75. fejezet

Talán erősebbnek érzem magam… Ahogy a napok telnek egyre erősebbnek érzem magam. Bár a kórházat már nagyon unom. A telefonomat nyomkodva ücsörögtem az ágyon amikor kopogtak az ajtón.

-Szabad.-sóhajtottam fel és kicsikét  kíváncsian vártam, hogy ki a legújabb látogatóm. De talán még így is hatalmas meglepetés ért, amikor Heikkit pillantottam meg.

- Te hogy kerülsz ide?-szólaltam meg csendesen.

- Gondoltam meglátogatlak. Bejöhetek?

- Nem Koreába kellene már lenned? Sebastian meg Tommi már elutaztak.

- Tudhatnád, hogy Sebastian túlbuzgó.-vigyorodott el és hiába nem adtam meg neki a választ besétált az ajtón amit gondosan becsukta maga mögött.- Amúgy holnap este fogunk elutazni.

- Honnan tudtad meg, hogy itt vagyok?

- Isabel elcsicseregte.-húzta meg a vállát miközben helyett foglalt az üres széken.- Hogy vagy?

-Jobban.-feleltem őszitén.- Talán napokon belül kiengednek. Gyógytornára kell járnom, de nem baj. Túlélem.

- Saj…

-Ki ne mond kérlek.-emeltem fel a kezemet védekezően.-Amióta felébredtem csak ezt hallgatom… Sajnálom… Sajnálom… Mindenki csak sajnálja.

Heikki szótlanul ücsörgött a széken és hatalmas szemekkel pislogott rám. Megleptem a kirohanásommal, és már meg is bántam. Ő nem ártott nekem. Nem sokat ártott nekem. Nem rajta kellene levezetnem a feszültséget.

-Sajnálom… Te nem tehetsz róla.-sóhajtottam fel.- Néha kiborulok minden ok nélkül.

- Meg van az okod rá Naty.-felelte csendesen és óvatosan a kézfejemhez ért.- Sok minden történt.

- Tudom… Azt is, hogy ott voltál a kórházban.

- Ott voltam…-húzta meg a vállát.- Azt éreztem, hogy ott kell lennem.

- Tudod…-kezdtem bele. Nem teljesen fair, hogy ha elmondom neki… De talán most már jobb az őszinteség.- Vártam, hogy esetleg meglátogass… Pedig…

- Kicsit tartottam tőle, hogy a bátyád engem is lever.-bukott ki belőle a vallomás. Elkerekedett a szemem egy pillanat alatt majd elnevettem magam.- Nem vicces Naty. Casillast is egy pillanat alatt állon verte.
- Azt se kellett volna.

- Bántott téged.

- Sok embert bántottam már én is.-motyogtam és ebben a pillanatban rá gondoltam. Ahogy összenéztünk tisztában voltam vele tudja mire gondolok.

- Nem tudtam, hogy látni akarsz-e.

- Látni akartalak… Legalább egy kicsit.-csúsztam le az ágyon és próbáltam kényelmesen az oldalamra fordulni.

- Jól vagy?-szegezte nekem a kérdést azonnal.

-Persze. Csak így könnyebb.-mosolyodtam el. Fura módon őszinte aggódást véltem felfedezni az arcán. Óvatosan érintette meg a bőrömet és csak néma csendben figyeltem a tettét.

-Hamar kikerülsz innen és jobb lesz… Minden jobb lesz.

- Egyet bánok csak, hogy lemaradok Sebastian bajnoki címéről.

- Ha szót fogadsz az orvosoknak lehet, hogy nem.-vigyorodott el.- Mert tudod most az egyszer szót kell fogadnod.

- Tudom.-mosolyodtam el én is hasonlóan.- Boldog Születésnapot Heikki.

- Emlékszel?-lepődött meg őszintén.

-Miért ne emlékeznék?-kontráztam vissza, de abban a pillanatban nyílt ki a szobám ajtaja. Alvaro lépett be rajta. Nem számítottam rá, de egy széles mosoly költözött az arcomra miközben Heikki feszülten húzódott el tőlem. –Bati… Te hogy kerülsz ide?

- Nem rég szállt le a gépem és rögtön ide jöttem hozzád.-válaszolt kedvesen és lassan közelebb sétált hozzám. Láttam rajta, hogy Heikki jelenleg az a személy akit jelenleg nem szívesen látt itt.

-Már vártalak.-öleltem magamhoz miközben helyett foglalt az ágyam szélén. Heikki azzal a lendülettel pattant fel a székéről és kezdett el szedelőzködni. Csodálkozva pislogtam rá.

- Mennem kell. Nem sokára utazunk Koreába.

- Elfelejtettem.-motyogtam magam elé.

- Pihenj Naty.-mosolyodott el és nyomott az arcomra két puszit.

-Boldog Születésnapot.-suttogtam a fülébe.

A finn barátom elköszönt mind a kettőnktől és magunkra maradtunk Alvaroval, aki amíg csak tehette töretlenül bámult maga elé. Szívem szerint fejbe kólintottam volna, hiszen megérdemelte volna.

-Nem vagyok hülye.-bukott ki belőlem hirtelen.

-Nem is mondtam, hogy az vagy!-emelte fel védekezően a kezeit.

- Heikki nem ártott nekem. Nem ő a rossz.-ráztam meg a fejem.

- Nem utálhatok azt akit én akarok?-kontrázott vissza a kijelentésemre. Csak a szemeimet forgattam és inkább megtartottam magamnak az összes megjegyzésemet.-Amúgy beszéltem az orvosoddal.

