43. fejezet

 

Igazából napok óta csak sodródok az árral. Nem is igazán tudok mást tenni. Edzésre járok, a menedzseremmel egyeztetek és készülök a következő verseny hétvégére. Nem igazán tökéletes még a lábam de senkinek se panaszkodok. Nem tudhat senki arról, hogy egy-egy fárasztóbb motorozás vagy edzés után úgy érzem leszakad a lábam. Sokak szerint túlságosan elkapkodtam a visszatérést. Van benne valami, de nem fogom úgy se bevallani, hogy igazuk van. De ez van. Motorversenyző vagyok és sose fogom feladni.

Vállamra vettem az edzőtáskámat ahogy beléptem az épület ajtaján és meglepetésemre Rosieval találtam magam szemben.

-Szia.-köszönt csendesen.

- Te hogy kerülsz ide?-kérdeztem kicsikét meglepődve. Igazából bele fáradtam, hogy bunkó legyek vele.

- Sergio ajánlotta ezt a helyet.

- Nem rossz hely.-vontam meg a vállam.- De ha nem akarsz címlapra kerülni gyere el a kirakattól. Elég sok lesi fotós szokott a környéken ólálkodni.

Riadtan kapta fel a fejét és lépett kettőt felém, mint ha én valami biztonságot tudnék nyújtani a számára. Pedig nem tudok és nem is akarom megvédeni.

-Elfelejtkeztem róluk.

- Ennyire hozzá szoktál a felhajtáshoz?-tettem fel irónikusan a kérdést.

- Nem… Csak…-rázta meg a fejét.- Xabi hívott, hogy balhé volt.

- Balhé?-lepődtem meg, hiszen rögtön rájöttem mire gondol. Vagy legalább is volt egy sejtésem, hogy mire is céloz jelenleg.

- Iker és Ramos összevesztek és bevert egyet Ikernek.

Felnevettem. Őszintén kibukott belőlem egy kacagás. Nem is vártam mást. Egy ideje éret már ez a dolog a két focista között. Naty elég sokat mesélt már a helyzetről, amit ő maga is próbált kordában tartani.

-Csodát vártál Rosie?-kérdeztem rá teljesen őszintén.

- Megígérte Iker, hogy nem fogja ezt csinálni.

- És te még hiszel neki?-meglepetésemre nem menekültem el tőle. Kíváncsi voltam, hogy mi fog ebből az egészből kisülni. Azt nem mondom, hogy megsajnáltam a nőt… Inkább csak a kíváncsiság hajtott.

- Alvaro…-sóhajtott fel.

- Mi az?

- Nem tudom.-rázta meg a fejét.- Olyan fura ezaz egész.

- Ugye tudod, hogy nem muszáj ezt velem megbeszélned.-vontam meg a vállam miközben leültem az előtérben a padra. Nem velem kellett volna erről beszélni, de igazából a kíváncsiság hajt.

- Valakivel beszélnem kell erről.-csattant fel hirtelen a lány.

- Oké… Oké…-emeltem fel védekezően a kezeimet.

- Olyan ezaz egész, mint ha Iker és Ramos versengenének. Mint ha folyamatosan dacosan küzdenének egymással… Egymás ellen.

- Mint ha ti lennétek a trófeák

- Azt se tudom mi vagyok már.-vonta meg a vállát.- Amíg nem tudtuk, hogy Natalien és Ramos együtt vannak egész jónak tűnt minden. Azóta Iker állandóan feszült és minden hülyeségen összekapunk.

- Csak tönkre tettetek egy kapcsolatot.

- Nem így terveztem.-mordult rám ingerülten.- Nem akartam se a balesetet, se ami történt Natyval.

- Ezt nem tudod visszacsinálni.

- Erre már akkor rájöttem.

- Még is bele kezdtél.-vontam meg a vállamat.

- Kurvára nem az együtt érzésedet kértem Alvaro…

 

***

 

Felsóhajtottam csak és figyeltem ahogy a fekete nedű lassan megindul a gépben és megtelik a hőálló kancsó. Fáradt vagyok. Túlságosan fáradt vagyok mostanában. Jó tudom magamnak köszönhetem, hiszen túlságosan sok időt fordítottam a munkámra és Theresára is. Mindent magamnak köszönhetek.

A kávéfőző végre kikapcsolt, így elővettem a bögrémet. Három kanál cukrot és egy kis tejet tettem a fekete nedűhöz, ami jelen pillanatban az életemet jelenti. Hatalmasat kortyoltam pedig tudtam végig égetem a torkomat. Fejemet csóválva vettem kezembe a mobilomat és kezdtem el nézegetni az üzeneteket, ami várt rám. Munka… Munka… Theresa… Rosie… Theresa… Theresa…

Tudom. Pontosan erre gondolt a húgom amikor kiakadt. Elveszi az eszemet a volt menyasszonyom. Ellenkezni akartam. Mindent próbáltam megtenni, de egyszerűen a szívem átvette az irányítást felettem. Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor még kezünk tartottuk a dolgok menetét. Amikor nem tartottunk attól, hogy Santiago rájön mindenre. Látom ugyan azt a mosolyt a lány arcán amibe bele szerettem… Megszólalt a mobilom és összerezzentem a hangjától.

