55. fejezet

 Fogalmam sincs, hogy miként jutottam el a kórházba. Annyi biztos, hogy szóltam apának a történtekről, hiszen ott kell lenniük nekik is. Lexy a nyomomban volt. Igazából ő terelgetett. Ő tartotta jelenleg bennem a lelket hiszen nem nagyon tudom kézben tartani a dolgokat. Nem tudom megmondani, hogy melyik emeleten kötöttem ki. De egy biztos, hogy Rosie már itt van és Casillas is Andreas társaságában. Leroskadtam az első műanyag székre és hagytam, hogy Lexy közelebb sétáljon a többiekhez és érdeklődjön arról, hogy mi történt.

Túl sok minden jár a fejemben. Rengeteg minden amitől szinte szédülök. Egyszerre érzem a pánikot, félelmet és ettől egyszerűen rosszul érzem magam. Andreas sétált közelebb hozzám. Beszélni kezdett, de be kell vallanom nem értettem minden szavát. Láttam és hallottam, hogy beszél de a szavai nem jutottak el az agyamig… Nem fogtam fel csak annyit a mondandójából, hogy egy kocsit küldött a szüleimért és pár pillanaton belül itt lesznek.

-Naty…-ült le mellém és fogta meg a kezemet. Óvatosan csúsztatta tenyerét a kéz fejemre. Összerezzentem az érintésétől.-Utálhatsz… Elkéstem. Hibáztam. Túlságosan nagyot hibáztam.

- Nem a te hibád.-szólaltam meg rekedtes hangon.- Nem a te hibád Andreas. Tudod, hogy milyen Sergio. Túlságosan makacs. Sejtette, hogy tényleg van valami… De nem akarta bevallani, hogy igazunk van.

- Theresat és Santiagot is letartóztattuk.-motyogta maga elé és abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy ezzel engem akar vigasztalni vagy magát. Nem szólaltam meg csak megtöröltem az arcomat. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, hiszen a szüleim nem láthatnak így. Elég lesz számukra megküzdeni azzal a ténnyel, hogy a fiúk fekszik ott a műtő asztalon. Ebben a szent pillanatban örülök, hogy a balesetem messze innen történt… Nem kellett ezt átélniük. Legalább is nem így. Bár tudom az a helyzet se volt egyszerűbb…

…Szótlanságba menekültem távol az ideges szüleimtől és Rosietól. Nem tudok semmit se mondani, amivel segíthetnék. Nem tudom mivel segíthetnék a két kétségbe esett szülőmön. Felsóhajtottam és hajamba túrtam miközben végig néztem a folyosón ácsorgó embereken. Jelen pillanatban azt se tudtam megmondani, hogy zavar e Iker jelenléte, hiszen ő is távolabb húzódott és senkihez se szólt egy árva szót se. Rosie anya hátát simogatta meg, miközben átölelte.

-Apa lemegyek egy kávéért. Kérsz valamit?-szólaltam meg miközben apa helyett foglalt mellettem.

- Nem kérek semmit se.-motyogta maga elé.- Kicsikém jól vagy?

- Persze.-biccentettem és megszorítottam a kezét. Apa nem szólt egy árva szót se. Túl sok mindent tudtam leolvasni az arcáról. Túl sok fájdalmat. Ebben a pillanatban valóban látszik rajta a kór… Szeme körül sokkal jobban látom a ráncait… Megöleltem.- Nem lesz semmi baj.

- Nem ilyen egyszerű te is tudod jól. Sokkal jobban tisztában vagy a helyzettel, mint itt bármelyikünk. Legalább is tőlem és anyádnál sokkal többet tudsz.

- Apa…-nyögtem fel.- Én… úgy gondoltam, hogy Segio kézben tudja tartani a dolgait.

- Ez egyikőtöknek se ment sose.

- Tudom. Lemegyek egy kávéért.-közöltem vele és megszorítottam a vállát. Csak biccentett és hagyta, hogy lesétáljak egy emelettel…

…Kellett a csend és a magány, hogy áttudjam gondolni a helyzetet ami körülöttem van.  Legnagyobb csalódást viszont az keltette, hogy a büfét zárva találtam. Így nem volt más választásom, mint a gépből kávét venni. Bele kortyoltam a fekete nedűbe és fintorognom kellett.

-Ez szar.-gondolkoztam hangosan és a teli poharat kidobtam a kukába. Felnyögtem és leroskadtam a földre. Neki dőltem a falnak és felhúztam a lábaimat, hogy

- Naty beszélhetnénk?-szólalt meg legnagyobb meglepetésemre Iker pár lépésnyire tőlem.

- Mert van nekünk miről beszélnünk?-kontráztam vissza és közelebb sétált hozzám. Hasonlóan tett ő is, hiszen leült velem szemben a földre.

- Naty a bátyád jól lesz.