- Neked mondott bármit is? Mert nekem nem.-fintorogtam.
- Igen.

-Kinyögnéd végre, hogy mi a fenét mondott? Sérült pár testrészem, de az agyam nem… Kivételesen.

- Személy szerint ilyet nem mondtam.-vigyorgott rám.

- Tudod úgy bemutatnék neked.

- Akkor nekem meg kellene sértődnöm és nem tudnám felajánlani a lehetőséget, hogy hozzám költözz.

- Tessék?-lepődtem meg.

- Naty tudom, hogy nincs hova menned… Hiszen Ikernél laktál…

- Igen emlékszek erre is.-dőltem hátra.

- És emellett ha jól sejtem nem akarsz haza menni a szüleidhez.

- Alvaro.-nevettem fel kínomban. Nem akartam haza menni a szüleimhez. Nem akartam gyengének tűnni előttük. Tudtam valahogy talpra kell állnom. De nem tudtam segítség nélkül sikerül-e… Ezen nem gondolkoztam.

- Legalább a nevemre emlékszel. Nos? Mi a válaszod?

- Alvaro…

- Hmm?

- Megint szerencsétlen vagyok igaz?

- Csak annyire mennyire szoktál. Nos? Hozzám költözöl?

- Púp leszek a hátadon.-állapítottam meg.

- Ha az lennél nem kérdeztem volna meg.-cirógatta meg az arcomat. Ahogy rápillantottam elmosolyodott. Az a Batis mosoly jelent meg az arcán amivel mindig mosolyt csalt a számra.

- Milliószor mentettél már meg.

- És meg is foglak. Akkor?

-Rendben. Hozzád költözök.-egyeztem bele…

…Ideköltöztem Alvarohoz. Hasonló jelenleg a helyzetünk mint pár éve… Csak jelenleg Madridban vagyunk és nem Barcelonában. Bati az aki kihúz a trutyiból. Nem hagyja, hogy magamba roskadjak és újabb hülyeséget tegyek. Fogalmam sincs mikor tudom ezt meghálálni neki. Hiszen túl sokat köszönhetek neki. Hatalmasat sóhajtottam és feltápászkodtam a kanapéról. Egyedül vagyok… Eddig vágytam a magányra… De jelen pillanatban sokkal jobban érezném magam, hogy ha lenne valaki körülöttem… Ha fecsegne… Zizegne… De nem… A csend miatt túlságosan hangosak a gondolataim… Az életem romokba hever. A szerelmem elhagyott. Elhagyott, mert elhanyagoltam… Megcsalt… Nem hittem, hogy érezhetem magam ennyire semmire valónak… De érezhetem. Emellett érzem is. Itt vagyok egyedül. Csak kicseszett mankók segítségével tudok járni.

-Szar helyzett.-nyögtem fel hangosan és megmasszíroztam az orrnyergemet.  Persze rájöttem… Mindenre rájöttem az elmúlt napokban. Elvesztettem mindent amiért eddig küzdöttem. A terveim füstté váltak egyetlen véletlen baleset miatt. Talán a Sors így bűntett minden egyes hibám miatt, amit elkövettem az életemben. Elvette tőlem a babát… a csapatot… Tudom át kell lendülnöm ezen, csak jelenleg kérdés még, hogy meg tudom-e csinálni. Újra erős tudok-e lenni… Merengésemből a mobilom csörgése zökkentett ki. Nem nagyon volt kedvem senkivel se beszélni, de tudtam muszáj lesz felvennem, hiszen mostanában mindenki ellenőrizget.

-Igen?-motyogtam és kinéztem az ablakon.

-Ohh de morcos vagy.-nevetett fel a zaklatóm.

-Ramos?-kérdeztem vissza csodálkozva.

- Igen úgy hívnak már egy jó ideje.

- Bolond.-mosolyodtam el.- Miben segíthetek neked?

-Kíváncsi vagyok, hogy vagy…

- Tűrhetően. Azt hiszem. Már kiengedtek a kórházból, de járnom kell gyógytornára.

- Nem kimondottan erre gondoltam.

- Arra nem akarok gondolni.-ráztam meg a fejem.-Könnyebb. Sokkal könnyebb így.

- Ez valahogy érthető is… Nincs kedved valamikor velem ebédelni?

- Nem kellene neked inkább a focival foglalkoznod?-kontráztam vissza, mire vidáman felnevetett. Miért érem ezt el mindig nála? Általában mindig sikerül szórakoztatnom valamivel… Akaratomon kívül.

- Foglalkozok én azzal is.

- Néha úgy gondolom, hogy a csajozás elveszi az eszedet. Azt a maradék cseppnyi eszedet.

- Ne félts engem!

- Persze. Miért is féltenélek?-bukott ki belőlem a kuncogás.

- Végre nevetsz.

- Tudom.-sóhajtottam fel.

- Akkor eljössz velem ebédelni?

- Igen. Elmegyek veled ebédelni.

74. fejezet

Pár nap telt el a baleset illetve az ébredés óta. Szerencsére tudtam hatni a barátaimra és haza, illetve a következő versenyhelyszínre utaztak. Azonban Rosie és a bátyám nem volt hajlandó magamra hagyni. El se mozdultak a kórházból és lesték minden mozdulatomat.

Próbálom magam ülő helyzetben tornázni amikor kinyílt az ajtó és a finn lány lépett be rajta egy papírzacskóval a kezében.

-Mit csinálsz Naty?-dorgált meg hirtelen.

