2. fejezet

…Szombat délelőtt van és most érkeztem ki a pályára. A gyomrom fel és alá hullámzik az idegességtől, de próbálom nem kidobni a taccsot. Nem lenne túlságosan tökéletes visszatérés. Az edzés nem sokára kezdődik, de az első személy, akit meg kell keresnem az Christian Horner. Szerencsére ismerem a járást a paddockban és a motorhomeban egyaránt. A beléptető kaputól a RedBull-ig érve láttam egy csomóismerőst és ismeretlent is. Vagy legalább is eddig a tv-ben láttam vagy az újságban. Sebastien Buemi a honfitársammal sétálgatott, azaz Jaime Alguersuarival. Őket eddig nem láttam eddig személyesen, azonban tudom, hogy a fiók csapat versenyzői. De szemügyre vehettem a boldog Jenson Buttont a barátnőjével sétálni a paddockban. Láttam Michael Schumachert… Azonban akit következőnek meg megpillantottam Robert Kubicát is a barátnőjével, aki nem más, mint a régi barátnőm Isabel Theissen. Muszáj a régi szót használnom, mert tuti, hogy utál azok után amit tettem vele. Kézen fogva sétáltak a lengyel férfival és sugárzott róluk a boldogság. Szerencsére mielőtt észre vettek volna elértem a RedBull-t és beosontam az ajtón. Christian a megbeszéltek szerint az irodájában várt rám. Az asztal mögött ücsörgött… Vagy is a lába az asztalon pihent, de amint meglátott lekapta azokat a fa lapról és rám mosolygott.
- Szia! Jól utaztál?
- Igen.-bólintottam és helyett foglaltam az egyetlen üres széken.- Mi lenne a feladatom?
- Figyeld Sebastiant. Látszik rajta, hogy valami nem stimmel csak tagad mindent. Begubózott és olyan mint egy tökéletes sündisznó. Nem engedi közel magához még a személyi edzőjét se és így rohadt nehéz rájönni mi a baj. Te ismered legjobban közülünk Natalien. Segíts rajta.
- Először álljon szóba velem.-sóhajtottam fel az orrnyergemet masszírozva.-Lenne egy kérdésem az öltözékkel kapcsolatban.
- Hallgatlak.-felelte komolyan.
- Lehetek civilben vagy fel kell vennem a Suzukis cuccomat. Megkérdeztem a főnökömet és azt mondta csak akkor kell, ha ragaszkodtok hozzá.
- Nekem jó vagy így civilben is.-vont vállat.- Amúgy is az a szín maga a rémálom.
- Akkor nem csak én vagyok ezen a dolgon.-forgattam a szemeimet.- Nem baj, ha szétnézek egy kicsikét?
- Szabad bejárásod van, ahogy eddig is. Majd még beszélünk.
- Köszönöm.-osontam ki az irodából.
Napszemüvegemet az orromra bigyesztettem hiába volt felhős az ég és elindultam sétálni. Rájöttem, hogy a három új csapat lévén még több ember dolgozik a terepen. A boksz utcában szemléltem, ahogy Bruno Senna autóján lázasan dolgoznak az emberek, hogy elkészüljenek az edzésre. Ahogy tovább haladtam láttam Timo Glock-ot ahogy a mérnökével tárgyalt. A Lotus-t óriási lépésekkel hagytam el. Próbáltam nem oldalra pillantani. Nem akarom látni még Heikkit. Még nem! Úgy közlekedtem, mint akinek a tekintetét a földre ragasztották. Mind addig, míg neki nem mentem valakinek.
- Elnézést.-motyogtam szánakozva és ahogy felnéztem az illetőre vigyorra húztam a számat.- Szia Tonio.
- Szia Naty. De rég láttalak. Hogy vagy?-ölelt meg úgy, hogy félteni kezdtem a bordáim épségét. Vitantonio Liuzzival még 2007-ben dolgoztam együtt, míg Sebastian nem került a Toro Rossohoz. Az olaszt is támogatnom és segítenem kellett volna, de legtöbbször hülyültünk csak. Ő volt az a személy, aki azt tanácsolta a főnökségnek, hogy legyek (az ő szavaival élve) lelkisegélyes és ne pincérnő. Csodák csodájára hallgattak rá.
- Köszi jól. Picikét fázok.-panaszkodtam és zsebre dugtam a kezeimet.
- Akkor ahonnan jöttél meleg van.-állapította meg.
- Barcelonából jövök.-vallottam be vállat vonva.
- Egy madridi a katalán fővárosból. Érdekes.
- Ne okoskodj itt nekem. Te hogy vagy? Újra versenyző vagy ez nagy szó.-oldalba vágtam, mire nevetni kezdett.
- Jó újra száguldozni, csak még szokatlan egy kicsit.
- Sikerülni fog.-bíztattam egy kicsikét.
- Ezt mond a csapatnak. Sutil gyors és így kicsit rontja a hírnevemet ez a tény.
- Majd kipolírozlak.
- Vicces. A humorod nem változott csak a haj színed. Szőke? Sose gondoltam, hogy ilyenre vetemedsz. Nem áll jól neked.-felelte teljesen lazán, ami már meg se botránkozok.
- Megváltoztam.
- Gondoltam. Most mennem kell. Még beszélünk.
Amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is ment. De hát ő ilyen. Ezen nem is kellene csodálkoznom. Az edzés nem sokkal később kezdődött, így a boksz utca falához sétáltam az RBR vezérlő pultjához. Christian már várt rám és egy fülhallgatót adott nekem.
- Gondoltam jól jön.
- Köszönöm.- vettem el tőle az említett dolgot és rögtön fel is vettem. Figyeltem a Ferrarit és a McLareneseket, ahogy kigördültek a garázsból és lépésben közelítenek a kijárat felé. Most már benéztem a mi garázsunkba. Sebastian csak most kezdett el készülődni. Gondos alapossággal igazgatja el magán az overálját és a maszkjáért nyúlt. Nem vett észre mivel eddig háttal állt nekem.

