78.fejezet

Haza érkeztem Madridba egyedül…Be kell vallanom, hogy nem igazán vagyok jól hiszen szinte minden mozdulat fáj... Lassan gyógyulok, de megmondta mindenki, hogy mozognom kell... Orvoshoz kell mennem, el kell járnom minden egyes nap szinte és én hülye módon megígértem Ramosnak, hogy vele ebédelek ma. A gyógytornász elengedett hamarabb és egy taxival ahhoz az étteremhez mentem, aminek a címét a védőtől kaptam meg sms-ben. Sejtettem, hogy korán érkeztem. Hiszen mint említettem hamarabb elengedtek… Illetve Sergio sose a pontosságáról volt híres. Mankóimra támaszkodtam miután az udvarias taxi sofőrt kifizettem, hiszen készségesen segített nekem kiszállni. Arra döntöttem, hogy megvárom a sevillait az étterem előtt. Nem égetem magam egyedül odabent. Talán 10 percet kellett várnom mire befutott a fekete sport kocsival a focista. Kétségem se volt arról, hogy ő érkezett meg. Sietve pattant ki és indult meg felém.

- Elnézést... Bocsánat Naty... Elhúzódott az edzés.-olyan lendülettel ölelt meg hogy kis híján elborultam, hiszen nem számítottam rá. A mankóim szerencsére megtartottak.

- Semmi baj Sese. Most jöttem én is.-sóhajtottam fel és megöleltem én is. Picikét füllentettem, de ebben a pillanatban nem kell tudnia a pontos igazságot. Magamon is meglepődtem, hogy ilyen jól esik a közelsége...  Hiszen még mindig ölelem. Bár be kell vallanom jól esik végre kiszabadulni a négy fal közül. Nem vagyok egyedül illetve nem mászik Alvaro az idegeimre de tudom néha jobban szeretne ő is egyedül lenni. Kötelességének érzi, hogy vigyázzon rám és lesse minden kívánságomat. De élnie kell az életét neki is. Azonban most neki tökéletes alkalom a teszt arra, hogy kiszakadjon a szürke hétköznapokból amit én teremtettem körülötte.

- Fázol?-kérdezett rá a homlokát ráncolva a focista.

- Tessék?-lepődtem meg. Hirtelen jött a kérdése és nem is voltam felkészülve rá.

- Jól vagy? Nem fázol?-ismételte magát és alaposan végig mért.

- Bár az lenne a legkisebb bajom, hogy fázok-e. Mankóval tudok csak járni. Gipszelve van a kezem is.-sóhajtottam fel vágyakozva. Igen vágytam arra, hogy meggyógyuljak… Hogy újra a szokotthoz képest normális legyen az életem. Őszintén el akarom már felejteni ezt az időszakot.

- Ha jársz a dokikhoz minden rendben lesz.-mosolygott rám megértően.

- Többet vagyok a dokiknál, mint otthon.-dünnyögtem miközben megsimogatta a karomat.

- De így tudsz talpra állni csak. Ténylegesen csak így tudsz.-azt hiszem tisztában van vele, hogy mennyire tehetetlennek érzem magam. Főleg, hogy az elmúlt időszakban elég sokat beszélgettünk.

- Minek álljak talpra hmm?-fakadtam ki tehetetlenül. Folyamatosan érzem magamban a tehetetlenséget, a dühöt és az elkeseredettséget. Ez az érzés folyamatosan bennem van. Nyomaszt és egy szinten felemészt.- Egy rakás szerencsétlenség vagyok... És jelenleg csak nyűg vagyok Bati és a szüleim nyakán.

- Nat...-simított végig az arcomon óvatosan.- Nem vagy nyűg, hiszen szeretnek.

- Serg...

- Melletted vagyunk.-mosolygott azzal a jellegzetes mosolyával.

- Sose tudom meghálálni ezt nektek.-nyögtem fel.- Még neked se.

