32. fejezet

Nagyot sóhajtva szálltam ki a taxiból és igazítottam meg a fekete felsőmet. Hajamat szoros lófarokba kötöttem és próbáltam nem tudomást venni a gyomromban lévő görcsről, hiszen azóta érzem mióta kiléptem Madridban a lakás ajtaján. Nem tudom mennyire jó ötlet, hogy itt vagyok… Iker mellett ezt sose tettem meg. Kerültem a nyilvánosságot. Sőt annyira nem is ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek a meccseire. Sergio viszont ragaszkodott hozzá… Tommi kérdése óta úgy érzem becsapom a sevillai focistát. Tudom, hogy beszélnem kell majd vele de nem most. Nem akartam befolyásolni a mérkőzés előtt…

-Natalien…-szólalt meg mögöttem egy ismerős hang. Csodálkozva fordultam meg és az idősebbik Ramos testvér mosolygott rám.

- René… Szia!-tettem hasonlóan és megölelt.

- Örülök, hogy eljöttél. De tényleg.

- Fura… Nagyon fura itt lenni.-vallottam be, miközben rutinosan kezdett a helyünk felé terelni.

- Miért? Sose voltál még mérkőzésen?-tette fel a kérdést. Felsóhajtottam és a szemeimet forgattam először.

- De voltam mérkőzésen már. Apával, a bátyámmal, Alvaroval.

- És Iker barátnőjeként?

- Is.-húztam meg a vállam.

Elfoglaltuk a helyünket. Beláttuk az egész stadiont. A szurkolók már elfoglalták a helyüket és éltették a csapatukat. Egy El Classico mindig nagy élmény.

-El Classicon voltál már?-tette fel a kérdést René meglepetésemre.

- Régen… Tinédzser koromban Alvaroval. Kiszöktünk… Verseny hétvégénk volt, de úgy gondoltuk jó dolog elszökni.-húztam meg a vállam, mire az idősebbik Ramos hangosan és annál vidámabban felnevetett.- Hulla fáradtak voltunk a versenyre arra nagyon is jól emlékszem.

- Valahogy nem lepődök meg rajta.

- Sergio…

- Feszült volt a mérkőzés előtt. De jót tettél vele.

Ez számomra hirtelen elég két értelmű megjegyzésnek tűnt és ennek következménye az volt, hogy fülig vörösödve bámultam körbe.

-Oké… oké… Inkább ne részletezzük, hogy mivel derítetted jobb kedvre az öcsémet.-vigyorgott rám az idősebbik Ramos testvér. Szemeimet forgattam és körbe néztem. Tudtam ez úgy mond a VIP részleg… Ezért is pillantottam meg Rosiet Xabi Alonso és Alvaro feleségével. Torkom egy pillanat alatt elszorult és a tekintetemet inkább a térdeimre szegeztem.

- Jól vagy?-érintette meg a vállamat René és én összerezzentem.

- Persze… Azt hiszem.

- Ugye tudod, hogy ezen még dolgoznod kell.

- Nem értelek.-csóváltam meg a fejemet és láthatta rajtam, hogy igazat mondok.

- Amint megpillantottad… Elszállt az önbizalmad.

- Tudod René ez túlságosan bonyolult.

- Ugye tudod, hogy rengeteg időnk van?-kontrázott vissza a sevillai és belőlem hirtelen dőlni kezdtek a szavak. Mindent elmeséltem neki… Szinte az egész történetet. Hogyan ismertem meg Rosiet. Hogyan került az életünkbe.. Miért nem láttam túl az orromnál? Hogy került az életembe az öccse… Miért engedtem közel magamhoz… És miért bíztam benne. Ő pedig komolyan egyetlen szó nélkül végig hallgatott.

- Ugye tudod, hogy Sergio nem mindenkivel ilyen?

- Ezt mire mondod? Hogy érted ezt?

- Őszintén azt hittem azok után, hogy rátok nyitottam…-kezdett bele de elhallgatott.- Azt hittem egy strigula leszel és kész. De tévedtem. Már április van végül is…

…Elgondolkozva ácsorgok a frissítőmmel a kezembe. Még semmi se dőlt el… Még nem jelenthető ki, hogy melyik csapat esélyesebb a kupára. René éppen valakivel beszélgett… Úgy tűnik régi ismerősök, de még is formálisnak tűnik a társalgás. Amolyan jó pofizás az egész. Bár miért lepődök meg ezen? A paddockban és itt is megteszik… Szükséges a mű mosoly álcának a „hatalmi harcok” miatt.

Bele kortyoltam az italomba, amikor valaki megállt mellettem. Csak egy pillanatra néztem rá és a gyomrom abban a pillanatban elszorult.

-Naty…

- Rosie… Szia!-vettem elő hasonlóan azt a műmosolyt amit a sevillai férfi arcán láttam az előbb.- Ugye tudod, hogy nekünk nincs miről beszélnünk?

- Szerintem nagyon is sok mindenről kellene.

- Nem akarok beszélni.- ráztam meg a fejem.

- Pedig kellene.

- Miért akarod görcsösen megmagyarázni? Rosie jobb ha békén hagysz és éled azt az életet amit választottál.-szakadt ki a mellkasomból egy hatalmas sóhaj. Sértve érzem magam? Igen. Még mindig. De nem értem miért kell minden áron megmagyarázni Értem én… Mindent értek.

- Barátom…

- Voltam. Helyes kifejezés azt hiszem a voltam. Értékelem amit a baleset után tettél értem, de jobb ha elengedjük ezt.

- Közösek a barátaink is.

- Azok is maradnak.

- A bátyád munkát ajánlott Natalien. Elfogadtam. Hétköznaponként segíteni fogok neki az irodában.

 Hirtelen olyan érzés volt mint ha teljes erőből gyomorszájon vágott volna a finn nő. Persze nem kellene meglepődnöm rajta, csak még is… Tisztában vagyok vele, hogy a bátyám bele van esve Rosieba… A kezdetektől. Láttam… Látom az elkapott pillantásokon. Japánban a kórházban láttam a viselkedésén. Bátyámat utoljára akkor láttam ilyennek. Akkor láttam így viselkedni amikor Theresába volt szerelmes… Fülig…

-Ugye tudod, hogy a ti döntésetek. Nekem nem kell beszámolnotok arról, hogy mit csináltok… Hogy kinek és miért dolgozol?-ráncoltam össze a homlokomat.

- De…-próbált valami magyarázatot kinyögni a finn nő, de René remek időzítéssel lépett közelebb hozzánk.

- Naty jössz? Kezdődik a második fél idő.

- Megyek René.-mosolyogtam rá.- Rosie mi pedig ezt ne erőltessük…

…Mindenki túlságosan el van a saját diadal ittas világában így alig ha tűnik fel bárkinek is, hogy Sergio vigyorogva tuszkol be a repülőgép mosdójába. Kuncogva hátráltam és csodálkoztam, hogy egyáltalán beférünk minf a ketten az icikepicike helységbe.

-Ramos csak, hogy most tisztázzuk… Nem fogok egy mosdóban… Veled…-csókolt meg.

- Ki mondta, hogy azt akarok?-kontrázott vissza miközben hallottam, hogy kattan a zár.

- Csak tippelek. Emellett úgy veszem észre, hogy spicces is vagy.

- Nyertünk! Miért ne lennék az?-vigyorgott rám és megcirógattam az arcát. Apró kis csókot nyomtam az ajkaira.

- Szeretem ezt a mosolyodat.

- Milyen mosolyt?-ráncolta a homlokát.

- Ezt…-kapott még egy csókot.- Azt jelenti, hogy boldog vagy.