- Ki az a srác mellette?-kérdeztem rá csendesen.

- Tommi. A személyi edzője.-kaptam választ, ahogy ezt kimondta a garázsban megfordult a német barátom és elkerekedett a szeme. Feszülten figyeltem a gyakorlást és, amint az autók visszatértek a boxba végig masíroztam a garázson és a cölöpökön álló motorhome felé irányoztam magam. Egyszer kellett hátra sandítanom és tudtam, hogy Sebastian követ. A tekintete dühös volt és próbáltam magam felkészíteni arra, ami jelen pillanatban várni fog rám. Beérve az épületbe külsőleg észre vétlenül, na de én annál határozottabban éreztem, hogy karon ragadott és maga után vonszolt a pihenőjébe.
- Hogy a fenébe kerülsz ide?-kezdte el emelt hangon ahogy hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
- Neked is szia!- morogva rántottam el a kezemet és fájdalmas képet vágva megsimogattam azt. Igazából lüktet az ujjai helye, de nem teszem szóvá.- Még szerencse, hogy nem tövestől akartad kitépni a kezemet.
- Kérdeztem valamit! Válaszolj már Natalien!
- Meghívtak és itt vagyok. Elégedett vagy?
- Érdekes.-flegmázott, amit eddig nagyon ritkán tett meg korábban.- Mi vagy ezerszer próbáltunk utolérni, de nem sikerült. Ki volt ez a látnok, hogy megtalált a nagyvilágban?
- Christian.
- Mi a fenének hívott ide? Nekem nincs szükségem rád… Neked se volt szükséged ránk és ez most fordítva is igaz. Menj visszaduzzogni, ahol eddig is voltál.-most sokaltam be. Igen megértem, hogy kiabál velem, de ennyi már nekem elég.
- Te nem tudod min mentem keresztül! Nem te voltál az, akinek a szeme előtt közölték a családdal, hogy az apjuk meghalt. Nem téged tartott egy egész kórház gyilkosnak. Nem neked kellett küzdened a lelkiismereteddel, hogy talán még is igazuk van. Nem rád néztek szánakozva a barátaid, hogy tudod ők se tudják mit gondoljanak és nem a te szerelmed került téged házon belül és csökkentette le a beszélgetéseit a minimálisra!-kiabáltam. Ki kellett adnom magamból ezt a düht, ami hirtelen kelt életre bennem és nem akartam eltemetni magamban. Sebastian arcáról abban a pillanatban le tudtam olvasni a szánalom és az elkeseredettség egyvelegét. Megtört ezt nagyon jól tudom.
- Miért menekültél el? Ez nem volt megoldás semmire. Ha megbeszéltük volna…-szólalt meg immár szinte suttogva.
- Jobb volt ez így.
- Kinek?-tárta szét a karjait tanácstalanul.- Nem neked, de nem is nekünk. Heikkire nem is gondoltál?
- Annyiszor, de annyiszor átgondoltam, de még is ez volt az, amire jutottam mindenegyes alkalommal. Sebastian hiába magyarázkodnék úgy se érted meg. Ez senki se fogja megérteni.- hagytam rá, hiszen pontosan így gondoltam, hiszen senki se érti meg. Ki akartam sétálni az irodából hiszen szükségem volt a friss levegőre Mi előtt lenyomtam volna a kilincset megszólalt elgyötört hangon.
- Annyit mondj hova mentél? Hol voltál ennyi ideig?
- Barcelonába költöztem.-suttogtam.
- Ugye nem szívódsz fel estére? Beszélni szeretnék veled.
- Nem fogok eltűni ígérem.
- Rendben.-rám mosolygott.
Az időmérőig gyorsan telt az idő, majd magát az edzést a garázsban néztem végig. Megkaptam az egyik alkatrészes dobozt és azon húztam meg magam. A fülhallgató segítségével figyeltem a pilóták és a csapat közötti kommunikációt. Végül Sebi szerezte meg a polet egy remek körrel.  Arra döntöttem, hogy a motorhomeban várom meg, hogy Sebi elintézze az összes dolgát. Unalmasan telik az idő, de egy kávé mindenen segít. Már a csapat tartotta a megbeszélést és akkor már nincs sok hátra és visszamehetünk a szálódába.