- Sose voltál az a hálálkodós típus Nat.-nevette el magát. Egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon, hiszen rájöttem mennyire is félre érthető az amit mondtam neki.  Megcsóváltam a fejem.

 - Sergio nem úgy értettem... Csak...-hebegtem miközben a hajamat piszkálta. Egyáltalán nem zavart, hogy az utcán ácsorgunk, hiszen az emberek nem igen foglalkoznak velünk. Jönnek mennek, de valahogy minden annyira hétköznapi. Jól esik beszélgetni vele. Meghallgat még akkor is, hogy ha rohadt unalmas lehet neki a kesergésemet hallgatni.

 - Semmi baj... Nem is kell ezt meghálálnod. Eddig te segítettél mindenkinek... Ezt pedig most visszakapod. Így szokás. Tudod egyszer adsz… Máskor kapsz.

Elgondolkoztam a szavain, de még is eszembe jutott a találkozásunk eredeti célja. Az ebéd… Bár személy szerint nem vagyok éhes… Azonban gondolom ő igen… Pasi, edzés után… Tuti éhes. De pici boldogság költözött a lelkembe, hogy valakivel tudok beszélgetni... Meghallgat és még kedves is velem.

 - Gondolom a német barátod is segít rajtad.-szólalt meg újra.

 - Sebastiannak a vb-re kell koncentrálnia. Nem rám.-vágtam rá azonnal, hiszen tudom, hogy igazam van. Sebastiannak túl sok mindent veszíthet.

- Mondanám, hogy csak nyugodtan, mert így legalább Nandonak lenne esélye a címre.-vette viccesre a figurát a focista. Az ajkaim egy pillanat alatt egy vékony csíkba préselődtek és nem tudtam, hogy leszidjam-e vagy inkább nevessek.

- Bolond vagy.-állapítottam meg végül lazán.

- Bolondnak is kell lenni.-húzta meg a vállát.

- Ő hogy van?-tettem fel csendesen a kérdést. Koncentráltam rá, hogy ezt a kérdést ne tegyem fel. Nem akartam megkérdezni, hiszen lett volna alkalmam beszélni már vele... De nem akartam... Nem akartam, hogy csak azért beszéljen velem telefonon, mert úgy érzi ez a kötelessége…Azok után ami történt... Több ezer kilométerre voltunk egymástól, amikor a lehető leggerinctelenebb módon telefonon szakított velem. Történt a baleset… és a vetélés… Mind ketten hibásak vagyunk tudom jól azonban nem akarom, hogy minden áron korrigálja a hibáit. Muszájból nem kell. Ramos hirtelen tett egy lépést felém, ami miatt kis híján hanyatt estem annyira meglepődtem.

- Naty... Engedd el... Nem érdemli meg, hogy foglalkozz vele.-csóválta meg a fejét.

- Csak érdeklődtem.-vontam meg a vállam lazán, mint ha ezzel azt bizonyítanám, hogy nem is bánt a kialakult helyzet.- Biztos el van az új barátnőjével... Aki sokkal szebb... Okosabb és barátságosabb nálam. Aki nem egy emberi roncs... Aki csak két átkozott mankóval tud csak járni.-fakadtam ki indulatosan végül.

Tudom ez mind annak köszönhető, hogy temetem magamban a dolgokat és egyszerűen csak kibuktam. Sergio kikerekedett szemmel pislogott rám. Elszégyeltem magam, hiszen nem sevillain kellene elvernem a port az elcseszett életem miatt.

- Sajnálom Serg... Már neked is csak hisztizek. Sajnálom.

- Nem is hisztizel.-bátorított a sajátos stílusában.

- Dehogy nem.-nyögtem fel, hogy bizonyítsam még is csak nekem van igazam.- Alvaronak is az idegein táncolhatok minden egyes nap, pedig nem ezt érdemelné. Csajoznia kellene és élvezni azt, hogy MotoGp versenyző. Ehelyett azonban engem pátyolgat… És akarva akaratlanul rajta vezetem le a feszültségemet. Nehezen viselem magam.

