77.fejezet

Mosolyogva léptem be a valenciai paddockban. Itt vagyunk és Naty-t is magammal tudtam hozni. Személy szerint én biztos vagyok benne, hogy most az a legjobb, hogy itt van velem. Azonban arra nem számítottam, hogy az első ember akibe botlok az a volt barátnőm. Az a nő akiért odáig voltam és védeni akartam ettől a hisztériától ami körbe vesz minket a paddockban. De ő szabadságra vágyott és eldobott magától.

-Noelia…-ejtettem ki lassan és megfontoltan a nevét.

- Szia Alvaro.-köszönt egy fél oldalas mosollyal az arcán.-Már megint itt és már megint vele.-bökött a fejével Naty felé aki nyakát behúzva próbált menekülni.

- Te nem mész sehova.-szóltam utána szinte fogaimat csikorgatva. Nem akartam kettesbe maradni a lánnyal főleg úgy, hogy támadólag lép fel megint Natalien felé. Elkaptam a barátnőm könyökét és visszahúztam magam mellé. Cincogva billegett egyik lábáról a másikra.- Mit keresel itt Noelia?

- Dolgozom. Az Asparnál megint. Kell egy kis támogatás a főiskolához.

- Azt hittem sose jössz vissza.-csóváltam meg a fejem.- Azt vágtad a fejemhez, hogy utálod ezt az életet.

- Nem nagyon válogathatok és az ügynökség ide küldött.-észre vettem, hogy fél szemmel Natyra sandított. Követtem a példáját és láthattam, hogy a barátnőm csendesen figyel minket és szinte azonnal menekülőre fogta volna a helyzetet.- Már megint vele vagy.

- Natalien a barátom, ha tetszik hanem. Ezen senki se tud változtatni.

- Azt hiszem jobb ha én megyek.-motyogta Naty, és szinte egyszerre szólaltunk meg Noeliaval… Csak különböző véleményen voltunk.

- Nem, itt maradsz.-vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Helyes. Menj csak.

- Naty kérlek maradj.-vettem elő a legszebb nézésemet. Biztos vagyok benne, hogy tudja ebben a szent pillanatban nagyon is szükségem van rá. Tudom, hogy egyedül ő az aki visszatarthat attól, hogy jelenetet rendezzek. Nem hiányzik, hogy mindenki erről fecsegjen a paddockban.

- Jobban ragaszkodsz hozzá, mint bárki máshoz.-magyarázta Noelia egy lépést megtéve.
- Naty a legjobb barátom. Akinek igazán fontos lennék nem zavarná, de úgy tűnik téged nagyon is zavart. Ezek után szerintem édes mindegy, hogy ki mit akar. Gyere Naty menjünk.- sarkon fordultam és magára hagytuk, a csodálkozó nőt a placc közepén. Gondolataim cikáztak és hirtelen az lett volna a legjobb ha ordítani kezdek… De kivel kiabálhatnék? Natyra pillantottam aki némán döcög mellettem és töretlenül bámul maga elé. Kínos… Mind a kettőnknek kínos most ez a pillanat.

- Sajnálom, hogy ezt hallanod kellett.-szólaltam meg végül.

- Mire gondolsz?-tette az értetlent.

- Tudod te…-nyögtem fel.

- Miért nem mondtad el? Noelia engem okol…És lehet igaza is van.

- Ne foglalkozz vele Naty.-léptem elé amivel elértem, hogy megtorpant.- Nem a te hibád és ne is gondolj erre…

…Kora délután találkozónk volt a rajongói klubos barátainkkal és a helyi szervezés által egy gyerek sereggel. Sose okozott gondot, hogy ha gyerekekkel kellett találkoznom.

-Sziasztok!-mosolyogtam kedvesen a körülöttem álló gyerekekre akik szinte azonnal akartak egyszerre beszélni hozzám. Nem értettem mindent… Szinte egy szavukat se, de valahogy ez jelenleg nem is zavar. Már talán másodjára rángatta meg valaki a farmeromat mire észre vettem és ahogy lepillantottam egy szőke hajú kislányt pillantottam meg. Egyik kezében egy kicsit meggyötört rongybaba volt. Mosolyogva guggoltam le hozzá.

