21. fejezet

Március 27-e délután van már. Igazából az elmúlt napokban egy nyugodt percem sem volt. Bár otthonról leginkább menekültem, hiszen a bátyám szerintem jelenleg egyenesen a pokolra kíván azok után, hogy bevallottam a volt szerelmének megjelenését. Persze… persze… és én törtem pálcát felette amikor én sem vagyok különb. Semmivel se volt szebb és jobb a tettem…

Reggel volt az Ausztrál Nagydíj, amit Sebastian hatalmas fölénnyel megnyert. Számítottam rá a szabadedzések és az időmérő alapján, hogy ez lesz. Azonban így is meglepet a rendíthetetlen vezetése. A futam után amint elérhetővé vált felhívtam, hogy gratuláljak. Boldog, hogy ott folytatta ahol november közepén abba hagyta… Míg talán a többiek most térnek nyugovóra Ausztráliában, mi még most várjuk a zárójelentést a kórházban. Az elmúlt hetek nagy részét kórházban töltöttem Alvaro mellett, de most már ideje lesz visszatérnem a valóságba.

-Portugáliában szeretnék rajthoz állni.-szólalt meg Alvaro és mindenki ledermedt a szobába. Lassan egyenesedtem ki miközben a táskáját is elfelejtettem összehúzni.

- Tessék?-kérdeztem vissza komolyan.

- Ne nézz így rám. Nem azt mondtam, hogy Jerezben ott akarok lenni.-magyarázta komolyan.

Fejemet csóválva léptem a táskához újra és húztam be a cipzárt. Gyors fejszámolást végeztem. Tudtam, hogy addig úgy se fog várni amíg teljesen fel nem épül, de úgy számoltam, hogy leghamarabb Le Mansban fog megpróbálkozni a motorozással. Akkor is csak két futamot kellett volna kihagynia.

-Miről folyik a csevej fiatalok?-lépett be Sue Alvaro anyukája a kórterembe.

- Arról, hogy a fiad maradék esze is elment.

- Miért is?

- Portugáliában szeretnék rajthoz állni.-szólalt meg Bati csendesen. Sue száját csak egy aprócska ő hagyta el.

- Hogy is volt tavaly? Három nappal a váll műtéted után?... Nyugi Naty minden rendben lesz. Tudok magamra vigyázni. És mi lett a vége az egésznek? Péntek este fel se bírtad emelni a kezed, szombaton pedig az aszfaltról kanalazhattunk össze. Így őszintén… Nem igazán hiszek ne…-próbáltam befejezni a monológomat, de tarkón találtak egy párnával.

- Te is ilyen vagy. Pontosan ilyen.

- Mert?-lepődtem meg.

- Jól vagyok. Nem kell segítség… Kemény vagyok és beülök egy több száz lóerős kocsiba utasnak, igaz 2 percen belül felkenődök a betonfalra.

- Fejezd be!-fakadtam ki. Nem gondolok vissza örömmel a ROC-on történtekre. Egyszerűen próbálom elfelejteni mi történt akkor. –Bocsánat!-bukott ki belőlem a család értetlen arckifejezését látva és kirohantam a folyosóra. Muszáj volt hirtelen kiszabadulnom onnan mert úgy éreztem meg fulladok. Pár pillanat múlva simított végig valaki a karomon.

- Naty…-szólalt meg csendesen Bati.

- Szia.-erőltettem egy aprócska mosolyt az arcomra.

- Jól vagy?

- Persze.-vágtam rá azonnal gondolkozás nélkül.

- Tuskó voltam.-állapította meg mire megjelent egy őszinte mosoly az arcomon.

- Nem én mondtam.-vágtam rá teljesen spontán. Bati csak a szemeit forgatta és az egyik mankójára támaszkodva magához ölelt. Kaptam a homlokomra egy puszit.

- Anyu megkapta a zárójelentést. Azt mondta, hogy indulhatunk lassan.

- Rendben.-bólintottam…

… Kicsivel több mint fél órás autó úton vagyunk túl. Csendesen hallgattam Alvaro és az anyukája eszmefuttatását, hogy miért is lenne jó, hogy ha minél hamarabb visszatérne a motoros a pályára. Az utcába befordulva vehette szemügyre Alvaro a meglepetését. Hosszas szervezés után a rajongó klubja várt rá.

