Mosolyogva szálltam ki a kocsiból a jól ismert ház előtt. Be kell vallanom csak azért van ennyire jó kedvem, mert tudom Naty nincs itthon. Tudom a viszonyunk sose lesz olyan, mint régen… De talán mondhatom azt, hogy egy fokkal jobb jelenleg. Megígértem, hogy figyelek Sergiora és bízott bennem. Talán ez egy hatalmas lépés a kapcsolatunkban. Halkan nyitottam be az ajtón és csuktam be magam mögött a szerkezetet. Csak remélni tudom, hogy a spanyol férfi még alszik.
-Nem
kell settenkedned.-szólalt meg Sergio. Összerezzentem a hangjától, de
mosolyogva léptem be a nappaliba. Ott feküdt a kanapén. Sokkal jobb bőrben van,
mint pár napja amikor haza hoztuk a kórházból.
- Miért nem pihensz még?-kérdeztem rá és a táskámat az asztalra raktam.
- Szerinted mit csinálok?-kontrázott vissza. Fekete melegítő nadrágot, és fekete pólót viselt ami hozzá simult a felsőtestéhez. Így még a kötést is szemügyre tudtam venni.
- Kérsz reggelit?
- Inkább csak egy kávét kérek.-sóhajtott fel, de megeresztett egy fél oldalas mosolyt. Ez olyan jellegzetes Sergio mosoly. Már az első alkalommal az F1-es paddockban is megeresztette felém ezt a mosolyt.
- Ha reggelizel velem kapsz kávét is.-ajánlottam fel.
- Akkor csak egy zabkását kérek.
- Még mindig jobb a semminél.-forgattam a szemeimet színpadiasan és a konyhába sétáltam…
…Talán 10 percet voltam magam, amikor lassú és megfontolt léptekkel jelent meg mellettem a férfi. A szekrényből elővett két bögrét és először nekem egy forró csokit készített majd magának kávét.
-Sergio kitekerik a nyakamat miattad.-nyögtem fel.
- Ki?-csodálkozott el látványosan.
- A doktorok, anyukád… a húgod.
- Semmi bajom sincs.-vágta rá azonnal. Felhorkantottam hangosan. Túlságosan makacs, hogy belássa nekem van jelenleg igazam. Pár napja még nem volt ennyire egyszerű a helyzete… Helyzetünk. Ott a kórházban igen is féltem. Féltem, hogy soha többet nem látom. Nem fog rám mosolyogni. Egy pillanatra sandított rám, de elfordította a tekintetét elárulva magát. Tudja, hogy nekem van igazam. –Bocs. Nem akartam.
- Semmi baj.-ráztam meg a fejemet miközben elém tolta a fekete bögrét. Mosolyra húztam a számat, hiszen hatalmas tejszínhab pihent a forró italomon.- Így akarsz levenni a lábamról?
- Így szereted nem?-kontrázott vissza és inkább semmit se mondtam neki.
Tudtam, hogy nem igazán kényelmes neki, de az asztalnál akart reggelizni. Néma csendbe fogyasztottuk a reggelinket.
-Iker mit szól ahhoz, hogy itt vagy?-tette fel csendesen a kérdést. Ezt az egyet akartam elkerülni. Nem akartam beszélni róla. Hatalmasat sóhajtottam és letettem a kanalat a pultra.
- Szükséges, hogy erről beszéljünk?
- Baj van?
- Az elmúlt időszakban nem olyan egyszerű a helyzetünk.-feleltem őszintén. Nem akartam erről beszélni. Igazából eddig senkinek se beszéltem erről. Még Tomminak se, aki tudja… Ismer már annyira, hogy tudja baj van.
- Ezt nem értem Rosie.-vallotta be őszintén. Rápillantottam és a kék szemei megértést sugalltak.
- Pár hete… Hónapja nem minden tökéletes…-sóhajtottam fel.- Ikert frusztrálja, hogy a MotoGp-ben dolgozok én is… Frusztrálta, hogy a húgod a csapattársával kavart… és a kórházban tudta meg, hogy Naty motorozni fog. Szándékosan nem mondtam el neki, de nem is gondoltam, hogy ennyire kiakad tőle.