-Szia gyönyörű hercegnő. Hogy hívnak?

- Jasmine a nevem.-suttogta szinte.

- Olyan szép a neved, mint amilyen te is vagy.-simítottam meg a haját.

- Az a lány a barátnőd?-bökött Naty felé aki csendesen ácsorgott a gyerekek mellett a mankóira támaszkodva.

- A barátnőm.
- A szerelmed?-kérdezett újra. Elmosolyodtam és az említett személy felé pillantottam, akinek felkeltette az érdeklődését a párosunk a kislánnyal. Lassan közelebb sétált hozzánk és Jasmine ahogy meglátta a lányt szégyellős lett és a hüvelykujját kezdte el szopogatni.

- Nem a szerelmem.-ráztam meg a fejem.
- Csak a barátom. Olyan vagyok a számára, mint neked a babád. Sehová se menne nélkülem.
- Leszel a barátom? Te szép vagy.
- Persze. Csak szerintem már túl nagy vagy már ehhez.- mutatott a kezére.- A nagy lányok már nem csinálnak ilyet.
Jasmine először rám nézett, majd Natyra. Vállat vont és először a szabad kezét Natynak nyújtotta, majd a másikkal teljes mértékben a babáját fogta.
- Attól, hogy nagy lány vagyok lehet babám?
- Persze.-bólintott a barátnőm.
Elindultunk a paddock bejárásra, hogy örömet szerezzünk a gyerekeknek. Megmutatjuk azokat a helyeket, ahová sose juthatnának el igazából. Jasmine végig Naty kezét szorongatta. Megpusziltam Naty-t és a fülébe súgtam.
- Köszönöm.
- Semmiség.- mosolygott kedvesen…

…Naty elég hamar elfáradt, de ezen nem is csodálkozok, hiszen a baleset óta most először volt talpon ennyit.  A lakókocsinkba találtam rá a kanapén összegömbölyödve. Talán fázik, hiszen a kabátját se vette le. Elmosolyodtam a látványán, miközben a szekrényhez léptem és kivettem egy plédet. Gondosan takartam be a barátomat és simítottam meg az arcát. Ekkor jelent meg a lakóautó ajtajában apa.

-Hogy kerülsz ide?-csodálkoztam el.

- Anyád nem bírt otthon ülni, így délután el kellett indulnunk.-ölelt meg.- Azt hittem már alszol. Holnap már edzések lesznek.

- Nem vagyok álmos és nem rég értünk vissza a programokról.-ültem le az asztalhoz és Naty-t figyeltem.  Először észre se vettem, hogy apa ugyan így tett. –Anya hol van?

- A szálódában… De lassan Nataliennek is ott lenne a helye?

- Csak elaludt és nem volt szívem még felébreszteni.

- Miért jött el? Hiszen még gyenge és pihennie kellene.-ráncolta a homlokát és rám szegezte a tekintetét.

- Nem akartam, hogy egyedül legyen otthon. Így legalább tudok rá figyelni.

- A szülei és a vőlegénye vigyáznának rá.

- Tudod az igazat Ikerről…Nincsenek együtt…-szerencsére. Gondoltam hozzá.

- Tudom… Tudom  Alvaro.

- Hozzám költözött amíg talpra nem áll. Legalább szemmel tudom tartani…-vontam meg a vállam, mire ő csak a fejét csóválta.- Mi a baj apa?

- Sérülni fogsz Alvaro.

-Tessék?

-Tudom, hogy bele szerettél… Újra… Mint ha tízen évesek lennétek újra.

- Naty az életem része apa… A barátom.-bizonygattam.- Velem volt Brnoban… Le Mansban, pedig ő hangoztatta, hogy nem kellene elindulnom és igaza volt. Misano óta tudom, hogy félt. Még jobban… Azért is van velem, hogy ne szenvedjen. Szem előtt tud tartani és én is őt.
- Alvaro mi lesz ha másba fog bele szeretni.

- Tessék?-csodálkoztam el.

