18. fejezet

A török hétvége után egyenesen Svájcba utaztam Sebastiannal. Bár be kell vallanom jelenleg szívesebben mentem volna Madridba, de ezt a két napot kibírom itt. Azt hiszem a német barátomnak is jelenleg szüksége van annyira a támogatásomra, mint Alvaronak vagy éppen Ikernek. Az utazótáskámat megfogtam és indultam el Seb után, aki rám mosolygott először.

- Minden rendben?-kérdezett rá ahogy a kezét a táskámért nyújtotta.

- Ezt viszem én nyugi. Amúgy minden rendben. Csak szeretnék egy kávét. Egy jó kávét végre.-nyögtem fel.

- Ezen nem csodálkozok. Te és a kávé elválaszthatatlan páros vagytok.-jelentette ki, ami miatt egy jó ízű kacagás tört ki belőlem. A szabad kezével átkarolta a vállamat és elindultunk a kijárat felé.

- Kocsid itt van?

- Nincs.-rázta meg a fejét.

- Akkor taxival megyünk?

- Nem. Vagy is az a leghelyesebb kifejezés, hogy értünk jön egy jó barátom.-húzta meg a vállát Sebi.

- Rajtam kívül vannak barátaid?-csodálkoztam el. A német homlokát ráncolva pillantott rám és egyszerűen nem tudtam komoly maradni. Egyszerűen kitört belőlem egy jó ízű hangos kacagás.

- Már megint valami hülyeséget mondott?-szólalt meg mögöttem egy férfi. Hirtelen ledermedtem, és kellett pár pillanat mire rájöttem ki is az. De azért megfordultam.

- Kimi!-öleltem meg a finnt, aki először csak felnyögött és megpaskolta a hátamat.

- Nagyon örülök én is, hogy látlak. De mi lenne ha haza mennénk és nem itt a reptéren örvendeznél tovább nekem.-ajánlotta fel és Sebastian hangosan kacagott, miközben a táskáinkat a Mercedes hátuljába pakolta.

- De örülj neki, mert felkeltetted az érdeklődését.

- Héé… Ez elég két értelmű volt.-állapítottam meg…

…Sebastian házához mentünk ahol elsőnek lepakoltunk, majd a barátom azonnal kávét főzött nekem. Kimi csak lazán vetette le magát a kanapéra és némította el az eddig idegesítően hangoskodó mobilját. A kanapé karfájára ültem le én is és Sebi a kezembe adta a bögrét.

- Köszönöm.-mosolyogtam rá hálásan.

- Semmiség, meg remélem nem leszel most már hisztis.-vonta meg a vállát és erre csak nyelvet öltöttem rá.

- Gondolkoztam.-szólt közbe Kimi.

- Te olyat is tudsz?-húztam el a számat egy vigyorra ami miatt ő lazán bemutatott nekem.- Oké… Ezt igennek veszem. Nos… Min gondolkoztál?

- Elmehetnénk motorozni. Motokrosszozni.-húzta el a száját egy jellegzetes vigyorra a finn. Ezt a mosolyt elég ritkán látják az emberek.

- Benne vagyok!-vágtam rá azonnal. A két férfi csodálkozva pillantott rám, de csak megvontam a vállam.- Most mi van? Attól, hogy Alvaro eltörte a kulcscsontját én nem fogom.

- Arra én nem vennék mérget.-hagyta rám a német, mire csak a szemeimet forgattam a háta mögött…

…Iszonyatosan jól éreztem magam a két férfi társaságában. Nem fogtuk vissza magunkat és így az se zavar, hogy úgy érzem magam, mint akin átgyalogolt egy egész elefánt csorda. A hajamat törölgetve sétáltam ki a nappaliba, ahol csak Kimi terpeszkedett a kanapén és unottan nyomkodta a tv-t.

- Sebastian hol van?-tettem fel csendesen a kérdést.

- Az asszonnyal beszélget.-vonta meg a vállát.

- Hannaval?-egyszerűen úgy éreztem meg kell ezt kérdeznem. Kimi harsányan felnevetett.

- Tehát te is tudsz Rosieról?

- Elég sok mindent tudtam meg rövid idő alatt.-húztam meg a vállam és a szőke tincseimet kicsikét megráztam.

- De te nem nézted végig az egészet. Ahogy hónapokig hülyítették egymást. Kölcsönösen. Hogy egymásba szerettek, de mind a ketten gyávák voltak.

- Rosie terhes volt.-szólaltam meg amivel elértem, hogy Kimi csendbe maradjon.- Terhes volt… Elmondta Sebinek, hogy nem tartja meg.

- Pedig szerelmesek.-állapította meg.

- Sokra mennek vele. Látod, hogy mi van.-húztam meg a vállaimat. Csak felnyögött és eldőlt a kanapén. A lábát keresztbe feltette és az egyik kezét a feje alá húzta.

