kapsz.

Elgondolkoztam a szavain, de még is eszembe jutott a találkozásunk eredeti célja. Az ebéd… Bár személy szerint nem vagyok éhes… Azonban gondolom ő igen… Pasi, edzés után… Tuti éhes. De pici boldogság költözött a lelkembe, hogy valakivel tudok beszélgetni... Meghallgat és még kedves is velem.

 - Gondolom a német barátod is segít rajtad.-szólalt meg újra.

 - Sebastiannak a vb-re kell koncentrálnia. Nem rám.-vágtam rá azonnal, hiszen tudom, hogy igazam van. Sebastiannak túl sok mindent veszíthet.

- Mondanám, hogy csak nyugodtan, mert így legalább Nandonak lenne esélye a címre.-vette viccesre a figurát a focista. Az ajkaim egy pillanat alatt egy vékony csíkba préselődtek és nem tudtam, hogy leszidjam-e vagy inkább nevessek.

- Bolond vagy.-állapítottam meg végül lazán.

- Bolondnak is kell lenni.-húzta meg a vállát.

- Ő hogy van?-tettem fel csendesen a kérdést. Koncentráltam rá, hogy ezt a kérdést ne tegyem fel. Nem akartam megkérdezni, hiszen lett volna alkalmam beszélni már vele... De nem akartam... Nem akartam, hogy csak azért beszéljen velem telefonon, mert úgy érzi ez a kötelessége…Azok után ami történt... Több ezer kilométerre voltunk egymástól, amikor a lehető leggerinctelenebb módon telefonon szakított velem. Történt a baleset… és a vetélés… Mind ketten hibásak vagyunk tudom jól azonban nem akarom, hogy minden áron korrigálja a hibáit. Muszájból nem kell. Ramos hirtelen tett egy lépést felém, ami miatt kis híján hanyatt estem annyira meglepődtem.

- Naty... Engedd el... Nem érdemli meg, hogy foglalkozz vele.-csóválta meg a fejét.

- Csak érdeklődtem.-vontam meg a vállam lazán, mint ha ezzel azt bizonyítanám, hogy nem is bánt a kialakult helyzet.- Biztos el van az új barátnőjével... Aki sokkal szebb... Okosabb és barátságosabb nálam. Aki nem egy emberi roncs... Aki csak két átkozott mankóval tud csak járni.-fakadtam ki indulatosan végül.

Tudom ez mind annak köszönhető, hogy temetem magamban a dolgokat és egyszerűen csak kibuktam. Sergio kikerekedett szemmel pislogott rám. Elszégyeltem magam, hiszen nem sevillain kellene elvernem a port az elcseszett életem miatt.

- Sajnálom Serg... Már neked is csak hisztizek. Sajnálom.

- Nem is hisztizel.-bátorított a sajátos stílusában.

- Dehogy nem.-nyögtem fel, hogy bizonyítsam még is csak nekem van igazam.- Alvaronak is az idegein táncolhatok minden egyes nap, pedig nem ezt érdemelné. Csajoznia kellene és élvezni azt, hogy MotoGp versenyző. Ehelyett azonban engem pátyolgat… És akarva akaratlanul rajta vezetem le a feszültségemet. Nehezen viselem magam.

- Butaságokat beszélsz csak.-csóválta meg a fejét tudálékosan.

- Most csak jobb kedvre akarsz deríteni... Kötelességednek érzed te is, hogy vigasztalj.

- Ez hülyeség... A barátom vagy. Azóta mióta bele csöppentél az életünkbe.

- Iker életébe csöppentem bele.

- Ez nem igaz.-csóválta meg a fejét és közelebb lépett hozzám. Zavarni kezdhetne a közelsége, de jelenleg a mondani valója jobban érdekel.- Felforgattad Casillas életét is... De a miénket is. Mert barátunk lettél.

- Barát....-ízlelgettem a szót mint ha életemben először mondanák ezt nekem. Pedig vannak barátaim, akiket szeretek. Oldalamnak támasztottam az egyik mankómat és a focista karjába kapaszkodtam, aki szintén hasonlóan tett.

- Igen... A barátunk lettél... Nekem legalábbis a barátom.

- Köszönöm.-dünnyögtem.- Mindig is kicsit bolondnak tartottalak. De tényleg bolond vagy.

- Talán azért is lettünk barátok - vonta meg a vállát.

- Hülyék vonzzák egymást nem igaz?-kuncogtam és megpaskoltam az arcát. Alvaroval is mindig ezt mondjuk. Azért vagyunk a legjobb barátok, mert mind a ketten bolondok vagyunk. - Végre valami mosolyszerű van az arcodon.-húzta ki magát elégedetten. Talán ez volt az egész találkával a célja és most büszke lehet magára. Lesütöttem csak a tekintetemet zavaromban, majd egyszerűen megöleltem. Éreztem a meglepettséget a testtartásán majd lassan megölelt ő is.

 - Össze ne törj.-sóhajtottam fel, hiszen olyan aprónak és törékenynek éreztem magam a karjai közt. Harsányan felnevetett és elengedett. Értette szerintem, hogy mire is gondolok. Gondosan visszaadta a mankómat és megsimogatta az arcomat.

- Gondolom jelenleg csak feketébe és fehérbe látod a világot... De lesz jobb.

- Miért gondolom azt, hogy tévedsz?

- Mert össze vagy törve.-vonta meg a vállát lazán és óvatosan cirógatta meg az arcomat és elérte, hogy a lábujjamig piruljak. - Végre színed is lett.

- Zavarba hoztál.-nevettem fel kínomban és mellkason legyintettem.- Jó hogy elpirultam. -vallottam be csendesen végül.

- Ezek szerint zavarba tudlak hozni.

- Láthattad… Tudhattad. - motyogtam. Kósza tincseimet a fülem mögé tűrte, ami kilógott a sapkám alól. Meglepően nyugodtnak éreztem magam a közelében, amire az elmúlt három hétben nem igazán volt példa. Megborzongtam kicsit a téli szellőtől de próbáltam ezt elrejteni előle.

 - Ebédelni jöttünk nem?

 - Személy szerint nem vagyok éhes. De te pasi vagy.-kuncogtam. Csak szemeit forgatta, hiszen értette, hogy mire is gondolok és beterelt az étterembe. Természetesen azt se hagyta, hogy én ne egyek. Beszélgettünk... Szórakoztatott és meglepően gyorsan és kellemesen telt az idő.

- Haza kellene lassan mennem.-néztem a karórámra.- Bár Alvaro Valenciában van tesztelni.

- Hazavigyelek? - döntötte oldalra a fejét. kíváncsian. - Tudod mit, ez nem kérdés volt. Hazaviszlek.

- Nem akarok a terhedre lenni. Van taxi. ..

 - Gyorsabban haza érsz ha elfogadod az ajánlatomat.-pattant fel a székéről és bele bújt a dzsekijébe. Csodálkozva pislogtam rá miközben a fogashoz lépet a kabátomért. Illedelmesen felsegítette a ruhadarabomat és átnyújtotta a mankót nekem. Természetesen nem engedte hogy fizessem a számlát.

- Az én ötletem volt az ebéd.-dünnyögtem.

- De jól nevelt vagyok és nem engedhetem egy hölgynek hogy fizessen.

Csak a szemeimet forgattam miközben Sergio kifizette az ebédünket jó kis borra valóval megspékelve. Tudtam ezzel részbe a pincér hallgatását is meg akarja vásárolni de jelen pillanatban nem is zavar ez. Lassan indultam el az ajtó felé és a pincér illedelmesen ajtót nyitott nekem.

-Köszönjük.-szólaltunk meg egyszerre Sergioval. A pincér csak mosolyogva biccentett nekünk.

Sergio segített beszállni a kocsiba és láthatólag jó kedvel szállt be mellém a kormány mögé. Hosszú percek teltek el néma csendben amit furcsállottam is. Ramos sose arról volt híres, hogy néma csendben töltsön el akár két percet is. Éppen a fő útra kanyarodott ki a focista amikor gondolkozás nélkül combjára tettem a kezem.