- Butaságokat beszélsz csak.-csóválta meg a fejét tudálékosan.

- Most csak jobb kedvre akarsz deríteni... Kötelességednek érzed te is, hogy vigasztalj.

- Ez hülyeség... A barátom vagy. Azóta mióta bele csöppentél az életünkbe.

- Iker életébe csöppentem bele.

- Ez nem igaz.-csóválta meg a fejét és közelebb lépett hozzám. Zavarni kezdhetne a közelsége, de jelenleg a mondani valója jobban érdekel.- Felforgattad Casillas életét is... De a miénket is. Mert barátunk lettél.

- Barát....-ízlelgettem a szót mint ha életemben először mondanák ezt nekem. Pedig vannak barátaim, akiket szeretek. Oldalamnak támasztottam az egyik mankómat és a focista karjába kapaszkodtam, aki szintén hasonlóan tett.

- Igen... A barátunk lettél... Nekem legalábbis a barátom.

- Köszönöm.-dünnyögtem.- Mindig is kicsit bolondnak tartottalak. De tényleg bolond vagy.

- Talán azért is lettünk barátok - vonta meg a vállát.

- Hülyék vonzzák egymást nem igaz?-kuncogtam és megpaskoltam az arcát. Alvaroval is mindig ezt mondjuk. Azért vagyunk a legjobb barátok, mert mind a ketten bolondok vagyunk. - Végre valami mosolyszerű van az arcodon.-húzta ki magát elégedetten. Talán ez volt az egész találkával a célja és most büszke lehet magára. Lesütöttem csak a tekintetemet zavaromban, majd egyszerűen megöleltem. Éreztem a meglepettséget a testtartásán majd lassan megölelt ő is.

 - Össze ne törj.-sóhajtottam fel, hiszen olyan aprónak és törékenynek éreztem magam a karjai közt. Harsányan felnevetett és elengedett. Értette szerintem, hogy mire is gondolok. Gondosan visszaadta a mankómat és megsimogatta az arcomat.

- Gondolom jelenleg csak feketébe és fehérbe látod a világot... De lesz jobb.

- Miért gondolom azt, hogy tévedsz?

- Mert össze vagy törve.-vonta meg a vállát lazán és óvatosan cirógatta meg az arcomat és elérte, hogy a lábujjamig piruljak. - Végre színed is lett.

- Zavarba hoztál.-nevettem fel kínomban és mellkason legyintettem.- Jó hogy elpirultam. -vallottam be csendesen végül.

- Ezek szerint zavarba tudlak hozni.

- Láthattad… Tudhattad. - motyogtam. Kósza tincseimet a fülem mögé tűrte, ami kilógott a sapkám alól. Meglepően nyugodtnak éreztem magam a közelében, amire az elmúlt három hétben nem igazán volt példa. Megborzongtam kicsit a téli szellőtől de próbáltam ezt elrejteni előle.

 - Ebédelni jöttünk nem?

 - Személy szerint nem vagyok éhes. De te pasi vagy.-kuncogtam. Csak szemeit forgatta, hiszen értette, hogy mire is gondolok és beterelt az étterembe. Természetesen azt se hagyta, hogy én ne egyek. Beszélgettünk... Szórakoztatott és meglepően gyorsan és kellemesen telt az idő.

- Haza kellene lassan mennem.-néztem a karórámra.- Bár Alvaro Valenciában van tesztelni.

- Hazavigyelek? - döntötte oldalra a fejét. kíváncsian. - Tudod mit, ez nem kérdés volt. Hazaviszlek.

- Nem akarok a terhedre lenni. Van taxi. ..

 - Gyorsabban haza érsz ha elfogadod az ajánlatomat.-pattant fel a székéről és bele bújt a dzsekijébe. Csodálkozva pislogtam rá miközben a fogashoz lépet a kabátomért. Illedelmesen felsegítette a ruhadarabomat és átnyújtotta a mankót nekem. Természetesen nem engedte hogy fizessem a számlát.

