80. fejezet

Be kell látnom mindenkinek igaza volt rajtam kívül. Hulla fáradt vagyok és most már biztosra mondhatom túl korai volt ma dolgoznom. Nem vagyok még száz százalékos állapotban, de úgy se nyugodtam volna, hogy ha nem próbálom meg. Vacsorát kihagyva vonultam fel a szobámba és vettem egy kellemes fürdőt. Tudtam, hogy le kell még jelentkeznem Sebinél hiszen aggódik miattam…  Ezen a hétvégén pedig nem velem kell foglalkoznia, hanem a bajnoki címmel. Egy lépés választja csak el. A vizes hajamat megráztam amikor kopogtak az ajtón, és ahogy voltam rövid nadrágban és egy topban ajtót nyitottam.

-Heikki?-csodálkoztam el.- Hogy kerülsz ide?

- Szia…-eresztett meg egy ártatlan mosolyt.- Mivel tegnap nem akartál velem beszélni… Így én jöttem el ide hozzád.

-Heikki…-nyögtem fel gondterhelten és még is elálltam az útjából, pedig tudom nem kellett volna ezt tennem.

- A nevemre legalább emlékszel.

- Te… Tudod…-kezdtem volna valami értelmes szövegbe, de egyszerűen nem jutott eszembe semmi értelmes se, miközben a finn nemes egyszerűséggel levágta magát a kanapéra. Kényelmesen hátra dőlt és annál kíváncsibban nézett rám.

- Igen?-tette fel a kérdést színpadiasan. Tudom arra vár, hogy befejezzem az elkezdett monológot, de egyszerűen nem jutottam semmire.

- Neked nem kellene itt lenned.

- Ki mondja meg, hogy hol kell lenne?-kontrázott vissza. Szemeimet forgattam csak, hiszen rájöhettem volna már… Makacs… Túlságosan makacs. Leroskadtam vele szembe a kanapéra és homlokomat ráncolva bámultam rá.

- És a barátnőd mit szól hozzá, hogy itt vagy?

- Ugye tudod, hogy mindig nem tudsz elriasztani?

- Próbálkozni még lehet.-vontam meg a vállam.

- Tudni akarom, hogy hogy vagy?-szólalt meg végül pár perc hallgatás után.- Úgy, hogy senki nem töri ránk az ajtót… Senki se akar megölni a tekintetével.

- Alvaro csak féltett.-feleltem csendesen miközben próbáltam kényelmesen elhelyezkedni az ülő garnitúrán.

- Persze… Vagy engem tekint közellenségnek.

- Inkább Ikert.-vágtam közbe.

- Csodálkozol?

- Dehogy csodálkozok rajta.-nyögtem fel és bele túrtam a hajamba.- De akkor is. Nem kellene itt lenned.

- Ugye tudod, hogy kezd unalmas lenni, hogy mindig ugyan azt ismétled.-szólt be lazán és mire észbe kapott hozzá vágtam a díszpárnát.- Azt hiszem nem vagy elég fáradt.

- Hulla fáradt vagyok.-vallottam be egy hatalmas sóhaj után.- Túlságosan is.

- Nem kellett volna ma dolgoznod.

- Mikor fogadok szót bárkinek is?-kontráztam vissza amivel sikerült egy nevetést kicsikarnom belőle…

…Mire észbe kaptam az ágyamban feküdtem a finn férfi mellkasán aki óvatosan a kócos hajamat simogatta.

-Hagynom kellene aludni téged. Jobb is ha megyek.-nyomott egy puszit a homlokomra.

- Heikki…-kezdtem bele, de el is hallgattam. Tudom, hogy nem mondhatok ilyet, de most szükségem lenne rá.

- Mi az Naty?

- Nem szeretném, hogy elmenj.-motyogtam szinte a mellkasába. Szégyelltem magam, hogy ez így kicsúszott a számon, de már nem tudtam visszaszívni. Az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy ránézzek újra.

- Nem szeretnéd?

- Nem.-jelentettem ki.

- Akkor maradok. De viszont remegsz. Fázol?

- Csak a fáradtságtól.

- Akkor is.-csóválta meg a fejét és gondosan betakart. Úgy próbáltam helyezkedni, hogy minél kényelmesebb legyen, de még is a közelemben legyen. Azt hiszem tudta, hogy nem tökéletes minden mozdulat a számomra. Amikor a hátamat az oldalának tudtam támasztani és a kezét a párnám alá húztam. Még is óvatosan az ujjaimat összekulcsoltam az övével.

- Így jó?

- Igen. Köszönöm.-bólintottam. Sokkal könnyebb, hogy nem nézek rá. Azonban jó érzés, hogy valaki van velem.
- Miért dolgoztál ma?
- Mert tudni akartam mire vagyok képes.-feleltem csendesen.
- És mire jutottál?-érintette meg az arcomat ahogy ránéztem.
- Gyenge vagyok, mint a harmat. Ez nem jó.
- Alig más fél hónapja történt a baleseted. Jó, hogy nem vagy 100%-os állapotban.
- Utálom, hogy segítségre szorulok. Utálom, hogy nem vagyok abban az állapotban, mint régen.
- Adj időt magadnak. Kérlek!
- Nem tudom, hogy kibírom-e…-szólaltam meg, miközben az ujjam hegyével megérintettem a karját. Lassan végig csúsztattam az ujjamat a csuklójáig újra, majd a kezemet az övébe csúsztattam. Azonnal összekulcsoltuk az ujjainkat. Heikki nagyot sóhajtott először.
- Türelem, türelem…- hajtogatta csendesen. Nem tudom, hogy ez kinek is szólt. Nekem vagy saját magának.
- Makacs vagyok.-vágtam rá gondolkozás nélkül. Ettől a spontán megszólalástól nevetnem kellett, de Heikki is velem nevetett. Percekig kacagtunk.
- Tudom, hogy makacs vagy. Nagyon is.- egy puszit nyomott a fülem mögé.
- Heikki mi ez?-simult a tenyerem a picit borostás arcára miközben félig meddig felém került. Zavarosak a gondolataim. Hiszen még mindig úgy érzem, hogy darabokra vagyok törve Iker tettei miatt… De megcsókoltam Ramost… és most itt vagyunk… Itt van velem Heikki, akinek szinte könyörögtem, hogy maradjon velem.
- Mi- mi ez?- értetlenkedett.
- Amit most csinálunk?
- Nem tudom.
- Ez már több egy szimpla barátságnál…

- Tudom…-biccentett, miközben a hajamat piszkálta.- De nem akarom megfejteni, hogy ez mi is. Most nem.-csókolt meg hirtelen…

***

Kicsikét örülök a meghívásnak. Sebastian keresett fel, hogy mi lenne ha elmennék a szezon záró futamra. Szeretné, ha ott lennék én is… A barátjaként. Mind ketten tudjuk, hogy a kapcsolatunk sose lesz már olyan mint volt az elején, de próbálkozzunk. Mind a kettőnknek meg kell próbálnunk normalizálni a viszonyunkat. Iker az ágyam szélén ücsörögve figyeli ahogy a ruháimat válogatom újra és újra.

-Mi a baj?-kérdeztem rá miközben lassan kiegyenesedtem.

-Semmi.-vágta rá szinte azonnal és tudtam, hogy hazudik.

- Ismerlek már.-sóhajtottam fel és léptem közelebb hozzá.- Nos mi a baj Iker?

- Nem akarom, hogy odamenj!-jelentette ki határozottan amitől tátva maradt a szám.

- Tessék?-szinte biztos voltam benne, hogy nem hallottam rosszul, de fel kellett újra tennem a kérdést.

- Nem akarom, hogy odamenj!-ismételte meg ugyan azokat a szavakat, amiket percekkel korábban mondott nekem.

- Iker…-szökkentem talpra és idegesen passzíroztam ki a levegőt a tüdőmből.

- Rosie… Kicsim.-tett egy lépést felém a spanyol kapus és nyúlt a kezem után.- Nem szeretném, hogy odamenj.

- Nem fogok lefeküdni Sebastiannal.

- Rég nem jut eszembe ilyen. Csak…

- Mi csak Iker?-kontráztam vissza.

- Túl sok minden történt az elmúlt időszakban.

- Tudom mi történt Iker.-csattantam fel hirtelen. Nem beszélünk róla. Gondosan kerüljük a témát, pedig tudom egy szinten bántja az ami történt. Főleg a baba…-De vannak ott barátaim. Barátaim Iker.-hangsúlyoztam ki. Rám pillantott és egy gondterhelt sóhaj szakadt ki a mellkasomból.

-Nem akarom, hogy bántsanak Rosie.