- Sebastian kezdte… Ő kezdett udvarolni neki…

- Nem kellene erről beszélnünk ugye tudod?-kérdeztem vissza, mire csak a szemeit forgatta.

- Most órákig ellesznek. Azt is elfelejtette szerintem, hogy itt vagyunk.-legyintett.- De figyelmeztettem őket.-tért vissza a gondolatai elejére.- Mind a kettőjüket figyelmeztettem… Azonban Rosie bele zúgott és ezt ő is tudta.-bökött az ajtó felé.

- De úgy vettem észre, hogy Sebastiannak se közömbös a lány.

- Dehogy közömbös. Úgy bele zúgott mint vak ló a gödörbe.

- Akkor nem értem őket.-ráztam meg a fejemet.

- Jajj Natalien! Ne légy ennyire naiv. Szőke vagy és nem hülye.-jelentette ki vér komolyan, amivel elérte, hogy ledöbbenjek először.

- Kimi!-vinnyogtam a nevét, mire még inkább úgy nézett rám mint egy idiótára.

- Most mi van? –tárta szét a karjait.

- Semmi… Semmi…-ráztam meg a fejemet.- Csak az a baj kedvelem a lányt is.

- Ez miért lenne baj?-csodálkozott el a finn.- Barátokra szüksége van az embernek…

…Másnap kora reggel értem Madridba. Fáradt, de még is boldog voltam. Ez a fél nap Svájcban feltöltött és így talán jobban ki fogom bírni az elkövetkezendő időszakot. Iker hiányát. A rengeteg munkát és az utazást. Ikerrel már indulás előtt beszéltünk és meg van az a hely ahol találkozni fogunk. A belvárosban egy kávézóba. A taxi leparkolt a megadott cím előtt és a sofőr segített kiszedni a csomagjaimat. Kifizettem az utat és a napszemüvegemet a homlokomra bigyesztettem. Ahogy körbe pillantottam Iker már felém sétált. Kockás inget és farmert viselt. Rám mosolygott amivel mindig képes levenni a lábamról. Elengedtem az utazó táskámat és a nyakába borultam. Megnyugtatott ahogy a karjai közé zárt és a nyakamba csókolt. Most jövök rá úgy igazán, hogy mennyire hiányzott.

- Szia Édesem.-suttogta nekem és megcsókoltam válasz helyett.

- Iszonyatosan hiányoztál nekem Iker.-pislogtam rá nagy szemekkel, mire felnevetett és megsimogatta az arcomat.

- Valahogy reménykedtem benne, hogy ezt mondod.-puszit nyomott az ajkaimra. Megfogta az egyik kezével az én kezemet, majd a táskámat. Szorosan kapaszkodtam a karjaiba és lassan elindultunk az asztalok felé. Az egyik asztalnál megpillantottam Rosiet és Sergio Ramost, aki szintén focista.

- Sziasztok!-köszöntem mosolyogva nekik. Mind a ketten felemelkedtek a székről és puszit kaptam tőlük. Igazából a férfin meg se lepődök, de a lány eddig nem volt ennyire közvetlen. Eddig olyan távolságtartó volt… Bár tudom, hogy a helyzet se volt egyszerű amiben megismertük egymást.

- Ti hogy kerültök ide?-kérdeztem rá mosolyogva.

- Ikerrel volt találkozóm.-szólalt meg a sevillai amin meg se lepődök, hiszen általában ő adja meg minden kérdésre először a választ.

- Igazából nem rád voltam kíváncsi Sese.-eresztettem meg egy bűbájos mosolyt miközben Iker a vállamnál átkarolt. A válaszomat hallva felnevetett.

- Valahogy éreztem.-sóhajtott fel a honfitársunk.

- Jól megérdemelt pihenőmet töltöm a korai vizsgák után így eljöttem Madridba.-szólalt meg Rosie miután abba hagyta a nevetést.

- Sergio mi lenne ha hoznánk a lányoknak valami sütit?-kapott észbe a kapus párom és felemelkedett a székről. Sese először értetlenül pislogott majd úgy pattant fel, mint akit megszúrtak egy gombos tűvel. Iker szájon csókolt.

- Rögtön itt vagyunk.-motyogta nekem.

- Rendben.-bólintottam. Kettesben maradtunk a finn lánnyal így végre kinyöghette azt a kérdést, ami az érkezésem óta nyomta a lelkét.

- Vele voltál? Már mint Sebastiannal Svájcban?-húzta végig az ujjait a pohár száján.

- Igen. Vele.-bólintottam lassan.

- És…?

- Vele volt-e Hanna?-fejeztem be a ki nem mondott kérdését.- Rosie ez így nagyon hosszú beszélgetás lesz, ha minden kérdésedet be kell fejeznem. Amúgy nem volt ott… Sebastian és Kimi volt ott.

- Kimi…- hümögött maga elé bámulva.

- Tudom, hogy ő is tudja.