- Reménykedsz. Reménykedni fogsz.

- Tudom mire számíthatok apa. Nem vagyok már gyerek.-csóváltam meg a fejem és felálltam a székről.

- Most hova indulsz?

- Visszaviszem a szálódába. Pihennie kell.

- Neked is pihenned kell. Elviszem én.

- Hagyd! Majd én.-legyintettem és már Naty-t kézbe vettem óvatosan. Meglepetésemre nem ébredt fel. Inkább még talán egy kicsikét hozzám is bújt. Elindultam ki felé a parkolóba. Percek teltek el, mire Naty felébredt.
- Hova viszel?-nézett körbe csodálkozva. Láttam rajta, hogy először nem igazán tudja, hogy hol van.
- Aludni.-feleltem teljesen egyszerűen.
- Fázok.-húzta össze még jobban magát a karjaimba.
- Aludj és nem lesz semmi baj.-mosolyogtam rá.
- Inkább alszok.-biccentett és a fejét a vállamra hajtotta és az egyik kezével a felsőmbe kapaszkodott. Olyan, mint egy kisgyerek. Nyűgös amikor felébred tudom nagyon jól.
- Aludj Naty. Vigyázok rád.-motyogtam a sötétbe, de tudtam már úgy se hallja.

***

Vasárnap reggel van és már kint vagyunk a pályán. Kicsikét hideg van és fáradt is vagyok, de élvezem az itt létet. Élvezem, hogy emberek közt lehetek… Tegnap este a csapattal foci meccset néztünk itt a paddockban. Természetesen a Real-ét. Bár be kell vallanom nem igazán örültem neki. Pocsék érzés volt, de elhatároztam, hogy a mérkőzésre figyelek. Nem engedem, hogy az érzéseim tönkre tegyék a szórakozásomat. Végén egész élvezhetővé vált a mérkőzés. Ma este pedig elbúcsúztatjuk Lorist a csapattól és közösen nézzük meg az F1-es futamot. Alvaro overálban van már, de van ideje, hiszen ilyen olyan fotózáson kellett megjelennie. A szomszédos székig totyogott el majd lehuppant rá a garázsban.
- Beszéljünk!-szólalt meg komolyan. Azt hittem észre se vett, hiszen eddig a kicsikéjét bámulta töretlenül.
- És miről?
- Holnap már teszt lesz.-összegezte tömören és lényegre törően.
- Tudom.
- Jobb, ha haza repülsz. Tudod milyenek a tesztek… csak rohangálnak a szerelők és nem akarom, hogy baj legyen.
- Ezek szerint holnap menjek haza az első géppel?-érdeklődtem kedvesen. Számítottam erre.
- Nem ezt mondtam.-ráncolta össze a homlokát.- Csak nem akarom, hogy össze-vissza lökdössenek és semmibe vegyenek. Holnap mindenki meg lesz gárgyulva, mert Valentino először ül a Ducatin, Casey meg a Hondán.
- Haza megyek. Rám fér a pihenés.-adtam be nagyon könnyen a derekamat. –És emellett gondolom a gyógytornát se kellene hanyagolnom.
- Alap… És tudni fogom, hogy ha ellógód a tornát. Itt a repülő jegyed.-adta át a borítékot.
- Ennyire biztos voltál magadban? –húztam fel a szemöldökömet.- Perez nénit rám állítottad?
- Először próbáljuk szép szóval és ha nem megy marad az erőszak.-vigyorgott. Ezt szeretem benne. Mindent el tud viccelni és ezért sokkal könnyebbnek tűnik az élet.

…Már a Moto2-es kategória bemelegítő edzése ment amikor erőt vettem magamon hiszen tudtam át kell esnem egy beszélgetésen, amin még Ausztráliába kellett volna. Dorna vezetőjével… Nem volt egyszerű bejutnom Ezpelanta úrhoz. Még kicsit hazudnom is kellett, de bejutottam és ez a lényeg.  Nagy levegő az ajtó előtt és kopogtam.

