85. fejezet

Péntek délelőtt érkeztem meg Németországba. Az emberek pörögnek és egyszerűen sodródnak az árral. Órámra pillantottam és konstatáltam, hogy a megbeszéltek szerint Sebastian 10 percen belül megérkezik értem. Szerencsére mióta ismerem csak a pontosságáról volt eddig híres így cseppet se idegesen húztam a fejemre a sapkámat.

-Szia Kislány.-szólalt meg mögöttem Sebastian. Ahogy megfordultam meg is öleltem.-Ennyire hiányoztam?

- Persze.-nyomtam puszit az arcára.

- Pedig szerintem már a pokolba kívántál mostanában.

- Hülye vagy.-forgattam a szemeimet.

- Pont annyira amennyire te.-vette el a táskámat tőlem és egy csoda szép fekete BMW-hez kezdett el terelni.

- És mi lesz ma a program Sebi?

- Elviszlek a szálódába lepakolni. Meg ha nem kajáltál ma még akkor elviszlek egy étterembe is. Utána pedig elmegyünk az arénába, hiszen dedikálás lesz ma.- magyarázta miközben, a táskámat a csomagtartóba pakolta.
- Csak dedikálás?-húztam fel a szemöldökömet.
- Igen.-bólintott lassan és megfontoltan.- Majd holnap a verseny előtt lesz sajtótájékoztató.-nyitotta ki nekem az ajtót nagyon udvariasan. Megvárta türelmesen, hogy beüljek a kocsiba.
- Akkor holnap a Nemzetek tornája lesz?- láttam már ilyen tornát, de biztos ami biztos alapon inkább megkérdezem a dolgokat, amikor beült a volán mögé.
- Igen. Az országok versenyeznek. Vasárnap pedig egyéni verseny lesz.
- Schumacher a társad?-kapcsoltam be a biztonsági övemet.
- Alap.-vigyorodott el és tisztában voltam vele, büszke erre a helyzetre. Hiszen Schumacher a gyerekkori példaképe… És tudom ez hatalmas öröm neki…

…Két óra alatt intéztük el a dolgainkat. Lepakoltam és kajáltunk is, hiszen mint kiderült Sebastian volt éhes. Azonban nagyon jó volt Sebastiannal lenni. Beszélgettünk… Talán úgy, ahogy mostanában sosem. Nem volt rajtunk nyomás… Mesélt nekem Hanna-ról, Tommiról… Rosieról… Mindenről. Éppen kibámultam az ablakon és nagy pelyhekben elkezdett esni a hó. Hideg is van… Utálom ezt a fajta időjárást, és Sebastian pontosan tudja… Nem véletlenül beszélt rá, hogy vegyek fel még egy pulóvert…

…- Seb ez hatalmas.-ámultam el, amikor megláttam a „küzdőteret”. Jó tisztába voltam vele, hogy nem kis stadionról van szó, de ez sokkal nagyobb mint ahogy elképzeltem.
- Itt is volt már foci világbajnokság, így nem csak Dél- Afrikában vannak modern új építésű stadionok.
- Muszáj ezt?-fintorogtam látványosan.
- Így jártál.-vonta meg lazán a vállát.- Gyere menjünk.
A dedikálás két fordulóba ment le és szerencsére Sebastian az első csoportba került. Így ő két órán keresztül állja az autogramkérők rohamát. Egyedül maradtam… Egyedül jártam be a stadiont. Nézőteret, az öltözőket, de végül a pihenő szobába értem. Jelenleg sehol senki hiszen mindenkinek elfoglaltsága van, így ültem le az egyik fotelba és a kabátom zsebéből előszedtem a mobilom.
- Szia Bati.-szólaltam meg miután felvette.
- Szia. Megérkeztél már?
- Már ebédeltem és a pályán vagyunk. Ez nagyon jó. Érdekes és fantasztikus hely.
- Örülök, hogy jól vagy.-és tudtam a hangjából, hogy tényleg boldog. Tudom kicsikét megkönnyebbülés számára, hogy kicsikét kikerültem a nyakából. Nem kell figyelnie rám… nem kell végre babysittert játszania.
- Elpakoltál már?
- Igen. Mindent. Nagyon remélem. Egyszerűbb amikor átnézed a bőröndömet.
- Csak négy napot leszel Londonban. Kibírod!-próbáltam jobb kedvre deríteni, hiszen tudom nincs sok kedve ehhez az egész utazáshoz.
- Tudom. De nem szeretem Angliát. Túl hideg nekem és állandóan esik az eső.- dünnyögött, mint egy kis gyerek.
- Spanyol vagy. Ennyi.-nevettem fel.
- Ezt könnyen megmagyaráztad. Naty most mennem kell. Kérlek vigyázz magadra.-próbált a lelkemre beszélni, hogy kerüljem el a bajt. Pedig tudhatná már… a baj talál meg engem általában.
- Megpróbálom. Légy jó. –mosolyodtam el.
- Te is. Szia.