- Te tudtad?
- Persze… Sergio mint ha nem tudnád, hogy a paddockban terjed a hír.
- Veszekedtek?
- Igen.-adtam meg őszintén a választ. Csak hümmögött hangosan és eltolta maga elől a tányért. Némasága felkeltette az érdeklődésemet. Jobban szemügyre vettem az arcát. Szeme körül ráncok jelentek meg, a homlokán szintén. Észre vettem az elmúlt időszakban, hogy amikor koncentrál a homlokán ott van ez a ránc.
- Boldog vagy Rosie?-szögezte nekem a kérdést. Először nyitva felejtettem a számat, majd becsuktam. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem értette a kérdést.
- Sergio…
- Boldog vagy?
- Nem…-bukott ki először belőlem az őszinte válasz, majd megráztam a fejem és megszólaltam mint ha ezzel korrigálni tudnék.- Nem tudom.
- Rosie…-nyögte ki a nevemet és én csak a pult lapját bámultam szótlanul.
- Eleinte tényleg minden jó volt… Boldognak éreztem magam… Még eltekintve attól a ténytől, hogy hazudtam mindenkinek… De most…
- Megváltozott minden.-fejezte be a gondolatomat. Nem akartam kimondani. Nem akartam hangosan kimondani a gondolataimat. Akkor kénytelen lennék szembesülni a valósággal. Összenéztünk a spanyol férfival és lassan bólintottam. Hirtelen lezártnak tekintettem a beszélgetést, hiszen összeszedtem a mosatlan tányérokat és bögréket. Szerencsémre míg én a mosogatással foglalkoztam Sergio a nappaliba ment és ledőlt a kanapéra.
Talán túlságosan is sokáig mosogattam az öt tárgyat, de szükségem volt rá. Így kicsikét lassultak a gondolataim. Megtöröltem a kezemet a mosogató rongyba és visszasétáltam a nappaliba.
-Kérsz valamit?
-Nem. Csak ülj le ide kérlek.-úgy helyezkedett a férfi a kanapén, hogy én is oda férjek. Lassan megfontolt léptekkel sétáltam közelebb hozzá és ültem le. Nem mertem rá nézni… A gombóc amit napok óta próbálok legyűrni a torkomba költözött… És tudtam bármelyik pillanatban eltudom magam sírni. Óvatosan a kezemre csúsztatta az övét megakadályozva, hogy tovább tördeljem az ujjaimat idegesen.
- Ha nem vagy boldog Rosie… Lépj!-suttogta de még is határozottnak tűnt. Könnyek gyűltek a szemembe.- Ha nem látod az esélyt, hogy jobb lesz lépj. Nem éri meg, hogy boldogtalan légy.
Éreztem, hogy az első könnycseppem végig gördülnek az arcomon. Nem akartam sírni. Nem vagyok olyan nő aki mindenen pityereg. Viszont most túl sok minden jár a fejemben. Túl sok minden emészt és úgy érzem bele őrülök ebbe az egészbe.
-Sergio…-kezdtem bele és megtöröltem az arcomat.
- Mi az?-lepődött meg, hogy nem fejeztem be a gondolatomat. Óvatosan érintette meg az arcomat. Azt hiszem attól tartott, hogy el fogok menekülni. Pedig mozdulni se tudtam. Nem is akartam megmozdulni. Lassan a hatalmas tenyerébe döntöttem az arcomat és hagytam, hogy a kellemes meleg tenyere a bőrömre simuljon.
- Túl sok mindent vesztettem. Túl sok mindent vesztettem, mert Ikert választottam. –suttogtam.- A normális életemet… A barátaimat…
- Most ne gondolj arra ami Japánban történt. –szólt közbe, hiszen sejtheti, hogy a mai napig bánt az a baleset, ami a húgával történt. –Az egy véletlen volt.
- Bánt… Mert akkor is ahhoz ragaszkodtam, hogy Ikerrel lehessek… Most pedig? Úgy érzem bele fulladok ebbe a kapcsolatba.