-Csak fel akarok ülni.-forgattam a szemeimet, és nem hagytam, hogy segítsen nekem. Magam ura próbálok lenni, hiszen örökre nem hagyatkozhatok a barátaimra.

- Segítsek?

- Megoldom.-emeltem fel a kezem jelezve, hogy tényleg megoldom magam. Nehezen, de sikerült.-Mikor mehetek haza?-tettem fel a kérdést. Minden nap megkérdezem. Reménykedek benne, hogy előbb-utóbb valaki beadja a derekát és végre haza kerülhetek.

-Naty… Egyszerűbb lenne ha segítenék.-sóhajtott fel a lány.

- Jobban vagyok, mint voltam. Mikor mehetek haza?

- Nem tudom.-rázta meg a fejét és helyett foglalt az ágyam melletti széken.

- Utálok már itt lenni.-dünnyögtem.- Utálom már nagyon.

- Nem engem kell meggyőznöd Naty.-nevetett fel.

- Próbáltam már az orvosnál is, de úgy tesz mint aki nem ért engem. Pedig tudom, hogy minden szavamat értette.-forgattam a szemeimet. Pár pillanatra csend állt be a beszélgetésünkbe és a kölcsön kapott mobilt vettem a kezembe. Csak bámultam a kijelzőt és gondolkoztam… Gondolkoztam, mint az elmúlt pár napban mindig. Mihez fogok kezdeni? Összerezzentem amikor megérintette Rosie a kezemet.

-Minden rendben Nat?

-Persze.-vágtam rá egy apró kis mosolyt erőltetve az arcomra.-Fáradtnak tűnsz. Menjetek… Pihenjetek. Sergio is. Ki vagytok merülve.

- Nem baj Naty.-vonta meg a vállát.

-Kérlek… A kedvemért…-próbáltam a lelkére beszélni, amikor kinyílt az ajtó és a bátyám lépett be rajta. Ahogy ránk pillantott elmosolyodott és az ágyamhoz lépett.

-Hoztam neked csokit.-vallotta be miközben a bőrdzsekijének belső zsebéből előhúzott egy tábla csokit.

- Nem tudom, hogy ennek mennyire örülnek a japán dokik.-kaptam ki a kezéből és szinte a nyálamat csurgatva kezdtem el feltépni a csomagolást.

- Ezt inkább a madridi orvosokkal kell lejátszanod.-vonta meg a vállát lazán a bátyám. A számból még félig kilógott a csík csoki úgy pillantottam rá.

- Tessék?-nyeltem le végül a falatot.-Mit mondtál Sergio?

- A madridi orvosokkal kell letárgyalnod a zugevésedet.

- Haza mehetek?-örültem meg bár a lelkem mélyén fájt ez a kijelentés. Ikerrel éltem az elmúlt hónapokban. Nincs hova mennem… A szó szoros értelemben nincs hova mennem.

- Az orvosok úgy engednek el, hogy ha még pár napot kórházban töltesz Madridban.

- De elszabadulhatok innen?

- Igen… De pár napot kórházban kell töltened Madridban.-ismételte magát Sergio lassan és megfontoltan.

-Az jelenleg nem érdekel.-ráztam meg a fejem…

…Órák óta a repülőn tartózkodunk. Rosie és Sergio elaludtak. Hosszú napokon vagyunk túl és vannak olyan pillanatok amikor lemerülnek az elemek. Felpóckolt lábbal és infuziós csővel a karomban ücsörgök és bámulok ki az ablakon. Az orvos aki velünk utazik le se veszi rólam a szemét. Cseppet idegesítő, de jelenleg nem foglalkozok vele. Most először vesz körül igazán csend… Ami miatt gondolkozni tudok. Elrontottam valamit. Piszkosul elrontottam, hogy ha az a személy akit szeretek így eldobott egyszerűen. Tudom nem egyszerű velem az élet. Sose volt az. De reménykedtem, hogy többet érdemlek azért. A baba… A babát elvesztettem. Elég nagy fájdalom… De én hibáztam. Felelőtlen, idióta picsa voltam amiért megbüntetett a Sors. Kegyetlenül.

-Jól vagy?-szólalt meg csendesen Sergio, de még is összerezzentem a hangjától.  Cseppet riadtan fordultam felé.- Minden rendben?

-Persze… Pihenj nyugodtan.

- Egy szavadba kerül és kaphatsz gyógyszert.-hagyta figyelmen kívül a kérésemet.

- Annyi bogyó van már bennem, hogy lassan egy drogos megirigyelné.

- Nem kell most keménynek lenned.

- Szerintem pedig most kell igazán annak lennem.-nyögtem fel és kibámultam az ablakon.

- Ember vagy Naty…

- De nem akarom, hogy sajnáljon mindenki. Mindenkivel történik ilyen.

- Össze fogsz törni a nyomás alatt.-bizonygatta, de csak megcsóválta a fejemet. Nem akartam beszélni erről…

…Pár napja már a madridi kórházban tartózkodok. Unottan piszkálom az ebédem maradékát miközben csak magam elé bámultam. Kopogásra eszméltem és kicsikét csodálkozva bámultam az ajtó felé. De még jobban elcsodálkoztam amikor megláttam ki áll az ajtóban.

-Hogy kerülsz ide?-bukott ki belőlem a kérdés.

- Csak gondoltam meglátogatlak.-vonta meg a vállát.- Hoztam neked virágot… Csokit… és egy plüss mackót is. Fogalmam sincs mit szokás ilyenkor hozni…

- Inkább csak ülj le Sergio.-mutattam a székre az ágyam mellett miközben eltoltam magam elől az ebédem romjait.