- Mindenki tudja már… Vagy legalább is majd nem mindenki. De Natalien… Már édes mindegy nem. Elszúrtuk… Bele szerettem, de ő úgy is Hanna mellett marad. A biztonságot és a megszokást választja a szerelem helyett.

- Rosie…-sóhajtottam fel kicsikét szomorkásan.

- Ezért érthető a döntésem. Fiatal vagyok és egyszerűen egyedül nem ment volna. Egyedül… Nélküle nem tudtam volna megcsinálni. Lehet, hogy idővel bánni fogom azt, amit tettem… De van lehetőségem… Tudom, hogy Sebastian megutált… De lehet jobb is így.

- Nem ítélek el Rosie. Nyugi.-szorítottam meg a kezét mosolyogva.

17. fejezet

Isztambul olyan mint mindig. Olyan mint egy hatalmas piac, hiszen a város sose nyugszik. A sose szinte biztosra vehető. Péntek este van és a motorhomeba ücsörgök egy rakat papír társaságában. Igaz fogalmam sincs kitől kaptam… Vagy éppen miért? A kezemmel támasztottam meg a fejemet és hatalmasat sóhajtottam. Jelen pillanatban szívesebben lennék Madridba ezt le se tudnám tagadni. Megnyikordult a szék és ahogy felpillantottam Rosiet láttam meg aki mosolyogva nyújtott felém egy poharat.

- Tedd félre a munkát.-javasolta.

- Na ezt nem kell kétszer kérned.-csaptam össze a mappákat és a székre dobtam a papírokat. Adott nekem két puszit a lány és leült mellém.- Örülök, hogy látlak Rosie.

- Köszi Nat.-mosolygott rám.

- Hogy vagy?

- Egész jól… Meglepően jól viselem, hogy itt vagyok… Sebastian mellett.-húzta meg a vállát.

- Beszéltetek?-kérdeztem rá, bár nem tudom helyes-e, hogy erről érdeklődnöm. Rosie egy mosolyra húzta a száját és bele kortyolt a poharába.

- Persze… Bár nem tárgyaltuk ki, hogy megtettem-e…

- Ha akarsz beszélni róla…-kezdtem bele, de azonnal megrázta a fejét.

- Azt hiszem sikerül feldolgoznom.

- De számíthatsz rám.

- Tudom Natalien. Tudom.-adott egy puszit az arcomra és visszaült a helyére. Sokáig egy árva szót se tudtunk ki nyögni, de végül is Rosie törte meg a csendet.- És Iker hogy van?

- Iker?

- Már azt hiszem visszaszámol. Egy hét és indulnak Dél-Afrikába. Szeretné, hogy ne menjek Mugelloba.

- Miért nem maradsz vele akkor?-kérdezett rá Rosie egy halvány mosoly kíséretében.

- Alvaronak versenye lesz és tudja Iker is, hogy most fontos az is, hogy elmenjek Mugelloba.-sóhajtottam fel és a hajamba túrtam. Rosie homlokát ráncolva figyelt engem és tudtam meg kell magyaráznom, hogy a motoros barátomnak miért is lehet szüksége rám.

- Amikor Monacóban voltunk Alvaro gyakorlás közben eltörte a kulccsontját. El akart indulni Le Mansban hiába kapálóztunk ellene, aminek meg lett az eredménye, hiszen bukott és a vállára esett.

- Uhh…-fintorodott el a finn lány.- És a válla?

- Szerencsére egész jól. Talán indulhat Mugeloban. Bár erről úgy is Costa doktor dönt…

… Szombat este van és most sétáltam vissza a szállódába. Sebastiant és Tommit jóval magam mögött hagytam. Valamiről szokás szerint vitatkoznak, amire igazából nem vagyok kíváncsi. Gyerekesek. Néha túlságosan is. A szállóda ajtajába érve ütközött nekem valaki és ha az illető nem kap utánam tuti hanyatt esek.

- Ohh… Naty sajnálom… Nem vettelek észre.-mentegetőzött az illető és ahogy felnéztem rá jöttem rá és fogtam fel nem mellékesen, hogy a támadom aki fel akart öklelni az Heikki.

- Szia.-mosolyodtam el. Azonnal viszonozta a gesztust. A mosolya miatt megjelentek a gödröcskék az arcán és szeme huncutul megcsillant.

- Valamiért mindenki el akar taposni téged.-állapította meg, ami miatt igazából nevetnem kellett.

- Úgy tűnik mindenkinek útba vagyok.

- Dehogy vagy.-nevetett fel.- A többiek hol vannak?-nézett mögém.

- Őszintén… Fogalmam sincs. De néha jó egyedül lenni. Jelen pillanatban túl sok a zsongások körülöttem.

- Nincs kedved sétálni egyet?-tette fel hirtelen a kérdést a finn, amin igazából meglepődtem. A szemeim kikerekedtek és hirtelen gondolkoznom kellett azon, hogy mit is mondjak neki.

- Eredetileg vacsorázni indultam.-jutott az eszembe, hogy mi is volt az eredeti úti célom.

