17. fejezet

Isztambul olyan mint mindig. Olyan mint egy hatalmas piac, hiszen a város sose nyugszik. A sose szinte biztosra vehető. Péntek este van és a motorhomeba ücsörgök egy rakat papír társaságában. Igaz fogalmam sincs kitől kaptam… Vagy éppen miért? A kezemmel támasztottam meg a fejemet és hatalmasat sóhajtottam. Jelen pillanatban szívesebben lennék Madridba ezt le se tudnám tagadni. Megnyikordult a szék és ahogy felpillantottam Rosiet láttam meg aki mosolyogva nyújtott felém egy poharat.

- Tedd félre a munkát.-javasolta.

- Na ezt nem kell kétszer kérned.-csaptam össze a mappákat és a székre dobtam a papírokat. Adott nekem két puszit a lány és leült mellém.- Örülök, hogy látlak Rosie.

- Köszi Nat.-mosolygott rám.

- Hogy vagy?

- Egész jól… Meglepően jól viselem, hogy itt vagyok… Sebastian mellett.-húzta meg a vállát.

- Beszéltetek?-kérdeztem rá, bár nem tudom helyes-e, hogy erről érdeklődnöm. Rosie egy mosolyra húzta a száját és bele kortyolt a poharába.

- Persze… Bár nem tárgyaltuk ki, hogy megtettem-e…

- Ha akarsz beszélni róla…-kezdtem bele, de azonnal megrázta a fejét.

- Azt hiszem sikerül feldolgoznom.

- De számíthatsz rám.

- Tudom Natalien. Tudom.-adott egy puszit az arcomra és visszaült a helyére. Sokáig egy árva szót se tudtunk ki nyögni, de végül is Rosie törte meg a csendet.- És Iker hogy van?

- Iker?

- Már azt hiszem visszaszámol. Egy hét és indulnak Dél-Afrikába. Szeretné, hogy ne menjek Mugelloba.

- Miért nem maradsz vele akkor?-kérdezett rá Rosie egy halvány mosoly kíséretében.

- Alvaronak versenye lesz és tudja Iker is, hogy most fontos az is, hogy elmenjek Mugelloba.-sóhajtottam fel és a hajamba túrtam. Rosie homlokát ráncolva figyelt engem és tudtam meg kell magyaráznom, hogy a motoros barátomnak miért is lehet szüksége rám.

- Amikor Monacóban voltunk Alvaro gyakorlás közben eltörte a kulccsontját. El akart indulni Le Mansban hiába kapálóztunk ellene, aminek meg lett az eredménye, hiszen bukott és a vállára esett.

- Uhh…-fintorodott el a finn lány.- És a válla?

- Szerencsére egész jól. Talán indulhat Mugeloban. Bár erről úgy is Costa doktor dönt…

… Szombat este van és most sétáltam vissza a szállódába. Sebastiant és Tommit jóval magam mögött hagytam. Valamiről szokás szerint vitatkoznak, amire igazából nem vagyok kíváncsi. Gyerekesek. Néha túlságosan is. A szállóda ajtajába érve ütközött nekem valaki és ha az illető nem kap utánam tuti hanyatt esek.

- Ohh… Naty sajnálom… Nem vettelek észre.-mentegetőzött az illető és ahogy felnéztem rá jöttem rá és fogtam fel nem mellékesen, hogy a támadom aki fel akart öklelni az Heikki.

- Szia.-mosolyodtam el. Azonnal viszonozta a gesztust. A mosolya miatt megjelentek a gödröcskék az arcán és szeme huncutul megcsillant.

- Valamiért mindenki el akar taposni téged.-állapította meg, ami miatt igazából nevetnem kellett.

- Úgy tűnik mindenkinek útba vagyok.

- Dehogy vagy.-nevetett fel.- A többiek hol vannak?-nézett mögém.

- Őszintén… Fogalmam sincs. De néha jó egyedül lenni. Jelen pillanatban túl sok a zsongások körülöttem.

- Nincs kedved sétálni egyet?-tette fel hirtelen a kérdést a finn, amin igazából meglepődtem. A szemeim kikerekedtek és hirtelen gondolkoznom kellett azon, hogy mit is mondjak neki.

- Eredetileg vacsorázni indultam.-jutott az eszembe, hogy mi is volt az eredeti úti célom.

- Akkor meghívlak vacsorázni.-ajánlotta fel.

- Catherine?

- Nem jött velem erre a hétvégére. Angliába maradt a szüleit meglátogatni.

- De te már vacsoráztál.

- Igen. De nem érdekel. Gyere.-intett a fejével, hogy kövessem. Földbe gyökerezett lábbal álltam és bámultam rá. Most jöttem rá. Tud ő akarnok és határozott lenni egyszerre. Ilyenkor pedig tényleg az van amit ő akar. Már a kocsija felé terelt és tudtam megint ő nyert…

…Egy kis étterembe vitt ahol alig voltak vendégek már. Csak le kellett ülnöm az egyik asztalhoz és addig ő intézkedett. Pár perc múlva elégedett mosollyal az arcán tért vissza hozzám.

- Nem sokára hozzák a vacsorát. Ha nem baj tésztát rendeltem. Gondolom még mindig szereted.-ült le velem szemben.

- Imádom… és köszönöm.

- Ezt nem kell. Fáradtnak tűnsz.-állapította meg.

- Egy kicsit az vagyok.-húztam meg a vállam miközben már az italjainkat is megkaptuk. Biccentettem és hatalmasat kortyoltam a baracklevemből.- De túl teszem magam rajta.

- Biztosan?

- Persze. Csak időszakos gondok ezek. Alvaronak eltört a kulcscsontja és el akart indulni Le Mansban. Természetesen bukott megint, és nem engedték versenyezni. Ezzel megtörték egy kicsit és így kicsit nehéz lesz Mugelloba visszamenni. Itt van Sebastian és Rosie is. Fogalmam sincs hogy fogják kezelni a helyzetet… Vagy nekem hogyan kellene kezelnem ezt… Emellett a barátom is elutazik Dél-Afrikába és fogalmam sincs mikor látom újra.-bukott ki belőlem hirtelen és ahogy a finnre pillantottam rájöttem talán ezt az utolsó mondatott nem kellett volna. Hirtelen vörösödtem el és szegeztem a tekintetemet az asztal lapjára.- Sajnálom.

- Mit?-bukott ki teljesen őszintén belőle a kérdés.

- Tapintatlan voltam… Megint.-morogtam.

- Miért? Arra gondolsz, mert a barátodról beszéltél?-kérdezett rá. Bólintottam, de nem néztem rá.- Naty miért? Tovább léptél… Ahogy én is. Hiszen…

- Boldog vagy Cathyvel…-fejeztem be a mondatott helyette.

- Ez természetes. Tudom, hogy te is tovább léptél és én ennek örülök is. Nem kerülheted el azt, hogy beszélj róla. Tehát Dél-Afrika… A focival foglalkozik?

Lassan bólintottam. Igazából még nem volt merszem elmondani, hogy ki is a barátom. Nem. Nem szégyellem Ikert. Egyszerűen most még nem akarom elmondani neki…

…Idegesen dobolok a lábaimmal és a képernyőt bámulom. Ma elég őrült módon versenyeznek a fiúk. Már a boksz kiállások javát magunk mögött tudjuk és így Sebastian mindent megtesz, hogy utol érje a csapattársát és megtudja előzni. A gyomrom összeszorult, hiszen nincs jó érzésem. Az aktuális körben nem előzött, de ahogy elhaladtak a célegyenesben látszódott, hogy nem sokára bele fog az akcióba a barátom… Igazam lett… A 11-es kanyarból kijövet Sebastian Mark mellé húzódott… Centik választották el őket egymástól, és azt hiszem valamelyiküknek dönteni kell és engednie kell az illetőnek, hiszen jön a 12 kanyar. Vagyis csak jött volna… Annyira hirtelen jött az a bizonyos csattanás…A rádióban hallom ahogy Sebastian káromkodik. Ahogy körbe néztem nem láttam mást, mint csalódott embereket…

…Alig 10 perc múlva érkezett meg Sebastian egy személyautóval, amit ő vezetett és a szervezők egyikét az anyós ülésre parancsolta. Ahogy a német barátom kiszállt a kocsiból kezembe nyomta a sisakját a Hans-el együtt és elvágtatott. Alig bírtam tartani vele a lépést. Az újságírókkal közöltem, hogy senki se nyilatkozik most még és hagyjanak minket békén. A Motorhomeban értem utol Sebastiant amikor már a pihenőjében volt.
- Rohadt életbe! Nem hiszem el! A büdös picsába.-káromkodott, ami tőle nem igazán megszokott.
- Sebi…-szólaltam meg alap hangerőn, de nem értem el vele semmit se. Tudom, hogy ideges és feszült. A baleset miatt és talán most jön ki rajta minden ami történt… Rosie… A baba…
- Röhej és még ő tovább megy.-folytatta úgy, mint ha ott se lennék.
- Sebi nyugodj le!-kiabáltam már végül, hogy felfigyeljen rám. Egy pillanatra ledermedt és folytatta tovább.
- Miért Naty? Ő volt az őrült! Ő nem engedett el amikor előrébb voltam.
- Lesz még alkalmad nyerni. Ígérem.
- Te könnyen vagy.-vágta hozzám és azonnal elhallgatott. Szerintem arra várt, hogy ordítani kezdjek én is, de nem tettem. Nem tettem meg.
- Kicsit nyugodj le! A sajtónak is kell nyilatkoznod még és ott lesz a csapat is. –szorítottam meg a kezét, de nem válaszolt.- Magadra hagylak most egy kicsit.
- Naty…-szólalt meg ahogy felálltam a kis kanapéról.
- Igen Sebi?
- Kinek a hibája volt?-tett fel egy olyan kérdést, ami igazából meglepett.
- Nem tudom.-feleltem. Az ilyen kérdésekre általában nem válaszolok. Barát vagyok és nem a bíróság.