-Ez mi?-fordult felém.

- Meglepetés.-húztam meg a vállam és megjelent egy apró kis mosoly az arcomon.- Hosszú heteken vagy túl és azt gondoltuk, hogy ez jól fog esni neked.

- Köszönöm.-motyogta.

- Élvezd ki! Miattad vannak itt…

… Este tíz óra körül jár az idő. A környék már rég elcsendesedett és Alvaro jelenleg is a kanapén szundikál. A nappali ajtajában ácsorgok és mosolyogva figyeltem a barátomat.

-Elfáradt.-szólalt meg mellettem Suzanne. Meglepődtem a hangjától és összerezzentem.- Bocsánat.

-Semmi baj!-ráztam meg a fejem. Rám mosolygott a nő bátorítólag. Négy gyermek édesanyja és általában velem is úgy viselkedik, mint ha én is az lennék.- Próbál kemény lenne, de még gyenge.

- Meg fog erősödni. Főleg, hogy segítesz neki. Vele vagy. Kibékültetek.

- El kell utaznom. Muszáj, mert vár rám a csapatom.

- Ez a munkád Naty.-szorította meg a kezemet bátorítólag.- Ez a munkád.

- Tudom… De jelenleg nincs kedvem a fél világot átutazni.

- Ez csak a negatív oldal. De nézd a pozitív oldalát. Ott vannak a barátaid akik mindig számítanak rád. Mikor láttad őket utoljára?

- Alvaro balesete előtt, amikor már elutaztunk az időzónás átállás miatt.

- Nem hiányoznak?

- De… Nagyon.-vallottam be csendesen.

- Hidd el… Minden ki fog alakulni.

Felsóhajtottam csak. Ebben hirtelen nem voltam biztos. Túl sok minden történt és történik most is. Hiányoznak a barátaim… Arcon pusziltam Suezanne-t és magára hagytam…

…Késő este van. Színvallásom óta szinte természetesnek vehető, hogy a bátyám olyan későn ér haza amennyire csak lehet. Nem akar velem találkozni vettem. Ruháimat hajtogattam újra sokadjára amikor csengettek.

-Jövök már.-kiáltottam el magam és indultam el a bejárat felé, hogy ajtót nyissak.- Szia Sergio.

- Szia. Remélem nem baj.-nyújtott át nekem egy tábla csokit.

- Miért is lenne baj?-nevettem fel és elléptem, hogy végre beléphessen az ajtón. Ahogy becsuktam a szerkezetet és felé fordultam meg is csókolt.- Ez ám a köszöntés.

- Reménykedtem, hogy nem zavarok.

- Nem zavarsz. Csak pakolok.

- Csomagolsz?

- Igen. Malajziába elmegyek. Dolgozni.-fogtam meg a kezét és elkezdtem a hálóba húzni magammal. –Nyugi nincs itthon a bátyám.

- Összevesztetek?-kérdezett rá miközben leült az ágyra.

- Őszinte voltam… és lehet ez volt a baj.-húztam meg a vállam.

- Naty…-sóhajtott fel.- -Mit tettél?

- Egy régi ember jelent meg a múltjából. Tudod, hogy a bátyám múltja nem kimondottan tiszta…

- Minden családban vannak fekete bárányok.-felelte egyszerűen és kinyújtotta felém a kezét. Először nem értettem mire is gondol, de megfogtam a kezét így közelebb húzott magához. Az ágyra térdeltem és végig cirógattam a borostás arcát.

- Féltettem a bátyámat… Ezért hazudtam először neki.

- Naty…

- Amikor az a nő utoljára jelen volt az életében évekre eltűnt. Úgy gondoltam…

- Úgy gondoltad, hogy ezzel meg tudod védeni.

- Igen… De nem akartam hazudni.-ráztam meg a fejem és megcsókolt óvatosan. Homlokának támasztottam az enyémet.

- Ő is pontosan ezért hazudott neked Casillasszal kapcsolatban.

- Rájöttem.-sóhajtottam fel és megcsókoltam újra. Mosolyogva cirógatta meg az arcomat.- Ugye tudod Sergio, hogy hetekig nem fogok haza jönni?

