40. fejezet

Vasárnap reggel van. Sebastian a szokásos mérnöki megbeszélésen van és addig én a sisakját ellenőrzöm. Fülemet bedugtam és próbáltam zenével elterelni a csapongó gondolataimat. Túl sok minden jár a fejemben és próbálok megbirkózni minden gondommal. Meglepetésemre hirtelen egy gőzölgő bögre kávé jelent meg mellettem. Kikaptam a fülesemet és riadtan fordultam meg.

-Hoztam neked kávét.-jelent meg egy féloldalas mosoly Tommi arcán.

- Észre se vettelek.

- Sejtettem.-vonta meg a vállát és leült az asztalra a sisak mellé.- Hoztam neked kávét, mert fáradtnak tűnsz.

- Hosszú volt az éjszakám.

- Kivel?-nevetett fel.

- Semmi olyan nem történt.-forgattam a szemeimet.- Bátyám és Fernando kért segítséget.

- Baj van?

- Amit tudtam megoldottam, de a többi nem rajtam múlik.-sóhajtottam fel és kezembe vettem a bögrémet. Kicsit kortyoltam a fekete nedűből és rájöttem pont úgy hozta nekem Tommi ahogy szeretem.- Köszi.

- Mit köszönsz?-húzta el a száját egy fél oldalas mosolyra.

- A kávét. Pont olyan ahogy szeretem.

- Csak figyeltem a részletekre.-felelte őszintén és kicsit arrébb tolva a sisakot helyet foglaltam én is az asztalon. Nem tudtam mire vélni a kedvességét. Bár be kell vallanom jól esik.- Komolyan gondoltad?

- Mire célzol Tommi?-tettem fel csendesen a kérdést, pedig pontosan tudtam mire is gondol jelenleg.

- Komolyan gondolod azt amit a kocsiba mondtál nekem?

- A motorozást? Igen. Most már teljesen komolyan gondolom.

- Most már?-csodálkozott el.- Ki beszélt rá erre a hülyeségre Naty?

- Nem beszélt rá senki se. Vagy is nem úgy.

- Ezt most nem értem.

- Jorge Martinez úr keresett meg, mert látta amikor Alvaroval motoroztam a pályán. Tudom részben csak marketing fogás… Vagy is teljes mértékben az, de Katarban a hosszú távú versenyen indítani akarnak egy három fős női csapatot… És az egyik személy lennék én… Emellett felkészülés miatt szabadkártyával indulhatok minimum egy versenyen a világbajnokságon. Tommi ott lehetek egy MotoGp hétvégén, versenyzőként.

- De miért kellett rábeszélni?

- Mivel az önbizalmam a bizonyos béka segge alatt van… Így kicsit nem voltam biztos magamban.

- Mert most biztos vagy magadban?

- Jobban mint a legelején.-vágtam rá büszkén.

- Ramos tud róla?

- Már a legelején tudott róla.-vontam meg a vállam. Az elmúlt napokban kicsit örültem, hogy nem volt velem a focista. Mondanám, hogy tudtam gondolkozni de ez erős túlzás lenne. Folyamatosan Tommi és Nagore szavai jártak a fejemben… és mindig ott lyukadtam ki, hogy jelenleg egy szállal se vagyok jobb Ikernél… Talán még rosszabb ember vagyok mint a kapus… Hiszen jelenleg játszok egy ember érzéseivel. Egy jó ember érzéseivel.

- És támogatott?

- Nem akart lebeszélni róla.

- És te felkészültnek érzed magad erre az egészre?

- Motorozásra bármikor készen állok.-húztam ki magam büszkén.

- Inkább a sajtóra és a többi hasonló dologra gondoltam.

- Nem tudom… Nem lesz egyszerű ebben biztos vagyok.

- Tudod Naty…-kezdett bele a monológjába de elhallgatott.

- Tommi nem kell magyarázkodnod.-ráztam meg a fejemet.

- Támogatnálak, de nekem az is a feladatom, hogy Sebastian mellett álljak.

- Tehát azt jelenti, hogy ha Sebi kézzel lábbal ellenezni fogja akkor te is?-tettem fel csendesen a kérdést. Tommi nemes egyszerűséggel vállat vont. Nem helyeselt, de nem is ellenkezett. Felsóhajtottam, hiszen nem is vártam és nem is várhattam többet. Valamit valamiért alapon neki azt is néznie kell, hogy Sebastiannak mi a jó.-Semmi baj.-nyomtam egy puszit az arcára.-Semmi baj…

…Egyedül utaztam haza Madridba, hiszen a bátyámnak fontosabb volt a munkája és az, hogy Fernandoval lépjen le Isztambulból, mint hogy megbeszéljük a dolgainkat. Nem akartam egyedül maradni a lakásba így gondoltam egyet és olyan helyre indultam ahol mindig boldogan fogadnak… Haza…

Apró mosollyal az arcomon szálltam ki a kocsimból és indultam el a bejárati ajtó felé. Ezaz egyetlen hely ahova bármikor visszajöhetek. Bár abban a szent pillanatban gyengeségnek tartom, de még is otthonra lelek és békére, amikor itt vagyok. Halkan nyitottam be az ajtón és hangokat hallottam a konyha felől. Csörgést és szitkozódást.

