15. fejezet

Fogalmam sincs hogyan keveredtem Katarba. Annyira hirtelen és gyorsan történtek az események, hogy esélyem sem volt fel fogni. De itt vagyok és fogalmam sincs, hogy fogom Sebastiannak meghálálni ezt az egészet. Első utam a központi kórházba vezetett, hiszen tudtam Alvarot csak ide hozhatták és szerencsém volt.

-Éjszaka folyamán megműtöttük. Sikeres volt a beavatkozás.-mosolygott rám az orvos. Szerencsére megértő volt és most az egyszer eltekintett attól, hogy csak családtagnak adnak felvilágosítást.- Hosszú felépülés vár a barátjára ugye ezzel tisztában van?

- Doktor úr ugye Ön is tisztában van vele, hogy egy motorversenyzőről beszélgetünk most?-kérdeztem vissza komolyan. Az orvos egy pillanatra ledöbbent és őszintén szerintem nem volt benne biztos, hogy sírjon e vagy nevessen.- Korábban, jóval korábban motorra fog ülni, mint ahogy azt Ön és kollegái tanácsolni fogják.

- Sejtem… De remélem valaki fog azért hatni rá, hogy ne siessen.

- Bemehetek hozzá?

- Bent is maradhat ha gondolja.-mosolygott rám bátorítólag.

- Köszönöm Uram.

***

Lassan nyitottam ki a szemem és tudatosult bennem, hogy tényleg nem egy rossz álom volt az elmúlt időszak. Tompán fáj a lábam és ahogy lenéztem rá láttam a takarón keresztül is, hogy be van kötve. Fene vigye el… Csak is én kezdhetem ennyire szerencsétlenül a szezont. Felsóhajtottam és legnagyobb meglepetésemre ekkor vettem észre, hogy valaki a kezemet fogja.

-Naty…-motyogtam magam elé, hiszen rögtön rájöttem. A barátnőm alszik az ágyamra borulva és a kezemet szorongatja.

- Remélem nem baj, hogy szóltam neki.-suttogta valaki. Az ajtó felé pillantottam és talán nagyobb meglepetésemre Rosie állt ott. Nem viselkedtem vele túlságosan férfiasan az elmúlt időszakban. Sértődöttségből… Daccból… Nem is tudom pontosan megfogalmazni…

- Rosie…-sóhajtottam fel és nem igen tudtam megmozdulni.- Hogy kerülsz ide?

- Csak tudni akartam minden rendben van-e…-szólalt meg csendesen a finn nő. Olyan halkan beszélt amennyire csak tudott, hiszen nem akarta felébreszteni Natelient. Ebben szinte biztos vagyok.

- Azt hiszem…Azt hiszem jól vagyok.-motyogtam.

- Fáj?

- Majd fog.-sóhajtottam fel. Ezzel tökéletesen tisztában voltam. Amint elmúlik az altató és a fájdalomcsillapító hatása igen csak érezni fogom a lábamat.

- Ne hősködj Alvaro. Nem éri meg.-rázta meg a fejét Rosie.

- Köszönöm Rosie.-szólaltam meg pár pillanat után. Kínos volt a csend és tisztában voltam vele, hogy nekem kell először mondanom valamit.

- Nem kell.-rázta meg a fejét.- Nem azért tettem.

- De…

- Nehéz időszak vár rád… és ilyenkor legjobb ha a barátok támogatnak. Megyek is…-sóhajtott fel.

- Köszönöm… Köszönöm azért.

Kettesben maradtam az alvó lánnyal és nem bántam. Figyeltem ahogy alszik… Megsimogattam a haját és most az egyszer örültem, hogy Rosie segített nekem valamiben. Igaza van… Nem lesz egyszerű menet ami vár rám most. Naty lassan mocorogni kezdett és ahogy kinyitotta a szemét elmosolyodtam.

-Szia.-köszöntem neki.

- Bati… Én…-habogta és a szemeit törölgetve.- Sajnálom. Elaludtam.

- Semmi baj.-simogattam meg az arcát.

- Sebastian szólt, hogy mi történt és idejöttem.-persze… Meg se lepődök, hogy nem a finn lány nevét mondta.- Az orvos pedig nagyon rendes volt és beengedett. Hogy vagy?-húzta ki magát.

- Fáradtan… És még nem fáj a lábam.

- Még…-emelte ki a mondandóm lényegét.- Amint kitisztulsz az altatótól mindent fogsz érezni.

- Tudom.-bólintottam.- Naty…

- Igen?-kérdezett vissza csendesen.

- Köszönöm… Köszönöm, hogy itt vagy.

- Ezt nem kell.-rázta meg a fejét csendesen.

- Utálhatsz. Jogod van utálni és még is itt vagy…

- A barátom vagy kicseszett nagy bajban. Itt kell lennem.-mosolyodott el és megszorította a kezemet.

***

Tisztában vagyok vele Alvaro számára ez a kezdés olyan, mint ha egy rémálomba cseppent volna. Nem ez a legjobb szezon kezdés. Hosszú és fájdalmas felépülés vár rá, és tudom mellette kell állnom. Mellette is fogok addig amíg el nem lök magától. Hatalmas sóhaj után kuporodtam össze a kényelmetlen fotelban és figyeltem ahogy alszik. Rengeteg fájdalom csillapítót kapott az elmúlt időszakban és tudom szükséges most ez. Bele bújtam a kabátomba. Nincs rossz idő, de a fáradtság… az idő átállás és ez a pár fokos hőmérséklet különbség kikészít. De ebben a helyzetben nem fogok panaszkodni. Nekem nincs jogom rá. Halkan kopogtak az ajtón és meglepetésemre egy nővér lépett be a kórterembe.