- Az én ötletem volt az ebéd.-dünnyögtem.

- De jól nevelt vagyok és nem engedhetem egy hölgynek hogy fizessen.

Csak a szemeimet forgattam miközben Sergio kifizette az ebédünket jó kis borra valóval megspékelve. Tudtam ezzel részbe a pincér hallgatását is meg akarja vásárolni de jelen pillanatban nem is zavar ez. Lassan indultam el az ajtó felé és a pincér illedelmesen ajtót nyitott nekem.

-Köszönjük.-szólaltunk meg egyszerre Sergioval. A pincér csak mosolyogva biccentett nekünk.

Sergio segített beszállni a kocsiba és láthatólag jó kedvel szállt be mellém a kormány mögé. Hosszú percek teltek el néma csendben amit furcsállottam is. Ramos sose arról volt híres, hogy néma csendben töltsön el akár két percet is. Éppen a fő útra kanyarodott ki a focista amikor gondolkozás nélkül combjára tettem a kezem.

- Minden rendben Serg?-kérdeztem rá mire ő még azt hiszem az előbbi tettemen ámuldozott azt hiszem.

- Persze. Miért hitted, hogy baj van?

- Csak túl csendes vagy.-feleltem teljesen őszintén.

- Nem tudtam, hogy ez baj.-kontrázott vissza.

- Csak nem megszokott tőled. Eddig te fecsegtél nekem egész délután... És ezzel derítettél jobb kedvre.-vallottam be pedig tudtam ezt inkább meg kellett volna tartanom magamnak. Nem kell mindent elárulnom neki.

 - Inkább azt kívánják az emberek, hogy fogjam be legalább 5 percre.-nevetett fel és a kezünk összeért. Ekkor kapcsoltam... És úgy rántottam el a kezem, mint ha megrázott volna. Elszégyellve magam húztam össze magam az ülésben bámultam ki az ablakon.

- Héé...most te hallgattál el.

 - Csak elgondolkoztam.-feleltem őszintén.

 - Ennyire?- kuncogott.- Akkor inkább ne gondolkozz. Még megárt.

 Szívem szerint bemutattam volna neki de ahogy rápillantottam összeakadt a tekintetünk és ő csak somolygott.

- Inkább nem is mondok semmit.-hagytam rá.

- Megbántottalak?

- Dehogy.-ráztam meg a fejem.- Csak gondolkoznom kellett, hiszen rájöttem átléptem egy bizonyos határt.

- Ha arra gondolsz…?

- Szerinted mire gondoltam?-kérdeztem vissza szemeimet forgatva. Szinte felháborodásnak tűnt a kifakadásom, amivel elértem azt is, hogy elnevesse magát.

- Azt gondolod, hogy rám mozdultál?-nevetett még mindig. Esküszöm szórakozik rajtam ebben a pillanatban. Rajtam szórakozik.

- Nem mozdultam rád.-fontam össze a mellkasom előtt a kezemet és úgy fordultam az ülésbe, hogy rátudjak nézni.- Neked ez úgy jött le, hogy rád mozdultam?

- Nem mondtam semmit se.-vigyorgott és elindult a közlekedési lámpa zöld jelzése miatt.-Mondtam én olyat, hogy rám mozdultál?

- Csak kíváncsi voltam a véleményedre.-bizonygattam igazamat.

- Ha valami nem tetszik, úgyis szólok.-felelte teljesen fapofával, ami miatt kis híján felnevettem.

- Ugye jó vagy pókerben?

- Fogjuk rá.-húzta meg a vállát és megfogta a szabad kezemet és visszahelyezte a combjára.

- És a csajozásban is jó vagy.

- Abba azt hiszem még jobb.

- Sejtem.-kacagtam fel és még az oldalam is bele sajdult, bár próbáltam nem hangot adni a fájdalmamnak.- Köszönöm ezt a délutánt, mert jól éreztem magam. A baleset óta először.

- És előtte?