- Nem zavarok?-kérdezett rá bátortalanul a sevillai focista, de lassan közelebb sétált.

- Öhhmm… Egy kórházi szobában töltöm mindennapjaimat… Egyedül… Szerintem nem zavarsz.-ráztam meg a fejem.- Hogy vagy?

- Ezt nekem kellene megkérdeznem.

- Jobban… Jobban mint voltam.

- Sajnálom ami történt.-szólalt meg csendesen.

- Gondolom tudsz mindenről. Szó szerint mindenről.-sóhajtottam fel és lassan bólintott.-Idióta picsa voltam és megérdemeltem ami történt.

- Naty…-érintette meg a kezemet és talán meglepetésére nem húzódtam el tőle.- Minden ki fog alakulni. Újra.

Nem tudtam megszólalni. Kellemes meleg keze óvatosan zárult az enyém köré. Minden kialakul… Mindenki ezt hajtogatja nekem a baleset óta… Tudom, hogy alakulni fog… Alakulnia kell.

-Persze… A csontjaim összeforrnak…

- Nem kimondottan erre gondoltam.-szólt közbe szinte azonnal és elérte, hogy torkomon akadjon minden szó.

- Akkor?-csodálkoztam el felvont szemöldökkel.

- Új életet kezdhetsz… Tiszta lappal.

- Tiszta lap sosincs Sergio.-ráztam meg a fejem.- A múlt mindig megtalál. Az elkövetett hibák elől nem tudsz elmenekülni.

-Ha a balesetre és a babára gondolsz… Véletlen volt. Bárki kiborult volna.

- Bíztam benne.

- Tudom.-biccentett lassan.

- Nem akarom többet látni.-nyögtem fel és a hajamba túrtam. A gondolataim a napok elteltével se akarnak lenyugodni. A vihar egyszerűen még mindig tombol a lelkemben.

- Ha nem akarod nem kell többet látnod.-bizonygatta és óvatosan az ágyam szélére ült.

- Túl sokat és nagyot hibáztam Sergio. Nem vettem észre ami az orrom előtt történt…-dünnyögtem bánatosan.- És az idióta megmozdulásom miatt még a babámat is elvesztettem.

-Naty…-érintette meg az arcomat és kénytelen voltam ránézni.- Meggyógyulsz… Túl lépsz a történteken és új életet kezdesz… Vannak barátaid… Akik jelenleg is melletted állnak. Elméletileg.

- Elküldtem őket, hiszen a szezonra kell koncentrálniuk. Nem maradhatnak itt. Mindenkinek meg van a saját baja. Sebastian lehet, hogy bajnok lesz.-húztam el a számat egy apró kis mosolyra miközben egy két könny csepp végig gördült az arcomon.- Neked is a Milan meccsre kellene koncentrálnod és nem rám.

- Nem tilthatod meg, hogy meglátogassam a barátomat.-vonta meg a vállát és megeresztett egy Ramos-os vigyort.

- Nem ezt mondtam.-nevettem el magam hirtelen.

- Akkor?-mosolygott még mindig. Órákat beszélgettünk… Úgy mindenről… Semleges dolgokról, de rá kellett jönnöm, hogy jól érzem magam. Jobban. Ramosnak sikerült mosolyt csalni az arcomra. Az ajándék csokit majszolgatom miközben a sevillai csak csendesen figyelt.

-Neked nem a mecsre kellene koncentrálnod?-tettem fel hirtelen a kérdést. Homlokát ráncolva figyelt rám mire én csak megvontam a vállam.- Mindig is a Realnak szurkoltam és ezek után is nektek fogok szurkolni. Tudom, hogy pár nap múlva meccsetek lesz.

- Ja igen… A Milán mecs.

- Ha szerencsém van otthonról fogom nézni. Bár senki nem mond semmit se.-húztam meg a vállamat miközben egy újabb mogyorós édességet dugtam a számba.- Utálom már a kórházakat.

-Az a legfontosabb, hogy meggyógyulj.-szorította meg az ép kezemet bátorítólag.

- Miért érzem úgy, hogy a saját hülyeségem miatt hagyom cserben a barátaimat?-bukott ki belőlem őszintén a kérdés.

- Ez butaság. Mindenki kiborult volna a helyedben. Ami pedig történt véletlen volt…

73. fejezet

Lassan nyitottam ki a szemem, de nem láttam semmit se… Behunytam  a szemeimet lassan, hiszen fáradtnak éreztem magam… Fájt mindenem… Még talán a levegő vétel is… Jobb visszatérni a tudatlanságba, ami eddig is körbe vett azonban hirtelen óvatos érintést éreztem meg a kézfejemen… Erőt vettem magamon és kinyitottam újra a szemem… Pislogtam párat és lassan tisztult ki a kép előttem. Kórház… Kórházban vagyok… A rideg fehér falak… A gépek egyenletesen csipogtak és az orromat bántotta a fertőtlenítő szaga. Ismét éreztem a finom értintést és lassan fordítottam a fejemet arra. Alvaro ücsörgött meggyötörten az ágyam mellett és elmélyülten cirógatta a bőrömet.

-Alvaro…-szólaltam meg alig hallható hangon. A barátom riadtan kapta fel a fejét és pattant fel a székről.

-Naty… Szia.-mosolygott rám és megérintette az arcomat.-Hogy vagy?