- Ki bántana Iker? Miért bántana bárki is?

- Ha kiderül…

- Nem fogom elárulni senkinek se az igazat.-vallottam be.- Tudom, hogy el kellene mondanom és azt is tudom, hogy Naty megérdemelné az igazságot…

- Rosie…-egyenesedett  ki a kapus és homlokát ráncolva.

- Önző vagyok… Túlságosan is.

- Kicsim…

- Nem fogom elmondani, de neked viszont bíznod kell… Bennem.

79. fejezet

Sebastianon és természetesen Alvaron kívül senki se tudja, hogy eljöttem ide. Úgy volt, hogy az utolsó futamot otthonról fogom nézni, de Sebi rábeszélt… és be kell vallanom nem is kellett nagyon ellenkeznem. Látni akarom, hogy Sebastian bajnok legyen. Emellett kicsit megnyugodtam, hogy kiszabadultam Madridból… Az elmúlt napokban túlságon sok hülyeséget tettem Madridban… Állandóan zsong a fejem. Állandóan  azon jár a fejem, hogy mi történt… A baleset… Iker… és van még valami… Sergio… Sergio Ramos megcsókolt. Nem volt ellenemre tudom… De pont én keltettem fel az érdeklődését? Lehetetlen… Valahogy a kisördög a fejemben azt súgja, hogy lehetetlen… És miért akarnám ezt? Miért akarnék bele bonyolódni? A focista… A volt barátom társa… Nem tudom mit akarom… Össze vagyok zavarodva.

-Nem kell semmit se csinálnod. Egyszerűen azt szeretném, hogy érezd jól magad.-szólalt meg hirtelen Sebastian amivel visszarántott a valóságba, hiszen eddig én csak gépiesen szálltam ki a kocsiból. Magamhoz vettem a mankóimat és indultam el Sebi és Tommi után a parkolóban.

- Tessék?-csodálkoztam el.

- Szeretném, hogy jól érezd magad.-ismételte meg lassan és megfontoltan a német barátom. – Csak pihenj és élvezd.

- És ha én dolgozni szeretnék?-kontráztam vissza, hiszen én már az idetartó repülőúton ki fifikáztam, hogy szépen finoman dolgozhassak egy kicsit.

- Nem engedjük.-vágta rá Tommi szinte morogva.

- Nem akarok csak úgy lézengni.-nyögtem fel teljesen őszintén.- Unom már a tétlenséget.

- Naty jobban jársz ha most hallgatsz a fiúkra.-szólalt meg csendesen és megfontoltan Norbert, Sebastian apukája.

- Dolgozni szeretnék.-dünnyögtem.

- Nem engedi meg senki se.

- Ti most összeesküdtetek ellenem?-horkantottam fel.-Sebi a mikrofont én is tudom tartani.

- Talán ha Christian is bele megy pénteken kicsit melózhatsz.- gondolkozott el a német látványosan.
- Szombat vasárnap?-csillant fel a szemem a lehetőség hallatán. Minden pillanatogt meg akarok ragadni.
- Nem. Akkor már tuti bolondok háza lesz és nem akarom, hogy bajod essen.
- Mi lenne a bajom? Talán rá lépnek a lábamra?
- Vicces…de talán ez is megeshet.-vigyorgott rám.
- Nyerd meg a vb címet!-tettem hasonlóan…

…A paddockba érve el fogott egy kellemes érzés… Ami miatt a gyomromban apró kis bizsergés kelt életre. Haza tértem…Talán… De addig is nem kell gondolkodnom. Lassan tettem a mankóimat egymás után. A mosoly az arcomon levakarhatatlan volt, miközben Sebastian csak mondta, mondta és mondta. Bár be kell vallanom fogalmam sincs mire akar kilyukadni, de ebben a pillanatban nem is akarok közbe szólni. Boldog… Felszabadult és talán nem görcsöl (még) azon, hogy mi lesz ezen a hétvégén… Mire visszatértem a valóságba kicsikét meglepődtem, hiszen a motorhome légkondis helységében vagyok. Az egyik félre eső asztalhoz döcögtem és neki támasztottam a mankómat, majd a székre lelöktem a táskámat.

-Sebi…-szólaltam meg, de sehol se láttam a barátomat. Azonban még Tommi is eltűnt. Istenem. Ennyire nem bambulhattam el. Hova tűnt ez a két jó madár? Intettem Summer-nek aki tudta, hogy csak egy kávét szeretnék. Helyet foglaltam az asztalnál és kibámultam az ablakon, amikor megszólalt a mobilom.

-Igen?-szóltam bele cseppet morcosan.

-Ugye nem zavarok?

- Ramos?-csodálkoztam el a bátortalan hangot hallva.

-Szia Naty.-köszönt újra azért már bátorságot gyűjtve.

- Szia. Hogy vagy?

Tudom ez mind a kettőnknek kínos. Valahogy hirtelen egész kínosnak tűnik ez a helyzet, pedig nem történt semmi… Na jó… Nem semmi, hiszen megcsókolt… Zavarba ejtően élveztem a csókot. Be kell vallanom összezavart. Túlságosan össze vagyok zavarodva.

-Egész tűrhetően… Itt vagyok Abu-Dhabiba.

- Elutaztál?

- Igen… Sebastian megkért rá. Szerette volna, hogy ha itt leszek vele.

- De…

- Vigyázz rám Sebi és Tommi is. Olyanok mint két babysitter.-feleltem teljesen őszintén, mire kibukott belőle a kacagás.

- Ha jól sejtem egyikőjük sincs a közeledben.

- Nagyon jól sejted. Ki tekerték volna már a nyakamat.- húztam el a számat.

- Naty…-kezdett volna bele valami monológba, de hirtelen elhallgatott.

- Igen Sergio?

- Ami…

- Nem kell szükségét érezned, hogy beszélj róla.-mosolyodtam el és félre húzódtam, hiszen Summer meghozta a kávémat egy finom fahéjas keksszel.

- De talán kellene…

- Eddig azért bírtalak legjobban a csapatból mert nem nagyon szoktál lelkizni.-erre felnevetett. Egy vidám felszabadult kacagás szakadt ki belőle.

- Most mennem kell Naty? De beszélünk még ugye?

- Persze. Valamikor tuti…

…Elég sokáig csak ücsörögtem az asztalnál és bámultam az ablakon ki fele. Figyeltem az ébredező paddockot. Jöttek mentek az emberek. Beszélgettek. Nevettek…

-Naty… Velem jönnél?-lépett az asztalomhoz a semmiből Sebastian. Kicsit csodálkozva pislogtam rá, de ahogy felém nyújtotta a kezét némi bátorságott szereztem és elfogadtam a gesztust.

- Mi történt Sebi?-kérdeztem rá miután összekapartam magam és lassan elindultam vele. Mosolyogva karolt át a vállamat és megpuszilt.

- Semmi.

- Akkor?

-Ne légy türelmetlen.-kuncogott.

- De…-kezdtem volna bele, de egyszerűen torkomon akadt minden szó. Ott volt mindenki aki számított. A barátaim, munkatársaim… Akik közel álltak hozzám.

- Csak, hogy tud Naty… Mindenkinek számítasz.-mosolygott rám a német barátom, miközben hiába nem akartam sírni… A könnyeim maguktól kezdtek el potyogni.- Jajj ne sírj már!-ölelt meg Sebi.

- De akkor is… Hülyék vagytok!...

…Be kell vallanom kicsikét sok volt a mai nap. De még is örültem mindennek. Itt lehetek… Szeretnek a barátaim és mellettem állnak. Mellettem állnak mindenben. Ezen a napon sikerült elterelni a gondolataimat azokról a problémákról, ami napról napra eszembe jut. Elindultam a parkoló felé, de tudtam Sebastian és Tommi lassan utol fognak érni.  Annyire elmélyülten figyeltem, hogy teszem az egyik lábamat a másik után, hogy későn vettem észre a pár méternyire ácsorgó párost. Ha egészségesebb és fürgébb lennék már rég betértem volna a mellettem lévő motorhomeba. De csak ácsorgok földbe gyökerezett lábbal. Szerencsére csukott szájjal. Heikki és Catherine is észrevettek. A brit nő magyarázott valamit és besietett a csapatuk épületébe. Hatalmasat sóhajtottam és elindultam a még mindig csak csodálkozva ácsorgó finn pilóta felé.

-Naty…

-Szia Heikki.-mosolyodtam el.

- Hogy kerülsz ide?-tett egy óvatos lépést felém.-Isa azt mondta nem jössz.

- Isa se tudta, hogy Sebastian kicsempészett Spanyolországból.-vontam meg a vállam.

- De doglozni nem fogsz ugye?