- Minden rendben Serg?-kérdeztem rá mire ő még azt hiszem az előbbi tettemen ámuldozott azt hiszem.

- Persze. Miért hitted, hogy baj van?

- Csak túl csendes vagy.-feleltem teljesen őszintén.

- Nem tudtam, hogy ez baj.-kontrázott vissza.

- Csak nem megszokott tőled. Eddig te fecsegtél nekem egész délután... És ezzel derítettél jobb kedvre.-vallottam be pedig tudtam ezt inkább meg kellett volna tartanom magamnak. Nem kell mindent elárulnom neki.

 - Inkább azt kívánják az emberek, hogy fogjam be legalább 5 percre.-nevetett fel és a kezünk összeért. Ekkor kapcsoltam... És úgy rántottam el a kezem, mint ha megrázott volna. Elszégyellve magam húztam össze magam az ülésben bámultam ki az ablakon.

- Héé...most te hallgattál el.

 - Csak elgondolkoztam.-feleltem őszintén.

 - Ennyire?- kuncogott.- Akkor inkább ne gondolkozz. Még megárt.

 Szívem szerint bemutattam volna neki de ahogy rápillantottam összeakadt a tekintetünk és ő csak somolygott.

- Inkább nem is mondok semmit.-hagytam rá.

- Megbántottalak?

- Dehogy.-ráztam meg a fejem.- Csak gondolkoznom kellett, hiszen rájöttem átléptem egy bizonyos határt.

- Ha arra gondolsz…?

- Szerinted mire gondoltam?-kérdeztem vissza szemeimet forgatva. Szinte felháborodásnak tűnt a kifakadásom, amivel elértem azt is, hogy elnevesse magát.

- Azt gondolod, hogy rám mozdultál?-nevetett még mindig. Esküszöm szórakozik rajtam ebben a pillanatban. Rajtam szórakozik.

- Nem mozdultam rád.-fontam össze a mellkasom előtt a kezemet és úgy fordultam az ülésbe, hogy rátudjak nézni.- Neked ez úgy jött le, hogy rád mozdultam?

- Nem mondtam semmit se.-vigyorgott és elindult a közlekedési lámpa zöld jelzése miatt.-Mondtam én olyat, hogy rám mozdultál?

- Csak kíváncsi voltam a véleményedre.-bizonygattam igazamat.

- Ha valami nem tetszik, úgyis szólok.-felelte teljesen fapofával, ami miatt kis híján felnevettem.

- Ugye jó vagy pókerben?

- Fogjuk rá.-húzta meg a vállát és megfogta a szabad kezemet és visszahelyezte a combjára.

- És a csajozásban is jó vagy.

- Abba azt hiszem még jobb.

- Sejtem.-kacagtam fel és még az oldalam is bele sajdult, bár próbáltam nem hangot adni a fájdalmamnak.- Köszönöm ezt a délutánt, mert jól éreztem magam. A baleset óta először.

- És előtte?

- Előtte túl sok volt a munka ahhoz, hogy arra koncentráljak jól érzem-e magam.-sóhajtottam fel és elég kegyetlennek éreztem ezt a kijelentést. Magammal is kegyetlen voltam tényleg.

- Mire vágysz most a legjobban?-tett fel egy meglepő kérdést számomra.

- Túl sok mindenre.-jelentettem ki teljesen őszintén.

- Hogy vágyhat az ember túl sok mindenre? Nekem elmondhatod mire vágysz.

- Vágyok csokira, egy kis vodkára. Motocrossra és egy igazán izzasztó szexre.

- Csoki, vodka gondban segíthetek, motorokat inkább még kerüld, az utolsót pedig... –gondolkozott el látványosan. Hatalmasra nyíltak a szemeim és azon járt az agyam amit mondott. Nem tudom eldönteni, hogy viccel velem vagy teljesen komolyan gondolja ezt.

- Csoki... Vodka... Motor... Szex.-ismételtem el a gondolataimat, hogy biztosítsam magam arról biztosan ugyan ezeket mondtam el én is.

- Csoki, vodka gondban segíthetek.-ismételte magát lassan megfontoltan. Így talán még én is megértem, hogy mindent teljesen komolyan gondol és ugyan arról beszélünk.-Motorozást még egy kis időre hanyagolnod kell a sérülések miatt. Az utolsó pedig...

- Csak nem ajánlatot akarsz tenni?-kérdeztem rá elég konkrétan, hiszen amúgy is nyílván való, hogy ugyan arra gondolunk.

- Akár... Veheted annak is.

- Ez a legjobb csajozós dumád?-kuncogtam, miközben leparkolt Alvaro háza előtt. Valahogy a híres csajozós Sergio Ramosból nem ezt néztem ki.

- Nem. Ennél tudok jobbat is. De te azt szereted ha közlik veled a tényeket.-felelte lazán, miközben kivette a kulcsot a gyújtásból.

- Ha akarnálak egy pillanat alatt az ujjam köré csavarlak és annyit se tudnál mondani hogy mit iszol.-igazgattam meg magamon a kabátomat. Sergio a padlóról kaparta össze az állát azt hiszem, mert úgy nézett rám… Vagy talán számára érthetetlen nyelven beszéltem.-  Mi az? Elvitte a cica a nyelved?

- Nem hiszem el amit mondtál.-csóválta meg a fejét őszintén.

- Sergio... Sergio...-trilláztam miközben ki kászálódtam a kocsiból.

- Mi az?

- Ti pasik imádtok irányítani... Azért éltek, hogy irányítani tudjatok… Vagy legalább is azt gondoljátok, hogy tudok irányítani. Ezért nem hiszitek el, hogy egy nő is tud.

- Mint akit ki cseréltek.-állapította meg elismerően.

- Nem. Csak így terelem el a gondolataimat. Különben begolyóznék.-vontam meg a vállam majd próbáltam a táskámba kutatni a lakáskulcsokért. Sergio körülbelül 5 percig nézte a szerencsétlenkedésemet, amikor nemes egyszerűséggel kikapta a kezemből a tulajdonomat. Meg akartam szólalni de leintett. - Sokat szerencsétlenkedtél eddig én pedig meguntam.

- Serg...

- Nézd itt is van.-mutatta fel a keresendő tárgyat.

- Köszönöm.-sóhajtottam fel. Előre sétált és kinyitotta nekem a bejárati ajtót.

- Mire mennél nélkülem?

- Azért nem ragadtam volna kint.-döcögtem el mellette.- Bejössz? –fordultam vissza hiszen csak ácsorgott a küszöbön.-Csokim asszem van... Más nem Alvaro dugi készletét megvámolhatjuk.

- Formában kell maradnom.-mosolyodott el, de tudtam nyert ügyem van szinte. Talán ugyan úgy ő is élvezi a társaságomat, nem csak én az övét.

 - Két kocka csokitól nem fogsz elhízni Ramos.-támasztottam le a mankóimat az ajtó mellett és kibújtam a kabátomból.

- Csak két kockát kapok?-lépett ki nagy vehemenciával a cipőjéből és a márkás bőrkabátját csak felhajította a fogasra.

 - Mondtam hogy a csoki az egyik vágyam.

 A nappaliig egész könnyen elértem. Bár hasogat minden porcikám, de egyszerűen próbálok nem figyelni erre. A kanapéra leroskadtam és a dohányzóasztal fiókjába kezdtem "kutatni".

- Nézd. Karamellás Milka. Az egyik kedvencem.-nyaltam meg a számat.

- Ezt nem hagyhattad ki igaz?-emelte a plafon felé a tekintetét.  Csak kuncogtam. A kanapéra ült ő is és úgy húzta a lábam hogy nekem kényelmes legyen. Beszélgettünk. Beszélgettünk arról amiről történt... Hogy nem-e vettem észre azt ami körülöttem folyt... De én naiv picsa egyszer se figyeltem erre. Ha voltak jelek se esett le. Hibás vagyok… Túlságosan is. A csoki papírját próbáltam elszakítani mire fura dolog történt velem. A hatalmas keze az arcomra csúszott és magához húzott egy pillanat alatt. Meg akartam legalább annyira nyikkanni, hogy mit csinál de addig már az ajkai az enyémet ostromolták.