- Szabad.-hallottam bentről a mély férfi hangot. Lassan tudtam csak bedöcögni miután kinyitottam az ajtót.
- Jó reggelt.
- González kis asszony?-pattant fel úgy a bőr karosszékből, mint ha gombos tűkbe ült volna. Sejtettem, hogy a főnököt még így a pályán is megilleti a legnagyobb kényelem.
- Beszélhetnénk?-érdeklődtem tőle komolyan. Bár csak látszólag vagyok csak magabiztos, belül a gyomrom fel-le hullámzik az izgatotságtól. Bólintott, miközben a legkényelmesebb széket varázsolta elő az irodában számomra.
- Természetesen. Kér valamit?
- Köszönöm nem.-ráztam meg a fejem, miközben a mankóimat az asztalnak támasztottam.
- Miben segíthetek?-ült le velem szemben.
- Először is megszeretnék valamit magyarázni.
- Mi lenne az? –húzta fel a szemöldökét kérdőn.
- A megbeszélésen amit leegyeztettünk egy véletlen miatt nem tudtam megjelenni… Se Önnél, se a csapatomnál. Japánban közlekedési balesetet szenvedtem és ennek viselem még mindig a nyomait magamon. Nem megfutamodtam Uram… Mind végig akartam a csapatot és most is akarom.
- Sajnálom.
- Érdeklődni szeretnék, hogy van-e még esélyem?

- González kis asszony van egy rossz hírem. Esélye talán még lenne is, de bejelentkeztek a katariak. Több pénzzel és szponzorral… Teljesen nincs elvetve az Ön csapata… Azonban ha tanácsolhatok valamit… inkább ne reménykedjen. Nagyon jól tudja, hogy működnek itt a dolgok.
- Köszönöm Uram, hogy őszinte volt velem.-magamhoz vettem a mankóimat és kezet nyújtottam Ezpelantanak. Legalább őszinte velem és az elmúlt időszak után hálásnak is kell lennem emiatt.- Köszönöm és viszont látásra.
- Sajnálom még egyszer.-láttam rajta, hogy komolyan gondolja.
- Tudtam, hogy kevés esélyem van.- mivel nem tudtam azonnal kirontani a helységből kezdett eluralkodni rajtam a pánik. A sírás a torkomat mardosta és remegtek a kezeim.
- Sajnálom… és remélem meggyógyul. Viszont látásra.

Köszönni már nem köszöntem csak ki akartam szabadulni a motorhomeból. Ki akartam szabadulni a szabadba és friss levegőt akartam szívni. Tudtam el kell kerülnöm ebben a pillanatban a Suzuki motorhomeját, mert rá hoznám Alvarora a frászt. Antonio erre gondolt, tisztába voltam vele. Ettől akart megvédeni. A csalódástól. Oda minden álmom amit az elmúlt hónapokban felépítettem. Talán ez volt az utolsó reményem… Reménykedtem, hogy valami jó is érhet még. Reménykedtem, hogy elterelhetem a gondolataimat. De nem marad számomra más csak az egyedül lét… a magány… Pánik szerűen kapkodtam a levegőt, miközben a könnyeim patakokban folytak végig az arcomon. A lábaimat egyszerűen elhagyta az erő és a földre roskadtam. Egyedül vagyok… Oda az álmom és se vagyok egészséges. Felkaptam a mankómat és nem be kell vallanom nem gondolkoztam csak elhajítottam a fenébe. Nem érdekelt ha eltalálok valakit, de még az se, hogy nem igen tudok innen felállni.

-Elegem van.-fakadtam ki de ez leginkább magamnak szólt. Neki dőltem a kamion kerekének és az egészséges lábamat felhúztam, amit egyszerűen átöleltem. Homlokomat a térdemnek támasztottam és hangosan szipogtam.

-Jól vagy?-szólalt meg meglepetésemre valaki. Riadtan kaptam fel a fejem és azonnal próbáltam letörölni a maszatos arcomat.

-Persze… Persze jól vagyok.-szipgtam és próbáltam hirtelen talpra állni, de lehetetlen volt a mankóim nélkül.

- Biztos jól vagy?-kérdezett rá ismét és közelebb lépett hozzám.

- El vagyok. Hagyj!