- Egy mikrofon tartásába nem lehet elfáradni.

- Dehogy nem.-vágta rá dacosan.

- Te próbáltad már?-vigyorodtam el. A hirtelen kérdésemmel sikerült belé folytanom a szót, majd hirtelen ő tette ugyan ezt.

- Szépen meggyógyultak a horzsolásaid.-érintette meg az arcomat óvatosan.

- Heikki ezt nem szabad.-ráztam meg a fejem ahogy elhúzódtam tőle.-Szerintem valaki most is minket figyel.

- Naty…-nyögött fel gondterhelten.

- Most miért?-csodálkoztam el és erősebben megmarkoltam a mankóimat.- Ezer százalékra mondom, hogy Catherine árgus szemekkel lesi minden mozdulatunkat.

- Mióta érdekel mi van velem?

- Mindig is érdekelt, hogy mi van veled.-feleltem csendesen.- Most mennem kell Heikki. Sok sikert a hétvégére.-léptem közelebb hozzá és puszit nyomtam az arcára…

…Boldog vagyok… Fura mód kellemes elégedettség költözött a lelkembe, mivel Christian megengedte, hogy holnap valamennyit dolgozzak. Tisztában voltam vele, hogy csak erre az egy napra vonatkozik az a lehetőség mi szerint Sebastian mellett lehetek. Leroskadtam az ágyamra, de szinte abban a pillanatban kopogtak.

-Szabad.-kiáltottam el magam és meglepődtem, hiszen Tommit pillantottam meg.- Szi… Szia.

- Szia Naty. Bejöhetek?

- Miért ne jöhetnél be?-mosolyodtam el.

- Pihennél esetleg…

- Nem zavarsz. Ülj le nyugodtan.-paskoltam meg magam mellett az ágyat. Egy zavart mosoly után helyet foglalt mellettem. Tommival el vagyunk… El vagyunk egymás mellett. Talán ő az aki megtartja azt a bizonyos egy lépés távolságot. De nagyon jól tudom ezzel magát védi… És itt ebben a közegben nem is csoda.

- Hallottam Christian megengedte, hogy holnap dolgozz.

- Nem akarok haszontalan lenni.

- Bírni fogod?-ráncolta össze a homlokát.

- Majd kiderül.-feleltem csendesen.- Tommi én sajnálok minden bonyodalmat amit okoztam az elmúlt időszakban. Sebinek a vb-re kellett volna koncentrálnia.

- Naty ez butaság… Itt vagy és ez a legfontosabb. Sebi pedig tökéletesen tudott a vb-re is koncentrálni, hiszen vasárnap bajnok lehet.

-Remélem.-sóhajtottam fel.- Ąkkor azt hiszem lenne értelme annak, hogy visszajöttem.-piszkáltam az ágytakarót elgondolkozva.

- Így is van értelme Naty.-érintette meg óvatosan az arcomat. Csodálkozva pislogtam rá, hiszen Tommi nem az a személy aki könnyen nyit az emberek felé.- Visszakaptad a barátaidat… Lettek új barátaid.

- Te… Rosie.-bólintottam lassan.

- Igen. Pontosan.-tett ugyan így mint én.- Mellette álltál az unokahúgomnak, amikor Sebastiannal kölcsönösen tönkre tették egymást.

- Te tudsz mindenről?

- Tudok-e róla, hogy együtt voltak? Hogy szerelmesek lettek? Hogy Rosie teherbe is esett?-sorolta a kérdéseket mire tátva maradt a szám is.

- Te ezt…

- Honnan tudom?-kérdezett vissza.-Attól, hogy nem szóltam nem vagyok hülye. Te valahogy egyensúlyt próbáltál hozni mindenki életébe.

- Csak mint kiderült a sajátomban nem tudok egyensúlyt kialakítani.-húztam el a számat egy látványos fintorra.

- De abba biztos lehetsz, hogy Sebastian életébe hoztál valami pluszt. A téli teszteken… és a szezon elején fogalmam sem volt róla, hogyan is kezeljem… Kevésnek éreztem magam a feladathoz.

- Ugye tudod, hogy nem vagy kevés Tommi?-kérdeztem rá.- Egyik legjobb barátja lettél Sebinek.

- Ne túlozz Naty.-csóválta meg a fejét.

- Nem túlzok.

- Szerinted mi lesz vasárnap?

- Remélem nyer.-adtam meg egyszerűen a választ.

78.fejezet

Haza érkeztem Madridba egyedül…Be kell vallanom, hogy nem igazán vagyok jól hiszen szinte minden mozdulat fáj... Lassan gyógyulok, de megmondta mindenki, hogy mozognom kell... Orvoshoz kell mennem, el kell járnom minden egyes nap szinte és én hülye módon megígértem Ramosnak, hogy vele ebédelek ma. A gyógytornász elengedett hamarabb és egy taxival ahhoz az étteremhez mentem, aminek a címét a védőtől kaptam meg sms-ben. Sejtettem, hogy korán érkeztem. Hiszen mint említettem hamarabb elengedtek… Illetve Sergio sose a pontosságáról volt híres. Mankóimra támaszkodtam miután az udvarias taxi sofőrt kifizettem, hiszen készségesen segített nekem kiszállni. Arra döntöttem, hogy megvárom a sevillait az étterem előtt. Nem égetem magam egyedül odabent. Talán 10 percet kellett várnom mire befutott a fekete sport kocsival a focista. Kétségem se volt arról, hogy ő érkezett meg. Sietve pattant ki és indult meg felém.

- Elnézést... Bocsánat Naty... Elhúzódott az edzés.-olyan lendülettel ölelt meg hogy kis híján elborultam, hiszen nem számítottam rá. A mankóim szerencsére megtartottak.

- Semmi baj Sese. Most jöttem én is.-sóhajtottam fel és megöleltem én is. Picikét füllentettem, de ebben a pillanatban nem kell tudnia a pontos igazságot. Magamon is meglepődtem, hogy ilyen jól esik a közelsége...  Hiszen még mindig ölelem. Bár be kell vallanom jól esik végre kiszabadulni a négy fal közül. Nem vagyok egyedül illetve nem mászik Alvaro az idegeimre de tudom néha jobban szeretne ő is egyedül lenni. Kötelességének érzi, hogy vigyázzon rám és lesse minden kívánságomat. De élnie kell az életét neki is. Azonban most neki tökéletes alkalom a teszt arra, hogy kiszakadjon a szürke hétköznapokból amit én teremtettem körülötte.

- Fázol?-kérdezett rá a homlokát ráncolva a focista.

- Tessék?-lepődtem meg. Hirtelen jött a kérdése és nem is voltam felkészülve rá.

- Jól vagy? Nem fázol?-ismételte magát és alaposan végig mért.

- Bár az lenne a legkisebb bajom, hogy fázok-e. Mankóval tudok csak járni. Gipszelve van a kezem is.-sóhajtottam fel vágyakozva. Igen vágytam arra, hogy meggyógyuljak… Hogy újra a szokotthoz képest normális legyen az életem. Őszintén el akarom már felejteni ezt az időszakot.

- Ha jársz a dokikhoz minden rendben lesz.-mosolygott rám megértően.

- Többet vagyok a dokiknál, mint otthon.-dünnyögtem miközben megsimogatta a karomat.

- De így tudsz talpra állni csak. Ténylegesen csak így tudsz.-azt hiszem tisztában van vele, hogy mennyire tehetetlennek érzem magam. Főleg, hogy az elmúlt időszakban elég sokat beszélgettünk.

- Minek álljak talpra hmm?-fakadtam ki tehetetlenül. Folyamatosan érzem magamban a tehetetlenséget, a dühöt és az elkeseredettséget. Ez az érzés folyamatosan bennem van. Nyomaszt és egy szinten felemészt.- Egy rakás szerencsétlenség vagyok... És jelenleg csak nyűg vagyok Bati és a szüleim nyakán.

- Nat...-simított végig az arcomon óvatosan.- Nem vagy nyűg, hiszen szeretnek.

- Serg...

- Melletted vagyunk.-mosolygott azzal a jellegzetes mosolyával.

- Sose tudom meghálálni ezt nektek.-nyögtem fel.- Még neked se.

- Sose voltál az a hálálkodós típus Nat.-nevette el magát. Egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon, hiszen rájöttem mennyire is félre érthető az amit mondtam neki.  Megcsóváltam a fejem.

 - Sergio nem úgy értettem... Csak...-hebegtem miközben a hajamat piszkálta. Egyáltalán nem zavart, hogy az utcán ácsorgunk, hiszen az emberek nem igen foglalkoznak velünk. Jönnek mennek, de valahogy minden annyira hétköznapi. Jól esik beszélgetni vele. Meghallgat még akkor is, hogy ha rohadt unalmas lehet neki a kesergésemet hallgatni.