- Akarsz beszélni róla?-kérdezte csendesen percek elteltével.

- Nem.-döntöttem a homlokának az enyémet. Fogalmam sincs hogy miért tette. De nem is érdekel jelenleg. Túl jó volt.

***

Pár nap telt el Madridba érkezésem óta. El vagyok. Talán ez a leghelyesebb kifejezés. Orvoshoz járok és szabadidőmben szokás szerint az elfuserált életemen gondolkoztam. Elhatároztam ma minden apró kis házi munkát megcsinálok, hiszen holnap Alvaro haza ér Valenciából. Először elmosogatok és kiviszem a szemetet. Mind ezt egy határozott döntés miatt mankó nélkül akartam véghez vinni. Tesztelem magam. A mosogatás után magamhoz vettem a szemetes zacskót és a kulcsokat és lesétáltam a szemeteshez. Nem hosszú az út, de engem kifárasztott.
- Mankót dísznek találták ki?- szólalt meg valaki mögöttem. Fülig szaladt a szám hirtelen.
- Sebi?-fordultam meg és tényleg ő állt velem szemben. Rám mosolygott, majd nagy léptekkel elindult felém és megölelt. Olyan szorosan, ahogy csak bírt. Törékenynek éreztem magam a karjai közt, de egyáltalán nem zavart.
- De régen láttalak.-puszilta meg az arcomat.
- Neked nem kellene már a sivatagban lenned?-bukott ki belőlem az első nem túl értelmes kérdés.
- Ráérek még.-vont vállat nemes egyszerűséggel.- Hiányoztál Naty!
- Te is nekem kicsi Bambi.-mosolyodtam el oldalra biccentett fejjel.- Azonban mi lenne, ha felmennénk? Fázok.
- Menjünk.-bólintott mosolyogva.
Lassan sétáltunk a lakásba és rengeteget nevettünk eközben is. Sebi azzal piszkált folyamatosan, hogy milyen lassú vagyok és egy csiga is megelőzne, ha versenyeznénk. Persze engem se kell félteni alapon frappáns válaszokat adtam a magam védelme miatt. A nappaliba belépve ledobtam a melegítő felsőmet a kanapé szélére.
- Bocsi Sebi a kupiért. Próbálom utolérni magam.
- Mert, mit csináltál? –csodálkozott el majd látványosan körbe nézett.- Ez neked kupi amúgy?
- Hétvégén Alvaroval Valenciában voltam. Kérsz valamit? Enni, inni?
- Inni valamit.
- Azt hiszem baracklé van csak itthon.
- Az tökéletes.-bólintott és kijött velem a konyhába. Amíg én előszedtem az üdítőt és a poharat Sebi felült az egyik székre és figyelt.- Naty mibe keveredtél?
- Tudtam, hogy megkérdezed.-ráztam meg a fejem. Tudtam vagyis szinte biztos voltam benne, hogy fel fogja tenni ezt a kérdést. Ő az egyetlen aki eddig nem kérdezett. Ő az aki eddig tudatlanul segített nekem.

-Tudod jól, hogy tudni szeretném…

-Iker megcsalt… De ezt tudtad eddig is.

- Nem úgy értem.-rázta meg a fejét.

- Nem mondanám, hogy ezerszer jobb de mivel a barátaim velem vannak elviselhető. Lassan látom a fényt az alagút végén.

- Tudok Heikkiről… Ott volt a kórházban végig.-motyogta Sebastian, mint ha valami hatalmas titkot árult volna el.

- Tudom… Vagy is sejtettem.-húztam meg a vállam.- Hibáztam. Túlságosan nagyot hibáztam Sebi.

- Mindenki hibázik Naty.-csóválta meg a fejét.

- Csak én már túl sokat hibáztam Sebi.-sóhajtottam fel és elé toltam a poharat.

- De tanulsz belőle… Előbb utóbb.-fejezte be a mondatott olyan Sebisen. Elnevettem magam. Be kell vallanom, hogy kínomban elnevettem magam.

- Csókolóztam korábban Heikkivel…

- Tudok róla.

- Pár napja meg…

- Van egy olyan sejtésem, hogy most nem a finn kerül szóba.

- Véletlenül megcsókoltam Ramost. –vontam meg a vállam miközben a pult lapját kaparásztam.

- Véletlenül?-kontrázott vissza a barátom.- Ugye tudod, hogy egy focista ő is…?

- Tudom.-biccentettem.- Jó, hogy tudom Sebastian.

Nem szólalt meg. Utáltam amikor néma csendben szugerál. Olyan mint aki a fejembe akar látni. Meg akar fejteni. Nekem kellene ezt tennem. Idősebb vagyok… Feladatom lenne. Vigyáznom kellene rá.

-Biztos vagy benne Naty?

- Nem.-jelentettem ki teljesen egyszerűen.-Egyáltalán nem vagyok benne biztos. Csak annyit tudok ki akarom verni a fejemből Ikert. Nem akarok arra gondolni, hogy mit szúrtam el… Vagy éppen azon, hogy miért jobb nálam az a titokzatos nő… Oké… Csak…-kezdtem el hadarni és azzal a lendülettel a hangom egyenes arányosan emelkedni kezdett. Torkomat mardosta a sírás, de mire észbe kaptam Sebastian a kezét az enyémre csúsztatta. Csodálkozva pillantottam rá, és torkomon akadt minden szó.

- Tudod jól, hogy én nem ítéllek el. Pont én tenném?-kérdezett vissza és egy halovány mosoly átfutott az arcán.- Mellettem voltál amikor kiderült minden Rosieval kapcsolatban. Nem vagyok büszke egyetlen tettemre se. Boldog voltam mellette, de még is összetörtem. De te próbáltál támogatni… Észhez téríteni és a földön tartani. Amit most viszonozni akarok. Ha arra döntesz, hogy visszamész esetleg Heikkihez… vagy Ramos mellett akarsz lenni még ha csak alkalmi partnerként én még abba is támogatlak…

- Sebi…-nevettem el magam hirtelen. Nem voltam felkészülve arra, hogy a német barátom ilyen fajta szentbeszédet tart. Áthajoltam a pulton és nyomtam puszit az arcára.- Nem is tudom, hogy mihez kezdenék nélküled.

- Unatkoznál.-adta meg  a választ egyszerűen.

- Neked lenne könnyebb az életed.-nevettem fel.

- Szeretném, hogy elgyere velem a következő futamra.

- Sebastian…

- Lehet világbajnok leszek. Szeretném, hogy velem légy. Kérlek Naty.

- Rendben. Elmegyek veled.

77.fejezet

Mosolyogva léptem be a valenciai paddockban. Itt vagyunk és Naty-t is magammal tudtam hozni. Személy szerint én biztos vagyok benne, hogy most az a legjobb, hogy itt van velem. Azonban arra nem számítottam, hogy az első ember akibe botlok az a volt barátnőm. Az a nő akiért odáig voltam és védeni akartam ettől a hisztériától ami körbe vesz minket a paddockban. De ő szabadságra vágyott és eldobott magától.

-Noelia…-ejtettem ki lassan és megfontoltan a nevét.

- Szia Alvaro.-köszönt egy fél oldalas mosollyal az arcán.-Már megint itt és már megint vele.-bökött a fejével Naty felé aki nyakát behúzva próbált menekülni.

- Te nem mész sehova.-szóltam utána szinte fogaimat csikorgatva. Nem akartam kettesbe maradni a lánnyal főleg úgy, hogy támadólag lép fel megint Natalien felé. Elkaptam a barátnőm könyökét és visszahúztam magam mellé. Cincogva billegett egyik lábáról a másikra.- Mit keresel itt Noelia?