- Ezért kérlek arra, hogy lépj. Ne ragaszkodj a múlthoz, ami nem éri meg.-rázta meg a fejét.- Nézz rám Rosie! Bíztam… Bíztam a múltban én is. Pedig tudtam, hogy Theressa hazudott nekem. De bíztam benne, hogy más lesz…-elhallgatott és a kezemet az arcomon pihenő kezére csúsztattam.- És mi lett? Erőteljesen át lettem baszva és még kórházba is kerültem. Te ne kövess el ilyen hatalmas hibát.
- Mit tegyek?-kérdeztem motyogva.
- Lépj és kezdj új életet.-jelentette ki határozottan. Összenéztünk először és mire észbe kaptam megcsókolt.
***
Fáradtan léptem be a lakás ajtaján. Sejtettem, hogy a bátyám itthon van. Hol máshol lenne? Szótlanul csatoltam ki a szandámat és léptem ki belőle. A bőröndömet ott hagytam a bejárati ajtó mellett. Nappaliban pillantottam meg a bátyámat, a kanapén feküdt és könyvet olvasott.
-Szia!-szólaltam
meg. Először összerezzent a hangomtól, majd lassan eresztette le a könyvet a
mellkasára.
- Húgi… Szia! Nem is hallottam, hogy megjöttél. Hogy vagy?-mosolygott rám.
- Csak fáradtan. Lezuhanyzok először utána csinálok valami kaját. Addig találd ki, hogy mit főzzek.-húztam el a számat egy apró kis mosolyra majd egyszerűen magára hagytam. Elég sokáig voltam a zuhany alatt. Szükségem volt rá, hiszen a fáradtságtól fájt minden porcikám, pedig a héten már edzenem is kell. Nem hanyagolhatom el magam.
Rövid nadrágban és trikóban sétáltam vissza a nappaliba. Hajam még nedves és kócos, de nem igazán zavar.
-Mit szeretnél ebédre?
- Anya rengeteget főzött tegnap. Szerintem inkább pihenj.-sétált lassan be a konyhába Sergio, miközben követtem. Láttam rajta, hogy nehezére esik a mozgás. Vártam, hogy megszólaljon. Tudni akartam miért köntörfalaz ennyire. Leült az egyik székre és engem figyelt, miközben a hűtőhöz léptem és próbáltam felmérni a terepet, hogy anya mennyi kajával látott el bennünket.
- Mit szeretnél Sergio?-kérdeztem rá végül, hiszen kínosnak tartottam már a csendet.
- Húgi…-sóhajtott fel, de el is hallgatott.
- Igen?
- Bocsánat… Bocsánatot szeretnék kérni. Mindenért.
- Tessék?-lepődtem meg és mindent letettem a kezemből. Sergio sose kért bocsánatot tőlem elsőre. Ennyire őszintén még sose.
- Nem láttam tovább az orromnál. Elhittem Theressa minden szavát. Bedőltem neki és talán reménykedtem, hogy minden olyan lesz mint régen. Nagyon régen.
Nem szólaltam meg. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene mondanom neki. Nem akartam belé rúgni. Nem érdemli meg, hiszen tudja, hogy hibázott. Túlságosan nagyott hibázott és ennek itta meg a levét. Az a kurva csőbe húzta és meglőtte.
-Nem kell bocsánatot kérned… Hibázunk… Hibáztál.-sóhajtottam fel.- De meggyógyulsz. Figyelek rád egész héten.
- El kell utaznod nem?-lepődött meg, azonnal fészkelődni kezdett a széken.
- Mivel nem dolgozok Alvaronak, így nem megyek. Emellett szerintem Rosienak is dolgoznia kell.-sóhajtottam fel és folytatni kezdtem a pakolást.
- Natalien…-nyögte ki a nevemet lassan és megfontoltan.
- Igen?-fordultam felé, hiszen kíváncsi voltam mire akar kilyukadni.
- El kell menned. A szerződésed miatt is fontos, hogy ott legyél… és Alvaronak is szüksége van rád.
- Szerződésem az idény második felére szól.
- Rosiet is el fogom küldeni dolgozni. Jobban vagyok. Sokkal jobban, és ha segítségre szorulok akkor szólok anyának és apának.
- Úgy se fogsz senkinek se szólni.-horkantottam fel hangosan.