-Apa. Te vagy az?

- Szerinted ki akarja összetörni a berendezést?-morogta hangosan és majdnem felnevettem ahogy beléptem a konyhába. Körülbelül mint ha egy háborús övezetbe csöppentem volna.

- Te mit csinálsz?

- Káoszt?

- Az fix.-nevettem fel és nyomtam két puszit az arcára.

- Hogy kerülsz ide kislányom?

- Baj, hogy haza jöttem?-lepődtem meg.

- Dehogy baj. Kérsz valamit? Kávét? Fagyit? Vagy az edzésprogramodba nem fér bele.

- Apa…-sóhajtottam fel és leültem a konyhaasztal mellé. Nem tudtam, hogyan kezdhetnék bele. Csak a fejét csóválva ült le velem szembe és türelmesen várt, hogy bármit is mondjak.- Sergio szólt?

- Az enyhe kifejezés.-nevetett fel.- Szinte betörte az ajtót és őrjöngve közölte, hogy elment az eszed és motorozni fogsz… Motorozni fogsz versenyen.

- Az állapotom engedi ezt te is tudod jól.-vontam meg a vállam.

- Tisztában vagyok vele.

- Nem én kerestem meg Martinez urat. Esküszöm apa most nem én kerestem a bajt.

- Elhiszem Kicsikém.-mosolygott rám.- Javier folyamatosan tájékoztatott róla, hogy mi folyik körülötted.

- Te tudtad, hogy Bati apukája szervezkedik?-lepődtem meg és megvakartam a homlokomat.

- Miért ne tudtam volna róla? Ki kérte a véleményemet, hogy képes lennél-e rá.

- Ez nem ér apa. Te nem tudsz pártatlan lenni.

- De tudok, mert tisztába vagyok vele, hogy képes vagy rá. Évek alatt jobb lettél.

- De nem úgy motorozok mint Alvaro. Dolgozok mellette… Voltak. Vannak gondjaim.

- Ez mellékes. Erős vagy. Kitartó és sikerülni fog. Minden akadályt sikerrel fogsz venni.

Elmosolyodtam először majd megöleltem szorosan. Mindig meglepődök, hogy milyen szinten bízik bennem apa. Tudom a szülőknek ez a dolga… De ez is egy fajta megerősítés. Apa megsimogatta a hátamat.

-A bátyád csak félt. Azért szólt.

- Nem haragszok rá.-vontam meg a vállam.

- Úgy gondolja, hogy majd én lebeszéllek erről a dologról.

- És le akarsz beszélni?-kérdeztem rá őszintén. Kíváncsi voltam apa válaszára, hiszen már nem igazán voltam biztos abban, hogy mire kellene gondolnom.

- Úgy ismersz kicsikém?-nevetett fel apa vidáman.- Úgy ismersz?...

…Nem akartam haza menni és a bátyámmal további eszme cserét folytatni arról, hogy miért fogok bele a motorozásba és miért árulkodott apának. Helyette inkább betértem egy közeli étterembe és vacsorát kértem elvitelre. Meg akartam látogatni Ramost, hiszen napokon belül jelenése lesz a válogatottban. Csengettem az ismerős ajtón és türelmesen vártam. Hirtelen tárult ki előttem az ajtó.

-Naty azt hittem, hogy csak holnap jössz haza.-mosolygott rám és közelebb lépve hozzám szorosan megölelt.

- Egy nappal korábban jöttem ha nem baj… és hoztam vacsorát is.-emeltem fel a szatyrokat jelezve a szándékomat.

- De ha szóltál volna el is mehettünk volna valahova kajálni.-simította meg az arcomat ahogy magával húzott a nappaliba.

- Nem akartam kimozdulni. Baj?

- Dehogy baj.-vette el a kezemből a szatyrokat és a konyhába sétált vele. Mosolyogva figyeltem utána majd kiléptem a cipőmből és utána sétáltam. Láttam ahogy gondosan a tányérra pakolja az ételt.

- Milyen volt Isztambul?-kérdezett rá, miközben mögé léptem és átöleltem.

- Zavaros.-bukott ki belőlem az első gondolatom.

- Zavaros?-kérdezett vissza.

- Beszéltem Hornerrel… Tommi tudja, hogy mibe vágtam bele… és a bátyám is.

- És?

- Senki se repesett a boldogságtól ha erre gondolsz.-forgattam a szemeimet és elengedtem.- Lesznek még gondjaim.

- Ne foglalkozz vele! A te életed. Te döntésed.-simított végig az arcomon.

- Tudom.-mosolyogtam.- Tudom Serg…