- Azt… Azt hiszem fáj mindenen.-suttogva tudtam beszélni csak. Próbáltam felülni a kényelmetlen ágyban, de ahhoz se volt erőm, hogy fentebb tornázzam magam.- Mindenem fáj.

- Naty… Emlékszel valamire?-rápillantottam és először csak a homlokomat ráncoltam. Emlékszek-e valamire? Inkább az a kérdés emlékezni akarok-e…-Naty…

-Nem… Nem annyira.

- Sok minden történt. Baleseted volt… Motor baleseted volt. Fogalmam sincs honnan szereztél motort…

- Sebastian… Sebastian motorja volt.-nyögtem fel fájdalmasan.

- Szólok a dokinak.-mozdult azonnal, mikor megpillantotta a fájdalmas arcomat.

- Ne… Kérlek még ne. Tudni szeretném, hogy mi történt…

- Naty úgy tudom, hogy Iker kidobott téged.-suttogta zavarában.

- Erre emlékszek azért.-fordítottam a tekintetemet a plafon felé.- Telefonon…

- Igen… Eljött ide, de a bátyád kidobta… Miután leverte.

- Tessék? Mit tett Sergio? Itt van Sergio?-tettem fel bután a kérdéseimet. Össze vagyok zavarodva. Zsong a fejem, és szinte az egész testem fáj.

- Naty életveszélyben voltál… Sebastian mindenkit idehívott akit tudott.

-Bati… Kérdezhetek valamit?-szorult el a torkom, de tudtam muszáj megkérdeznem.

- Bármit Naty.

- A…A baba?-ennyit tudtam kinyögni. Jobb híján csak annyit. Összenéztünk a barátommal, aki fal fehér arccal rázta meg a fejét. Hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasomból. Tudtam, hogy kevés esély bármire… De meg kellett kérdeznem…

…Lassan nyitottam ki a szemem. Körbe pillantottam a szobába és egyedül a német barátomat pillantottam meg a kanapén eldőlve.

-Sebi neked nem itt kellene lenned.-szólaltam meg csendesen és azt hittem lefordul a kanapéról olyan váratlanul érte.

- Naty… Hogy vagy?

-Darabokban… Szó szerint?-vontam meg a vállam ahogy leült az ágyam szélére.- Szörnyen festesz Sebastian.

- Tudod ezt most a nagy fej esete.-forgatta a szemeit. Halványan elmosolyodtam miközben megfogta a kezemet.

- Sajnálom a motort Sebi… Kicsikét felelőtlen voltam.

- Kicsit? Milyen amikor nagyon az vagy?

- Bocs most nem nevetek, mert fáj az oldalam.-forgattam a szemeimet.

- Sok helyen összetörted magad.  Nagy szerencséd volt.

- Haza kell menned Sebi.-nyúltam óvatosan a keze után.- Pihenned kell.

- Még nem rég tértél magadhoz. Nem hagylak magadra.

- Kérlek szépen… Koncentrálnod kell a bajnokságra… Nem emlékszek igaz a futamra…

-Nyertünk. Újabb lépés a cím felé.-motyogta a kezemre pillantva.

- Látod. Ezért kell koncentrálnod. Magaddal kell vinned a többieket is és vissza kell térnetek a valóságban.

- Ez a valóság Naty. A baleseted… Hogy majd nem elvesztettünk.

- Ne beszéljünk róla jó? Itt vagyok és élek.

- Megrémültünk Naty… Egytől egyig.-cirógatta végig az arcomat.

- Túl életem. Pár sérüléssel igaz…-vontam meg a vállam, mire Sebastian felhorkantott.

- Pár?

- Részlet kérdés, hogy mit veszünk párnak.

- Sebi ugye haza mehetek nagyon hamar?-tudtam elő kell vennem a legszebb nézésemet. Be kell vetnem mindenféle kedvességet, hogy hassak a barátomra és elintézze, hogy haza menjek Madridba.

- Erre nem tudok mit mondani Naty.-rázta meg a fejét lassan és megfontoltan.- Minden az orvosokon múlik. Válságos volt az állapotod. Nem rég ébredtél fel.

- Kérlek próbálj hatni rájuk… Otthon… Otthon Madridban hamarabb megtudnék gyógyulni.

- A kiskutya tekintetedet inkább ne rám pazarold. Bautistánál mindig hatásosabb.

- Kérlek… Gondoljátok át azért.

- Tudod te, hogy milyen sérüléseid vannak?

- Azt hiszem nem fogtam fel mindet.

- Eltört a csuklód újra.-kezdett el beszélni Sebi miközben megérintette az említett testrészemet.- Csavarral rögzítették, ahogy ez ilyenkor szokás. Eltört még három ujjad és a jobb oldalon lévő bordáid nagy része, amik megsértették a tüdődet. Belső vérzésed volt és megszabadítottak a lépedtől.

- Sebi inkább hagyd abba.-nyögtem fel és a hajamba túrtam.

- Ja és a lábad.-fejezte be a gondolat menetét hiába akartam belé fojtani a szót.- Nagy valószínűséggel egy ideig mankóval kell járnod és gyógytornára kell járnod.

- Akkor úgy veszem észre ez a balesetem viszi a prímet.

- Eléggé. A fiúk vért is adtak miattad.

- Fiúk?-csodálkoztam el.

-Bátyád… Alvaro és Heikki.

- Alvaro retteg a tűktől.-mosolyodtam el fáradtan.

- Ez most vicc ugye? Tele van tetoválásokkal.

- Ezek más fajta tűk.