- Akkor meghívlak vacsorázni.-ajánlotta fel.

- Catherine?

- Nem jött velem erre a hétvégére. Angliába maradt a szüleit meglátogatni.

- De te már vacsoráztál.

- Igen. De nem érdekel. Gyere.-intett a fejével, hogy kövessem. Földbe gyökerezett lábbal álltam és bámultam rá. Most jöttem rá. Tud ő akarnok és határozott lenni egyszerre. Ilyenkor pedig tényleg az van amit ő akar. Már a kocsija felé terelt és tudtam megint ő nyert…

…Egy kis étterembe vitt ahol alig voltak vendégek már. Csak le kellett ülnöm az egyik asztalhoz és addig ő intézkedett. Pár perc múlva elégedett mosollyal az arcán tért vissza hozzám.

- Nem sokára hozzák a vacsorát. Ha nem baj tésztát rendeltem. Gondolom még mindig szereted.-ült le velem szemben.

- Imádom… és köszönöm.

- Ezt nem kell. Fáradtnak tűnsz.-állapította meg.

- Egy kicsit az vagyok.-húztam meg a vállam miközben már az italjainkat is megkaptuk. Biccentettem és hatalmasat kortyoltam a baracklevemből.- De túl teszem magam rajta.

- Biztosan?

- Persze. Csak időszakos gondok ezek. Alvaronak eltört a kulcscsontja és el akart indulni Le Mansban. Természetesen bukott megint, és nem engedték versenyezni. Ezzel megtörték egy kicsit és így kicsit nehéz lesz Mugelloba visszamenni. Itt van Sebastian és Rosie is. Fogalmam sincs hogy fogják kezelni a helyzetet… Vagy nekem hogyan kellene kezelnem ezt… Emellett a barátom is elutazik Dél-Afrikába és fogalmam sincs mikor látom újra.-bukott ki belőlem hirtelen és ahogy a finnre pillantottam rájöttem talán ezt az utolsó mondatott nem kellett volna. Hirtelen vörösödtem el és szegeztem a tekintetemet az asztal lapjára.- Sajnálom.

- Mit?-bukott ki teljesen őszintén belőle a kérdés.

- Tapintatlan voltam… Megint.-morogtam.

- Miért? Arra gondolsz, mert a barátodról beszéltél?-kérdezett rá. Bólintottam, de nem néztem rá.- Naty miért? Tovább léptél… Ahogy én is. Hiszen…

- Boldog vagy Cathyvel…-fejeztem be a mondatott helyette.

- Ez természetes. Tudom, hogy te is tovább léptél és én ennek örülök is. Nem kerülheted el azt, hogy beszélj róla. Tehát Dél-Afrika… A focival foglalkozik?

Lassan bólintottam. Igazából még nem volt merszem elmondani, hogy ki is a barátom. Nem. Nem szégyellem Ikert. Egyszerűen most még nem akarom elmondani neki…

…Idegesen dobolok a lábaimmal és a képernyőt bámulom. Ma elég őrült módon versenyeznek a fiúk. Már a boksz kiállások javát magunk mögött tudjuk és így Sebastian mindent megtesz, hogy utol érje a csapattársát és megtudja előzni. A gyomrom összeszorult, hiszen nincs jó érzésem. Az aktuális körben nem előzött, de ahogy elhaladtak a célegyenesben látszódott, hogy nem sokára bele fog az akcióba a barátom… Igazam lett… A 11-es kanyarból kijövet Sebastian Mark mellé húzódott… Centik választották el őket egymástól, és azt hiszem valamelyiküknek dönteni kell és engednie kell az illetőnek, hiszen jön a 12 kanyar. Vagyis csak jött volna… Annyira hirtelen jött az a bizonyos csattanás…A rádióban hallom ahogy Sebastian káromkodik. Ahogy körbe néztem nem láttam mást, mint csalódott embereket…

…Alig 10 perc múlva érkezett meg Sebastian egy személyautóval, amit ő vezetett és a szervezők egyikét az anyós ülésre parancsolta. Ahogy a német barátom kiszállt a kocsiból kezembe nyomta a sisakját a Hans-el együtt és elvágtatott. Alig bírtam tartani vele a lépést. Az újságírókkal közöltem, hogy senki se nyilatkozik most még és hagyjanak minket békén. A Motorhomeban értem utol Sebastiant amikor már a pihenőjében volt.
- Rohadt életbe! Nem hiszem el! A büdös picsába.-káromkodott, ami tőle nem igazán megszokott.
- Sebi…-szólaltam meg alap hangerőn, de nem értem el vele semmit se. Tudom, hogy ideges és feszült. A baleset miatt és talán most jön ki rajta minden ami történt… Rosie… A baba…
- Röhej és még ő tovább megy.-folytatta úgy, mint ha ott se lennék.
- Sebi nyugodj le!-kiabáltam már végül, hogy felfigyeljen rám. Egy pillanatra ledermedt és folytatta tovább.
- Miért Naty? Ő volt az őrült! Ő nem engedett el amikor előrébb voltam.
- Lesz még alkalmad nyerni. Ígérem.
- Te könnyen vagy.-vágta hozzám és azonnal elhallgatott. Szerintem arra várt, hogy ordítani kezdjek én is, de nem tettem. Nem tettem meg.
- Kicsit nyugodj le! A sajtónak is kell nyilatkoznod még és ott lesz a csapat is. –szorítottam meg a kezét, de nem válaszolt.- Magadra hagylak most egy kicsit.
- Naty…-szólalt meg ahogy felálltam a kis kanapéról.
- Igen Sebi?
- Kinek a hibája volt?-tett fel egy olyan kérdést, ami igazából meglepett.
- Nem tudom.-feleltem. Az ilyen kérdésekre általában nem válaszolok. Barát vagyok és nem a bíróság.