- Dolgozom. Az Asparnál megint. Kell egy kis támogatás a főiskolához.

- Azt hittem sose jössz vissza.-csóváltam meg a fejem.- Azt vágtad a fejemhez, hogy utálod ezt az életet.

- Nem nagyon válogathatok és az ügynökség ide küldött.-észre vettem, hogy fél szemmel Natyra sandított. Követtem a példáját és láthattam, hogy a barátnőm csendesen figyel minket és szinte azonnal menekülőre fogta volna a helyzetet.- Már megint vele vagy.

- Natalien a barátom, ha tetszik hanem. Ezen senki se tud változtatni.

- Azt hiszem jobb ha én megyek.-motyogta Naty, és szinte egyszerre szólaltunk meg Noeliaval… Csak különböző véleményen voltunk.

- Nem, itt maradsz.-vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Helyes. Menj csak.

- Naty kérlek maradj.-vettem elő a legszebb nézésemet. Biztos vagyok benne, hogy tudja ebben a szent pillanatban nagyon is szükségem van rá. Tudom, hogy egyedül ő az aki visszatarthat attól, hogy jelenetet rendezzek. Nem hiányzik, hogy mindenki erről fecsegjen a paddockban.

- Jobban ragaszkodsz hozzá, mint bárki máshoz.-magyarázta Noelia egy lépést megtéve.
- Naty a legjobb barátom. Akinek igazán fontos lennék nem zavarná, de úgy tűnik téged nagyon is zavart. Ezek után szerintem édes mindegy, hogy ki mit akar. Gyere Naty menjünk.- sarkon fordultam és magára hagytuk, a csodálkozó nőt a placc közepén. Gondolataim cikáztak és hirtelen az lett volna a legjobb ha ordítani kezdek… De kivel kiabálhatnék? Natyra pillantottam aki némán döcög mellettem és töretlenül bámul maga elé. Kínos… Mind a kettőnknek kínos most ez a pillanat.

- Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett.-szólaltam meg végül.

- Mire gondolsz?-tette az értetlent.

- Tudod te…-nyögtem fel.

- Miért nem mondtad el? Noelia engem okol…És lehet igaza is van.

- Ne foglalkozz vele Naty.-léptem elé amivel elértem, hogy megtorpant.- Nem a te hibád és ne is gondolj erre…

…Kora délután találkozónk volt a rajongói klubos barátainkkal és a helyi szervezés által egy gyerek sereggel. Sose okozott gondot, hogy ha gyerekekkel kellett találkoznom.

-Sziasztok!-mosolyogtam kedvesen a körülöttem álló gyerekekre akik szinte azonnal akartak egyszerre beszélni hozzám. Nem értettem mindent… Szinte egy szavukat se, de valahogy ez jelenleg nem is zavar. Már talán másodjára rángatta meg valaki a farmeromat mire észre vettem és ahogy lepillantottam egy szőke hajú kislányt pillantottam meg. Egyik kezében egy kicsit meggyötört rongybaba volt. Mosolyogva guggoltam le hozzá.

-Szia gyönyörű hercegnő. Hogy hívnak?

- Jasmine a nevem.-suttogta szinte.

- Olyan szép a neved, mint amilyen te is vagy.-simítottam meg a haját.

- Az a lány a barátnőd?-bökött Naty felé aki csendesen ácsorgott a gyerekek mellett a mankóira támaszkodva.

- A barátnőm.
- A szerelmed?-kérdezett újra. Elmosolyodtam és az említett személy felé pillantottam, akinek felkeltette az érdeklődését a párosunk a kislánnyal. Lassan közelebb sétált hozzánk és Jasmine ahogy meglátta a lányt szégyellős lett és a hüvelykujját kezdte el szopogatni.

- Nem a szerelmem.-ráztam meg a fejem.
- Csak a barátom. Olyan vagyok a számára, mint neked a babád. Sehová se menne nélkülem.
- Leszel a barátom? Te szép vagy.
- Persze. Csak szerintem már túl nagy vagy már ehhez.- mutatott a kezére.- A nagy lányok már nem csinálnak ilyet.
Jasmine először rám nézett, majd Natyra. Vállat vont és először a szabad kezét Natynak nyújtotta, majd a másikkal teljes mértékben a babáját fogta.
- Attól, hogy nagy lány vagyok lehet babám?
- Persze.-bólintott a barátnőm.
Elindultunk a paddock bejárásra, hogy örömet szerezzünk a gyerekeknek. Megmutatjuk azokat a helyeket, ahová sose juthatnának el igazából. Jasmine végig Naty kezét szorongatta. Megpusziltam Naty-t és a fülébe súgtam.
- Köszönöm.
- Semmiség.- mosolygott kedvesen…

…Naty elég hamar elfáradt, de ezen nem is csodálkozok, hiszen a baleset óta most először volt talpon ennyit.  A lakókocsinkba találtam rá a kanapén összegömbölyödve. Talán fázik, hiszen a kabátját se vette le. Elmosolyodtam a látványán, miközben a szekrényhez léptem és kivettem egy plédet. Gondosan takartam be a barátomat és simítottam meg az arcát. Ekkor jelent meg a lakóautó ajtajában apa.

-Hogy kerülsz ide?-csodálkoztam el.

- Anyád nem bírt otthon ülni, így délután el kellett indulnunk.-ölelt meg.- Azt hittem már alszol. Holnap már edzések lesznek.

- Nem vagyok álmos és nem rég értünk vissza a programokról.-ültem le az asztalhoz és Naty-t figyeltem.  Először észre se vettem, hogy apa ugyan így tett. –Anya hol van?

- A szálódában… De lassan Nataliennek is ott lenne a helye?

- Csak elaludt és nem volt szívem még felébreszteni.

- Miért jött el? Hiszen még gyenge és pihennie kellene.-ráncolta a homlokát és rám szegezte a tekintetét.

- Nem akartam, hogy egyedül legyen otthon. Így legalább tudok rá figyelni.

- A szülei és a vőlegénye vigyáznának rá.

- Tudod az igazat Ikerről…Nincsenek együtt…-szerencsére. Gondoltam hozzá.

- Tudom… Tudom  Alvaro.

- Hozzám költözött amíg talpra nem áll. Legalább szemmel tudom tartani…-vontam meg a vállam, mire ő csak a fejét csóválta.- Mi a baj apa?

- Sérülni fogsz Alvaro.

-Tessék?

-Tudom, hogy bele szerettél… Újra… Mint ha tízen évesek lennétek újra.

- Naty az életem része apa… A barátom.-bizonygattam.- Velem volt Brnoban… Le Mansban, pedig ő hangoztatta, hogy nem kellene elindulnom és igaza volt. Misano óta tudom, hogy félt. Még jobban… Azért is van velem, hogy ne szenvedjen. Szem előtt tud tartani és én is őt.
- Alvaro mi lesz ha másba fog bele szeretni.

- Tessék?-csodálkoztam el.

- Reménykedsz. Reménykedni fogsz.

- Tudom mire számíthatok apa. Nem vagyok már gyerek.-csóváltam meg a fejem és felálltam a székről.

- Most hova indulsz?

- Visszaviszem a szálódába. Pihennie kell.

- Neked is pihenned kell. Elviszem én.

- Hagyd! Majd én.-legyintettem és már Naty-t kézbe vettem óvatosan. Meglepetésemre nem ébredt fel. Inkább még talán egy kicsikét hozzám is bújt. Elindultam ki felé a parkolóba. Percek teltek el, mire Naty felébredt.
- Hova viszel?-nézett körbe csodálkozva. Láttam rajta, hogy először nem igazán tudja, hogy hol van.
- Aludni.-feleltem teljesen egyszerűen.
- Fázok.-húzta össze még jobban magát a karjaimba.
- Aludj és nem lesz semmi baj.-mosolyogtam rá.
- Inkább alszok.-biccentett és a fejét a vállamra hajtotta és az egyik kezével a felsőmbe kapaszkodott. Olyan, mint egy kisgyerek. Nyűgös amikor felébred tudom nagyon jól.
- Aludj Naty. Vigyázok rád.-motyogtam a sötétbe, de tudtam már úgy se hallja.

