3. fejezet

Bischofshofenben már szép számmal tolonganak a nézők és élvezik a hely szépségét, és a hangulatot. Mosoly megjelent az arcomon, hiszen átragadt rám is ez a bizsergető érzés. Rosie egy forró csokival a kezében lépett közelebb hozzám és nyújtotta felém a poharat.

-Amúgy honnan ismered az osztrák síugrókat?

- Egy ideig Innsbruckba laktam. Meg Thomas Morgenstern-t a RedBull támogatja. Néha találkoztam vele a Hangar7-es eseményeken. Ő hívott meg most is.-húztam meg a vállam és bele kortyoltam a forró italomba.- Vagy bánod, hogy eljöttél?

- Dehogy bánom.-nevetett fel.- Csak fura, hogy egy spanyol élvezi a téli sportokat.

- Amíg nem nekem kell csinálnom nincs baj vele.-feleltem szórakozottan és elértem, hogy a lány csak somolyogva figyeljen.- Mi az?

- Kezdem azt hinni, hogy kilábaltál a gödörből.

- Lassan, de biztosan igen. Nagyjából meggyógyultam. Alvaro megígérte, hogy kivisz motorozni a pályára csak kicsit edzenem kell még. De jó úton haladok. Minden féle képen jó úton haladok.

- Ez a legjobb.-mosolygott rám bátorítólag. Együtt indultunk el szépen lassan azok a fa ház felé, ahol a csapatok készültek. Szerencsére a pass a nyakunkban szabad utat engedett nekünk. Figyeltem a körülöttem lévő embereket és kerestem az osztrák csapatot. Az utolsó fa ház volt az övéké. Éppen az egész csapat röplabdázott bemelegítés gyanánt.

- Itt is vagyunk.-csaptam össze a tenyeremet. Hirtelen repült a labda felénk és nemes egyszerűséggel léptünk félre az útjából.

- Bocsánat! Bocsánat! Bocsánat!-hajtogatta az egyik fiatal ugró Gregor, miközben sunnyogva félre vonult mint ha nem is tett volna semmit.

- Ugye várnak minket?-tette fel a kérdést Rosie csendesen.

- Naty… Szia.-lépett elém Thomas és szorosan megölelt.

- Szia Morgi.-paskoltam meg a hátát.- Elengednél?

- Persze.-nevetett fel és ahogy teljesítette a kérésemet Andreas Kofler és Wolfgang Loitz is megölelt.

- Ezer éve nem láttalak már Natalien.-mosolygott rám Andreas.

- Tudom, de haza költöztem Spanyolországba.

- Ő a barátnőd?

- Igen. Beszeretném mutatni Rosie Parmakoskit.

- Szia.-nyújtott kezet a lány felé.- Örülök, hogy megismerhetlek… De ha jól sejtem nem az osztrák csapatott pártolod.

- Nagyon jól sejted. Honfitársaimhoz húz a szívem.-vonta meg szerényen a vállát Rosie…

…Az események lassan indultak be és nem kellett attól tartanom, hogy Rosie nem találja fel magát és unatkozni fog. Igazából pörög mint egy Duracel nyuszi, de tudom jól érzi magát. Bele kortyoltam a teámba és lehelyeztem magam mellé a bögrét, miközben Thomas is pakolászott mellettem.

-Jól vagy már? Legutóbb amikor találkoztunk novemberben nagyon is rosszul néztél ki.

- Köszi a bókot Morgi.-nevettem fel.- De most már sokkal jobban vagyok. A mankóimat elhagyhattam. Elkezdhettem edzeni és lassan motorra is ülhetek. A többiek kikötötték először edzenem kell és csak utána mehetek ki a pályára.

- És a három ujjad?-mutatott a merevítőben pihenő ujjaimra.

- Már lassan 100%-san helyre jön.-vontam meg a vállam és megmozgattam az ujjaimat.- Csak azóta volt még egy balesetem.

- Hallottam róla. Lenne egy egyszerű kérdésem… Nem tudsz szimplán nyugton maradni?

- Mondja az aki több mint 100 km/h csúszik le egy monstrumról egy pár síléccel a talpán.-kaptam le a fejéről a sapkáját és a sajátomra bigyesztettem. Azonban mire észbe kaptam lerántotta az orromig és kacagva engedett el.

- Ez egy életforma és függőség.-pislogtam rá és valami frappáns választ próbáltam kieszelni.
- Na én is így vonzom a bajt. Függőként.-vigyorogtam, mire megint az orrom alatt járt a sapka.
- Életed? Rendeződik?
- Képzeld igen. Lassan, de biztosan.

- Ez mit jelent?-húzta fel a szemöldökét komolyan.

- Rájöttem tovább kell lépnem… Van más lehetőségem.

- Vannak más férfiak is.-vágta rá vállat vonva.