- Előtte túl sok volt a munka ahhoz, hogy arra koncentráljak jól érzem-e magam.-sóhajtottam fel és elég kegyetlennek éreztem ezt a kijelentést. Magammal is kegyetlen voltam tényleg.

- Mire vágysz most a legjobban?-tett fel egy meglepő kérdést számomra.

- Túl sok mindenre.-jelentettem ki teljesen őszintén.

- Hogy vágyhat az ember túl sok mindenre? Nekem elmondhatod mire vágysz.

- Vágyok csokira, egy kis vodkára. Motocrossra és egy igazán izzasztó szexre.

- Csoki, vodka gondban segíthetek, motorokat inkább még kerüld, az utolsót pedig... –gondolkozott el látványosan. Hatalmasra nyíltak a szemeim és azon járt az agyam amit mondott. Nem tudom eldönteni, hogy viccel velem vagy teljesen komolyan gondolja ezt.

- Csoki... Vodka... Motor... Szex.-ismételtem el a gondolataimat, hogy biztosítsam magam arról biztosan ugyan ezeket mondtam el én is.

- Csoki, vodka gondban segíthetek.-ismételte magát lassan megfontoltan. Így talán még én is megértem, hogy mindent teljesen komolyan gondol és ugyan arról beszélünk.-Motorozást még egy kis időre hanyagolnod kell a sérülések miatt. Az utolsó pedig...

- Csak nem ajánlatot akarsz tenni?-kérdeztem rá elég konkrétan, hiszen amúgy is nyílván való, hogy ugyan arra gondolunk.

- Akár... Veheted annak is.

- Ez a legjobb csajozós dumád?-kuncogtam, miközben leparkolt Alvaro háza előtt. Valahogy a híres csajozós Sergio Ramosból nem ezt néztem ki.

- Nem. Ennél tudok jobbat is. De te azt szereted ha közlik veled a tényeket.-felelte lazán, miközben kivette a kulcsot a gyújtásból.

- Ha akarnálak egy pillanat alatt az ujjam köré csavarlak és annyit se tudnál mondani hogy mit iszol.-igazgattam meg magamon a kabátomat. Sergio a padlóról kaparta össze az állát azt hiszem, mert úgy nézett rám… Vagy talán számára érthetetlen nyelven beszéltem.-  Mi az? Elvitte a cica a nyelved?

- Nem hiszem el amit mondtál.-csóválta meg a fejét őszintén.

- Sergio... Sergio...-trilláztam miközben ki kászálódtam a kocsiból.

- Mi az?

- Ti pasik imádtok irányítani... Azért éltek, hogy irányítani tudjatok… Vagy legalább is azt gondoljátok, hogy tudok irányítani. Ezért nem hiszitek el, hogy egy nő is tud.

- Mint akit ki cseréltek.-állapította meg elismerően.

- Nem. Csak így terelem el a gondolataimat. Különben begolyóznék.-vontam meg a vállam majd próbáltam a táskámba kutatni a lakáskulcsokért. Sergio körülbelül 5 percig nézte a szerencsétlenkedésemet, amikor nemes egyszerűséggel kikapta a kezemből a tulajdonomat. Meg akartam szólalni de leintett. - Sokat szerencsétlenkedtél eddig én pedig meguntam.

- Serg...

- Nézd itt is van.-mutatta fel a keresendő tárgyat.

- Köszönöm.-sóhajtottam fel. Előre sétált és kinyitotta nekem a bejárati ajtót.

- Mire mennél nélkülem?

- Azért nem ragadtam volna kint.-döcögtem el mellette.- Bejössz? –fordultam vissza hiszen csak ácsorgott a küszöbön.-Csokim asszem van... Más nem Alvaro dugi készletét megvámolhatjuk.

- Formában kell maradnom.-mosolyodott el, de tudtam nyert ügyem van szinte. Talán ugyan úgy ő is élvezi a társaságomat, nem csak én az övét.

 - Két kocka csokitól nem fogsz elhízni Ramos.-támasztottam le a mankóimat az ajtó mellett és kibújtam a kabátomból.