***

Vasárnap reggel van és már kint vagyunk a pályán. Kicsikét hideg van és fáradt is vagyok, de élvezem az itt létet. Élvezem, hogy emberek közt lehetek… Tegnap este a csapattal foci meccset néztünk itt a paddockban. Természetesen a Real-ét. Bár be kell vallanom nem igazán örültem neki. Pocsék érzés volt, de elhatároztam, hogy a mérkőzésre figyelek. Nem engedem, hogy az érzéseim tönkre tegyék a szórakozásomat. Végén egész élvezhetővé vált a mérkőzés. Ma este pedig elbúcsúztatjuk Lorist a csapattól és közösen nézzük meg az F1-es futamot. Alvaro overálban van már, de van ideje, hiszen ilyen olyan fotózáson kellett megjelennie. A szomszédos székig totyogott el majd lehuppant rá a garázsban.
- Beszéljünk!-szólalt meg komolyan. Azt hittem észre se vett, hiszen eddig a kicsikéjét bámulta töretlenül.
- És miről?
- Holnap már teszt lesz.-összegezte tömören és lényegre törően.
- Tudom.
- Jobb, ha haza repülsz. Tudod milyenek a tesztek… csak rohangálnak a szerelők és nem akarom, hogy baj legyen.
- Ezek szerint holnap menjek haza az első géppel?-érdeklődtem kedvesen. Számítottam erre.
- Nem ezt mondtam.-ráncolta össze a homlokát.- Csak nem akarom, hogy össze-vissza lökdössenek és semmibe vegyenek. Holnap mindenki meg lesz gárgyulva, mert Valentino először ül a Ducatin, Casey meg a Hondán.
- Haza megyek. Rám fér a pihenés.-adtam be nagyon könnyen a derekamat. –És emellett gondolom a gyógytornát se kellene hanyagolnom.
- Alap… És tudni fogom, hogy ha ellógód a tornát. Itt a repülő jegyed.-adta át a borítékot.
- Ennyire biztos voltál magadban? –húztam fel a szemöldökömet.- Perez nénit rám állítottad?
- Először próbáljuk szép szóval és ha nem megy marad az erőszak.-vigyorgott. Ezt szeretem benne. Mindent el tud viccelni és ezért sokkal könnyebbnek tűnik az élet.

…Már a Moto2-es kategória bemelegítő edzése ment amikor erőt vettem magamon hiszen tudtam át kell esnem egy beszélgetésen, amin még Ausztráliába kellett volna. Dorna vezetőjével… Nem volt egyszerű bejutnom Ezpelanta úrhoz. Még kicsit hazudnom is kellett, de bejutottam és ez a lényeg.  Nagy levegő az ajtó előtt és kopogtam.

- Szabad.-hallottam bentről a mély férfi hangot. Lassan tudtam csak bedöcögni miután kinyitottam az ajtót.
- Jó reggelt.
- González kis asszony?-pattant fel úgy a bőr karosszékből, mint ha gombos tűkbe ült volna. Sejtettem, hogy a főnököt még így a pályán is megilleti a legnagyobb kényelem.
- Beszélhetnénk?-érdeklődtem tőle komolyan. Bár csak látszólag vagyok csak magabiztos, belül a gyomrom fel-le hullámzik az izgatotságtól. Bólintott, miközben a legkényelmesebb széket varázsolta elő az irodában számomra.
- Természetesen. Kér valamit?
- Köszönöm nem.-ráztam meg a fejem, miközben a mankóimat az asztalnak támasztottam.
- Miben segíthetek?-ült le velem szemben.
- Először is megszeretnék valamit magyarázni.
- Mi lenne az? –húzta fel a szemöldökét kérdőn.
- A megbeszélésen amit leegyeztettünk egy véletlen miatt nem tudtam megjelenni… Se Önnél, se a csapatomnál. Japánban közlekedési balesetet szenvedtem és ennek viselem még mindig a nyomait magamon. Nem megfutamodtam Uram… Mind végig akartam a csapatot és most is akarom.
- Sajnálom.
- Érdeklődni szeretnék, hogy van-e még esélyem?

- González kis asszony van egy rossz hírem. Esélye talán még lenne is, de bejelentkeztek a katariak. Több pénzzel és szponzorral… Teljesen nincs elvetve az Ön csapata… Azonban ha tanácsolhatok valamit… inkább ne reménykedjen. Nagyon jól tudja, hogy működnek itt a dolgok.
- Köszönöm Uram, hogy őszinte volt velem.-magamhoz vettem a mankóimat és kezet nyújtottam Ezpelantanak. Legalább őszinte velem és az elmúlt időszak után hálásnak is kell lennem emiatt.- Köszönöm és viszont látásra.
- Sajnálom még egyszer.-láttam rajta, hogy komolyan gondolja.
- Tudtam, hogy kevés esélyem van.- mivel nem tudtam azonnal kirontani a helységből kezdett eluralkodni rajtam a pánik. A sírás a torkomat mardosta és remegtek a kezeim.
- Sajnálom… és remélem meggyógyul. Viszont látásra.

Köszönni már nem köszöntem csak ki akartam szabadulni a motorhomeból. Ki akartam szabadulni a szabadba és friss levegőt akartam szívni. Tudtam el kell kerülnöm ebben a pillanatban a Suzuki motorhomeját, mert rá hoznám Alvarora a frászt. Antonio erre gondolt, tisztába voltam vele. Ettől akart megvédeni. A csalódástól. Oda minden álmom amit az elmúlt hónapokban felépítettem. Talán ez volt az utolsó reményem… Reménykedtem, hogy valami jó is érhet még. Reménykedtem, hogy elterelhetem a gondolataimat. De nem marad számomra más csak az egyedül lét… a magány… Pánik szerűen kapkodtam a levegőt, miközben a könnyeim patakokban folytak végig az arcomon. A lábaimat egyszerűen elhagyta az erő és a földre roskadtam. Egyedül vagyok… Oda az álmom és se vagyok egészséges. Felkaptam a mankómat és nem be kell vallanom nem gondolkoztam csak elhajítottam a fenébe. Nem érdekelt ha eltalálok valakit, de még az se, hogy nem igen tudok innen felállni.

-Elegem van.-fakadtam ki de ez leginkább magamnak szólt. Neki dőltem a kamion kerekének és az egészséges lábamat felhúztam, amit egyszerűen átöleltem. Homlokomat a térdemnek támasztottam és hangosan szipogtam.

-Jól vagy?-szólalt meg meglepetésemre valaki. Riadtan kaptam fel a fejem és azonnal próbáltam letörölni a maszatos arcomat.

-Persze… Persze jól vagyok.-szipgtam és próbáltam hirtelen talpra állni, de lehetetlen volt a mankóim nélkül.

- Biztos jól vagy?-kérdezett rá ismét és közelebb lépett hozzám.

- El vagyok. Hagyj!

- Te sírsz és remeg minden porcikád. Szólok Bautistának.-jelentette ki, de hirtelen a keze után tudtam kapni és visszahúztam magam mellé.

-Ne… Ne… Ne… Könyörgöm ne szólj neki…-estem kétségbe hirtelen, de talán az jobban zavart, hogy nem jutott eszembe a srác neve pedig tudom ismernem kellene.

- Roger Lee Hayden vagyok.-mosolygott rám.

- Nicky tesója.-állapítottam meg. Abba a pillanatban rájöttem, hogy ki is ő. Túlságosan hasonlít a mezőnyben szereplő testvérére. Az amerikai óvatosan talpra állított.

-Remeg minden porcikád. Szólok Bautistának.-ismételte magát elgondolkozva.

- Ne!-ráztam a fejem határozottan.