 - Semmi baj... Nem is kell ezt meghálálnod. Eddig te segítettél mindenkinek... Ezt pedig most visszakapod. Így szokás. Tudod egyszer adsz… Máskor kapsz.

Elgondolkoztam a szavain, de még is eszembe jutott a találkozásunk eredeti célja. Az ebéd… Bár személy szerint nem vagyok éhes… Azonban gondolom ő igen… Pasi, edzés után… Tuti éhes. De pici boldogság költözött a lelkembe, hogy valakivel tudok beszélgetni... Meghallgat és még kedves is velem.

 - Gondolom a német barátod is segít rajtad.-szólalt meg újra.

 - Sebastiannak a vb-re kell koncentrálnia. Nem rám.-vágtam rá azonnal, hiszen tudom, hogy igazam van. Sebastiannak túl sok mindent veszíthet.

- Mondanám, hogy csak nyugodtan, mert így legalább Nandonak lenne esélye a címre.-vette viccesre a figurát a focista. Az ajkaim egy pillanat alatt egy vékony csíkba préselődtek és nem tudtam, hogy leszidjam-e vagy inkább nevessek.

- Bolond vagy.-állapítottam meg végül lazán.

- Bolondnak is kell lenni.-húzta meg a vállát.

- Ő hogy van?-tettem fel csendesen a kérdést. Koncentráltam rá, hogy ezt a kérdést ne tegyem fel. Nem akartam megkérdezni, hiszen lett volna alkalmam beszélni már vele... De nem akartam... Nem akartam, hogy csak azért beszéljen velem telefonon, mert úgy érzi ez a kötelessége…Azok után ami történt... Több ezer kilométerre voltunk egymástól, amikor a lehető leggerinctelenebb módon telefonon szakított velem. Történt a baleset… és a vetélés… Mind ketten hibásak vagyunk tudom jól azonban nem akarom, hogy minden áron korrigálja a hibáit. Muszájból nem kell. Ramos hirtelen tett egy lépést felém, ami miatt kis híján hanyatt estem annyira meglepődtem.

- Naty... Engedd el... Nem érdemli meg, hogy foglalkozz vele.-csóválta meg a fejét.

- Csak érdeklődtem.-vontam meg a vállam lazán, mint ha ezzel azt bizonyítanám, hogy nem is bánt a kialakult helyzet.- Biztos el van az új barátnőjével... Aki sokkal szebb... Okosabb és barátságosabb nálam. Aki nem egy emberi roncs... Aki csak két átkozott mankóval tud csak járni.-fakadtam ki indulatosan végül.

Tudom ez mind annak köszönhető, hogy temetem magamban a dolgokat és egyszerűen csak kibuktam. Sergio kikerekedett szemmel pislogott rám. Elszégyeltem magam, hiszen nem sevillain kellene elvernem a port az elcseszett életem miatt.

- Sajnálom Serg... Már neked is csak hisztizek. Sajnálom.

- Nem is hisztizel.-bátorított a sajátos stílusában.

- Dehogy nem.-nyögtem fel, hogy bizonyítsam még is csak nekem van igazam.- Alvaronak is az idegein táncolhatok minden egyes nap, pedig nem ezt érdemelné. Csajoznia kellene és élvezni azt, hogy MotoGp versenyző. Ehelyett azonban engem pátyolgat… És akarva akaratlanul rajta vezetem le a feszültségemet. Nehezen viselem magam.

- Butaságokat beszélsz csak.-csóválta meg a fejét tudálékosan.

- Most csak jobb kedvre akarsz deríteni... Kötelességednek érzed te is, hogy vigasztalj.

- Ez hülyeség... A barátom vagy. Azóta mióta bele csöppentél az életünkbe.

- Iker életébe csöppentem bele.

- Ez nem igaz.-csóválta meg a fejét és közelebb lépett hozzám. Zavarni kezdhetne a közelsége, de jelenleg a mondani valója jobban érdekel.- Felforgattad Casillas életét is... De a miénket is. Mert barátunk lettél.

- Barát....-ízlelgettem a szót mint ha életemben először mondanák ezt nekem. Pedig vannak barátaim, akiket szeretek. Oldalamnak támasztottam az egyik mankómat és a focista karjába kapaszkodtam, aki szintén hasonlóan tett.

- Igen... A barátunk lettél... Nekem legalábbis a barátom.

- Köszönöm.-dünnyögtem.- Mindig is kicsit bolondnak tartottalak. De tényleg bolond vagy.

- Talán azért is lettünk barátok - vonta meg a vállát.

- Hülyék vonzzák egymást nem igaz?-kuncogtam és megpaskoltam az arcát. Alvaroval is mindig ezt mondjuk. Azért vagyunk a legjobb barátok, mert mind a ketten bolondok vagyunk. - Végre valami mosolyszerű van az arcodon.-húzta ki magát elégedetten. Talán ez volt az egész találkával a célja és most büszke lehet magára. Lesütöttem csak a tekintetemet zavaromban, majd egyszerűen megöleltem. Éreztem a meglepettséget a testtartásán majd lassan megölelt ő is.

 - Össze ne törj.-sóhajtottam fel, hiszen olyan aprónak és törékenynek éreztem magam a karjai közt. Harsányan felnevetett és elengedett. Értette szerintem, hogy mire is gondolok. Gondosan visszaadta a mankómat és megsimogatta az arcomat.

- Gondolom jelenleg csak feketébe és fehérbe látod a világot... De lesz jobb.

- Miért gondolom azt, hogy tévedsz?

- Mert össze vagy törve.-vonta meg a vállát lazán és óvatosan cirógatta meg az arcomat és elérte, hogy a lábujjamig piruljak. - Végre színed is lett.

- Zavarba hoztál.-nevettem fel kínomban és mellkason legyintettem.- Jó hogy elpirultam. -vallottam be csendesen végül.

- Ezek szerint zavarba tudlak hozni.

- Láthattad… Tudhattad. - motyogtam. Kósza tincseimet a fülem mögé tűrte, ami kilógott a sapkám alól. Meglepően nyugodtnak éreztem magam a közelében, amire az elmúlt három hétben nem igazán volt példa. Megborzongtam kicsit a téli szellőtől de próbáltam ezt elrejteni előle.

 - Ebédelni jöttünk nem?

 - Személy szerint nem vagyok éhes. De te pasi vagy.-kuncogtam. Csak szemeit forgatta, hiszen értette, hogy mire is gondolok és beterelt az étterembe. Természetesen azt se hagyta, hogy én ne egyek. Beszélgettünk... Szórakoztatott és meglepően gyorsan és kellemesen telt az idő.

- Haza kellene lassan mennem.-néztem a karórámra.- Bár Alvaro Valenciában van tesztelni.

- Hazavigyelek? - döntötte oldalra a fejét. kíváncsian. - Tudod mit, ez nem kérdés volt. Hazaviszlek.

- Nem akarok a terhedre lenni. Van taxi. ..

 - Gyorsabban haza érsz ha elfogadod az ajánlatomat.-pattant fel a székéről és bele bújt a dzsekijébe. Csodálkozva pislogtam rá miközben a fogashoz lépet a kabátomért. Illedelmesen felsegítette a ruhadarabomat és átnyújtotta a mankót nekem. Természetesen nem engedte hogy fizessem a számlát.

- Az én ötletem volt az ebéd.-dünnyögtem.

- De jól nevelt vagyok és nem engedhetem egy hölgynek hogy fizessen.

Csak a szemeimet forgattam miközben Sergio kifizette az ebédünket jó kis borra valóval megspékelve. Tudtam ezzel részbe a pincér hallgatását is meg akarja vásárolni de jelen pillanatban nem is zavar ez. Lassan indultam el az ajtó felé és a pincér illedelmesen ajtót nyitott nekem.

-Köszönjük.-szólaltunk meg egyszerre Sergioval. A pincér csak mosolyogva biccentett nekünk.

Sergio segített beszállni a kocsiba és láthatólag jó kedvel szállt be mellém a kormány mögé. Hosszú percek teltek el néma csendben amit furcsállottam is. Ramos sose arról volt híres, hogy néma csendben töltsön el akár két percet is. Éppen a fő útra kanyarodott ki a focista amikor gondolkozás nélkül combjára tettem a kezem.

- Minden rendben Serg?-kérdeztem rá mire ő még azt hiszem az előbbi tettemen ámuldozott azt hiszem.

- Persze. Miért hitted, hogy baj van?

- Csak túl csendes vagy.-feleltem teljesen őszintén.