- De erőt vett magán, mert fontos vagy neki. Most pihenned kell Naty.-puszilt homlokon…

…Fogalmam sincs mennyi az idő. Fáradtan pislogtam csak körbe az üres szobában és örültem, hogy ebben a szent pillanatban egyedül vagyok. Próbálok gondolkozni. Próbálom felidézni az elmúlt napok… Hetek… Hónapok eseményeit. Hogy lehettem ennyire idióta picsa? Voltak-e jelek….? Ha voltak miért hunytam szemet felette? Alvaro mondta… Alvaro figyelmeztetett, hogy van valami… De én hülye nem hittem neki.

Nagyon halkan nyílt ki a kórterem ajtaja és csodálkozva pillantottam az érkező felé. Igazán meglepetésként ért, amikor a bátyám lépte át a küszöböt gondolataiba merülve.

-Sergio…-szólaltam meg csendesen amivel elértem, hogy összerezzent. Olyan csodálkozva pislogott rám, hogy hirtelen még el is szégyeltem magam, hogy visszatérítettem a valóságba.-Hogy kerülsz ide?

-Azt hittem alszol…-motyogta zavarába. Láttam ahogy idegesen kutat a bőrkabátja zsebébe, miközben bátortalanul tett két lépést felém.- Csak szereztem neked egy telefont, hogy tudj beszélni majd anyuékkal.-tette le a készüléket az éjjeli szekrényre.- De hagylak is… Pihenned kell…-fordult sarkon és indult el az ajtó felé.

- Sergio ne menj!-fakadtam ki hirtelen, ahogy megfordult láttam rajta, hogy erre nem számított.- Ne menj kérlek.

- Szeretnéd, hogy maradjak?-kérdezett vissza és lassan indult meg felém.

- Igen.-suttogtam.- Szeretném, hogy maradj.

Az ágyam szélére ült óvatosan és csak figyeltük egymást. A keze pár centire pihent az enyém mellett. Nem tudjuk… Nem jóvá tenni az elmúlt időszakot… Az elmúlt éveket. De a testvérem…

-Anyuék nem jönnek ide… Ahogy kérted…-kezdett el beszélni. Tudom nagyon jól, hogy a zavarát próbálja így leplezni.-De anyu nagyon ideges… Nagyon félt téged…-ahogy hallgattam a szavait a könnyeim potyogni kezdtek. Fogalmam sincs, hogy miért.- De megnyugtattam, hogy most már minden rendben lesz.

- Sergio…-fogtam meg a kezét és most már rám pillantott.

- Húgi…-sápadt el ahogy meglátta a könnyeimet.-Ne sírj…

- Elvesztettem mindent…-bukott ki belőlem az első gondolat ami szinte azóta nyomja a lelkemet, hogy magamhoz tértem és kegyetlenül közölték velem, hogy mi történt az elmúlt pár órában. Szinte hisztérikus zokogásba törtem ki, miközben mellém feküdt az ágyon és a mellkasára húzott. Ringatott és próbált megvigasztalni. Talán órák is teltek el mire megnyugodtam… Halkan szipogtam a bátyám vállán feküdve, mire ő csak a hajamat birizgálta.

- Kidobott… Telefonon keresztül.

- Orrba vágtam.

- Nem kellett volna.-ráztam meg a fejem.- Nem kellett volna bántanod.

- Örüljön, hogy csak ennyit kapott.

- Sergio…-kezdtem volna el beszélni, de minden normális gondolatot elfelejtettem.

- Mi az?

- Sajnálom… Mindent sajnálok. Igazságtalan voltam.-kértem bocsánatot csendesen. Nem mertem ránézni, hiszen féltem… Féltem a reakciójától. Hajamat birizgálta még mindig.

- Jogod volt haragudni rám. Nagyon is sok… Te maradtál itt. Te láttad mi történik a szüleinkkel.

- Akkor is Sergio…-suttogtam.- Nagyon sajnálom.

- Minden kialakul Húgi. Meggyógyulsz szépen és folytathatod tovább az életed… Szerelmes lehetsz majd egy olyan férfiba aki megérdemli. Babád is születhet még…

- Ezek most olyan dolgok amik hatalmas fájdalmat okoznak.-motyogtam.

- Ki fog alakulni minden.

- Egyet szeretnék csak… Haza menni innen… És otthon pihenni.

- Ez is el fog jönni. De előtte kicsikét még meg kell erősödnöd.-puszit nyomott a homlokomra.- Most pedig pihenj.

Nem szólaltam meg. Eszembe jutott, hogy nincs hova haza mennem… Hiszen az elmúlt hónapokban Ikerrel laktam. Most pedig mivel kidobott nincs hova mennem… Nem tudom mi lesz… De lehunytam a szemem és hatalmasat sóhajtottam. Elaludtam… Nagyon hamar…

72. fejezet

Egész tűrhető hétvégén vagyunk túl… Bár mondhatom azt, hogy talán kicsikét unalmas is volt így Natalien nélkül. Megszoktam, hogy mellettem van. Hogy állandóan szóval tart… Fecseg és csicsereg mellettem… Hiszen ezt szokta csinálni. Ezzel is hozzá tartozik az életemhez…

…Nem hittem el. Órák teltek el, de még mindig nem fogtam fel. Naty… Baleset… Műtét… A baleseti osztályra felérve elszorult a torkom. Nem láttam mást csak meggyötört… Kétségbe esett embereket, akik tanácstalanul pislogtak rám…

Majd felrobbantam a dühtől. Rosie álszenteskedik itt… Sebastian miért is ne…? Mellette áll… Kovalainen pedig csak Kovalainen… Mérgemben felkaptam a folyosó végén lévő kukát és falhoz vágtam. Megoldás lenni? Nem… De valamit tennem kell. Tehetetlenségemben a hajamban túrtam és utoljára bele rúgtam az egyetlen árva műanyagszékbe.