- Akkor mástól kérünk segítséget.-sóhajtott fel és betámogatott a Ducati motorhomejába. Csendes volt a csapatvendéglátó egysége és fel se tűnt senkinek se, hogy Roger Lee hátra támogatott egy szobába. Leroskadtam a kanapéra és láttam ahogy az amerikai lázas kutatásba kezdett, amikor kinyílt az ajtó.

-Roger nem tudom hol a fenébe voltál, de anya rajtam keres.-magyarázta Nicky a telefonjába merülve és ahogy felnézett ledermedt.- Ohh… Naty…

-Szia.-szólaltam meg csendesen és kicsit szipogva.

- Jól vagy?-huppant le mellém miközben a testvére átnyújtott nekem egy pohár vizet.

- Persze.

-Szarul hazudsz.-trillázta Roger. Csak a szemeimet forgattam csak és nagyokat kortyoltam a vízből. Nicky a fülem mögé tűrte az elszabadult tincseimet és a komolyan végig mustrált.

-Tudtam Rosietól, hogy baleseted volt… De nem gondoltam, hogy ennyire.

- Motorbalesetem volt Nicky. Totál károsra tört a barátom motorja.

- És te is.-véleményezte Roger miközben elvette tőlem a poharat és az asztal szélére huppant.

- Túlságosan is. Túlságosan is.-ráztam meg a fejem. Nickyre pillantottam aki még mindig homlokát ráncolva figyelt engem.- Nyugi most már jól vagyok.

- Előbb kiborultál… De nagyon.

- Sok mindent vesztettem az elmúlt időszakban. –bukott ki belőlem hirtelen. Nem akartam ennyire hisztisnek tűnni.

- Nem ismeretlen senki számára ez Natalien.-fogta meg a kezemet Nicky.- Bárkivel megesik ez…

-Balesetem volt… Akit szerettem elhagyott… És még a csapatom is befuccsolt.

- De talpra állsz és ugyan az lehetsz aki voltál.

- Nicky…

- Ígérem így lesz.-mosolygott rám…
… Este van már. Alvaro és Loris is célba értek a versenyen és top 10-es eredménnyel búcsúztatták az idényt. Most pedig már az F1-es futamot nézzük a motorhomeunkban zárt ajtók mögött. Izgulok, hiszen Sebi töretlenül halad az első helyen és ha a további eredmény is így marad, akkor a RedBull Racing megszerzi első csapat világbajnoki címét.
- Sose láttam még Naty-t így összpontosítani.-szólalt meg Loris.
- Most koncentrál. Ez a jobbik eset. Ha valami nem tetszik neki üt és vág.-véleményezte Alvaro a szitut, mire bele csíptem a combjába.- Aúúúúú!
- Én is itt vagyok.
- Naty figyelj majd oda erre a gyerekre.-mutatott Loris Alvaro-ra.
- Megpróbálok, de elég nehéz esett.
- Én is itt vagyok.-utánzott Bati, de szerencsére nem csípett belém. Nevettünk. Hiányozni fog Loris a csapatból. Kicsit Alvaro is példaképként tekintett rá és bármi gondja volt számíthatott segítségre. A 2011-es szezonban azonban Alvaronak egyedül kell helyt állnia, míg Loris az új csapatát a Pramac Ducatit fogja erősíteni.

76. fejezet

Valami oknál fogva Alvaro ma reggel nem rohant el azonnal edzeni. Csendesen el volt itthon. Csendesen el voltunk egymás mellett… Talán túlságosan csendesen, hiszen már kínos volt ez a szótlanság. De most az egyszer meg fogadtam nem én leszek aki először megszólal. Mankómat óvatosan letámasztottam  a konyhapult mellett és a hűtőbe kotoztam valami étel után. Szinte éreztem magamon Alvaro tekintetét. Tudtam, hogy jelen pillanatban is szugerál.

-Köszönöm, hogy elhoztad Ikertől a cuccaimat.-szólaltam meg végül, hiszen jobbnak láttam hogy ha én magam kezdek bele a beszélgetésbe és tudtam valamivel el kell kezdenem. Túl kell esnünk ezen a beszélgetésen, hiszen nem véletlenül figyel már lassan órák óta a honfitársam.

- Mondtam már, hogy semmiség… De elhiheted nem volt valami boldog, hogy engem küldtél. Szerinte nem ezt érdemelte. Azonban nem pattogott szerencsére.-vonta meg a vállát miközben a kenyeret kezdtem el vajazni. Csak rápillantottam és szinte biztos voltam benne, hogy ezaz egész nem volt ennyire csendes beszélgetés köztük, hiszen ha a bátyám is leverte már a kapust akkor hasonlót Alvaro is képes elkövetni… Vagy legalább is szájalni egy sort.

- Nem voltam felkészülve rá, hogy találkozzak vele.-vallottam be.- Gyenge vagyok pedig tudom hibáztam én is. Legnagyobbat én hibáztam.

- De te csak megcsókoltad Kovalainent.-vágta rá dacosan. Alvaro jelenleg mindenről tud. Nem akartam elmondani neki a történteket, de annyira faggatott, hogy egyszerűen csak kibukott belőlem minden. Elmeséltem mi történt a hetek alatt amíg távol voltam Madridtól. Személy szerint magamat elítélem emiatt, de ő másért nem a barátságunk miatt nem teszi. Pedig tudom megérdemelném.

- Oka van annak, hogy másnál keresett…-próbáltam helyesen kifejezni a gondolataimat. Alvaro hatalmas szemekkel pislogott rám és tudtam arra várt, hogy mikor borulok ki teljesen.

- Igen?-kérdezett rá csendesen.

- Semmi. Nem lényeges. Amúgy tudom, hogy oka van… Elhanyagoltam.

- Örökre nem tarthatod magadban ezeket a dolgot.-rázta meg a fejét.

- És ha jobban érzem magam attól, hogy nem beszélek róla?

- Abba csak bele roppansz. Ismerlek Naty. Emlékezz mi volt az autóbaleset után… Nem beszéltél róla… Bele roppantál és megjelentél szakadó esőben az ajtóm előtt.

- Majd feldolgozom ahogy tudom.-csattantam fel hirtelen és ugyan olyan hangosan csattant a kés a fapulton. Mind kettőnk torkán akadt a szó, hiszen egyikünk se számított rá, hogy ilyenféle kiborulásra. Tudom, hogy nem így kellene reagálnom, de nem mindig tudom kordában tartani az érzéseimet.

- Gyere el Valenciába.

- Tessék?-szaladt fel a szemöldököm hirtelen. Eddig szóba se jött Valencia. A magánéletemről beszéltünk ami romokban áll és nem a MotoGp-ről.

- Gyere el Valenciába. Nem akarom, hogy egyedül itthon maradj.-emelkedett fel lassan a kanapéról és sétált közelebb hozzám. Homlokomat ráncoltam csak hiszen teljesen nem fogtam fel mit is mondott nekem. Azt hittem távol akar tartani attól a környezettől addig amíg meggyógyulok.

- De…

- Mi de Naty? Mindenki szeret a csapatból. Nem akarom, hogy egyedül maradj egész hétvégére meg ott lesz még a teszt is.

- A gyógytorna…

- Hétvégén úgy se kell menned gyógytornára.-cirógatta meg az arcomat. Elővette a legbájosabb mosolyát amivel tudja bármit elérhet… Akár melyik nőnél eléri a célját köztük nálam is. –Szezonzáró… Valencia… Jó buli tudod.

- Jó… jó… abba hagyhatod a nyalást.-emeltem fel a kezemet védekezően.

- Tessék?-csodálkozott el a kijelentésemen hirtelen.

- Elővetted a kiskutya nézésedet amivel le akarod venni az embert a lábáról.-forgattam a szemeimet.

- Ez nem is igaz.-rázta meg a fejét ártatlanul. Kínomban felnevettem. Mint ha nem tudná mire is képes?...