- Csak két kockát kapok?-lépett ki nagy vehemenciával a cipőjéből és a márkás bőrkabátját csak felhajította a fogasra.

 - Mondtam hogy a csoki az egyik vágyam.

 A nappaliig egész könnyen elértem. Bár hasogat minden porcikám, de egyszerűen próbálok nem figyelni erre. A kanapéra leroskadtam és a dohányzóasztal fiókjába kezdtem "kutatni".

- Nézd. Karamellás Milka. Az egyik kedvencem.-nyaltam meg a számat.

- Ezt nem hagyhattad ki igaz?-emelte a plafon felé a tekintetét.  Csak kuncogtam. A kanapéra ült ő is és úgy húzta a lábam hogy nekem kényelmes legyen. Beszélgettünk. Beszélgettünk arról amiről történt... Hogy nem-e vettem észre azt ami körülöttem folyt... De én naiv picsa egyszer se figyeltem erre. Ha voltak jelek se esett le. Hibás vagyok… Túlságosan is. A csoki papírját próbáltam elszakítani mire fura dolog történt velem. A hatalmas keze az arcomra csúszott és magához húzott egy pillanat alatt. Meg akartam legalább annyira nyikkanni, hogy mit csinál de addig már az ajkai az enyémet ostromolták.

- Akarsz beszélni róla?-kérdezte csendesen percek elteltével.

- Nem.-döntöttem a homlokának az enyémet. Fogalmam sincs hogy miért tette. De nem is érdekel jelenleg. Túl jó volt.

***

Pár nap telt el Madridba érkezésem óta. El vagyok. Talán ez a leghelyesebb kifejezés. Orvoshoz járok és szabadidőmben szokás szerint az elfuserált életemen gondolkoztam. Elhatároztam ma minden apró kis házi munkát megcsinálok, hiszen holnap Alvaro haza ér Valenciából. Először elmosogatok és kiviszem a szemetet. Mind ezt egy határozott döntés miatt mankó nélkül akartam véghez vinni. Tesztelem magam. A mosogatás után magamhoz vettem a szemetes zacskót és a kulcsokat és lesétáltam a szemeteshez. Nem hosszú az út, de engem kifárasztott.
- Mankót dísznek találták ki?- szólalt meg valaki mögöttem. Fülig szaladt a szám hirtelen.
- Sebi?-fordultam meg és tényleg ő állt velem szemben. Rám mosolygott, majd nagy léptekkel elindult felém és megölelt. Olyan szorosan, ahogy csak bírt. Törékenynek éreztem magam a karjai közt, de egyáltalán nem zavart.
- De régen láttalak.-puszilta meg az arcomat.
- Neked nem kellene már a sivatagban lenned?-bukott ki belőlem az első nem túl értelmes kérdés.
- Ráérek még.-vont vállat nemes egyszerűséggel.- Hiányoztál Naty!
- Te is nekem kicsi Bambi.-mosolyodtam el oldalra biccentett fejjel.- Azonban mi lenne, ha felmennénk? Fázok.
- Menjünk.-bólintott mosolyogva.
Lassan sétáltunk a lakásba és rengeteget nevettünk eközben is. Sebi azzal piszkált folyamatosan, hogy milyen lassú vagyok és egy csiga is megelőzne, ha versenyeznénk. Persze engem se kell félteni alapon frappáns válaszokat adtam a magam védelme miatt. A nappaliba belépve ledobtam a melegítő felsőmet a kanapé szélére.
- Bocsi Sebi a kupiért. Próbálom utolérni magam.
- Mert, mit csináltál? –csodálkozott el majd látványosan körbe nézett.- Ez neked kupi amúgy?
- Hétvégén Alvaroval Valenciában voltam. Kérsz valamit? Enni, inni?
- Inni valamit.
- Azt hiszem baracklé van csak itthon.
- Az tökéletes.-bólintott és kijött velem a konyhába. Amíg én előszedtem az üdítőt és a poharat Sebi felült az egyik székre és figyelt.- Naty mibe keveredtél?
- Tudtam, hogy megkérdezed.-ráztam meg a fejem. Tudtam vagyis szinte biztos voltam benne, hogy fel fogja tenni ezt a kérdést. Ő az egyetlen aki eddig nem kérdezett. Ő az aki eddig tudatlanul segített nekem.

