2015. április 1., szerda

Bevezetés

Sziasztok!

Elérkezett az a nap, amikor a történetem visszatér. Sok mindenben egyezni fog az előző verzióval, de nekem igazából ez jobban tetszik. Jó szórakozást kívánok! :)

Millió puszi:
Kira

Natalien Gonzáleznek hívnak. Egy fiatal spanyol lány vagyok aki próbálja az Élet minden lehetőségét kihasználni, de általában rosszul döntök és utána próbálom feltakarítani a romokat, amiket saját magam okoztam. 2009. januárjáig a Forma-1-ben dolgoztam a Toro Rosso, majd következőnek a RedBull Racing csapatánál. Emellett szerelmes voltam…. Azt hittem minden tökéletes, de rá kellett jönnöm nagyon hamar, hogy tévedtem. Olyan dolgok történtek velem ami miatt nem bírtam tovább… Lépnem kellett és egy hirtelen döntés miatt hagytam magam mögött az addigi életemet.

„2008. december 22-e van. Innsbruckból tartok haza Coppetbe, hogy legalább éjfél előtt otthon legyek és bebújhassak Heikki mellé a puha ágyba. Sötét van már és mivel az országúton járok nincs kivilágítás ami kicsit zavar jelenleg és az is, hogy hatalmas pelyhekben esik a hó.  Megcsörrent a mobilom és egy gyors mozdulattal bekapcsoltam a kihangosítót ahogy létrehoztam a vonalat.
- González!
- Szia Kicsim! Merre jársz?-érdeklődött Heikki Kovalainen kedvesen. Ő az én barátom lassan már több mint 8 hónapja. Talán vele van a második leghosszabb kapcsolatom.
- Nem sokára haza érek. Körülbelül még 2 óra.
- Ez neked a nem sokára?-kérdezte egy kis szemre hányassal a hangjában. Persze korábbra ígértem magam, de tudom ez jelen esetben hiú remény.
- Bocsi Szívem.
- Az a lényeg, hogy épségben haza érj.-enyhült meg a hangja.
- Csupa latyak az út. Még nem értek ide a takarítók.-panaszkodtam és egyszerre három dolog történt. Egy Audi nagy sebességgel megelőzött, bevágott elém és hirtelen fékezett. A fékbe tapostam, hogy ne rohanjak bele, mire hátulról belém rohantak. Ezek után én már csak utas voltam. Imádkozhattam az életemért, hogy túl éljem az egészet… Pillanatok múlva az irdatlan csendre eszméltem. Hirtelen hallgatott el minden…
- Naty! Naty hallasz engem?-kezdett nagyon messziről Heikki hangja derengeni, ahogy szépen lassan visszatértem a valóságba.  Megmozdultam és iszonyatos fájdalom nyílalt az oldalamba és a vállamba. Fejjel lefelé ért földet a kocsi. Muszáj minél hamarabb kiszabadulnom innen. A biztonsági övet kikapcsoltam és egyszerűen a földre zuhantam.
- Fenébe!-szitkozódtam hangosan. Az apró üvegszilánkok összekaszabolták a tenyeremet. Éreztem, ahogy a vérem kicsordul.
- Naty válaszolj már!-szinte ordította Heikki. Megtaláltam a telefonomat magam mellett.
- Jól vagyok.- ennyit bírtam kinyögni bár ez talán nem is igaz ebben a formában, de legalább élek és ez a legfontosabb
- Mi történt?
- Gőzöm sincs. Majd felhívlak.-kinyomtam a telefont és kimásztam a kocsiból.
Szörnyű látvány fogadott. Leírni is nehéz… Összetört autók… Jajgató emberek…
- Hölgyem minden rendben?-jelent meg előttem egy férfi. Csak a szája vérzett, de úgy tűnt semmi más baja sincs.
- Én jól vagyok-bizonygattam neki is, de ez nem azt jelenti, hogy nem fáj semmim se. A karom kificamodhatott, míg két bordám tuti megrepedt.- Segítenünk kell rajta!
A többieken akartam segíteni, de egyszerűen ahogy kimondtam ezt a mondatott az egyik összetört autó kigyulladt. A sofőr nem tudott időben kimenekülni az autójából és meghalt…
…Senki se tartott engem hibásnak… Csak is én saját magamat. Idővel kiderült, hogy a kigyulladt kocsiban egy több gyermekes családapa ült. Ő tartotta el a családját. Hajlamos voltam a depresszióra, de most legyőzött. Alig ettem. Gubbasztottam a sötétben. A barátaim próbáltak rajtam segíteni. Sebastian és Isa két naponta meglátogattak. Beszéltek hozzám. Próbáltak jobb kedvre deríteni, de nem volt semmi haszna. Azt viszont tudtam,  nem csak bennem tartották a lelket. Nem csak nekem volt szükségem két biztos támaszra. Heikkinek is szüksége volt a barátaira. Láttam rajta, hogy nem sokáig bírja már sokáig. Így született meg bennem egy elme beteg ötlet. Egy nap egyedül voltam otthon. Tudtam, hogy ma nem lesznek látogatóim és így összedobáltam egy táskába a legfontosabb dolgaimat és elindultam megkeresni Alvaro Bautistát, akire mindig is számíthattam. Heikkinek egy levelet hagytam, amiben megmondtam, hogy jobb, ha vége. Neki nem ilyen lányra van szüksége. Egy élet vidámra és nem egy…gyilkosra.”

Így szakadtam el a régi világomtól. Hetekig sőt hónapokig hívogattak a barátaim, de egyszerűen nem vettem fel a telefonomat. Ezek egy idő után elmaradtak és végül egyáltalán nem hívtak. Lemondtak rólam ez világos. Heikki kitartóbb volt. Anyuékat is folyamatosan hívogatta, vagy váratlanul megjelent a házuknál, de ott engem sose talált. Alvaroval összefogtunk és Barcelonába költöztünk. Neki jól jön ez a város, mert itt a pálya. Nekem pedig egy új életre ad lehetőséget. Már harmadjára. Azonban tudom a múlt mindig megtalál…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése