15. fejezet

A nap végén sikerült csak Ikerre időt szakítanom, bár edzése volt neki is így szinte lehetetlen lett volna korábban találkoznunk. Alvarot délután haza vittem a családjához, hiszen már tudták mi történt így be kell Batinak is bizonyítania, hogy egész jól van a körülményekhez képest. Körülményekhez képest? Hogy egész jól van ahhoz képest, hogy 10-12 órája műtötték… Ikerrel egy vacsorát beszéltünk meg a szokásos helyünkön. Már csak készülődés alatt jöttem rá, hogy ez amolyan előszületésnap lesz a barátom számára, hiszen csütörtökön lesz a születésnapja és ha a megérzésem nem csal akkor már Franciaországban leszek. Hiába reménykedek, hogy megjön Alvaro esze és visszalép a hétvégi versenyhétvégétől, de ő egy motoros… Egy forró fejű spanyol motoros és azt hiszem így mindenki ért mindent… Esze ágába se lesz visszalépni. Foghúzva, leszedálva de ott lesz a rajtrácson.

…A jól ismert étteremhez vitettem magam taxival, ahova már a megismerkedésünk óta mindig járunk, hogy ha kettesben szeretnénk lenni. Kifizettem az utat és elindultam a sötét járdán. A magas sarkú cipőm hangosan kopogott és figyeltem hova lépek… Egyik lábam a másik után…Az étterem teraszának a lépcsőjénél állt Iker mosolyogva. A puszta jelenlétével is mosolyt csal az arcomra.

- Szia Édesem.-ölelt magához. Olyan jó érzés, hogy a karjai közé zár.- Hiányoztál.-puszilt meg.
- Csak a fél délutánt töltöttünk külön.-nevettem fel és adtam az ajkaira egy csókot.
- Az is hosszú idő és fárasztó volt az edzés.-dünnyögte a derekamat ölelve.-Menjünk be.

- Rendben.-biccentettem. Az ujjainkat összekulcsolva indultunk el az étterem bejárata felé és ahogy beléptem az ajtón már is kellemes illatok csapták meg az orromat. Halkan duruzsolt a zene és a boxokban hozzánk hasonló fiatalok ültek és romantikáztak. A legtávolabbi asztalhoz sétáltunk és helyett foglaltunk. A pincér azonnal ott termedt és hozta az italunkat.

- Hogy van Alvaro? Lenyugodott már?

- Dehogy.-legyintettem vigyorogva.- Tudod milyen.

- Tehát utaztok Le Mansba?

- Még nem biztos… De ma már nem akarok ezzel foglalkozni.-ráztam meg a fejem és megsimogatta az arcomat. Mosolyogva pillantottam rá és hagytam, hogy a keze az arcomra simuljon.

- Szeretlek.-suttogtam.

- Én is nagyon szeretlek.-vigyorodott el.

- Odaadhatom az ajándékodat?-kérdeztem rá.

- De hát nem most van…

- Nem baj. Lehet, hogy nem leszek itt veled és szeretném odaadni.-kezdtem el kotozni a táskámban azonnal. Be kell vallanom rohadt nehéz olyan embernek bármit is venni, aki sikeres… Mindene meg van. De van egy hobbija… A fotózás. – Ez a tiéd.-nyújtottam át a dobozt.

- Naty. Ezt nem kellett volna.

- Remélem tetszeni fog.-vontam meg a vállam lazán. Szerencsére tetszett az ajándékom, de nagy sajnálatomra rólam készítette az első képet…

…Szerda kora reggel van és már túl vagyok a futásomon, amire mostanában szoktam rá. Már Barcelonában vagyunk és a frissen vásárolt péksüteményeket pakolom le a pultra, amikor Alvaro már az utazó táskáját húzta ki a nappaliba.

- Te mit csinálsz?-bukott ki belőlem a kérdés köszönés helyett.

- Pakoltam! És te miért nem pakolsz? Ma indulunk.

- Alvaro… Három napja műtöttek. Kockázatos. Kockázatos a rajthoz állás.-ráztam meg a fejem.

- Te is vállaltál kockázatot mindig.

- De én már nem is versenyzek. Nem érted?-tártam szét a karjaimat hirtelen.

- Te azért nem versenyzel mert gyáva vagy az újra kezdéshez.

- Tessék?-csodálkoztam el.

- Te is tudod miről beszélek Naty. Nagyon jól tudod.

- Te nem értesz semmit.-ráztam meg a fejem.

- De! Nagyon is értem. Costa doktor elmondta alkalmas vagy. Alkalmas vagy a versenyzéshez és…

- De régen.-csattantam fel, de szinte azonnal a szavamba vágott.

- Tudom mi volt régen! Emlékszel melletted voltam és mindenben segítettelek. Te is tudod, hogy régen igen megsérült a hátad, de nem kellett volna abba hagynod…

- Most viszont már túl öreg vagyok az újra kezdéshez!-szakítottam félbe.