- Szerinted ezzel nem vagyok tisztában?-dőlt hanyatt az ágyon és kis híján leestem róla. Nevetve kapott utánam és úgy gondolta legbiztonságosabb módja annak, hogy magán tartson a kezét nemes egyszerűséggel a fenekemen hagyta.

- Csak azt akartam, hogy tud… Malajzia, Kína… És ha Alvaro akarja lehet elmegyek vele Jerezbe… Eddig nagyjából itt voltunk egymás mellett…

-Nekem is el kellett utaznom a mérkőzésekre.

- De az más… Napokra utaztál csak el…-kezdtem el magyarázkodni, de egy csókkal elhallgatott. Csodálkozva pislogtam rá.

- Tudok várni. Naty nem kell félned semmitől. Nem ugyan az a szitu mint legutóbb.-próbált a lelkemre beszélni és nem tudom eldönteni miért bízok meg benne azonnal.

20. fejezet

Jól esett visszatérni a városban. Sok sok minden járt a fejemben… De egyszerűen nem voltam biztos benne, hogy akarok róla beszélni bárkivel is. Vagy is tudom, hogy kénytelen leszek, hiszen lassan begolyózok. Egy tábla csokit szorongatva léptem be a jól ismert kórterembe.

-Szia Bati.

- Naty…-ragyogott fel az arca és két puszi után magához ölelt.- Hogy vagy?

- Egész jól. Hoztam neked csokit.

- Esküszöm mire meggyógyulok megnő a seggem.-sóhajtott fel színpadiasan.

- Biztos vagy benne?-nevettem fel és leültem az ágya szélére.

- Abba eléggé, hogy nagy lesz a seggem.-kuncogott és már bontotta is a csokit. Felém nyújtotta és törtem is belőle.- Milyen volt ez a pár nap?

- Fura…-vontam meg a vállam.- Ramos családja összességében egész jó fej.

- Összességében?-kontrázott vissza.

- Miriam a lány testvére… Ő legalább elmondta mit gondol.-rántottam meg a vállamat miközben a csokit majszolgattam. Alvaro óvatosan megérintette az arcomat.

- Naty…

- De tudod… Talán meg se kellene lepődnöm… Egyik pillanatról a másikra kötöttem ki egyik pasitól a másikra.

- De…

- És még veled is lefeküdtem…

- Ugye tudod, hogy arról megegyeztünk?

- Tudom.-bólinottam és a motoros barátomra pillantottam, aki vidáman mosolygott rám.

- Tudod Naty azt mondanám benned jelenleg túl teng minden féle energia.

- Humoros vagy. Nincs energia túl tengésem.-ráztam meg a fejem.

- És ha azt mondom, hogy apa kint van ma a pályán és tárt karokkal vár rád?-kérdezett vissza.

- Ez most ajánlat arra, hogy mehetek motorozni?-szaladt vigyorra a szám.

- Szerinted?

- Imádlak Bati.-nyomtam az arcára egy hatalmas cuppanós puszit…

…Imádom… Imádom, hogy feszegethetem a saját határaimat. Ezzel kell most beérnem, hiszen Alvaro nélkül kicsikét minden unalmas így most. De már órák hossza körözök és elfáradtam… Kellemes fáradtság uralkodott el rajtam. Lehuppantam a műanyagszékre és az ásványvizes flakonnal szórakoztam amikor megjelent Javier.

-Naty hogy vagy?

- Köszönöm Javier nagyon jól.-mosolyogtam az idősebb Bautistára.

- Beszélhetnénk?

- Alvaroról lenne szó? Tudom, hogy holnap engedik ki a kórházból. Esküszöm vigyázok rá.-bizonygattam.

- Nem erről van szó.-rázta meg a fejét és az én számat egyszerűen csak egy aprócska „Ó” hagyta el.- Hanem rólad lenne szó.

- Rólam? Nem értelek Javier.-vallottam be őszintén.

- Naty emlékszel Jorge Martinezre?

- Javier ez hülye kérdés volt remélem tudod. Martinez úr Alvaro volt főnöke… Az ő csapatánál lett világbajnok.

- És remélem téged is a csapatomba tudhatlak.-szólalt meg mögöttem az emlegetett személy. Azt hittem hirtelen fordulok ki a műanyagszékből.