-Tudod jól, hogy tudni szeretném…

-Iker megcsalt… De ezt tudtad eddig is.

- Nem úgy értem.-rázta meg a fejét.

- Nem mondanám, hogy ezerszer jobb de mivel a barátaim velem vannak elviselhető. Lassan látom a fényt az alagút végén.

- Tudok Heikkiről… Ott volt a kórházban végig.-motyogta Sebastian, mint ha valami hatalmas titkot árult volna el.

- Tudom… Vagy is sejtettem.-húztam meg a vállam.- Hibáztam. Túlságosan nagyot hibáztam Sebi.

- Mindenki hibázik Naty.-csóválta meg a fejét.

- Csak én már túl sokat hibáztam Sebi.-sóhajtottam fel és elé toltam a poharat.

- De tanulsz belőle… Előbb utóbb.-fejezte be a mondatott olyan Sebisen. Elnevettem magam. Be kell vallanom, hogy kínomban elnevettem magam.

- Csókolóztam korábban Heikkivel…

- Tudok róla.

- Pár napja meg…

- Van egy olyan sejtésem, hogy most nem a finn kerül szóba.

- Véletlenül megcsókoltam Ramost. –vontam meg a vállam miközben a pult lapját kaparásztam.

- Véletlenül?-kontrázott vissza a barátom.- Ugye tudod, hogy egy focista ő is…?

- Tudom.-biccentettem.- Jó, hogy tudom Sebastian.

Nem szólalt meg. Utáltam amikor néma csendben szugerál. Olyan mint aki a fejembe akar látni. Meg akar fejteni. Nekem kellene ezt tennem. Idősebb vagyok… Feladatom lenne. Vigyáznom kellene rá.

-Biztos vagy benne Naty?

- Nem.-jelentettem ki teljesen egyszerűen.-Egyáltalán nem vagyok benne biztos. Csak annyit tudok ki akarom verni a fejemből Ikert. Nem akarok arra gondolni, hogy mit szúrtam el… Vagy éppen azon, hogy miért jobb nálam az a titokzatos nő… Oké… Csak…-kezdtem el hadarni és azzal a lendülettel a hangom egyenes arányosan emelkedni kezdett. Torkomat mardosta a sírás, de mire észbe kaptam Sebastian a kezét az enyémre csúsztatta. Csodálkozva pillantottam rá, és torkomon akadt minden szó.

- Tudod jól, hogy én nem ítéllek el. Pont én tenném?-kérdezett vissza és egy halovány mosoly átfutott az arcán.- Mellettem voltál amikor kiderült minden Rosieval kapcsolatban. Nem vagyok büszke egyetlen tettemre se. Boldog voltam mellette, de még is összetörtem. De te próbáltál támogatni… Észhez téríteni és a földön tartani. Amit most viszonozni akarok. Ha arra döntesz, hogy visszamész esetleg Heikkihez… vagy Ramos mellett akarsz lenni még ha csak alkalmi partnerként én még abba is támogatlak…

- Sebi…-nevettem el magam hirtelen. Nem voltam felkészülve arra, hogy a német barátom ilyen fajta szentbeszédet tart. Áthajoltam a pulton és nyomtam puszit az arcára.- Nem is tudom, hogy mihez kezdenék nélküled.

- Unatkoznál.-adta meg  a választ egyszerűen.

- Neked lenne könnyebb az életed.-nevettem fel.

- Szeretném, hogy elgyere velem a következő futamra.

- Sebastian…

- Lehet világbajnok leszek. Szeretném, hogy velem légy. Kérlek Naty.

- Rendben. Elmegyek veled.