16. fejezet

Valami fura zaj ütötte meg a fülemet, de egyszerűen a kispárnát fogtam és a fejem alá húztam. Nem akarok még felkelni. Aludni akarok még, hiszen talán csak pár órát aludtam összesen, azonban kint már a motorok zúgnak, tehát elkezdődtek a szabadedzések. Hallottam ahogy megnyikordult a lakókocsi ajtaja és halkan próbált osonni valaki.

- Ébren vagyok.-morogtam a párnámba.

- Felébresztettelek?-bukott ki a kérdés azonnal Alvaroból.

- Azt hiszem már ideje felébrednem.-nyögtem fel és fordultam a hátamra. Fáztam bár ezen meg se lepődök így a nyakamig felhúztam.

- Hoztam kávét neked is.

- Köszönöm.-vettem el tőle a bögrét. Leült a másik ágyra és szótlanul bámult engem. Felsóhajtottam. Tudom ez mind a legutóbbi veszekedésünk és a tegnapi beszélgetésünk miatt van.

- Sajnálom Naty.-nyögte ki amin igazából meglepődtem. Sose kér ilyen hamar bocsánatot.

- Nem haragudtam eddig se.-ráztam meg a fejem.- Azt hiszem mind a kettőnknek igaza volt.

- Akkor is elég csúnya dolgokat mondtam.

- Nem baj.

- Motorozhatnál Naty…- kezdett bele Bati egy hatalmas sóhaj után.

- Mennyivel lenne jobb az életem ha én is motoroznék?

- Akkor azt csinálnád ami mindig is az életed volt.

- Tudom csinálni.-vontam meg a vállam és a takarómat bámultam pár pillanatig.- Hiszen eljárok veled edzeni amikor csak tudok.

- De ez nem olyan mint ha versenyeznél.-jelentette ki határozottan Alvaro.

- Tudod jól, hogy sokat veszíthetek. Szeretem Ikert és nem akarok ugyan úgy hibázni, mint Heikkivel.-sóhajtottam fel.

- Tudja? Iker tudja, hogy versenyezhetnél?

- Senki se tudja rajtad kívül… És remélem ez így is marad…

…Körülbelül 10 perce kezdődött el a harmadik szabadedzés, amire Alvaro szinte azonnal kigördült. Természetesen reggeli után azonnal a Mobil Klinikára mentünk ahol megkapta a jó adag és jelen pillanatban nagyon is hasznos fájdalom csillapítóját. Nem örülök ennek… Már mint, hogy sérültem motorozik… De reménykedek benne, hogy meg jön az esze… A telefonom rezgett a zsebembe és előkaptam. Rosietól kaptam sms-t, hogy minden rendben van-e velem. Tudom ezt inkább nekem kellene kérdeznem, hiszen már túl van rajta… Túl esett az abortuszon. Pár sms-t váltottunk és megtudtam a körülményekhez képest jól van és a következő versenyre eljön ő is. Nem tudom jó ötlet-e ez, de nem akarok vele szólni.

Éppen felnéztem a mobilomból és Valentinot mutatták a képernyőn aki éppen gyors körön van. Így pár futam után előre kijelenthető, hogy a kilencszeres világbajnok a saját csapattársával küzd az első helyért… A futamgyőzelmekért… A világbajnoki címén… Most már az amerikai Nicky Haydent mutatják, aki cseppet küzd a motorjával. Kanyarból kijövet a motor szitálni kezdett. Szerencse, hogy egyáltalán a motoron maradt. Az idényben eddig csak negyedik helyeket bírt összeszedni a versenyeken. Mindig egy hajszállal maradt el a dobogóról.  Most már Batit mutatják. Végre valahára… Végig mutatták őt egész körben, de amikor megkezdte a második kört akkor se váltott a kamera kép… A pálya középső részén járt, amikor az egyik kanyarból kigyorsítva a motor megbicsaklott.