- Nem tudtam, hogy ez baj.-kontrázott vissza.

- Csak nem megszokott tőled. Eddig te fecsegtél nekem egész délután... És ezzel derítettél jobb kedvre.-vallottam be pedig tudtam ezt inkább meg kellett volna tartanom magamnak. Nem kell mindent elárulnom neki.

 - Inkább azt kívánják az emberek, hogy fogjam be legalább 5 percre.-nevetett fel és a kezünk összeért. Ekkor kapcsoltam... És úgy rántottam el a kezem, mint ha megrázott volna. Elszégyellve magam húztam össze magam az ülésben bámultam ki az ablakon.

- Héé...most te hallgattál el.

 - Csak elgondolkoztam.-feleltem őszintén.

 - Ennyire?- kuncogott.- Akkor inkább ne gondolkozz. Még megárt.

 Szívem szerint bemutattam volna neki de ahogy rápillantottam összeakadt a tekintetünk és ő csak somolygott.

- Inkább nem is mondok semmit.-hagytam rá.

- Megbántottalak?

- Dehogy.-ráztam meg a fejem.- Csak gondolkoznom kellett, hiszen rájöttem átléptem egy bizonyos határt.

- Ha arra gondolsz…?

- Szerinted mire gondoltam?-kérdeztem vissza szemeimet forgatva. Szinte felháborodásnak tűnt a kifakadásom, amivel elértem azt is, hogy elnevesse magát.

- Azt gondolod, hogy rám mozdultál?-nevetett még mindig. Esküszöm szórakozik rajtam ebben a pillanatban. Rajtam szórakozik.

- Nem mozdultam rád.-fontam össze a mellkasom előtt a kezemet és úgy fordultam az ülésbe, hogy rátudjak nézni.- Neked ez úgy jött le, hogy rád mozdultam?

- Nem mondtam semmit se.-vigyorgott és elindult a közlekedési lámpa zöld jelzése miatt.-Mondtam én olyat, hogy rám mozdultál?

- Csak kíváncsi voltam a véleményedre.-bizonygattam igazamat.

- Ha valami nem tetszik, úgyis szólok.-felelte teljesen fapofával, ami miatt kis híján felnevettem.

- Ugye jó vagy pókerben?

- Fogjuk rá.-húzta meg a vállát és megfogta a szabad kezemet és visszahelyezte a combjára.

- És a csajozásban is jó vagy.

- Abba azt hiszem még jobb.

- Sejtem.-kacagtam fel és még az oldalam is bele sajdult, bár próbáltam nem hangot adni a fájdalmamnak.- Köszönöm ezt a délutánt, mert jól éreztem magam. A baleset óta először.

- És előtte?

- Előtte túl sok volt a munka ahhoz, hogy arra koncentráljak jól érzem-e magam.-sóhajtottam fel és elég kegyetlennek éreztem ezt a kijelentést. Magammal is kegyetlen voltam tényleg.

- Mire vágysz most a legjobban?-tett fel egy meglepő kérdést számomra.

- Túl sok mindenre.-jelentettem ki teljesen őszintén.

- Hogy vágyhat az ember túl sok mindenre? Nekem elmondhatod mire vágysz.

- Vágyok csokira, egy kis vodkára. Motocrossra és egy igazán izzasztó szexre.

- Csoki, vodka gondban segíthetek, motorokat inkább még kerüld, az utolsót pedig... –gondolkozott el látványosan. Hatalmasra nyíltak a szemeim és azon járt az agyam amit mondott. Nem tudom eldönteni, hogy viccel velem vagy teljesen komolyan gondolja ezt.

- Csoki... Vodka... Motor... Szex.-ismételtem el a gondolataimat, hogy biztosítsam magam arról biztosan ugyan ezeket mondtam el én is.

- Csoki, vodka gondban segíthetek.-ismételte magát lassan megfontoltan. Így talán még én is megértem, hogy mindent teljesen komolyan gondol és ugyan arról beszélünk.-Motorozást még egy kis időre hanyagolnod kell a sérülések miatt. Az utolsó pedig...

- Csak nem ajánlatot akarsz tenni?-kérdeztem rá elég konkrétan, hiszen amúgy is nyílván való, hogy ugyan arra gondolunk.

- Akár... Veheted annak is.

- Ez a legjobb csajozós dumád?-kuncogtam, miközben leparkolt Alvaro háza előtt. Valahogy a híres csajozós Sergio Ramosból nem ezt néztem ki.

- Nem. Ennél tudok jobbat is. De te azt szereted ha közlik veled a tényeket.-felelte lazán, miközben kivette a kulcsot a gyújtásból.

- Ha akarnálak egy pillanat alatt az ujjam köré csavarlak és annyit se tudnál mondani hogy mit iszol.-igazgattam meg magamon a kabátomat. Sergio a padlóról kaparta össze az állát azt hiszem, mert úgy nézett rám… Vagy talán számára érthetetlen nyelven beszéltem.-  Mi az? Elvitte a cica a nyelved?

- Nem hiszem el amit mondtál.-csóválta meg a fejét őszintén.

- Sergio... Sergio...-trilláztam miközben ki kászálódtam a kocsiból.

- Mi az?

- Ti pasik imádtok irányítani... Azért éltek, hogy irányítani tudjatok… Vagy legalább is azt gondoljátok, hogy tudok irányítani. Ezért nem hiszitek el, hogy egy nő is tud.

- Mint akit ki cseréltek.-állapította meg elismerően.

- Nem. Csak így terelem el a gondolataimat. Különben begolyóznék.-vontam meg a vállam majd próbáltam a táskámba kutatni a lakáskulcsokért. Sergio körülbelül 5 percig nézte a szerencsétlenkedésemet, amikor nemes egyszerűséggel kikapta a kezemből a tulajdonomat. Meg akartam szólalni de leintett. - Sokat szerencsétlenkedtél eddig én pedig meguntam.

- Serg...

- Nézd itt is van.-mutatta fel a keresendő tárgyat.

- Köszönöm.-sóhajtottam fel. Előre sétált és kinyitotta nekem a bejárati ajtót.

- Mire mennél nélkülem?

- Azért nem ragadtam volna kint.-döcögtem el mellette.- Bejössz? –fordultam vissza hiszen csak ácsorgott a küszöbön.-Csokim asszem van... Más nem Alvaro dugi készletét megvámolhatjuk.

- Formában kell maradnom.-mosolyodott el, de tudtam nyert ügyem van szinte. Talán ugyan úgy ő is élvezi a társaságomat, nem csak én az övét.

 - Két kocka csokitól nem fogsz elhízni Ramos.-támasztottam le a mankóimat az ajtó mellett és kibújtam a kabátomból.

- Csak két kockát kapok?-lépett ki nagy vehemenciával a cipőjéből és a márkás bőrkabátját csak felhajította a fogasra.

 - Mondtam hogy a csoki az egyik vágyam.

 A nappaliig egész könnyen elértem. Bár hasogat minden porcikám, de egyszerűen próbálok nem figyelni erre. A kanapéra leroskadtam és a dohányzóasztal fiókjába kezdtem "kutatni".

- Nézd. Karamellás Milka. Az egyik kedvencem.-nyaltam meg a számat.

- Ezt nem hagyhattad ki igaz?-emelte a plafon felé a tekintetét.  Csak kuncogtam. A kanapéra ült ő is és úgy húzta a lábam hogy nekem kényelmes legyen. Beszélgettünk. Beszélgettünk arról amiről történt... Hogy nem-e vettem észre azt ami körülöttem folyt... De én naiv picsa egyszer se figyeltem erre. Ha voltak jelek se esett le. Hibás vagyok… Túlságosan is. A csoki papírját próbáltam elszakítani mire fura dolog történt velem. A hatalmas keze az arcomra csúszott és magához húzott egy pillanat alatt. Meg akartam legalább annyira nyikkanni, hogy mit csinál de addig már az ajkai az enyémet ostromolták.

- Akarsz beszélni róla?-kérdezte csendesen percek elteltével.

- Nem.-döntöttem a homlokának az enyémet. Fogalmam sincs hogy miért tette. De nem is érdekel jelenleg. Túl jó volt.