Éppen a mosdó felé tartottam, amikor kiabálásra lettem figyelmes. Először egy nő kiabálta az én nevemet, majd Sebastian is kiabált valami állj féleséget. Kíváncsiságból megfordultam és abban a pillanatban Isaval találtam magam szembe. Nem volt időm még egy hellót se kimondani, mert bemosott egyet nekem.
- Menj vissza ahol eddig is voltál. Nincs szükség rád itt. Világos?-nem válaszoltam, csak az orromat fogtam, hiszen könnyek gyűltek a szemembe. Azt hiszem fogalmazhatunk úgy, hogy ez tökéletes találat volt.- Világos?
- Igen.-motyogtam, mert most sokkal többre nem futotta. Sebi is megérkezett.
- Ez mire volt jó?-korholta le Isat.
- Tudja, hogy hol a helye. Nem itt!-sarkon fordult és elrohant. Sebastian sajnálkozva pillantott rám.
- Jól vagy?-lépett hozzám.
- Megérdemeltem.-feleltem azonnal, de még szinte most is csillagokat látok.
- Visszaviszlek a szálódába, de még van egy kis dolgom.

- Intézd csak nyugodtan. Addig én leülök ide és reménykedek benne, hogy az orrom nem tört el és nem fognak újra képen vágni.-húztam ki magamnak a széket és leroskadtam rá. Sebastian beszélt a pincérnővel aki egy zacskó jeget hozott ki nekem egy fehér rongyba csavarva.

- Köszönöm.-biccentettem. Percek teltek el és egyedül voltam. Az orrom már nem lüktetet annyira. Megnyikordult mellettem egy szék és egy fekete hajú lány huppant le velem szemben.

- Megnézhetném az orrod? Sebastian mondta, hogy mi történt.-fecsegte egyszerűen vállat vonva.

- Igazából te ki is vagy?-kérdeztem rá cseppet talán modortalanul, de fogalmam sincs ki a lány. Eddig még sose láttam a paddockban.

- Rosie vagyok. Rosie Parmakoski. Tommi unokatestvére… Sebastian barátja.

- Natalien vagyok.-nyújtottam felét a kezemet.

- Örülök, hogy most már megismerhetlek.

- Ez nem jelent sok jót számomra igaz.-sóhajtottam fel és az orromhoz raktam a jeget újra. Felszisszentem halkan azért.

- Sebastian szeret téged. Mint valami nagy testvért… És iszonyatosan féltet a mai napig is akár mit mondott.

- Megbántottam…-gondolkoztam mit is mondott a lány, hogy hívják.

- Rosie.-mosolyodott el miután ki segített.- Lehet, hogy megbántottad, de szeret téged.

- A legjobb barátom, a mai napig.-vallottam be.

Sebastian csatlakozott hozzánk és felajánlotta mind a kettőnket visszavisz a szálódába és természetesen igent mondtunk azonnal az ajánlatra. Ingyen és potya fuvar mindig jól jön.

- Isa mióta hajlamos az erőszakra…ennyire?-kérdeztem a hátsó ülésen ülve és az ablakon kibámulva. Hagytam, hogy a finn lány üljön Sebastian mellé.
- Mivel eltűntél cseppet depressziósan egy búcsúlevelet hagyva, azt hittük, hogy öngyilkos akarsz lenni.-kezdett el beszélni a német, mire mind a ketten ránéztünk.- Amit írtál teljesen arra utalt, hogy megteszed, így bejelentettük az eltűnésedet a rendőrségen. Két nappal később behívtak minket. Egy lányt találtak a tóba fulladva. Nem volt nála semmilyen papír amivel azonosítani lehetett volna, így hívtak fel minket.-mesélte tovább a történetet, amiről eddig semmit se tudtam.- Isa ment be azonosítani a holttestet. Nagyon megviselte ez a dolog még úgy is, hogy nem te voltál az asztalon. Ráadásul Heikki csak vele beszélt abban az időben. A lány segített neki talpra állni, miközben ő nem omolhatott össze. Ő segített nekünk, de neki nem tudott senki se.-suttogta Sebastian és Rosie megsimogatta a kezét. Összenéztek, majd a lány elmosolyodott.

- De itt van. Él és úgy tűnik minden rendben.
- Akkor nagyobbat is üthetett volna vagy legalább is kétszer.-motyogtam.
- Azzal sokra mentünk volna, ha agyon üt. –nevetett fel Sebastian.-Vacsorázunk együtt?
- Ha szeretnéd benne vagyok.-bólintottam, hiszen láttam a tükörből figyel engem.
- Akarom.