- Nem is akarod újra kezdeni, mert gyáva vagy!-a veszekedésünk során másodjára nevezett gyávának és lassan be kell látnom igaza van.- Egyszerűen bele törődtél ebbe az életbe… Ha tehetnéd három fele szakadnál. A német mellé, mellém… és elméletileg Iker mellé.

- Ikert ne keverd ebbe bele.-ráztam meg a fejem.

- Miért ne keverném?-húzta fel a szemöldökét. Ez az egész veszekedés szinte arra jó, hogy az egy ideje felgyülemlett feszültséget így vezessük le egymáson Nem először történik meg és nem is utoljára fog.- Te is tudod, hogy hiába szereted nem fogsz nyugton maradni mellette. Igen tudom… És köszönöm is neki, mert mellette újra ember lettél. Majd nem ugyan az, mint régen… De tudhatod nem ő a Nagy Ő.

- Csomagolok, csak fogd be a szád!-adtam fel. Ritkán fordul ez elő, de ebben a pillanatban feladtam. Túl sok mindenben van igaza és ezt ő is tudja…

…Péntek este van és a garázsban ücsörgök jelenleg is. Nem sietünk sehova, hiszen itt lakunk a pályán. Alvaro a mai napot végig szenvedte és ezt vehetjük szó szerint. Erős fájdalomcsillapító segítségével tudott csak motorra ülni és végig csinálni a két edzést. Az egyik szerelő dobozon ücsörgök és a kék kabátom az államig van felhúzva. A mobilomat nyomkodtam amikor hirtelen megjelent a kijelzőn Iker arc képe. Elmosolyodtam.
- Szia Kicsim.-szóltam bele.
- Mizus Naty?-köszönt kedvesen Iker.
- Semmi érdekes. Végre vége a mai napnak.-sóhajtottam egy nagyot. Elfáradtam én is, de másnak nem panaszkodhatok.
- Bati?-kérdezett rá. Mostanában hívja csak így a motoros társamat és szerintem csak azért, mert én így hívom.
- Összeszorított foggal, de küzd. Nem akarom piszkálni, mert tudom nekem van igazam.-na jó. Igazából alig beszélünk mióta összevesztünk. Kölcsönösen tudjuk, hogy mind a kettőnknek igaza van… Volt, de természetesen bevallani még nehezebb. Talán kölcsönösen arra várunk, hogy valamelyikünk beadja a derekát és megcsapja a bocsánatkérést.
- Te is ezt csináltad volna a helyében.-felelte legnagyobb meglepetésemre Iker.
- Az más.-ellenkeztem azonnal. Azonban mind a ketten tudjuk, hogy ha én kerülnék ugyan ebbe a szituációba nem így cselekednék.- Nekem már benőtt a fejem lágya és rájöttem vagy rájöttem volna, hogy nem éri megkockáztatni.-magyaráztam el.
- Ha te mondod.-hagyta rám.
- Szeretlek.
- Én is. Légy jó.- bontottuk meg a vonalat…

…Kis idő múlva indultam vissza a lakókocsihoz. Pár emberrel még összefutottam, de már nem vágytam másra mint csendre és nyugalomra. Talán már Alvaro is visszaért a mérnöki megbeszélésről és akkor ha még néma csendben is, de megtudunk vacsorázni. Nagy lendülettel rontottam be a lakókocsi ajtaján, de azonnal meg is torpantam. Alvaro falfehér arccal ült az ágy szélén. Egyszerűen fogalmazva is úgy néz ki, mint egy zombi és tudom ezt nem jelent jót.

- Jól vagy Bati?-tettem fel a kérdést homlokomat ráncolva.

- Segíts kérlek.-nyögte ki csendesen és most már közelebb léptem hozzá. Némán bökött a sérült karjára és tudtam mi a baja. Letérdeltem elé és nagyon gondosan és nagyon óvatosan hámoztam le róla a kék színű felsőjét.

- Megéri ez?-kérdeztem rá miközben a homlokát az enyémnek támasztotta. Időbe telt mire megszólalt nagyon rekedtes hangon.
- Nem tudom. De itt akarok maradni.
- Holnap, ha a szabadedzést kibírod elindulhatsz az időmérőn. Egyezzünk meg.-kértem kedvesen miközben, a két kezemmel közre fogtam az arcát. Láttam rajta, hogy a szavaimat próbálja feldolgozni, de még nem adott nekem teljesen őszinte és fix választ.
- És ha kibírom a szabadedzést és az időmérőt…mi lesz vasárnap?-tért ki ravaszul a válasz adás alól egy remek kérdéssel. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon.
- A bemelegítő edzéstől függ akkor. Alvaro fogad már el! Nem akarom, hogy rossz legyen neked. Azért féltelek… Ezért nem akartam, hogy elindulj itt.
- Nem akarom, hogy rossz legyen neked. Megegyeztünk.-sóhajtott fel. A derekamra csúsztatta a kezét és a vállamra borult. Hozzá bújtam én is mire hangosan felszisszent.
- Bocsi, bocsi.-mentegetőztem azonnal.
- Iker valamennyire keményebb, mint én- kezdett el nevetni. Végre vidáman és felszabadultan nevet.
- Ő nem töri össze magát… Ennyire.