-Itt González.-szóltam bele félig ásítva.

- Itt pedig Rosie. Az ajtód előtt. Reggelivel.-csicseregte.

- Itt vagy?-lepődtem meg és elindultam a bejárati ajtóhoz.

- Itt mert tudom, hogy a húgod dolgozik.-közölte velem már  szemtől szembe és rám mosolygott. Első gondolatomat teljesítve öleltem magamhoz a törékeny nőt.

- Gyere be!

- Ugye egyedül vagy?-kérdezett rá ahogy belépett az ajtón és átadta nekem a péksüteményes papírzacskókat.

- Ahogy mondtad, a húgom dolgozik.

- Inkább az éjszakai kalandodra gondoltam…

- Nincs semmi féle éjszakai kalandom.-nyögtem fel szemeimet forgatva.

Gondosan előkészültünk a közös reggelihez. Mind a ketten elég szótlanok voltunk, de valahogy ez most nem zavart. Szükségem volt a csendre és tudom Rosie okkal nem beszél. Két bögre kávéval sétáltam az asztalhoz.

-Milyen napjaid voltak?

- Tűrhető.-vonta meg a vállát miközben már a habot kanalazta a kávéról.- Még ha eltekintek attól, hogy Iker és Ramos megint balhéztak.

- Milyen meglepő nem?-vigyorogtam el.

- Most te is ezzel jössz? Alvaro is azt mondta, hogy ez minden napos lesz. Nagyon-nagyon-nagyon sokáig.

- Te beszélgettél Bautistával?-lepődtem meg rajta őszintén.

- Valakivel beszélnem kellett és abban a szent pillanatban ő volt a közelembe. Emellett most nem is volt annyira bunkó.

- Pedig tud az lenni.

- Ne mondj ilyet Sergio.-korholt le.

- Most miért?-kontráztam vissza és kis híján felnevettem.

- Mert ő Alvaro. Gyerekkora óta ismered.

- Akkor is volt, hogy orrba vágtam volna… Bocsi meg is tettem. Egyszer. Kétszer.

- Hogy viselt el a húgod benneteket egyszerre?-tette fel diplomatikusan a kérdést.

- Nehezen.-nevettem fel és megszólalt az asztalon heverő mobilom. Nem voltam elég gyors és tisztába voltam vele, hogy Rosie el tudta olvasni a hívó fél nevét. Homlokát ráncolva kavargatta a forró csokiját, nekem pedig nem volt más dolgom mint várni.

- Jól meggondoltad te ezt?-tette fel csendesen a kérdést.

- Nem hiszem.-vallottam be először hangosan és teljesen őszintén.

- Ha ő az a lány… Aki miatt felborítottad az életedet…-kezdett bele bátortalanul.

- Pontosan az a lány. Rosie ne légy olyan, mint a húgom. Ugyan azt fújod, mint Natalien.

- És mi van ha igazunk van? Anno is bajba kevert téged. Miért gondolod, hogy most minden más lesz?

- Kezemben tartom az irányítást. Tudom, hogy nem bízhatok meg teljesen benne…

- De még is közeledbe engedted.-sóhajtott fel a lány.

- Tudom…

…Késő este értem haza munkából. Unottan parkoltam le a feljárón és szedtem össze a cuccaimat, amit nem akartam a kocsiba hagyni. Be kell vallanom egész nap Rosie és a húgom szavai jártak a fejembe. Már mint azon rágódtam, hogy talán tényleg kezdem elveszíteni az irányítást magam felett. Kiszálltam a kocsiból és a kulcsaimmal a kezemben torpantam meg.

-Theresa hogy kerülsz ide?-bukott ki belőlem.

- Csak meg akartalak látogatni Sergio.-vonta meg a vállát egy aprócska mosollyal az arcán.-Csak nem gondoltam, hogy ilyen sokáig dolgozol.

- Telefonálhattál volna. Theresa óvatosabbnak kell lenned. Ha Santiago rájön, hogy itt vagy…-kezdtem bele, de inkább nem fejeztem be, hiszen eszembe jutott mit tett legutóbb a férfi vele. Lassan engedtem utat neki a házba és kapcsoltam fel az első lámpát.

- Óvatos vagyok nyugi.

- Akkor is…

- Azt hittem a húgod csak kicseszésből nem engedett be.

- A húgom Barcelonába van. Dolgozik.

- Akkor egyedül vagyunk?-kérdezett rá biztos ami biztos alapon.

- Szerinted?-fordultam felé és azzal a lendülettel megcsókolt. Meglepődtem egy pillanatra, majd óvatosan eltoltam magamtól.-Theresa ezt nem szabad…

- Miért?-csodálkozott el.

- Tudod te…-sóhajtottam fel.

- Pont ezaz… Nem tudom…-nézett rám megtörten. Fogalmam sincs mi ütött belém. Határozottan léptem felé és csókoltam meg…