- Te sírsz és remeg minden porcikád. Szólok Bautistának.-jelentette ki, de hirtelen a keze után tudtam kapni és visszahúztam magam mellé.

-Ne… Ne… Ne… Könyörgöm ne szólj neki…-estem kétségbe hirtelen, de talán az jobban zavart, hogy nem jutott eszembe a srác neve pedig tudom ismernem kellene.

- Roger Lee Hayden vagyok.-mosolygott rám.

- Nicky tesója.-állapítottam meg. Abba a pillanatban rájöttem, hogy ki is ő. Túlságosan hasonlít a mezőnyben szereplő testvérére. Az amerikai óvatosan talpra állított.

-Remeg minden porcikád. Szólok Bautistának.-ismételte magát elgondolkozva.

- Ne!-ráztam a fejem határozottan.

- Akkor mástól kérünk segítséget.-sóhajtott fel és betámogatott a Ducati motorhomejába. Csendes volt a csapatvendéglátó egysége és fel se tűnt senkinek se, hogy Roger Lee hátra támogatott egy szobába. Leroskadtam a kanapéra és láttam ahogy az amerikai lázas kutatásba kezdett, amikor kinyílt az ajtó.

-Roger nem tudom hol a fenébe voltál, de anya rajtam keres.-magyarázta Nicky a telefonjába merülve és ahogy felnézett ledermedt.- Ohh… Naty…

-Szia.-szólaltam meg csendesen és kicsit szipogva.

- Jól vagy?-huppant le mellém miközben a testvére átnyújtott nekem egy pohár vizet.

- Persze.

-Szarul hazudsz.-trillázta Roger. Csak a szemeimet forgattam csak és nagyokat kortyoltam a vízből. Nicky a fülem mögé tűrte az elszabadult tincseimet és a komolyan végig mustrált.

-Tudtam Rosietól, hogy baleseted volt… De nem gondoltam, hogy ennyire.

- Motorbalesetem volt Nicky. Totál károsra tört a barátom motorja.

- És te is.-véleményezte Roger miközben elvette tőlem a poharat és az asztal szélére huppant.

- Túlságosan is. Túlságosan is.-ráztam meg a fejem. Nickyre pillantottam aki még mindig homlokát ráncolva figyelt engem.- Nyugi most már jól vagyok.

- Előbb kiborultál… De nagyon.

- Sok mindent vesztettem az elmúlt időszakban. –bukott ki belőlem hirtelen. Nem akartam ennyire hisztisnek tűnni.

- Nem ismeretlen senki számára ez Natalien.-fogta meg a kezemet Nicky.- Bárkivel megesik ez…

-Balesetem volt… Akit szerettem elhagyott… És még a csapatom is befuccsolt.

- De talpra állsz és ugyan az lehetsz aki voltál.

- Nicky…

- Ígérem így lesz.-mosolygott rám…
… Este van már. Alvaro és Loris is célba értek a versenyen és top 10-es eredménnyel búcsúztatták az idényt. Most pedig már az F1-es futamot nézzük a motorhomeunkban zárt ajtók mögött. Izgulok, hiszen Sebi töretlenül halad az első helyen és ha a további eredmény is így marad, akkor a RedBull Racing megszerzi első csapat világbajnoki címét.
- Sose láttam még Naty-t így összpontosítani.-szólalt meg Loris.
- Most koncentrál. Ez a jobbik eset. Ha valami nem tetszik neki üt és vág.-véleményezte Alvaro a szitut, mire bele csíptem a combjába.- Aúúúúú!
- Én is itt vagyok.
- Naty figyelj majd oda erre a gyerekre.-mutatott Loris Alvaro-ra.
- Megpróbálok, de elég nehéz esett.
- Én is itt vagyok.-utánzott Bati, de szerencsére nem csípett belém. Nevettünk. Hiányozni fog Loris a csapatból. Kicsit Alvaro is példaképként tekintett rá és bármi gondja volt számíthatott segítségre. A 2011-es szezonban azonban Alvaronak egyedül kell helyt állnia, míg Loris az új csapatát a Pramac Ducatit fogja erősíteni.