…Igent mondtam Rosie ajánlatára miszerint együtt ebédelhetnénk. Igaz most estem ki a gyógytornáról, és fáradt is vagyok. De kicsit kiszabadulok legalább a házból. Antonio étterméhez mentem taxival és miután kifizettem a fuvart besétáltam az ajtón. Szokás szerint nagy a felhajtás de már meg se lepődök rajta. A pulthoz sétáltam és a mankóimat először letámasztottam majd lehuppantam a székre nehézkesen egy kicsikét.

-Szia Főnök.-mosolyogtam Toniora, aki enyhén szólva is úgy nézett rám mint ha szellemet látna.- Oké tudom, hogy szarul festek… De ennyire?

- Natalien… nem. Csak…-kezdett el tőle nem megszokott módon hebegni habogni.

- Tudom… Tudom.-sóhajtottam fel.

- Alvarotól tudok mindent. Ezért is lepődtem meg.

- Most már jól vagyok…

- Jobban.-javított ki.- Látom a karikákat a szemed alatt.  Nem igazán tűnsz kipihentnek.

- Nem is vagyok az.-vontam meg a vállam miközben elém helyezett egy pohár baracklevet.- Köszönöm Tonio.

- Semmiség te fruska.-forgatta a szemeit.- Kivel találkozol? Gondolom, hogy nem engem jöttél meglátogatni.

-Egyik barátnőmmel fogok találkozni. Ez az egyik legjobb hely a városban. Szeretek idejönni Tonio.

- Nem kell nyaliznod Natalien. Már nem vagyok a főnököd.

- Nem nyalizok.-játszottam a felháborodott nőt.

- Dehogy nem.-legyintett Tonio egy fél mosollyal az arcán.-Amúgy tudod kivel találkoztam?

- Honnan tudnám Tonio?

- A bátyád járt bent nálam pár napja…

- Visszajött Madridba.

- Jó ideje…-bólintott.- Tudom.

- De most miért jött szóba a bátyám?

- Emlékszel a nagy haverjára? Aki veletek lógott állandóan…

- Velem nem lógott az a seggfej.-forgattam a szemeimet. Emlékszek a bátyám nagy haverjára. Mindig egy simlis alak volt… Szinte biztos vagyok benne, hogy részben miatta keveredett Sergio annó bajba, pedig bíztunk abban, hogy a katonaság jó útra tereli, de mint kiderült tévedtünk.

- Ezek szerint tudod kire gondolok.-állapította meg.- Egy éjszakai klubbot nyitott a közelben.

- Remek.-nyögtem fel.  Gyomromba fura kellemetlen érzés költözött ahogy eszembe jutott azaz időszak… De nem tudtam sokáig filózni rajta, hiszen az ajtó feletti csengő újra megszólalt és Antonioval mind a ketten felkaptuk a fejünket a hang hallatán. A vendégem érkezett meg.

- Naty…-mosolygott rám ahogy észre vett a lány. Sötét karikák étlenkedtek a szeme alatt. Biztos vagyok benne, hogy mostanában sokat dolgozik… Tanul és hát a balesetem után is végig mellettem volt. Óvatosan magához ölelt a lány.

-Szia Rosie… Hogy vagy?

-Tökéletesen.-huppant le mellém.- Sajnálom, hogy késtem… Csak sokáig dolgoztam…

-Aludnod is kell a munka mellett.-paskoltam meg a kezét. Antonio egy félre eső asztalhoz terelt minket és megígérte, hogy a legfinomabb kosztját fogjuk megkapni. Tudtam, hogy minden úgy lesz ahogy a főnököm mondja.

Beszélgetni kezdtünk Rosieval. Megkért, hogy meséljek én pedig így is tettem. Meséltem neki a gyógytornáról, hogy az orvos mit mondott nekem. Azt is, hogy Alvarohoz költöztem amíg nem állok talpra. Emellett említettem neki azt is, hogy elhozta Bati a cuccaimat Ikertől.

-Naty tovább kell lépned.-sóhajtott fel.

-Tudom Rosie.-vontam meg a vállam.-Csak nehéz… Nem egy két hónapról van szó…

- De megcsalt… Azt mondtad megcsalt téged.

- Állítása szerint.-motyogtam.

- Tovább kell lépned! Te is ezt mondtad nekem miután padlóra kerültem Sebastian után.-szorította meg a kezemet.

- Tovább is kell lépned.-bólintottam egyetértően. Egy fél oldalas mosoly jelent meg az arcán.

- Neked is.

- Majd kialakul. De most Naty neked kell felállnod a padlóról. Új életet kell kezdened.

- Mint ha ez olyan egyszerű lenne.-forgattam a szemeimet.

- De úgy emlékszem ugyan ezt mondtad nekem hónapokkal ezelőtt.-vigyorodott el.

- Tudom.-sóhajtottam fel. Fülem mögé tűrtem a hajamat és a finn lányra pillantottam. Jelen pillanatban magabiztosnak látom. Jobban, mint eddig bármikor.- Ha igaz, hogy van valakid akkor nagyon jó „munkát” végzet… Mert boldognak tűnsz.

- Azt hiszem az is vagyok.-motyogta és tudtam zavarba jött. Szinte természetes, hogy finn létére nehezen beszél az érzéseiről. De megtanultam. Nem fogom erőltetni minden áron, hogy beszéljen róla.

- Ez a legfontosabb Rosie.

- Ezért is kell neked is tovább lépned Natalien. Boldog lehetsz. Boldognak kell lenned.

- Előbb utóbb biztos az leszek. Egyszer annak kell lennem. Mindig nem érdemlem a rosszat.-fakadtam ki, hiszen ezt gondoltam. Mindig nem verhet a sors engem.

75. fejezet

Talán erősebbnek érzem magam… Ahogy a napok telnek egyre erősebbnek érzem magam. Bár a kórházat már nagyon unom. A telefonomat nyomkodva ücsörögtem az ágyon amikor kopogtak az ajtón.

-Szabad.-sóhajtottam fel és kicsikét  kíváncsian vártam, hogy ki a legújabb látogatóm. De talán még így is hatalmas meglepetés ért, amikor Heikkit pillantottam meg.

- Te hogy kerülsz ide?-szólaltam meg csendesen.

- Gondoltam meglátogatlak. Bejöhetek?

- Nem Koreába kellene már lenned? Sebastian meg Tommi már elutaztak.

- Tudhatnád, hogy Sebastian túlbuzgó.-vigyorodott el és hiába nem adtam meg neki a választ besétált az ajtón amit gondosan becsukta maga mögött.- Amúgy holnap este fogunk elutazni.

- Honnan tudtad meg, hogy itt vagyok?

- Isabel elcsicseregte.-húzta meg a vállát miközben helyett foglalt az üres széken.- Hogy vagy?

-Jobban.-feleltem őszitén.- Talán napokon belül kiengednek. Gyógytornára kell járnom, de nem baj. Túlélem.

- Saj…

-Ki ne mond kérlek.-emeltem fel a kezemet védekezően.-Amióta felébredtem csak ezt hallgatom… Sajnálom… Sajnálom… Mindenki csak sajnálja.

Heikki szótlanul ücsörgött a széken és hatalmas szemekkel pislogott rám. Megleptem a kirohanásommal, és már meg is bántam. Ő nem ártott nekem. Nem sokat ártott nekem. Nem rajta kellene levezetnem a feszültséget.

-Sajnálom… Te nem tehetsz róla.-sóhajtottam fel.- Néha kiborulok minden ok nélkül.

- Meg van az okod rá Naty.-felelte csendesen és óvatosan a kézfejemhez ért.- Sok minden történt.

- Tudom… Azt is, hogy ott voltál a kórházban.

- Ott voltam…-húzta meg a vállát.- Azt éreztem, hogy ott kell lennem.

- Tudod…-kezdtem bele. Nem teljesen fair, hogy ha elmondom neki… De talán most már jobb az őszinteség.- Vártam, hogy esetleg meglátogass… Pedig…

- Kicsit tartottam tőle, hogy a bátyád engem is lever.-bukott ki belőle a vallomás. Elkerekedett a szemem egy pillanat alatt majd elnevettem magam.- Nem vicces Naty. Casillast is egy pillanat alatt állon verte.
- Azt se kellett volna.