- A picsába.-szólaltam meg hangosan, hiszen tudtam ebből baj lesz. Bati hatalmasat zakózott és az esés végén nem bírt felállni a kavicságyból. A vállát megüthette, mert azt fájlalja. Mennyire nehéz lett volna belátni, hogy most az egyszer nekem is lehet igazam…

…Mire a Mobil Klinikára értem Alvaro is ott volt. Hirtelen nem tudtam, hogy felpofozzam vagy megöleljem, hiszen most bebizonyosodott, hogy nekem van igazam.

- Ne nézz így rám.-dünnyögte a barátom és mire megszólaltam volna Costa doktor is megjelent és hosszas vizsgálatok vártak Alvarora. Idővel kiderült, hogy szerencséjére egyetlen csontja se tört el, de a mostani műtét helye az ütéstől nagy valószínűséggel be fog dagadni és úgy fog fájni ahogy még eddig soha se.

- Versenyen pedig nem indulhatsz.-jelentette be az orvos, mire Alvaroból kiszakadt egy csalódott morgás.- Erről nem nyitok vitát. Így is ostoba ötlet volt az eddigi próbálkozásod is, de a mostani bukásod után nem kockáztatok.

- Most elégedett vagy?-pillantott rám Alvaro. Próbáltam gyorsan eltűntetni a mosolyt az arcomról, de szinte lehetetlen volt.

- Nem… Dehogy.-feleltem komolyan, de még szerintem az orvos is rájött, hogy hazudok…

…Késő este van és nem rég érkeztem meg Madridba. Alvaro nem tartott velem. Talán szándékosan, de kijelentette ő szeretne még Le Mansban lenni. A csapatot támogatni. Így nem ellenkeztem, hiszen esélyem van arra, hogy haza mehessek Ikerhez. Boldogan szálltam ki a taxiból a ház előtt és miután kifizettem a sofőrt indultam is be a házba. A kocsi a felhajtón állt és tudtam itthon van Iker… Bár amikor beléptem az ajtón a cipőimtől azonnal megszabadultam. Körbe kellett járnom mindent mire rájöttem Iker igazából a fürdőben van és ezért nem vette még észre, hogy haza értem. Gondolkozás nélkül kezdtem el vetkőzni. Szanaszét hagytam a ruháimat és végül elértem a fürdő szobát, ahol igazából alig láttam, mert teli volt gőzzel. Óvatosan léptem be a nyitott zuhanykabinba és öleltem át hátulról Ikert. Összerezzent és azt hiszem nem vett észre.

- Szia.-mosolyogtam rá amikor megfordult. Két kezével közre fogta az arcomat és megcsókolt.- Meglepetés.

- Hogy kerülsz ide Édesem?

- Alvaro összetörte magát és holnap nem indulhat a versenyen. Így én haza jöttem hozzád.-vontam meg a vállam és átfontam a nyaka körül.

- Jól van?-ráncolta össze a homlokát.

- Mihez képest? De egybe maradt minden csontja. Már ez is haladás nem?

- De.-bólogatott, de már megcsókoltam… Iker se volt tétlen. Mind a ketten egyet akartunk… Egymást… Idővel már csak a sóhajaink és nyögéseink hallatszódott… Szenvedélyes és forró ez a szeretkezés… Azonban erre van szükségem… Hogy szeressen engem…

…Az ágyon fekszek és az egyik párnát ölelem és csak a takaró van rajtam. Mosolyogva figyelem ahogy Iker a rövid nadrágját veszi fel, mert kitalálta csinál nekem valami vacsorát.

- Iker nem kell. Nem vagyok éhes.-ráztam meg a fejem.

- Tudom, hogy az vagy.-nevetett fel. A gyomrom hangosan korogni kezdett, hogy bebizonyítsa Ikernek van igaza.- Na látod.

- Akkor inkább veled megyek.-tápászkodtam fel és ő már nyújtotta is a felsőjét nekem. Bele bújtam majd megfogtam Iker kezét, hogy indulhatunk is. A konyhába érve gondosan neki állt vacsorát készíteni nekem. Tükör tojást készít. Azt kívántam meg és tudom neki is ez a kedvence. Az egyik kedvence.

- Beszéltem tegnap Rosieval.-szólaltam meg csendesen.- Eljön Isztambulba.

- Tessék?-csodálkozott el és egy pillanatra.

- Azt mondta, hogy eljön Isztambulba a következő futamra. Nem akar otthon maradni a szüleivel… Hiszen a családja nem is tud semmiről.-húztam meg a vállam és el is hallgattam. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ebben a pillanatban csak az apukájára és az anyukájára gondol… vagy éppen Tommira is… Akár hogy is van… Ha már tudja a finn… vagy ha később jut a fülébe elég kínos lesz ezek után együtt dolgoznia Sebastiannal…

15. fejezet

A nap végén sikerült csak Ikerre időt szakítanom, bár edzése volt neki is így szinte lehetetlen lett volna korábban találkoznunk. Alvarot délután haza vittem a családjához, hiszen már tudták mi történt így be kell Batinak is bizonyítania, hogy egész jól van a körülményekhez képest. Körülményekhez képest? Hogy egész jól van ahhoz képest, hogy 10-12 órája műtötték… Ikerrel egy vacsorát beszéltünk meg a szokásos helyünkön. Már csak készülődés alatt jöttem rá, hogy ez amolyan előszületésnap lesz a barátom számára, hiszen csütörtökön lesz a születésnapja és ha a megérzésem nem csal akkor már Franciaországban leszek. Hiába reménykedek, hogy megjön Alvaro esze és visszalép a hétvégi versenyhétvégétől, de ő egy motoros… Egy forró fejű spanyol motoros és azt hiszem így mindenki ért mindent… Esze ágába se lesz visszalépni. Foghúzva, leszedálva de ott lesz a rajtrácson.

…A jól ismert étteremhez vitettem magam taxival, ahova már a megismerkedésünk óta mindig járunk, hogy ha kettesben szeretnénk lenni. Kifizettem az utat és elindultam a sötét járdán. A magas sarkú cipőm hangosan kopogott és figyeltem hova lépek… Egyik lábam a másik után…Az étterem teraszának a lépcsőjénél állt Iker mosolyogva. A puszta jelenlétével is mosolyt csal az arcomra.

- Szia Édesem.-ölelt magához. Olyan jó érzés, hogy a karjai közé zár.- Hiányoztál.-puszilt meg.
- Csak a fél délutánt töltöttünk külön.-nevettem fel és adtam az ajkaira egy csókot.
- Az is hosszú idő és fárasztó volt az edzés.-dünnyögte a derekamat ölelve.-Menjünk be.

- Rendben.-biccentettem. Az ujjainkat összekulcsolva indultunk el az étterem bejárata felé és ahogy beléptem az ajtón már is kellemes illatok csapták meg az orromat. Halkan duruzsolt a zene és a boxokban hozzánk hasonló fiatalok ültek és romantikáztak. A legtávolabbi asztalhoz sétáltunk és helyett foglaltunk. A pincér azonnal ott termedt és hozta az italunkat.

- Hogy van Alvaro? Lenyugodott már?

- Dehogy.-legyintettem vigyorogva.- Tudod milyen.

- Tehát utaztok Le Mansba?

- Még nem biztos… De ma már nem akarok ezzel foglalkozni.-ráztam meg a fejem és megsimogatta az arcomat. Mosolyogva pillantottam rá és hagytam, hogy a keze az arcomra simuljon.

- Szeretlek.-suttogtam.

- Én is nagyon szeretlek.-vigyorodott el.

- Odaadhatom az ajándékodat?-kérdeztem rá.

- De hát nem most van…

- Nem baj. Lehet, hogy nem leszek itt veled és szeretném odaadni.-kezdtem el kotozni a táskámban azonnal. Be kell vallanom rohadt nehéz olyan embernek bármit is venni, aki sikeres… Mindene meg van. De van egy hobbija… A fotózás. – Ez a tiéd.-nyújtottam át a dobozt.

- Naty. Ezt nem kellett volna.

- Remélem tetszeni fog.-vontam meg a vállam lazán. Szerencsére tetszett az ajándékom, de nagy sajnálatomra rólam készítette az első képet…

…Szerda kora reggel van és már túl vagyok a futásomon, amire mostanában szoktam rá. Már Barcelonában vagyunk és a frissen vásárolt péksüteményeket pakolom le a pultra, amikor Alvaro már az utazó táskáját húzta ki a nappaliba.

- Te mit csinálsz?-bukott ki belőlem a kérdés köszönés helyett.

- Pakoltam! És te miért nem pakolsz? Ma indulunk.

- Alvaro… Három napja műtöttek. Kockázatos. Kockázatos a rajthoz állás.-ráztam meg a fejem.

- Te is vállaltál kockázatot mindig.

- De én már nem is versenyzek. Nem érted?-tártam szét a karjaimat hirtelen.

- Te azért nem versenyzel mert gyáva vagy az újra kezdéshez.

- Tessék?-csodálkoztam el.

- Te is tudod miről beszélek Naty. Nagyon jól tudod.

- Te nem értesz semmit.-ráztam meg a fejem.

- De! Nagyon is értem. Costa doktor elmondta alkalmas vagy. Alkalmas vagy a versenyzéshez és…

- De régen.-csattantam fel, de szinte azonnal a szavamba vágott.

- Tudom mi volt régen! Emlékszel melletted voltam és mindenben segítettelek. Te is tudod, hogy régen igen megsérült a hátad, de nem kellett volna abba hagynod…

- Most viszont már túl öreg vagyok az újra kezdéshez!-szakítottam félbe.

- Nem is akarod újra kezdeni, mert gyáva vagy!-a veszekedésünk során másodjára nevezett gyávának és lassan be kell látnom igaza van.- Egyszerűen bele törődtél ebbe az életbe… Ha tehetnéd három fele szakadnál. A német mellé, mellém… és elméletileg Iker mellé.