- Uram…

- Üdvözlöm Natalien.

- Mi folyik itt? Nem értek semmit se.-vallottam be őszintén. Igazából tényleg fogalmam sincs, hogy mit is akar tőlem Alvaro volt főnöke.

- Beszélni szeretnék veled.-mosolygott rám a csapatfőnök kedvesen. Visszaroskadtam a műanyag székbe és most örültem volna leginkább annak, hogy Alvaro is itt lenne. Talán ő jobban értené, hogy mi folyik körülöttem. Martinez úr beszélni kezdett. Valami novemberi katari versenyről… Női csapatról… és arról, hogy rám gondolt.

- Javier ez most valami vicc?-fakadtam ki és meglepetésükre felnevettem. A két férfi meglepetten pislogott rám és szerintem azt hitték, hogy megbolondultam. Megcsóváltam a fejemet és a csizmámat igazítottam meg.

- Natalien ez most nem vicc.-szólalt meg nyugodt hangnemben Martinez. Szemeim kikerekedtek és megcsóváltam a fejem.

- Uram… Már elnézést, de nálam ezerszer jobb és fiatalabb… Nem mellesleg tehetségesebb versenyzők vannak a piacon.

- De Javier és én rád gondoltunk.

- Csak… Csak hobbi szinten motorozok Alvaroval. Nem vagyok tehetséges.

- Ha arra a tizenéves lányra gondolok nem ez jut eszembe.-szólalt meg Javier mellettem.- Ha nincs az a baleset nem itt lennél Naty. Már rég nem.

- Átgondolhatom? Átszeretném gondolni…

…A fejem csak úgy zsongott… Egész nap zsongott attól a dologtól amit a pályán tudtam meg. Esélyem lenne motorozni… Versenyen. Hatalmas lehetőség lenne tudom jól… De képes vagyok rá? Ebben viszont nem vagyok biztos. A szobámból sétáltam ki és meglepetésemre a bátyám a kanapén terpeszkedett. Tudom ez az ő lakása, de mióta összevesztünk… Mióta megtudtam az igazat kerül engem.

-Beszélhetnénk?-léptem közelebb hozzá és leültem a fotelba miközben magam alá húztam a lábamat. Sergio csodálkozva nézett fel rám, majd lassan kezdett el mocorogni.

-Baj van húgi?

- Csak úgy gondolom beszélnünk kell.-húztam meg a vállam.

- Ez úgy tűnik, hogy még is csak baj van. Bautistával van baj?

- Mi? Nem. Dehogy.-ráztam meg a fejem.- Holnap engedik ki a kórházból Alvarot. És amíg nem utazok el Kuala Lumpurba vigyázok rá.

- Jó ötlet?

- Combcsonttörése van. Fém lemezt és csavart kapott.

- Hát így járt az aki nem tud motoron maradni.-jelent meg egy aprócska mosoly a bátyám arcán.

- Sergio itt most másról lenne szó.

- Igen?

- Először nem voltam biztos benne, hogy tudnod kellene… De…

- Igen?-ismételte magát türelmesen.

- De igazat kell adnom Alvaronak… És el kell mondanom. Sergio Theresa él és itt járt…

- Tessék?-pattant fel a kanapéról.

- Theresa él és itt járt… De sajnálom. Bepánikoltam. Előtte voltunk a kocsmába… és féltettelek Sergio. Sose… Sose sül ki abból semmi jó, ha ezek az emberek megjelennek az életedben. Legutoljára is eltűntél évekre.-ráztam meg a fejem, de igazából csak ajtócsapódást kaptam válaszul.

19. fejezet

-Mi az?-nevetett rajtam a sevillai focista.

- Miért nem mondod el, hogy hova megyünk?-kontráztam vissza.

- Mert lehet akkor nem biztos, hogy velem jöttél volna.-simított végig a combomon. Elmosolyodtam csak és kinéztem az ablakon.

- Szerintem most már elmondhatod. Már elhagytuk a várost.

- Haza megyünk.-vonta meg a vállát lazán. Egy pillanatra kinyitottam a számat majd becsuktam.

- Ugye tudod, hogy én Madridba születtem?-tettem fel végül szépen megfontoltan a kérdést.