-Alvaro…

- Hagyj békén te is Sergio!-csattantam rá.

- Ne a többieken verd el a port. Nem tehetnek róla!

-Jobb ha kimaradsz ebből. Most közlöm.-léptem felé fenyegetően, de Sergio csak lassan húzta ki magát és a homlokán megjelentek a ráncok.- Fogalmad sincs mi folyik itt.

- De tudom mi folyik itt. Tudok mindent Alvaro.

- És még is eltűröd?-horkantottam fel.- Még ezek után azt mered állítani, hogy megváltoztál?

- Alvaro én azt néztem mi a jó Natynak.

- Dehogy azt nézted.-legyintettem.- Ha azt nézted volna rég tudná az igazságot.

-Bele roppanna…-kezdett volna bele a szent beszédébe, de hisztérikusan felnevettem.

- Állj le Sergio! A hülye is tudja. A hülye is tudja, hogy bele zúgtál Rosieba. Azt hajtogatod neki amit elvár tőled… Amit hallani akar…-ordítottam szinte a végét, amivel elértem, hogy az idősebbik González egész teste megfeszüljön.

- Fogd be Alvaro!

- Nem érdekel az se, hogy ha orrba vágsz. Már nem vagyunk azok a kölykök, mint annó.-rántottam meg a vállam.

- Akkor is megtettem…

- Nem érdekel Sergio. A múlt elmúlt. A jelenbe kell élned, hogy a húgod ott van a műtőasztalon… Azok miatt… Akik ott szenteskednek… Mindegyik egytől egyig hibás.

- Baleset volt?

- Mennyire vagy ebbe biztos? Vagy csak azért hajtogatod ezt, mert Rosie ezt akarja hallani?

- Miért kevered bele?

- Mert egy álszent nőszemély, akiben megbízott Naty mind végig… De ő több hónapja hempereg Ikerrel…

- Te is tudtad még se mondtad el neki.

- Elmondtam neki.-morgolódtam, de tudtam most nála van az a bizonyos aduász.

- Persze.-horkantott fel gúnyosan.- Elmondtad neki.

- Mire akarsz kilyukadni?-ráncoltam össze a homlokomat.

- Tudod te Alvaro. Nagyon jól tudod.

- Tőled akarom tudni.-léptem közelebb hozzá. Ugyan azt éreztem, mint régen… Tudom bármelyik pillanatban képes lenne orrba vágni csak azért, hogy az igazát bizonyítsa… De pontosan úgy mint régen ezer örömmel állnék előtte és nem futamodnék meg.

- Te is ugyan úgy végig asszisztáltad ezt a kapcsolatot… Pont ahogy én… Mert bele zúgtál a húgomba…

- Elmondtam Natynak, hogy Iker megcsalja.-csattantam rá, ami miatt összerezzent egy pillanatra.

- De úgy gondolom azt nem, hogy kivel…-vágta a fejemhez és elszorult a torkom.

- Állj le!

- Alvaro szerelmes vagy a húgomba csak ezt senkinek se vallottad be eddig!...

***

Felszabadultam… Fura módon érzem azt, hogy felszabadultam. Tudom lehet nem így kellett volna megtennem. Nem is váltottam ki Rosie örömét azzal, hogy elmondtam neki… Pedig azt néztem mi a jó nekünk. Mitől leszünk boldogak… Szakítottam  Nataliennel… És ezek után megtudom kezdeni az új életemet Rosieval… Kötetlenül és szabadon…

Lassan és elmélyülten szálltam ki a központ előtt a fehér Audimból. Napszemüveget az orromra bigyesztettem és az edzőtáskámat a vállamra dobtam és lassan elindultam a bejárat felé. Meg fogadtam… Ma semmi se fog izgatni…

…Hosszú… Fárasztó edzésen vagyunk túl, de ma még ez se zavart. Az öltözőbe visszatérve csak a fejemet csóváltam miközben Karim és Marcelo szópárbaját hallgattam.

-Iker a telefonod.-bökött vállon Xabi nem túl kedvesen. Csodálkozva pislogtam rá, hiszen hirtelen azt se tudtam miről beszél.- Csörög a telefonod!

-Ja…-esett le az a bizonyos tantusz. Elő halásztam a mobilomat a farmerom zsebéből és csodálkozva vettem tudomásul, hogy Rosie keress.- Kicsim… Szia…

-Iker…-szipogta a lány a telefonba suttogva.

- Rosie… Mi a baj? Bántott valaki?-kérdeztem rá idegesen. Alonso mellettem homlokát ráncolva pislogott rám.

- Nem… Csak…-kapkodott csendesen levegőért.- Nagyon nagy baj történt.

- Rosie nem értelek.

- Miután letettük… Miután letettük a telefont értesítettek minket.

- Miről? Nem értelek. Kérlek nyögd már ki.

- Natynak motorbalesete volt… Elrohanhatott miután…

- Tudom mire gondolsz.-nyögtem fel.

- Gyere ide kérlek!-suttogta.- Amilyen gyorsan csak tudsz.

- De…

- Gyere ide! Senki se tudja, hogy mit tettél… Tettünk.

- Rosie…-suttogtam a nevét.