Letettem a telefont és ahogy körbe néztem meglepődtem és tudtam, hogy az arcomról leolvasható a döbbenet is. Heikki ült a szomszédos fotelben és úgy tett, mint ha nem is lennék itt. Téli kabátot viselt és egy fekete sapkát. Fél kézzel a mobilját nyomkodta nagyon elmélyülten.
- Szia.-szólaltam meg csendesen. Azért, hogy ne legyek nagyon tuskó. Tudom ebben a pillanatban nekem kell félre tennem a büszkeségemet. Rám mosolygott és szerintem ezt nem kellett volna megtennie, hiszen a fülem lángra gyúlt és örültem, hogy nem láthatja ezt a sapkámtól.
- Szia. Jól vagy?
- Igen. Sebastiant várom.-mutattam az irányt, amerre a terem lehetet.
- Nem gondoltam, hogy eljössz.
- Megnyugtatásod érdekében, én se tudtam. Sebi vett rá, hogy jöjjek el.- rám sandított és egy nagyon kedves mosoly volt az arcán.- De nem is bánom. Kicsikét elszakadtam legalább Madridtól.

- Jól tette szerintem.
- Lehet. Jobb lesz, ha én most megyek. – szedtem össze magam.  Idejét láttam annak, hogy tovább álljak. Kezdtem kínosnak érezni a kialakult helyzetett. Egyikünk se tudja pontosan, hogyan viselkedjünk egymással. Nem hibáztatom, hiszen magam se tudom miként viselkedhetnék. A táskám pántját átvetettem a vállamon és a mankómat is magamhoz vettem. Heikki is felállt a kanapéról és minden egyes mozdulatomat felügyelte. Szinte ugrásra készen állt mellettem és arra várt, mikor is kell nekem segíteni.
- Naty…-kezdte el, de félbe szakítottam. Nem akartam semmi féle kínos beszélgetésnek részese lenni.
- Most megyek. Sok szerencsét a hétvégéhez.
- De itt leszel nem?-kérdezte homlokát ráncolva.
- Itt leszek, de jobb ha nem beszélünk. Vigyázz magadra.-nyomtam egy puszit az arcára és elsétáltam…

Először Sebastianhoz mentem, hogy megnézzem miként bírja a strapát. Szerinte még egy fél óra, így megbeszéltük megcsörget telefonon, és a kocsinál találkozzunk. Nem akartam vissza menni a pihenő szobába, mert 99 %, hogy szembe találkoznék Heikkivel és hát az előbb kínosnak mondhatóan leküldtem, hiszen észnél kell lennem. Most nekem kell az okosabbnak lennem… Visszasétáltam az arénába és leroskadtam a legközelebbi székre. A kabátom cipzárját teljesen felhúztam és a sapkámat nemes egyszerűséggel a fejemre bigyesztettem. Az ujjaimon lévő merevítőt piszkáltam elmélyülten, így esélyem se volt, hogy észre vegyem azt a személyt aki mellém vágódott.
- Sajnálom!-kaptam fel a fejemet a hang hallatán. Catherine ült mellettem. Felkaptam a mankómat és egy szó nélkül elindultam.- Állj meg!
Visszafordultam, de nem szóltam egy szót se. Nem akartam beszélni vele, de a lábam még se vitt előre. Kíváncsi voltam azt hiszem, hogy mit is akar tőlem. Pedig nem láttam mást magam előtt csak egy megtört nőt. Most már, ha akartam se tudtam volna megszólalni.
- Sajnálom… Ami legutóbb történt…-kezdett el magyarázkodni. Szerintem csak azok a mondatok hagyták el a száját ami éppen az eszébe jutott.- Azt hiszem, kicsit átléptem a határt…
- Ez rám is igaz.-suttogtam. Igaz, de rossz ezt így szemtől szembe bevallani.-Mind ketten átléptük azt a bizonyos határt.
- De tud meg… mióta visszajöttél Heikki megváltozott… Azt nehezen, de eltudtam fogadni, hogy mindig is szeretni fog téged… Azonban én szeretem őt. Ezt értsd meg!
- Miért mondod ezt?-értetlenkedtem, mert gőzöm se volt róla, mit akar pontosan tőlem.
- Tudom, hogy az elmúlt hetekben volt köztetek valami. Nem érdekel mi, csak hagyjátok abba!-csuklott el a hangja.
- Rendben.-biccentettem pedig ezzel talán el is árultam magam. Pedig annyira nagy bűnt nem is követtem el. Tudom… Annyira…
- Gyógyulj meg hamar. Sebastiannak pedig sok sikert. Szia.-hadarta el és mire megszólaltam volna el is tűnt. Szinte tátott szájjal bámultam utána. Jött és ment… Catherine nem estet nekem csak megkért valamire. Jó lenne betartani… de szerintem ehhez már rég nem csak én kellek…