- Miért ne tudnám?-forgatta a szemeit szórakozottan.- Nem is úgy gondoltam.

- Sergio ez nem korai?

- Tessék?-kérdezett vissza lazán.- Mire gondolsz Naty?

- Haza viszel…

- Sevillaba.-fejezte be helyettem a mondatot.

- Ez nem hiszem, hogy jó ötlet.-ráztam meg a fejemet határozottan. A focista kikerekedett szemmel pislogott rám majd elnevette magát. Tudtam, hogy jelen pillanatban is szórakozik rajtam. Bár be kell vallanom ebben a szent pillanatban én nem tartom viccesnek ezt a helyzetet.

- Sergio…

- Pontosan ezért nem mondtam el, hogy hova megyünk. Amúgy is…Találkoztál már a bátyámmal.

- Emlékszel hogyan is?-kontráztam vissza.- Feletted… Az ágyban.

- Ha jól emlékszem alattam…-javított ki. Csak duzzogva fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt és kibámultam az ablakon. Igen tartok a találkozástól. Nem igazán voltam felkészülve erre a lehetőségre. Magammal se vagyok igazán tisztában, hogy mit akarok. Végig simított a combomon, mire rápillantottam.

- Semmi baj se lesz. Megígérem…

…Nem mondhatom, hogy teljesen megnyugodtam voltam amikor megérkeztünk. Sergio leparkolt egy csodálatos ház előtt és gyorsan kipattant a kocsiból, hogy ajtót nyisson nekem.

-Nem kell puncsolnod.-forgattam a szemeimet. Átölelte a derekamat és megcsókolt.

- Nem puncsolok.-vigyorodott el.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy ez a helyzet most kicsit fura lesz?

- Most Casillas miatt mondod ezt?-kérdezett rá.

- Is.-húztam meg a vállam.

- Megígérted, hogy nem foglalkozol vele. Emlékszel?

- Igen emlékszem.-bólintottam lassan.

- Csak annyi a feladatod, hogy jól érezd magad. Menni fog?

- Ugye tudod ezek után én is bemutatlak a családomnak.-jelent meg egy sunyi vigyor az arcomon.

- És most meg kellene rémülnöm?-kérdezett vissza…

…Meglepődtem… Tényleg őszintén meglepődtem, hiszen José Maria az apukája és Paqui az anyukája kedvesen fogadtak. Szerintem tisztában voltak mindennel… Vagy is Sergio szerintem már mesélt rólam nekik. Egyetlen rossz kérdést se tettek fel és ezzel mindannyiunk dolgát megkönnyítették.

-És most hova megyünk?

- Mutatok neked valamit.

- Ugye tudod, hogy lassan kezdek félni tőled amikor ezt mondod.-fogtam meg a kezét.

- Olyat akarok mutatni amit nem tudsz rólam.

- Persze. Mert én már egy nyitott könyv vagyok számodra.

- Nem kimondottan.-húzta meg a vállát.

És ezek után Sergio mesélni kezdett… Mindenről… Bármiről kérdezhettem és ő eléggé őszintén válaszolt.

-Imádom a lovakat… Sokan nem tudják, de ez egy családi vállalkozás.

- Lovakkal foglalkozik a családod?

- Lovakkal és a focival.-vonta meg a vállát.

- De úgy tudom a szerződésed miatt…

- A szerződés miatt.-bólintott.- De te kipróbálhatod.

- Sese…

- Félsz a lovaktól?—vigyorodott el rajtam.

- Hát… Nagyobb biztonságban érzem magam a motorokon.-vallottam be őszintén. Megcirógatta az arcomat és kaptam egy csókot tőle.

- Valahogy tudtam, hogy ezt fogod mondani. Nem kell félned.

- De ugye tudod, hogy a motort én irányítom.

- De azt is tudom, hogy a motor is képes lelökni magáról… Nem is kell nagyon messzire mennünk. Alvaro nem ezért van jelenleg is kórházban?

- Oké… Most erre nem tudok jó ki fogást. –sóhajtottam fel…

…Bele mentem. Órákat töltöttünk Sergioval a lovas pályán vagy hol és szokás szerint elérte, hogy bízzak benne és bízzak a lovakban is. A családi házhoz visszaérve anyukája szerint nem sok híja a vacsorának, de semmi féle segítségemet nem fogadta el.