- Ikert ne keverd ebbe bele.-ráztam meg a fejem.

- Miért ne keverném?-húzta fel a szemöldökét. Ez az egész veszekedés szinte arra jó, hogy az egy ideje felgyülemlett feszültséget így vezessük le egymáson Nem először történik meg és nem is utoljára fog.- Te is tudod, hogy hiába szereted nem fogsz nyugton maradni mellette. Igen tudom… És köszönöm is neki, mert mellette újra ember lettél. Majd nem ugyan az, mint régen… De tudhatod nem ő a Nagy Ő.

- Csomagolok, csak fogd be a szád!-adtam fel. Ritkán fordul ez elő, de ebben a pillanatban feladtam. Túl sok mindenben van igaza és ezt ő is tudja…

…Péntek este van és a garázsban ücsörgök jelenleg is. Nem sietünk sehova, hiszen itt lakunk a pályán. Alvaro a mai napot végig szenvedte és ezt vehetjük szó szerint. Erős fájdalomcsillapító segítségével tudott csak motorra ülni és végig csinálni a két edzést. Az egyik szerelő dobozon ücsörgök és a kék kabátom az államig van felhúzva. A mobilomat nyomkodtam amikor hirtelen megjelent a kijelzőn Iker arc képe. Elmosolyodtam.
- Szia Kicsim.-szóltam bele.
- Mizus Naty?-köszönt kedvesen Iker.
- Semmi érdekes. Végre vége a mai napnak.-sóhajtottam egy nagyot. Elfáradtam én is, de másnak nem panaszkodhatok.
- Bati?-kérdezett rá. Mostanában hívja csak így a motoros társamat és szerintem csak azért, mert én így hívom.
- Összeszorított foggal, de küzd. Nem akarom piszkálni, mert tudom nekem van igazam.-na jó. Igazából alig beszélünk mióta összevesztünk. Kölcsönösen tudjuk, hogy mind a kettőnknek igaza van… Volt, de természetesen bevallani még nehezebb. Talán kölcsönösen arra várunk, hogy valamelyikünk beadja a derekát és megcsapja a bocsánatkérést.
- Te is ezt csináltad volna a helyében.-felelte legnagyobb meglepetésemre Iker.
- Az más.-ellenkeztem azonnal. Azonban mind a ketten tudjuk, hogy ha én kerülnék ugyan ebbe a szituációba nem így cselekednék.- Nekem már benőtt a fejem lágya és rájöttem vagy rájöttem volna, hogy nem éri megkockáztatni.-magyaráztam el.
- Ha te mondod.-hagyta rám.
- Szeretlek.
- Én is. Légy jó.- bontottuk meg a vonalat…

…Kis idő múlva indultam vissza a lakókocsihoz. Pár emberrel még összefutottam, de már nem vágytam másra mint csendre és nyugalomra. Talán már Alvaro is visszaért a mérnöki megbeszélésről és akkor ha még néma csendben is, de megtudunk vacsorázni. Nagy lendülettel rontottam be a lakókocsi ajtaján, de azonnal meg is torpantam. Alvaro falfehér arccal ült az ágy szélén. Egyszerűen fogalmazva is úgy néz ki, mint egy zombi és tudom ezt nem jelent jót.

- Jól vagy Bati?-tettem fel a kérdést homlokomat ráncolva.

- Segíts kérlek.-nyögte ki csendesen és most már közelebb léptem hozzá. Némán bökött a sérült karjára és tudtam mi a baja. Letérdeltem elé és nagyon gondosan és nagyon óvatosan hámoztam le róla a kék színű felsőjét.

- Megéri ez?-kérdeztem rá miközben a homlokát az enyémnek támasztotta. Időbe telt mire megszólalt nagyon rekedtes hangon.
- Nem tudom. De itt akarok maradni.
- Holnap, ha a szabadedzést kibírod elindulhatsz az időmérőn. Egyezzünk meg.-kértem kedvesen miközben, a két kezemmel közre fogtam az arcát. Láttam rajta, hogy a szavaimat próbálja feldolgozni, de még nem adott nekem teljesen őszinte és fix választ.
- És ha kibírom a szabadedzést és az időmérőt…mi lesz vasárnap?-tért ki ravaszul a válasz adás alól egy remek kérdéssel. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon.
- A bemelegítő edzéstől függ akkor. Alvaro fogad már el! Nem akarom, hogy rossz legyen neked. Azért féltelek… Ezért nem akartam, hogy elindulj itt.
- Nem akarom, hogy rossz legyen neked. Megegyeztünk.-sóhajtott fel. A derekamra csúsztatta a kezét és a vállamra borult. Hozzá bújtam én is mire hangosan felszisszent.
- Bocsi, bocsi.-mentegetőztem azonnal.
- Iker valamennyire keményebb, mint én- kezdett el nevetni. Végre vidáman és felszabadultan nevet.
- Ő nem töri össze magát… Ennyire.