- Igen.-bólintottam lassan és megfontolva.-Csak ki kell alakulnia mindennek. Nem egyszerű, de jól érzem magam a bőrömben.
- Ennek nagyon örülök. A barátnőd hol van?-nézett körbe, és én is ugyan ezt tettem.
- Gőzöm sincs…

…A fiúk elkezdték a bemelegítő edzést és addig egyedül ücsörögtem a faházak előtt. A telefonomat nyomkodtam és erőteljesen kellett azzal az érzéssel küzdenem, hogy ne hívjam fel Ramost. Nem tudom mi ütött belém, hiszen szilveszter óta nem beszéltünk. Nem tudom, hogy mit gondolok… Vagy egyáltalán ő mit akar. Igaza lehet a bátyának… René megmondta, hogy Sergio csak használja a nőket. Általában.

-Olyan hírem van.-jelent meg mellettem Rosie.

- Mi lenne az?-kérdeztem rá kíváncsian.

- Itt van Heikki.

- Tessék?-kerekedett ki a szemem egy pillanat alatt és azt hittem rosszul hallok. Nem akartam elhinni, hogy ilyen szerencsém lenne. Egyetlen személy akivel nem igazán akartam találkozni a szezon kezdetéig. Mondjuk azok után se.

- Itt van Heikki.-ismételte magát lassan és megfontoltan Rosie.- Tudod… A barátunk Heikki… A paddockból.

- Marha jó.-bukott ki belőlem hirtelen.

- Minden rendben?-kérdezett rá a lány homlokát ráncolva.

- Miért ne lenne?-erőltettem mosolyt az arcomra.-Ugye nem beszéltél vele? Nem tudja, hogy itt vagyok?

- Csak köszönésre volt időnk, mert rohant valami interjúra. Naty minden rendben?

- Persze.

- Halálra rémülök tőled. Sose voltál ennyire…-kereste a megfelelő szavakat a finn lány.

- Nem akarok vele találkozni, mert a ROC után lett volna lehetőségem.-hadartam el. Egyszerűen kibukott belőlem.

- Mire gondolsz? Nem értelek Naty.

- Elhagyta volna Catherinet… Értem… De nem engedtem neki. Nem tehette meg… Újra.

- Oké…oké.-emelte fel védekezően a kezeit.-Inkább nem akarom hallani…

- Inkább elmegyek sétálni.-fakadtam ki és szó nélkül magára hagytam Rosiet. Szinte elrohantam és ahogy megcsapott a fagyos levegő újra tudtam, hogy meg kell próbálnom normálisan lélegeznem… Nem kapkodhatom pánik szerűen a levegőt. Pánik roham vagy hiszti? Nem tudom mi a leghelyesebb kifejezés, de fullasztó egy érzés…Az emberek pörögnek körülöttem. Mindenkinek meg van a feladata és csak arra összpontosítanak. Jobbnak láttam, hogy ha megkeresem Thomast vagy Andreast, hogy tudjam hol leszünk jó helyen. Hol nem leszünk igazából láb alatt. Ahogy kiértem a faházak közül megpillantottam egy tömörülést. Végre Thomas is előkerült így megindultam felé, de talán csak pár méter választott el tőle, amikor bevágtak elém. Igazából egy kamerás, egy riporter és legnagyobb bánatomra Heikki… De talán nagyobb baj, hogy a finn észre is vett. Rám mosolygott, de egyszerűen nem tudtam viszonozni a gesztust. El akartam menni, de mivel jelenleg Thomas az egyetlen osztrák, akit megtaláltam maradnom kellett. A riport nem volt valami szokványos… Inkább ismerkedésnek mondanám. Azonban, amikor Heikki felvetette, hogy mi lenne ha Sebit felpakolnák a sáncra és Thomas kipróbálná az F1-es autót sarkon fordultam és ott hagytam őket…

…Már vége van a próbaugrásoknak, ami itt körülbelül az, mint nálunk egy szabadedzés. A csapatok nagy része az ugrásokat nézik újra és elemzik az ugrásokat, hogy hol vétettek hibákat… Hol javulhatnának. A domboldalról tartok lefelé, mert megmutatták hogy hol is tudok szép képeket készíteni. Azonban az utolsó pár méternél megcsúsztam és kecsesen fenékre ültem az erdő szélén.

-Fene vigye el!-morogtam hangosan.

- Jól vagy?-szólalt meg mellettem csendesen valaki.

- Hagyj békén!

- Várj már!-kiabált utánam és szinte futva követett.- Várj!

- Mire? Mire várjak Heikki?-fakadtam ki szinte hisztérikusan és nem érdekelt, hogy bárki meghallhatja a mi kis „beszélgetésünket”.- Mindent megbeszéltünk Németországban. Emlékszel rá?