- Ha számítok valamit neked ide jössz.-szakította meg a hívást. Értetlenül pislogtam magam elé és próbáltam összeszedni minden gondolatomat. Mi történt? Egyik pillanatban még boldog voltam a szabadságom és a szerelem miatt. Most meg itt van ez az értetlenség… Tehetetlenség…

- Iker… Minden rendben?-szólalt meg Xabi újra csendesen. Éreztem a többiek tekintetét magamon, de egyszerűen csak a padlót tudtam bámulni.

- Japánba kell mennem!

- Minek?-csodálkozott el Ramos.

- Semmi közöd hozzá.-förmedtem rá hirtelen. Úgy pattantam fel mint ha tűpárnára ültem volna.

-Iker…-egyenesedett ki köztünk Xabi lassan.- Mi történt?

Nem szólaltam meg csak pár pillanatig Ramos-szal farkas szemet néztünk.

-Iker…-szorította meg a könyökömet a baszk társunk. Levegőt kipréseltem a tüdőmből először mielőtt megszólaltam volna.

- Natynak motorbalesete volt… Balesete volt miután szakítottam vele telefonon keresztül.

Az, hogy kimondtam hangosan tudatosult bennem, hogy mi történt. Mire bármit is mondhattam volna valaki precízen állon vágott. Megtántorodtam és be kellett vallanom csillagokat láttam fényes nappal.

-Ramos állj le!-hallottam meg Alvaro hangját és már köztünk állt ő is.

-Kitekerem ennek a féregnek a nyakát.-sziszegte Sergio miközben kis segítséggel talpra kecmeregtem.

- Állj le!

- Ő tehet mindenről! Egy féreg módjára viselkedett!

-Nem a te dolgod!

- Kinek van annyi gerince, hogy telefonon keresztül szakítson a barátnőjével? Aki még az országban sincs.

- Nem a te dolgod.-csattantam rá és próbáltam félre lökni az útból Alvarot, de a többiek résen voltak és nem engedték, hogy kárt tegyek Ramosban.

- Egy féreg vagy Iker. Egy féreg.

- Te se vagy különb Sergio… Dugjam meg Rosiet igaz?-ordítottam és neki akartam lendülni, hogy visszaadjam azt amit kaptam tőle.

- De ez már rég nem az aminek indult. Viszony… Hazugság… és most még ezt is megtetted.

- Semmi közöd hozzá…

…Órák teltek el mire megérkeztem a Japán város kórházába. A düh, elkeseredettség és a lelkiismeret furdalás egyvelege keveredett bennem. Sietős léptekkel érkeztem meg a folyosóra és első ember akit megpillantottam Rosie volt. Karba tett kézzel ácsorgott a fal mellett és fal fehéren bámult maga elé.

-Rosiem…-szólaltam meg bátortalanul, mire összerezzent a hangom hallatán.

-Iker.-borult a nyakamba szipogva. Óvatosan és védelmezően zártam a karjaimba és hatalmasat szippantottam az illatából.- Nagyon nagy a baj Iker… A fiúknak vért kellett adni… És még mindig nem tudunk semmit se.

- Kérlek szépen nyugodj meg.-simítottam végig az arcán. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk, majd megcsóválta a fejét.

- Nem kellett volna ezt tenned.

- Ez már lényegtelen nem?-kérdeztem rá miközben megjelent egy zöld köppenyes alak és a pár méternyire ücsörgő társaság azonnal felugrott a székekről. Rosie a kezembe kapaszkodott és léptünk közelebb. Nehezen fogtam fel az orvos szavait… Annyi féle sérülést emlegetett, hogy fogalmam se volt hogyan élhette túl ezt a volt barátnőm.

- Sajnos a magzatot nem tudtuk megmenteni. Sajnálom.-fejezte be a monológját a doktor és magunkra hagyott minket. Értetlenül pislogtam a körülöttem állókra, akik ugyan így tettek. Ez csak egyet jelenthetett… Magzat… Baba… Tovább nem is kellett ezen gondolkoznom… Rögtön tudtam a választ az összes kimondatlan kérdésemre…

-Saj…-kezdtem volna el beszélni, de mire észbe kaptam teljes erőből képen vágott valaki. Közel 24 óra leforgása alatt másodjára… Csak ez sokkal nagyobb és hatásosabb volt. Rosie felsikoltott, miközben térdre roskadtam a folyosó közepén.

-Sergio…

-Takarodj innen Casillas!-hallottam az idősebb González hangját, aki egyszerűen megragadta a kabátomat és talpra rántott.- Takarodj innen!

- Jogom van itt lenni!-próbáltam menteni a menthetőt, de éreztem hogy a számból kicsordul a vér.

- Neked semmihez sincs jogod már!

- Sergio kérlek… Állj le!-lépett közelebb hozzánk Rosie. Ő volt az egyetlen aki közénk próbált állni és sírva igaz, de próbált az idősebbik González lelkére beszélni.- Ne csinálj balhét!

- Azon már túl vagyunk.-törölgettem a számat és lassan kiegyenesedtem.

- Szakítottál vele! Tehát akkor felejtsd el! Most és takarodj vissza oda ahol eddig is voltál.

- De…-ráztam meg a fejem.

- Mit akarsz még Iker? Még egy pofont?-szólalt meg csendesen Vettel.- Nem elég az ami történt?

Csodálkozva, de még is tanácstalanul pislogtam a körülöttem állókra. Nagyon jól tudtam ebben a szent pillanatban én vagyok az egyetlen akit nem látnak itt szívesen…