- Műtőben van.-motyogtam magam elé és könnyeim végig gördültek az arcomon.- Nincs jól.

- De jól lesz… Bízz benne… Imádkozz érte.-suttogta. Nem szólaltam meg csak rápillantottam. Egyikünk se volt sose a szavak embere és nem is igazán vagyunk vallásosak. De talán ebben a helyzetben ez is egy megoldás. Megtöröltem az arcomat és hangosan szipogtam.  Percek teltek el némaságban. Azt hiszem Iker se tudta, hogy mit mondhatna nekem. Mit mondhatna amivel több lelket tudna belém önteni. Fájdalmas sóhaj szakadt ki a mellkasomból és a fejemet a falnak döntöttem. A fehér plafont bámultam.

- Kérdezhetek valamit?

- Miért ne?-vontam meg a vállam. Nem volt se kedvem se erőm dacolni vele.

- Nat…-nyögte ki a nevemet csendesen és megfontoltan.-Miért pont Ramos?... Miért nincs Ramos?

Kínomban felnevettem. Valahogy számítottam erre a kérdésre. Ismertem már annyira, hogy tudjam egyszer felteszi nekem majd ezt a kérdést. Csak azt nem tudtam, hogy mikor fogja feltenni nekem ezt a kérdést. Iker homlokát ráncolva pislogott rám és szinte tudtam, hogy azt gondolja elment a maradék józan eszem is.

-Jól vagy?-szólalt meg végül.

- Miért pont Ramos? Miért nincs Ramos?-ismételtem meg a kérdéseit mire csak bólintott. Pár pillanatig elgondolkoztam, hogy mit is válaszoljak. Hazudjak? Vagy éppen legyek őszinte? Veszteni valóm úgy sincs már. Ebben az egyben vagyok biztos.- Miattad… Válaszom mindenre Te vagy.

- Én?-lepődött meg.

- Igen te.-biccentettem. Nem tudom miért ezeket a szavakat használtam, de visszaszívni már nem tudom.

- Naty…-suttogta a nevemet, de a hangsúlya olyan volt, mint aki folytatni akarja a mondandóját, de csak ennyire jutott.

- Utólag rájöttem és rájöhettem volna, hogy gondjaink vannak. De nem láttam. Talán nem is akartam látni.-kezdtem bele egy monológba és fogalmam sincs miért osztom meg a gondolataimat pont Ikerrel.- Bíztam benned. Túlságosan megbíztam benned, hogy belássam… Úgy gondoltam, hogy te más vagy mint akikkel eddig dolgom volt, de tévedtem. Rohadt nagyot tévedtem… Ramos pedig a baleset után mellettem volt. Támogatni próbált, már amennyire lehetet.

- Tudott róla… Elejétől fogva tudott mindenről Ramos.-szólt közben, mintha ezzel magát is próbálná védeni.

- Tudom. Később megtudtam, hogy mindenki tudott róla csak én nem.-sóhajtottam fel majd folytattam.- Az külön élvezett volt, hogy akár mennyire is próbáltad leplezni bosszantott, hogy láttál minket együtt. Akár mikor… De talán Szilveszterkor főleg. Akkor kimondottan kiborultál… Ismerlek… Tudtam, hogy a te határaidat is feszegetem azzal, amit láttál.

Felsóhajtott hangosan, de nem szólalt meg. Eszembe jutott azaz éjszaka… Amikor piásan egymás határait feszegettük Ramosszal, hiszen mind a ketten kíváncsiak voltunk, hogy meddig mehetünk el… Casillas pedig kiborult amikor rajta kapott minket a konyhába.

-És miért nincs már melletted? Mert úgy veszem észre nincs itt.-tudom, hogy pontosan azért tett így, hogy visszavágjon a megjegyzésem miatt. Ténylegesen belém rúgott ezzel a kijelentéssel. Bele gondoltam az elmúlt időszakba és elszorult a torkom.

- Mert kezdett túl komolyra fordulni a dolog.-vallottam be miközben kinyújtottam a lábaimat. Plafont kezdtem bámulni, miközben Iker engem bámult.

- Komolyra fordulni?

- Szerelmet vallott. De nem akartam becsapni vagy hazudni neki. Tudod mit akartam igazából? Olyannak lenni, mint te… Érzelmek nélkül élni az életet. Lefeküdtünk… De néha csak jól szórakoztunk. Elmentünk moziba. Elkísért és támogatott abban, hogy bele fogjak a motorozásba… De én nem akartam bele szeretni… Nem is szerettem úgy ahogy ő gondolta. Így inkább lezártam… Lezártam ezt az egész kapcsolatot. Inkább… Mielőtt bárki jobban sérült volna… hogy ő jobban megsérüljön.

Elhallgattam és láttam rajta, hogy emészti a szavaimat. Talán túlságosan is őszinte voltam vele. Az is lehet, hogy egész kapcsolatunk alatt nem voltam ennyire őszinte vele.