-Alszik. Nem rég aludt el.-vágtam rá azonnal, hiszen nem akartam, hogy Alvarot zaklassák.

- Önhöz jöttem Hölgyem. Ezt a csomagot Önnek hagyta itt az egyik csapat tagja. –nyújtott felém egy kis csomagot.

-Nekem hagyták itt?-csodálkoztam el.

- Igen.-mosolygott rám és nemes egyszerűséggel magamra hagyott. Értetlenül és csodálkozva pillogtam a csukott ajtóra. Mi a fene történik most körülöttem? Nem értem… Lassan bontogatni kezdtem a csomagot. Először egy ékszeres dobozt ismertem fel amit kinyitottam… Egy szolid, de még is gyönyörű karkötőt pillantottam meg. Majd a fehér boríték…

„Boldog Születésnapot kívánok! Sajnálom… Ramos”

Becsuktam a számat egy pillanatra és megráztam a fejem. Nem tudom melyik dolog ért nagyobb sokként… Honnan tudja Ramos azt, hogy itt vagyok Katarba… De mi a fenének emlegeti a születésnapomat? A kabátom zsebéből előhalásztam a mobilomat és ránéztem a kijelzőre…

-Basszus…-bukott ki belőlem. Igen… Ennyire hülye vagyok… Elfelejtettem, hogy ma van a születésnapom.

- Szia!-motyogta Bati álmosan.- Boldog Születésnapot kívánok!

- Te emlékszel rá?-kérdeztem rá.

- Miért ne emlékeznél?-próbált fentebb kúszni az ágyban. Felálltam és a dobozkát a kabátomba dugtam, hogy segíthessek a barátomnak. Leültem az ágya szélére és megfogtam a kezét.

- Mert én elfelejtettem.-vallottam be és felnevetett vidáman.

- Nem is te lennél.-kuncogott még mindig és megsimogatta az arcomat. Csak mosolyogva döntöttem az arcomat a tenyerébe és egy pillanatra elszorult a torkom. Sírni tudtam volna.- El fog múlni ez az érzés Naty.

- Ne légy agytúrkász.-csóváltam meg a fejem.

- Akkor boldog születésnapot még egyszer.

- És a tortám hol marad?-kontráztam vissza.

- Bocsi, de ágyhoz vagyok kötve.-tette az ártatlant.

- Majd otthon. Hamarosan.

- Ezt úgy mondtad, mint ha tudnál valamit.-lepődött meg.

- Amíg aludtál beszéltem az orvosoddal. Nagy valószínűséggel, hogy ha minden eredményed tökéletes marad hétfőn átszállítanak Madridban. Pár napot ott is kórházban kell maradnod, de otthon már minden könnyebb nem?

- Ugye most nem szívatsz?

- Miért szívatnálak?-nevettem fel.

- Csak…-kezdett bele lelkesen, de elakadt a szava.- Csak úgy.

- Nyugi nem szívatlak. De szerintem az lenne a legjobb ha összeszedném a cuccaidat a motorhomeból.

- Elfelejtettem…-sóhajtott fel.

- Nem felejtetted el csak egy napja ágyhoz vagy kötve.-simogattam meg az arcát.- Pihenj és megoldok mindent…

…Összeszedtem Alvaro cuccait a sporttáskájába és indultam el a parkoló felé. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy mit írhatnék Ramosnak… Hiszen a veszekedés ellenére gondolt rám… Bár inkább nem akarom tudni hogyan is jött rá, hogy itt vagyok Katarban. Telefonomat szorongattam amikor hirtelen neki ütköztem valakinek.

-Elnézést.-motyogtam.

- Semmi baj.-ismertem fel a hang tulajdonosát. Felnéztem és a lesápadt Rosiet pillantottam meg. Nemes egyszerűséggel kerültem ki.- Naty… Beszéljünk.

Ahogy utánam szólt ledermedtem. Pontosan ezt nem akartam. Nem akartam beszélni vele. Igazából látni se nagyon akartam. El akartam engedni és túl akartam lépni az elmúlt hetek, hónapok eseményein.

-Kérlek… Beszéljünk.-hallottam meg ismét a meggyötört hangját.

- Miről? Miről akarsz Rosie?-fordultam lassan felé.

- Mindenről.

- És mi van ha én nem akarok?-kontráztam vissza.- Láttam a képeket… Tudok majdnem mindent és nekem pont elég ez.

- De…-kezdett bele valami monológba, de elakadt a szava.

- Tudod mit Rosie… Nem érdekel.

- De… Naty…

- Mit akarsz megmagyarázni? Iker szeretője voltál… vagy is most is még. Emellett még hazudtál is. Végig hazudtál nekem.

- Nem tudtam, hogyan mondhattam volna el…-motyogta.

- Mondjuk az elején? De tudod mit Rosie… Nem érdekel. Azt csináltok amit akartok!