- Attól még lehetünk…

- Ne gyere elő a legyünk barátok szöveggel.-ráztam meg a fejem.- Nem menne te is tudod… és Catherine-nek is megígértem, hogy nem rondítok bele az életetekbe. Egyszer megtettem. Többször nem szeretném…

…Hajnal vagy éjszaka van még… Nem tudom mi lehet jelenleg a leghelyesebb kifejezés, de még is eljöttem. Eljöttem ide de azon a hosszú úton se gondolkoztam, hogy mit is mondjak. Vagy mit mondhatnék. Megnyomtam a csengőt és vártam… Az ujjaimat görcsösen tördeltem és hatalmasat sóhajtottam. Jó pár perc eltelt mire a házi gazda kinyitotta nekem az ajtót. Hunyorogva, félmeztelenül állt a küszöbön.

-Mi a franc van? Tudod hány óra van?-dörzsölte meg a szemét és rám se nézett először.

- Bocsánat, de fogalmam sincs mennyi az idő.-ráztam meg a fejem.

- Naty…-lepődött meg és úgy pislogott rám, mint ha szellemet látna.- Hogy kerülsz ide?

- Nem tudom… Csak látni akartalak… és beszélni.

- Nem értelek.

- Nem értem magamat én se.-ráztam meg a fejem.

- Naty…

- Szilveszter előtt is gondoltam rád… Velem voltál rossz időben. De nem tudtam eldönteni, hogy ami a bulin és utána történt mi volt…

- Tudod mi volt.-sóhajtott fel csendesen.

- Tudom mi volt… Jó, hogy tudom mi volt… Csak azt nem tudom minek szántál. Strigulának? Egy dac dugásnak, hogy idegesítsd Casillast? Mi voltam Ramos? Elmondhatod és ha úgy van el is felejthetjük, hogy itt jártam.-hadartam el. Először kinyitotta a száját, majd lassan becsukta.

- Részeg vagy Naty?-tette fel végül csendesen, de annál megfontoltabban.

- Mi?-fakadtam ki meglepődve.

- Részeg vagy?

- Dehogy! Dehogy vagyok részeg.

- Pedig azt hittem. Amennyi hülyeséget összehordasz.

- Nem. Nem hülyeség. Csak tudni akarom…-fakadtam ki és hiába akartam folytatni a kifakadásomat, de nem tudtam. Nemes egyszerűséggel megcsókolt…

…-Meg fogsz fázni.-szólalt meg és puszit nyomott a homlokomra.

-Nem fázok.-dünnyögtem és a vállához bújtam, addig ő gondosan betakart. Másodjára kötöttünk ki az ágyban és most se bánom pontosan úgy, mint ahogy a Szilveszter éjszakát se.

- Most nem fogsz elrohanni ugye?

- Inkább azt kellene kérdeznem, hogy ugye nem fog a bátyád ránk törni ismét?-néztem fel rá, mire elnevette magát.

- Esküszöm… Esküszöm egyik családtagom se fogja ránk törni az ajtót… és egyetlen csapattársam se.

- Helyes válasz.-könyököltem fel és megcsókoltam. Nevetve tűrte a hajamat a fülem mögé.- Miért bámulsz így? Zavarba jövök.

- Csak nem tudok betelni veled.

- Ugye tudod, hogy már bedőltem neked. Nem is egyszer.-kuncogtam szemeimet forgatva.

- Tudom.-vigyorgott és továbbra is a hajamat piszkálta.- Miért nem kerestél eddig?

- Azt hiszem kicsit… Kicsit berezeltem.-vallottam be miközben apró köröket rajzoltam a mellkasára.- Renével beszélgettem…

- Ez sose kezdődik jól.-nyögött fel gondterhelten.- Naty én… A bátyám…

- Nem kell semmit se megmagyaráznod Sergio. Tudom milyen vagy… De te is tudod én milyen vagyok. Egyikünk se egyszerű esett… és talán nem is akarok az lenni. Sose tudtam normálisan viselkedni.

- Ezzel most vigasztalni akartál?-nevetett fel.

- Nem csak…-kerestem a megfelelő szavakat, de nem találtam.- Tudod, hogy nem vagyunk egyszerű esetek.

- René ne tántorítson el semmitől.

- Ő a testvéred. Félt és aggódik csak.-vontam meg a vállamat.- Sergio bátyám is ilyen. Főleg a baleset óta.

- De esküdj meg nem hittél el neki semmit se.

- Ha elhittem volna nem lennék itt.-jelenetettem ki komolyan és megcsókoltam.

- Tudnod kell, hogy nem erőltetek rád semmit se.

- Tudod mi az egyetlen vágyam most Sergio?-döntöttem oldalra a fejem és így pontosan az arcomra simult a tenyere.- Élni… Élvezni az életet… És mióta ismerlek megtanultam tőled, hogy ez lehetséges.

- Mire gondolsz jelenleg?

- Segíts nekem.-feleltem teljesen őszintén.