-Miben támogatott Natalien?-mondta ki megfontoltam a szavakat, de éreztem egyre idegesebb.

- Tessék?

- Miben támogatott Ramos téged?

- Jelen helyzetben nem fontos.-vontam meg a vállam, mire ő úgy pattant fel, mint ha egy köteg gombos tűre ült volna rá. Csodálkozva néztem fel rá és nem értettem miért is van kiborulva. A bátyám fekszik a műtő asztalon… darabokban a családom és a saját életem… Fogalmam sincs, hogy mi fog történni.

- Mibe támogatott? –szinte rám ordított és összerezzentem a hangjától.

- Az ősszel motorversenyeken fogok indulni.

- Elment a maradék józan eszed is Natalien?

- Miért érdekel bármi is amit teszek?-tettem fel csendesen a kérdést, miközben talpra kecmeregtem. Azt hiszem eleget beszélgettünk és mielőtt újra felelősségre vonna a tetteim miatt jobb is ha befejezzük.- Neked nem velem kell foglalkoznod. Már egy senki vagyok számodra nem? Ha versenyezni akarok fogok is. Ha megsérülök megsérülök. Neked már nem értem kell aggódnod. Hiszen úgy tudom annyira odáig vagy egy másik nőért. Aggódj érte! Engem pedig hagyj békén! -jelentettem ki és nem érdekelt mennyire rúgok bele. Meg akartam sérteni. Azt akartam, hogy ő is érezzen fájdalmat. Legalább is egy kicsit szenvedjen ő is. Hátat fordítottam neki és arra döntöttem visszamegyek a szüleimhez. Ott akarok lenni, hogy ha kijön bárki a műtőből.

- Talán mostanában született volna meg a kis baba.-szólalt meg Iker csendesen. Annyira meglepődtem… Olyan érzés kerített hatalmába mint ha mellkason és gyomron vágott volna egyszerre. Megtorpantam, de megmozdulni nem tudtam. Földbe gyökerezett a lábam.- Gondolsz a dologra azóta?

Nem tudtam mit mondhatnék neki. Őszinte legyek vagy inkább hazudjak…

-Nem… El kell engedni a múltat…

…Hajnali 4 óra körül jár az idő és elküldtek minket a kórházból. Az orvosok szerint a bátyám műtéte tökéletesen sikerült. Elmondásuk szerint nincs már életveszélyben. Éjszakára altatni fogják, de talán a nehezén már túl van. A műtét sikeres volt és ebben a helyzetben talán ezt nem is mondhatjuk biztosra. Amíg nem gyógyul meg addig semmi se biztos.

Nem fogott a hely… Nem tudtam hova mehetnék. Lakásunkba nem akartam ma még visszamenni, hiszen nagy valószínűséggel a felfordulás ami ott fogadott… Nagy valószínűséggel köze van a történtekhez… A szüleimhez se akartam haza menni. Így hirtelen ötlettől vezényelve parkoltam le az ismerős ház előtt. Ide talán mindig visszatérhetek. Csengettem… Egyszer… Kétszer…Háromszor. Meghallottam az ismerős káromkodást és kitárult előttem az ajtó.

-Mi a büdös picsa van már? Tudod, hogy mennyi az idő? Normális ember ilyenkor alszik.-hallottam a szitkozódását, de amikor kitárta az ajtót szemét törölgetve félmeztelenül egyszerűen ledöbbent.- Naty… Minden rendben?

- Alvaro… Nem volt hova mennem…-kezdtem bele, de annyi minden járt a fejemben ebben a pillanatban, hogy nem tudtam összeszedetten beszélni.- Ma nem akarok egyedül lenni.-szipogtam csendesen.

- Baj van?-lépett közelebb hozzám és megérintette az arcomat. Könnyeim abban a pillanatban végig csurogtak az arcomon.

- Sok minden történt…Sergiot lelőtte Theressa… Ott voltunk a kórházban. Iszonyatos volt. Nem akarom soha többé ezt érezni.

Alvaro szorosan magához ölelt és kibukott belőlem a zokogás. Minden… Minden ami most történt tetőzött bennem.

-Kérlek nyugodj meg.-húzott magával és becsukta magunk mögött az ajtót. Nem tudnám megmondani, hogy miként kerültem a nappaliba a kanapéra de Alvaro engem ölel és én csak a könnyeimet törölgetem és hangosan szipogok. A motoros barátom jelenléte megnyugtat. Ezt ő is tudja, hiszen egy árva szó nélkül simogatja a hajamat. Idő kellett mire eltudtam mindent mesélni neki.

- A bátyád meg fog gyógyulni.

- Itt maradhatok éjszakára?

- Ezt meg se kellett volna kérdezned.-nyomott egy óvatos puszit a homlokomra…