- Bántott téged.

- Sok embert bántottam már én is.-motyogtam és ebben a pillanatban rá gondoltam. Ahogy összenéztünk tisztában voltam vele tudja mire gondolok.

- Nem tudtam, hogy látni akarsz-e.

- Látni akartalak… Legalább egy kicsit.-csúsztam le az ágyon és próbáltam kényelmesen az oldalamra fordulni.

- Jól vagy?-szegezte nekem a kérdést azonnal.

-Persze. Csak így könnyebb.-mosolyodtam el. Fura módon őszinte aggódást véltem felfedezni az arcán. Óvatosan érintette meg a bőrömet és csak néma csendben figyeltem a tettét.

-Hamar kikerülsz innen és jobb lesz… Minden jobb lesz.

- Egyet bánok csak, hogy lemaradok Sebastian bajnoki címéről.

- Ha szót fogadsz az orvosoknak lehet, hogy nem.-vigyorodott el.- Mert tudod most az egyszer szót kell fogadnod.

- Tudom.-mosolyodtam el én is hasonlóan.- Boldog Születésnapot Heikki.

- Emlékszel?-lepődött meg őszintén.

-Miért ne emlékeznék?-kontráztam vissza, de abban a pillanatban nyílt ki a szobám ajtaja. Alvaro lépett be rajta. Nem számítottam rá, de egy széles mosoly költözött az arcomra miközben Heikki feszülten húzódott el tőlem. –Bati… Te hogy kerülsz ide?

- Nem rég szállt le a gépem és rögtön ide jöttem hozzád.-válaszolt kedvesen és lassan közelebb sétált hozzám. Láttam rajta, hogy Heikki jelenleg az a személy akit jelenleg nem szívesen látt itt.

-Már vártalak.-öleltem magamhoz miközben helyett foglalt az ágyam szélén. Heikki azzal a lendülettel pattant fel a székéről és kezdett el szedelőzködni. Csodálkozva pislogtam rá.

- Mennem kell. Nem sokára utazunk Koreába.

- Elfelejtettem.-motyogtam magam elé.

- Pihenj Naty.-mosolyodott el és nyomott az arcomra két puszit.

-Boldog Születésnapot.-suttogtam a fülébe.

A finn barátom elköszönt mind a kettőnktől és magunkra maradtunk Alvaroval, aki amíg csak tehette töretlenül bámult maga elé. Szívem szerint fejbe kólintottam volna, hiszen megérdemelte volna.

-Nem vagyok hülye.-bukott ki belőlem hirtelen.

-Nem is mondtam, hogy az vagy!-emelte fel védekezően a kezeit.

- Heikki nem ártott nekem. Nem ő a rossz.-ráztam meg a fejem.

- Nem utálhatok azt akit én akarok?-kontrázott vissza a kijelentésemre. Csak a szemeimet forgattam és inkább megtartottam magamnak az összes megjegyzésemet.-Amúgy beszéltem az orvosoddal.

- Neked mondott bármit is? Mert nekem nem.-fintorogtam.
- Igen.

-Kinyögnéd végre, hogy mi a fenét mondott? Sérült pár testrészem, de az agyam nem… Kivételesen.

- Személy szerint ilyet nem mondtam.-vigyorgott rám.

- Tudod úgy bemutatnék neked.

- Akkor nekem meg kellene sértődnöm és nem tudnám felajánlani a lehetőséget, hogy hozzám költözz.

- Tessék?-lepődtem meg.

- Naty tudom, hogy nincs hova menned… Hiszen Ikernél laktál…

- Igen emlékszek erre is.-dőltem hátra.

- És emellett ha jól sejtem nem akarsz haza menni a szüleidhez.

- Alvaro.-nevettem fel kínomban. Nem akartam haza menni a szüleimhez. Nem akartam gyengének tűnni előttük. Tudtam valahogy talpra kell állnom. De nem tudtam segítség nélkül sikerül-e… Ezen nem gondolkoztam.

- Legalább a nevemre emlékszel. Nos? Mi a válaszod?

- Alvaro…

- Hmm?

- Megint szerencsétlen vagyok igaz?

- Csak annyire mennyire szoktál. Nos? Hozzám költözöl?

- Púp leszek a hátadon.-állapítottam meg.

- Ha az lennél nem kérdeztem volna meg.-cirógatta meg az arcomat. Ahogy rápillantottam elmosolyodott. Az a Batis mosoly jelent meg az arcán amivel mindig mosolyt csalt a számra.

- Milliószor mentettél már meg.

- És meg is foglak. Akkor?

-Rendben. Hozzád költözök.-egyeztem bele…

…Ideköltöztem Alvarohoz. Hasonló jelenleg a helyzetünk mint pár éve… Csak jelenleg Madridban vagyunk és nem Barcelonában. Bati az aki kihúz a trutyiból. Nem hagyja, hogy magamba roskadjak és újabb hülyeséget tegyek. Fogalmam sincs mikor tudom ezt meghálálni neki. Hiszen túl sokat köszönhetek neki. Hatalmasat sóhajtottam és feltápászkodtam a kanapéról. Egyedül vagyok… Eddig vágytam a magányra… De jelen pillanatban sokkal jobban érezném magam, hogy ha lenne valaki körülöttem… Ha fecsegne… Zizegne… De nem… A csend miatt túlságosan hangosak a gondolataim… Az életem romokba hever. A szerelmem elhagyott. Elhagyott, mert elhanyagoltam… Megcsalt… Nem hittem, hogy érezhetem magam ennyire semmire valónak… De érezhetem. Emellett érzem is. Itt vagyok egyedül. Csak kicseszett mankók segítségével tudok járni.

-Szar helyzett.-nyögtem fel hangosan és megmasszíroztam az orrnyergemet.  Persze rájöttem… Mindenre rájöttem az elmúlt napokban. Elvesztettem mindent amiért eddig küzdöttem. A terveim füstté váltak egyetlen véletlen baleset miatt. Talán a Sors így bűntett minden egyes hibám miatt, amit elkövettem az életemben. Elvette tőlem a babát… a csapatot… Tudom át kell lendülnöm ezen, csak jelenleg kérdés még, hogy meg tudom-e csinálni. Újra erős tudok-e lenni… Merengésemből a mobilom csörgése zökkentett ki. Nem nagyon volt kedvem senkivel se beszélni, de tudtam muszáj lesz felvennem, hiszen mostanában mindenki ellenőrizget.

-Igen?-motyogtam és kinéztem az ablakon.

-Ohh de morcos vagy.-nevetett fel a zaklatóm.

-Ramos?-kérdeztem vissza csodálkozva.

- Igen úgy hívnak már egy jó ideje.

- Bolond.-mosolyodtam el.- Miben segíthetek neked?

-Kíváncsi vagyok, hogy vagy…

- Tűrhetően. Azt hiszem. Már kiengedtek a kórházból, de járnom kell gyógytornára.

- Nem kimondottan erre gondoltam.

- Arra nem akarok gondolni.-ráztam meg a fejem.-Könnyebb. Sokkal könnyebb így.

- Ez valahogy érthető is… Nincs kedved valamikor velem ebédelni?

- Nem kellene neked inkább a focival foglalkoznod?-kontráztam vissza, mire vidáman felnevetett. Miért érem ezt el mindig nála? Általában mindig sikerül szórakoztatnom valamivel… Akaratomon kívül.

- Foglalkozok én azzal is.

- Néha úgy gondolom, hogy a csajozás elveszi az eszedet. Azt a maradék cseppnyi eszedet.

- Ne félts engem!

- Persze. Miért is féltenélek?-bukott ki belőlem a kuncogás.

- Végre nevetsz.

- Tudom.-sóhajtottam fel.

- Akkor eljössz velem ebédelni?

- Igen. Elmegyek veled ebédelni.