***

Pár nap telt el Madridba érkezésem óta. El vagyok. Talán ez a leghelyesebb kifejezés. Orvoshoz járok és szabadidőmben szokás szerint az elfuserált életemen gondolkoztam. Elhatároztam ma minden apró kis házi munkát megcsinálok, hiszen holnap Alvaro haza ér Valenciából. Először elmosogatok és kiviszem a szemetet. Mind ezt egy határozott döntés miatt mankó nélkül akartam véghez vinni. Tesztelem magam. A mosogatás után magamhoz vettem a szemetes zacskót és a kulcsokat és lesétáltam a szemeteshez. Nem hosszú az út, de engem kifárasztott.
- Mankót dísznek találták ki?- szólalt meg valaki mögöttem. Fülig szaladt a szám hirtelen.
- Sebi?-fordultam meg és tényleg ő állt velem szemben. Rám mosolygott, majd nagy léptekkel elindult felém és megölelt. Olyan szorosan, ahogy csak bírt. Törékenynek éreztem magam a karjai közt, de egyáltalán nem zavart.
- De régen láttalak.-puszilta meg az arcomat.
- Neked nem kellene már a sivatagban lenned?-bukott ki belőlem az első nem túl értelmes kérdés.
- Ráérek még.-vont vállat nemes egyszerűséggel.- Hiányoztál Naty!
- Te is nekem kicsi Bambi.-mosolyodtam el oldalra biccentett fejjel.- Azonban mi lenne, ha felmennénk? Fázok.
- Menjünk.-bólintott mosolyogva.
Lassan sétáltunk a lakásba és rengeteget nevettünk eközben is. Sebi azzal piszkált folyamatosan, hogy milyen lassú vagyok és egy csiga is megelőzne, ha versenyeznénk. Persze engem se kell félteni alapon frappáns válaszokat adtam a magam védelme miatt. A nappaliba belépve ledobtam a melegítő felsőmet a kanapé szélére.
- Bocsi Sebi a kupiért. Próbálom utolérni magam.
- Mert, mit csináltál? –csodálkozott el majd látványosan körbe nézett.- Ez neked kupi amúgy?
- Hétvégén Alvaroval Valenciában voltam. Kérsz valamit? Enni, inni?
- Inni valamit.
- Azt hiszem baracklé van csak itthon.
- Az tökéletes.-bólintott és kijött velem a konyhába. Amíg én előszedtem az üdítőt és a poharat Sebi felült az egyik székre és figyelt.- Naty mibe keveredtél?
- Tudtam, hogy megkérdezed.-ráztam meg a fejem. Tudtam vagyis szinte biztos voltam benne, hogy fel fogja tenni ezt a kérdést. Ő az egyetlen aki eddig nem kérdezett. Ő az aki eddig tudatlanul segített nekem.

-Tudod jól, hogy tudni szeretném…

-Iker megcsalt… De ezt tudtad eddig is.

- Nem úgy értem.-rázta meg a fejét.

- Nem mondanám, hogy ezerszer jobb de mivel a barátaim velem vannak elviselhető. Lassan látom a fényt az alagút végén.

- Tudok Heikkiről… Ott volt a kórházban végig.-motyogta Sebastian, mint ha valami hatalmas titkot árult volna el.

- Tudom… Vagy is sejtettem.-húztam meg a vállam.- Hibáztam. Túlságosan nagyot hibáztam Sebi.

- Mindenki hibázik Naty.-csóválta meg a fejét.

- Csak én már túl sokat hibáztam Sebi.-sóhajtottam fel és elé toltam a poharat.

- De tanulsz belőle… Előbb utóbb.-fejezte be a mondatott olyan Sebisen. Elnevettem magam. Be kell vallanom, hogy kínomban elnevettem magam.

- Csókolóztam korábban Heikkivel…

- Tudok róla.

- Pár napja meg…

- Van egy olyan sejtésem, hogy most nem a finn kerül szóba.

- Véletlenül megcsókoltam Ramost. –vontam meg a vállam miközben a pult lapját kaparásztam.

- Véletlenül?-kontrázott vissza a barátom.- Ugye tudod, hogy egy focista ő is…?

- Tudom.-biccentettem.- Jó, hogy tudom Sebastian.

Nem szólalt meg. Utáltam amikor néma csendben szugerál. Olyan mint aki a fejembe akar látni. Meg akar fejteni. Nekem kellene ezt tennem. Idősebb vagyok… Feladatom lenne. Vigyáznom kellene rá.

-Biztos vagy benne Naty?

- Nem.-jelentettem ki teljesen egyszerűen.-Egyáltalán nem vagyok benne biztos. Csak annyit tudok ki akarom verni a fejemből Ikert. Nem akarok arra gondolni, hogy mit szúrtam el… Vagy éppen azon, hogy miért jobb nálam az a titokzatos nő… Oké… Csak…-kezdtem el hadarni és azzal a lendülettel a hangom egyenes arányosan emelkedni kezdett. Torkomat mardosta a sírás, de mire észbe kaptam Sebastian a kezét az enyémre csúsztatta. Csodálkozva pillantottam rá, és torkomon akadt minden szó.

- Tudod jól, hogy én nem ítéllek el. Pont én tenném?-kérdezett vissza és egy halovány mosoly átfutott az arcán.- Mellettem voltál amikor kiderült minden Rosieval kapcsolatban. Nem vagyok büszke egyetlen tettemre se. Boldog voltam mellette, de még is összetörtem. De te próbáltál támogatni… Észhez téríteni és a földön tartani. Amit most viszonozni akarok. Ha arra döntesz, hogy visszamész esetleg Heikkihez… vagy Ramos mellett akarsz lenni még ha csak alkalmi partnerként én még abba is támogatlak…

- Sebi…-nevettem el magam hirtelen. Nem voltam felkészülve arra, hogy a német barátom ilyen fajta szentbeszédet tart. Áthajoltam a pulton és nyomtam puszit az arcára.- Nem is tudom, hogy mihez kezdenék nélküled.

- Unatkoznál.-adta meg  a választ egyszerűen.

- Neked lenne könnyebb az életed.-nevettem fel.

- Szeretném, hogy elgyere velem a következő futamra.

- Sebastian…

- Lehet világbajnok leszek. Szeretném, hogy velem légy. Kérlek Naty.

- Rendben. Elmegyek veled.

77.fejezet

Mosolyogva léptem be a valenciai paddockban. Itt vagyunk és Naty-t is magammal tudtam hozni. Személy szerint én biztos vagyok benne, hogy most az a legjobb, hogy itt van velem. Azonban arra nem számítottam, hogy az első ember akibe botlok az a volt barátnőm. Az a nő akiért odáig voltam és védeni akartam ettől a hisztériától ami körbe vesz minket a paddockban. De ő szabadságra vágyott és eldobott magától.

-Noelia…-ejtettem ki lassan és megfontoltan a nevét.

- Szia Alvaro.-köszönt egy fél oldalas mosollyal az arcán.-Már megint itt és már megint vele.-bökött a fejével Naty felé aki nyakát behúzva próbált menekülni.

- Te nem mész sehova.-szóltam utána szinte fogaimat csikorgatva. Nem akartam kettesbe maradni a lánnyal főleg úgy, hogy támadólag lép fel megint Natalien felé. Elkaptam a barátnőm könyökét és visszahúztam magam mellé. Cincogva billegett egyik lábáról a másikra.- Mit keresel itt Noelia?

- Dolgozom. Az Asparnál megint. Kell egy kis támogatás a főiskolához.

- Azt hittem sose jössz vissza.-csóváltam meg a fejem.- Azt vágtad a fejemhez, hogy utálod ezt az életet.

- Nem nagyon válogathatok és az ügynökség ide küldött.-észre vettem, hogy fél szemmel Natyra sandított. Követtem a példáját és láthattam, hogy a barátnőm csendesen figyel minket és szinte azonnal menekülőre fogta volna a helyzetet.- Már megint vele vagy.

- Natalien a barátom, ha tetszik hanem. Ezen senki se tud változtatni.

- Azt hiszem jobb ha én megyek.-motyogta Naty, és szinte egyszerre szólaltunk meg Noeliaval… Csak különböző véleményen voltunk.

- Nem, itt maradsz.-vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Helyes. Menj csak.

- Naty kérlek maradj.-vettem elő a legszebb nézésemet. Biztos vagyok benne, hogy tudja ebben a szent pillanatban nagyon is szükségem van rá. Tudom, hogy egyedül ő az aki visszatarthat attól, hogy jelenetet rendezzek. Nem hiányzik, hogy mindenki erről fecsegjen a paddockban.

- Jobban ragaszkodsz hozzá, mint bárki máshoz.-magyarázta Noelia egy lépést megtéve.
- Naty a legjobb barátom. Akinek igazán fontos lennék nem zavarná, de úgy tűnik téged nagyon is zavart. Ezek után szerintem édes mindegy, hogy ki mit akar. Gyere Naty menjünk.- sarkon fordultam és magára hagytuk, a csodálkozó nőt a placc közepén. Gondolataim cikáztak és hirtelen az lett volna a legjobb ha ordítani kezdek… De kivel kiabálhatnék? Natyra pillantottam aki némán döcög mellettem és töretlenül bámul maga elé. Kínos… Mind a kettőnknek kínos most ez a pillanat.

- Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett.-szólaltam meg végül.

- Mire gondolsz?-tette az értetlent.

- Tudod te…-nyögtem fel.

- Miért nem mondtad el? Noelia engem okol…És lehet igaza is van.

- Ne foglalkozz vele Naty.-léptem elé amivel elértem, hogy megtorpant.- Nem a te hibád és ne is gondolj erre…

…Kora délután találkozónk volt a rajongói klubos barátainkkal és a helyi szervezés által egy gyerek sereggel. Sose okozott gondot, hogy ha gyerekekkel kellett találkoznom.

-Sziasztok!-mosolyogtam kedvesen a körülöttem álló gyerekekre akik szinte azonnal akartak egyszerre beszélni hozzám. Nem értettem mindent… Szinte egy szavukat se, de valahogy ez jelenleg nem is zavar. Már talán másodjára rángatta meg valaki a farmeromat mire észre vettem és ahogy lepillantottam egy szőke hajú kislányt pillantottam meg. Egyik kezében egy kicsit meggyötört rongybaba volt. Mosolyogva guggoltam le hozzá.

-Szia gyönyörű hercegnő. Hogy hívnak?

- Jasmine a nevem.-suttogta szinte.

- Olyan szép a neved, mint amilyen te is vagy.-simítottam meg a haját.

- Az a lány a barátnőd?-bökött Naty felé aki csendesen ácsorgott a gyerekek mellett a mankóira támaszkodva.

- A barátnőm.
- A szerelmed?-kérdezett újra. Elmosolyodtam és az említett személy felé pillantottam, akinek felkeltette az érdeklődését a párosunk a kislánnyal. Lassan közelebb sétált hozzánk és Jasmine ahogy meglátta a lányt szégyellős lett és a hüvelykujját kezdte el szopogatni.

- Nem a szerelmem.-ráztam meg a fejem.
- Csak a barátom. Olyan vagyok a számára, mint neked a babád. Sehová se menne nélkülem.
- Leszel a barátom? Te szép vagy.
- Persze. Csak szerintem már túl nagy vagy már ehhez.- mutatott a kezére.- A nagy lányok már nem csinálnak ilyet.
Jasmine először rám nézett, majd Natyra. Vállat vont és először a szabad kezét Natynak nyújtotta, majd a másikkal teljes mértékben a babáját fogta.
- Attól, hogy nagy lány vagyok lehet babám?
- Persze.-bólintott a barátnőm.
Elindultunk a paddock bejárásra, hogy örömet szerezzünk a gyerekeknek. Megmutatjuk azokat a helyeket, ahová sose juthatnának el igazából. Jasmine végig Naty kezét szorongatta. Megpusziltam Naty-t és a fülébe súgtam.
- Köszönöm.
- Semmiség.- mosolygott kedvesen…

…Naty elég hamar elfáradt, de ezen nem is csodálkozok, hiszen a baleset óta most először volt talpon ennyit.  A lakókocsinkba találtam rá a kanapén összegömbölyödve. Talán fázik, hiszen a kabátját se vette le. Elmosolyodtam a látványán, miközben a szekrényhez léptem és kivettem egy plédet. Gondosan takartam be a barátomat és simítottam meg az arcát. Ekkor jelent meg a lakóautó ajtajában apa.

-Hogy kerülsz ide?-csodálkoztam el.

- Anyád nem bírt otthon ülni, így délután el kellett indulnunk.-ölelt meg.- Azt hittem már alszol. Holnap már edzések lesznek.

- Nem vagyok álmos és nem rég értünk vissza a programokról.-ültem le az asztalhoz és Naty-t figyeltem.  Először észre se vettem, hogy apa ugyan így tett. –Anya hol van?

- A szálódában… De lassan Nataliennek is ott lenne a helye?

- Csak elaludt és nem volt szívem még felébreszteni.

- Miért jött el? Hiszen még gyenge és pihennie kellene.-ráncolta a homlokát és rám szegezte a tekintetét.

- Nem akartam, hogy egyedül legyen otthon. Így legalább tudok rá figyelni.

- A szülei és a vőlegénye vigyáznának rá.

- Tudod az igazat Ikerről…Nincsenek együtt…-szerencsére. Gondoltam hozzá.

- Tudom… Tudom  Alvaro.

- Hozzám költözött amíg talpra nem áll. Legalább szemmel tudom tartani…-vontam meg a vállam, mire ő csak a fejét csóválta.- Mi a baj apa?

- Sérülni fogsz Alvaro.

-Tessék?

-Tudom, hogy bele szerettél… Újra… Mint ha tízen évesek lennétek újra.

- Naty az életem része apa… A barátom.-bizonygattam.- Velem volt Brnoban… Le Mansban, pedig ő hangoztatta, hogy nem kellene elindulnom és igaza volt. Misano óta tudom, hogy félt. Még jobban… Azért is van velem, hogy ne szenvedjen. Szem előtt tud tartani és én is őt.
- Alvaro mi lesz ha másba fog bele szeretni.

- Tessék?-csodálkoztam el.

- Reménykedsz. Reménykedni fogsz.

- Tudom mire számíthatok apa. Nem vagyok már gyerek.-csóváltam meg a fejem és felálltam a székről.

- Most hova indulsz?

- Visszaviszem a szálódába. Pihennie kell.

- Neked is pihenned kell. Elviszem én.

- Hagyd! Majd én.-legyintettem és már Naty-t kézbe vettem óvatosan. Meglepetésemre nem ébredt fel. Inkább még talán egy kicsikét hozzám is bújt. Elindultam ki felé a parkolóba. Percek teltek el, mire Naty felébredt.
- Hova viszel?-nézett körbe csodálkozva. Láttam rajta, hogy először nem igazán tudja, hogy hol van.
- Aludni.-feleltem teljesen egyszerűen.
- Fázok.-húzta össze még jobban magát a karjaimba.
- Aludj és nem lesz semmi baj.-mosolyogtam rá.
- Inkább alszok.-biccentett és a fejét a vállamra hajtotta és az egyik kezével a felsőmbe kapaszkodott. Olyan, mint egy kisgyerek. Nyűgös amikor felébred tudom nagyon jól.
- Aludj Naty. Vigyázok rád.-motyogtam a sötétbe, de tudtam már úgy se hallja.

***

Vasárnap reggel van és már kint vagyunk a pályán. Kicsikét hideg van és fáradt is vagyok, de élvezem az itt létet. Élvezem, hogy emberek közt lehetek… Tegnap este a csapattal foci meccset néztünk itt a paddockban. Természetesen a Real-ét. Bár be kell vallanom nem igazán örültem neki. Pocsék érzés volt, de elhatároztam, hogy a mérkőzésre figyelek. Nem engedem, hogy az érzéseim tönkre tegyék a szórakozásomat. Végén egész élvezhetővé vált a mérkőzés. Ma este pedig elbúcsúztatjuk Lorist a csapattól és közösen nézzük meg az F1-es futamot. Alvaro overálban van már, de van ideje, hiszen ilyen olyan fotózáson kellett megjelennie. A szomszédos székig totyogott el majd lehuppant rá a garázsban.
- Beszéljünk!-szólalt meg komolyan. Azt hittem észre se vett, hiszen eddig a kicsikéjét bámulta töretlenül.
- És miről?
- Holnap már teszt lesz.-összegezte tömören és lényegre törően.
- Tudom.
- Jobb, ha haza repülsz. Tudod milyenek a tesztek… csak rohangálnak a szerelők és nem akarom, hogy baj legyen.
- Ezek szerint holnap menjek haza az első géppel?-érdeklődtem kedvesen. Számítottam erre.
- Nem ezt mondtam.-ráncolta össze a homlokát.- Csak nem akarom, hogy össze-vissza lökdössenek és semmibe vegyenek. Holnap mindenki meg lesz gárgyulva, mert Valentino először ül a Ducatin, Casey meg a Hondán.
- Haza megyek. Rám fér a pihenés.-adtam be nagyon könnyen a derekamat. –És emellett gondolom a gyógytornát se kellene hanyagolnom.
- Alap… És tudni fogom, hogy ha ellógód a tornát. Itt a repülő jegyed.-adta át a borítékot.
- Ennyire biztos voltál magadban? –húztam fel a szemöldökömet.- Perez nénit rám állítottad?
- Először próbáljuk szép szóval és ha nem megy marad az erőszak.-vigyorgott. Ezt szeretem benne. Mindent el tud viccelni és ezért sokkal könnyebbnek tűnik az élet.

