20. fejezet

Jól esett visszatérni a városban. Sok sok minden járt a fejemben… De egyszerűen nem voltam biztos benne, hogy akarok róla beszélni bárkivel is. Vagy is tudom, hogy kénytelen leszek, hiszen lassan begolyózok. Egy tábla csokit szorongatva léptem be a jól ismert kórterembe.

-Szia Bati.

- Naty…-ragyogott fel az arca és két puszi után magához ölelt.- Hogy vagy?

- Egész jól. Hoztam neked csokit.

- Esküszöm mire meggyógyulok megnő a seggem.-sóhajtott fel színpadiasan.

- Biztos vagy benne?-nevettem fel és leültem az ágya szélére.

- Abba eléggé, hogy nagy lesz a seggem.-kuncogott és már bontotta is a csokit. Felém nyújtotta és törtem is belőle.- Milyen volt ez a pár nap?

- Fura…-vontam meg a vállam.- Ramos családja összességében egész jó fej.

- Összességében?-kontrázott vissza.

- Miriam a lány testvére… Ő legalább elmondta mit gondol.-rántottam meg a vállamat miközben a csokit majszolgattam. Alvaro óvatosan megérintette az arcomat.

- Naty…

- De tudod… Talán meg se kellene lepődnöm… Egyik pillanatról a másikra kötöttem ki egyik pasitól a másikra.

- De…

- És még veled is lefeküdtem…

- Ugye tudod, hogy arról megegyeztünk?

- Tudom.-bólinottam és a motoros barátomra pillantottam, aki vidáman mosolygott rám.

- Tudod Naty azt mondanám benned jelenleg túl teng minden féle energia.

- Humoros vagy. Nincs energia túl tengésem.-ráztam meg a fejem.

- És ha azt mondom, hogy apa kint van ma a pályán és tárt karokkal vár rád?-kérdezett vissza.

- Ez most ajánlat arra, hogy mehetek motorozni?-szaladt vigyorra a szám.

- Szerinted?

- Imádlak Bati.-nyomtam az arcára egy hatalmas cuppanós puszit…

…Imádom… Imádom, hogy feszegethetem a saját határaimat. Ezzel kell most beérnem, hiszen Alvaro nélkül kicsikét minden unalmas így most. De már órák hossza körözök és elfáradtam… Kellemes fáradtság uralkodott el rajtam. Lehuppantam a műanyagszékre és az ásványvizes flakonnal szórakoztam amikor megjelent Javier.

-Naty hogy vagy?

- Köszönöm Javier nagyon jól.-mosolyogtam az idősebb Bautistára.

- Beszélhetnénk?

- Alvaroról lenne szó? Tudom, hogy holnap engedik ki a kórházból. Esküszöm vigyázok rá.-bizonygattam.

- Nem erről van szó.-rázta meg a fejét és az én számat egyszerűen csak egy aprócska „Ó” hagyta el.- Hanem rólad lenne szó.

- Rólam? Nem értelek Javier.-vallottam be őszintén.

- Naty emlékszel Jorge Martinezre?

- Javier ez hülye kérdés volt remélem tudod. Martinez úr Alvaro volt főnöke… Az ő csapatánál lett világbajnok.

- És remélem téged is a csapatomba tudhatlak.-szólalt meg mögöttem az emlegetett személy. Azt hittem hirtelen fordulok ki a műanyagszékből.

- Uram…

- Üdvözlöm Natalien.

- Mi folyik itt? Nem értek semmit se.-vallottam be őszintén. Igazából tényleg fogalmam sincs, hogy mit is akar tőlem Alvaro volt főnöke.

- Beszélni szeretnék veled.-mosolygott rám a csapatfőnök kedvesen. Visszaroskadtam a műanyag székbe és most örültem volna leginkább annak, hogy Alvaro is itt lenne. Talán ő jobban értené, hogy mi folyik körülöttem. Martinez úr beszélni kezdett. Valami novemberi katari versenyről… Női csapatról… és arról, hogy rám gondolt.

- Javier ez most valami vicc?-fakadtam ki és meglepetésükre felnevettem. A két férfi meglepetten pislogott rám és szerintem azt hitték, hogy megbolondultam. Megcsóváltam a fejemet és a csizmámat igazítottam meg.

- Natalien ez most nem vicc.-szólalt meg nyugodt hangnemben Martinez. Szemeim kikerekedtek és megcsóváltam a fejem.

- Uram… Már elnézést, de nálam ezerszer jobb és fiatalabb… Nem mellesleg tehetségesebb versenyzők vannak a piacon.

- De Javier és én rád gondoltunk.

- Csak… Csak hobbi szinten motorozok Alvaroval. Nem vagyok tehetséges.

- Ha arra a tizenéves lányra gondolok nem ez jut eszembe.-szólalt meg Javier mellettem.- Ha nincs az a baleset nem itt lennél Naty. Már rég nem.

- Átgondolhatom? Átszeretném gondolni…

…A fejem csak úgy zsongott… Egész nap zsongott attól a dologtól amit a pályán tudtam meg. Esélyem lenne motorozni… Versenyen. Hatalmas lehetőség lenne tudom jól… De képes vagyok rá? Ebben viszont nem vagyok biztos. A szobámból sétáltam ki és meglepetésemre a bátyám a kanapén terpeszkedett. Tudom ez az ő lakása, de mióta összevesztünk… Mióta megtudtam az igazat kerül engem.

-Beszélhetnénk?-léptem közelebb hozzá és leültem a fotelba miközben magam alá húztam a lábamat. Sergio csodálkozva nézett fel rám, majd lassan kezdett el mocorogni.

-Baj van húgi?

- Csak úgy gondolom beszélnünk kell.-húztam meg a vállam.

- Ez úgy tűnik, hogy még is csak baj van. Bautistával van baj?

- Mi? Nem. Dehogy.-ráztam meg a fejem.- Holnap engedik ki a kórházból Alvarot. És amíg nem utazok el Kuala Lumpurba vigyázok rá.

- Jó ötlet?

- Combcsonttörése van. Fém lemezt és csavart kapott.

- Hát így járt az aki nem tud motoron maradni.-jelent meg egy aprócska mosoly a bátyám arcán.

- Sergio itt most másról lenne szó.

- Igen?

- Először nem voltam biztos benne, hogy tudnod kellene… De…

- Igen?-ismételte magát türelmesen.

- De igazat kell adnom Alvaronak… És el kell mondanom. Sergio Theresa él és itt járt…

- Tessék?-pattant fel a kanapéról.

- Theresa él és itt járt… De sajnálom. Bepánikoltam. Előtte voltunk a kocsmába… és féltettelek Sergio. Sose… Sose sül ki abból semmi jó, ha ezek az emberek megjelennek az életedben. Legutoljára is eltűntél évekre.-ráztam meg a fejem, de igazából csak ajtócsapódást kaptam válaszul.