-Felhívom Alvarot.-suttogtam Sergionak, aki csak bólintott. Kisétáltam az udvarra és leültem a lépcsőre, miközben a motoros barátom már fel is vette.- Hogy vagy Bati?

- Szia Naty. Egész jól bár még mindig nem engednek haza.

- De miért?

- Azt mondta a doki, hogy jobb ha még pár napot még itt töltök. De őszintén… Unom magam.-jelentette ki. Elnevettem magam.

- Türelem türelem.

- Tudom.-motyogta.- Milyen Sevilla és környéke?

- Te tudtad?-csodálkoztam el.

- Csak tippeltem… Jó, hogy tudtam. Engedélyt kért tőlem.

- Fura… Meglepő… De még is jó.-vallottam be őszintén.

- Új élet Naty…Ez az új élet.-véleményezte miközben hangokat hallottam. Elköszöntem Alvarotól és besétáltam a házba. Sergio már várt rám, hiszen mosolyogva fogta meg a kezemet.

- Minden rendben?-tettem fel bátortalanul a kérdést, mire a semmiből megjelent a bátya és megölelt.

- Ohh Naty… Örülök, hogy látlak… Így ruhában.-vigyorgott rám és éreztem, hogy elpirultam. Tudom, hogy az első találkozásunkat aligha fogja elfelejteni. Pedig bármit megadnék érte, hogy semmis legyen.

- René…-zsörtölődött Sergio mellettem miközben a bátya megölelte őt is.

- Most mi van? Csak vicceltem.-rántotta meg a vállát vigyorogva. Sergio csak a szemeit forgatta és megfogta a kezemet. Bátortalanul elmosolyodtam és közelebb léptem hozzá.

- Nem vicces.

- Abban a pillanatban én se, gondoltam annak. Nem nagy élmény az öcsémet az ágyba találni…

- Oké… oké… Ezt inkább ne részletezzük. Felejtsük el ami történt.-fakadtam ki és a Ramos testvérek nevetni kezdtek rajtam.

- Itt van Miriam is. Anyával a konyhába.

- A nővéred?-fordultam a focista felé aki lassan bólintott.

- Nyugi. Nem lesz semmi baj.

Ebbe annyira nem voltam biztos. Tudom, hogy tartottam ettől az egész találkozótól és abban se voltam biztos, hogy a család egyáltalán kedvelni fog. Jó tudom nem is nekik kell megfelelnem…

…Nem igazán lepődtem meg. Miriam Sergio nővére elég távolságtartó volt velem. Csak azok a szokásosnak mondható kérdések és válaszok hangoztak el köztünk.

-Beszélek vele ha szeretnéd.-suttogta nekem Sergio ahogy segítettem kivinni a mosatlant a konyhába.

- Nem kell. Kérlek.-vettem el tőle a tányérokat.- Kérlek.

Közelebb lépett hozzám és átkarolta a derekamat. Egy aprócska mosoly jelent meg az arcomon és átkaroltam a nyakát.

-Pedig…

-Nem.-vágtam rá akaratosan.

- Bírom amikor ilyen vagy.

-Ne hízelegj!-nyögtem fel. Elvigyorodott és kaptam egy csókot. Csak egy bibi volt. Pont ekkor lépett be a nővére a konyhába.

- Ohh… -nyögte ki cseppet gúnyosan. Sergioval összenéztünk és az ajkaimat rágcsálva léptem el a focistától.

- Miriam…-biccentett a focista kicsikét kimérten.

- Mióta szokásod haza hozni a csapattársaid exét?-tette fel komolyan a kérdést a nő. A gyomrom egy pillanat alatt görcsbe rándult és volt olyan érzésem ma még kilyukadunk itt.

- Mondtam, hogy ezt a témát hanyagoljuk.

- Csak egy ártatlan kérdés volt.

- Sergio hagyd.-szorítottam meg a kezét. Valahogy próbáltam elengedni a sértéseit… Nem éri meg azon kiakadnom, hogy mit szól a testvére.

- Skalpokat gyűjtesz?-kaptam kérdést hirtelen.

- Tessék?-lepődtem meg.

- Szerintem jól hallottad.

- Tudod mit? Szakadj le rólam…