…Már a Moto2-es kategória bemelegítő edzése ment amikor erőt vettem magamon hiszen tudtam át kell esnem egy beszélgetésen, amin még Ausztráliába kellett volna. Dorna vezetőjével… Nem volt egyszerű bejutnom Ezpelanta úrhoz. Még kicsit hazudnom is kellett, de bejutottam és ez a lényeg.  Nagy levegő az ajtó előtt és kopogtam.

- Szabad.-hallottam bentről a mély férfi hangot. Lassan tudtam csak bedöcögni miután kinyitottam az ajtót.
- Jó reggelt.
- González kis asszony?-pattant fel úgy a bőr karosszékből, mint ha gombos tűkbe ült volna. Sejtettem, hogy a főnököt még így a pályán is megilleti a legnagyobb kényelem.
- Beszélhetnénk?-érdeklődtem tőle komolyan. Bár csak látszólag vagyok csak magabiztos, belül a gyomrom fel-le hullámzik az izgatotságtól. Bólintott, miközben a legkényelmesebb széket varázsolta elő az irodában számomra.
- Természetesen. Kér valamit?
- Köszönöm nem.-ráztam meg a fejem, miközben a mankóimat az asztalnak támasztottam.
- Miben segíthetek?-ült le velem szemben.
- Először is megszeretnék valamit magyarázni.
- Mi lenne az? –húzta fel a szemöldökét kérdőn.
- A megbeszélésen amit leegyeztettünk egy véletlen miatt nem tudtam megjelenni… Se Önnél, se a csapatomnál. Japánban közlekedési balesetet szenvedtem és ennek viselem még mindig a nyomait magamon. Nem megfutamodtam Uram… Mind végig akartam a csapatot és most is akarom.
- Sajnálom.
- Érdeklődni szeretnék, hogy van-e még esélyem?

- González kis asszony van egy rossz hírem. Esélye talán még lenne is, de bejelentkeztek a katariak. Több pénzzel és szponzorral… Teljesen nincs elvetve az Ön csapata… Azonban ha tanácsolhatok valamit… inkább ne reménykedjen. Nagyon jól tudja, hogy működnek itt a dolgok.
- Köszönöm Uram, hogy őszinte volt velem.-magamhoz vettem a mankóimat és kezet nyújtottam Ezpelantanak. Legalább őszinte velem és az elmúlt időszak után hálásnak is kell lennem emiatt.- Köszönöm és viszont látásra.
- Sajnálom még egyszer.-láttam rajta, hogy komolyan gondolja.
- Tudtam, hogy kevés esélyem van.- mivel nem tudtam azonnal kirontani a helységből kezdett eluralkodni rajtam a pánik. A sírás a torkomat mardosta és remegtek a kezeim.
- Sajnálom… és remélem meggyógyul. Viszont látásra.

Köszönni már nem köszöntem csak ki akartam szabadulni a motorhomeból. Ki akartam szabadulni a szabadba és friss levegőt akartam szívni. Tudtam el kell kerülnöm ebben a pillanatban a Suzuki motorhomeját, mert rá hoznám Alvarora a frászt. Antonio erre gondolt, tisztába voltam vele. Ettől akart megvédeni. A csalódástól. Oda minden álmom amit az elmúlt hónapokban felépítettem. Talán ez volt az utolsó reményem… Reménykedtem, hogy valami jó is érhet még. Reménykedtem, hogy elterelhetem a gondolataimat. De nem marad számomra más csak az egyedül lét… a magány… Pánik szerűen kapkodtam a levegőt, miközben a könnyeim patakokban folytak végig az arcomon. A lábaimat egyszerűen elhagyta az erő és a földre roskadtam. Egyedül vagyok… Oda az álmom és se vagyok egészséges. Felkaptam a mankómat és nem be kell vallanom nem gondolkoztam csak elhajítottam a fenébe. Nem érdekelt ha eltalálok valakit, de még az se, hogy nem igen tudok innen felállni.

-Elegem van.-fakadtam ki de ez leginkább magamnak szólt. Neki dőltem a kamion kerekének és az egészséges lábamat felhúztam, amit egyszerűen átöleltem. Homlokomat a térdemnek támasztottam és hangosan szipogtam.

-Jól vagy?-szólalt meg meglepetésemre valaki. Riadtan kaptam fel a fejem és azonnal próbáltam letörölni a maszatos arcomat.

-Persze… Persze jól vagyok.-szipgtam és próbáltam hirtelen talpra állni, de lehetetlen volt a mankóim nélkül.

- Biztos jól vagy?-kérdezett rá ismét és közelebb lépett hozzám.

- El vagyok. Hagyj!

- Te sírsz és remeg minden porcikád. Szólok Bautistának.-jelentette ki, de hirtelen a keze után tudtam kapni és visszahúztam magam mellé.

-Ne… Ne… Ne… Könyörgöm ne szólj neki…-estem kétségbe hirtelen, de talán az jobban zavart, hogy nem jutott eszembe a srác neve pedig tudom ismernem kellene.

- Roger Lee Hayden vagyok.-mosolygott rám.

- Nicky tesója.-állapítottam meg. Abba a pillanatban rájöttem, hogy ki is ő. Túlságosan hasonlít a mezőnyben szereplő testvérére. Az amerikai óvatosan talpra állított.

-Remeg minden porcikád. Szólok Bautistának.-ismételte magát elgondolkozva.

- Ne!-ráztam a fejem határozottan.

- Akkor mástól kérünk segítséget.-sóhajtott fel és betámogatott a Ducati motorhomejába. Csendes volt a csapatvendéglátó egysége és fel se tűnt senkinek se, hogy Roger Lee hátra támogatott egy szobába. Leroskadtam a kanapéra és láttam ahogy az amerikai lázas kutatásba kezdett, amikor kinyílt az ajtó.

-Roger nem tudom hol a fenébe voltál, de anya rajtam keres.-magyarázta Nicky a telefonjába merülve és ahogy felnézett ledermedt.- Ohh… Naty…

-Szia.-szólaltam meg csendesen és kicsit szipogva.

- Jól vagy?-huppant le mellém miközben a testvére átnyújtott nekem egy pohár vizet.

- Persze.

-Szarul hazudsz.-trillázta Roger. Csak a szemeimet forgattam csak és nagyokat kortyoltam a vízből. Nicky a fülem mögé tűrte az elszabadult tincseimet és a komolyan végig mustrált.

-Tudtam Rosietól, hogy baleseted volt… De nem gondoltam, hogy ennyire.

- Motorbalesetem volt Nicky. Totál károsra tört a barátom motorja.

- És te is.-véleményezte Roger miközben elvette tőlem a poharat és az asztal szélére huppant.

- Túlságosan is. Túlságosan is.-ráztam meg a fejem. Nickyre pillantottam aki még mindig homlokát ráncolva figyelt engem.- Nyugi most már jól vagyok.

- Előbb kiborultál… De nagyon.

- Sok mindent vesztettem az elmúlt időszakban. –bukott ki belőlem hirtelen. Nem akartam ennyire hisztisnek tűnni.

- Nem ismeretlen senki számára ez Natalien.-fogta meg a kezemet Nicky.- Bárkivel megesik ez…

-Balesetem volt… Akit szerettem elhagyott… És még a csapatom is befuccsolt.

- De talpra állsz és ugyan az lehetsz aki voltál.

- Nicky…

- Ígérem így lesz.-mosolygott rám…
… Este van már. Alvaro és Loris is célba értek a versenyen és top 10-es eredménnyel búcsúztatták az idényt. Most pedig már az F1-es futamot nézzük a motorhomeunkban zárt ajtók mögött. Izgulok, hiszen Sebi töretlenül halad az első helyen és ha a további eredmény is így marad, akkor a RedBull Racing megszerzi első csapat világbajnoki címét.
- Sose láttam még Naty-t így összpontosítani.-szólalt meg Loris.
- Most koncentrál. Ez a jobbik eset. Ha valami nem tetszik neki üt és vág.-véleményezte Alvaro a szitut, mire bele csíptem a combjába.- Aúúúúú!
- Én is itt vagyok.
- Naty figyelj majd oda erre a gyerekre.-mutatott Loris Alvaro-ra.
- Megpróbálok, de elég nehéz esett.
- Én is itt vagyok.-utánzott Bati, de szerencsére nem csípett belém. Nevettünk. Hiányozni fog Loris a csapatból. Kicsit Alvaro is példaképként tekintett rá és bármi gondja volt számíthatott segítségre. A 2011-es szezonban azonban Alvaronak egyedül kell helyt állnia, míg Loris az új csapatát a Pramac Ducatit fogja erősíteni.