72. fejezet

Egész tűrhető hétvégén vagyunk túl… Bár mondhatom azt, hogy talán kicsikét unalmas is volt így Natalien nélkül. Megszoktam, hogy mellettem van. Hogy állandóan szóval tart… Fecseg és csicsereg mellettem… Hiszen ezt szokta csinálni. Ezzel is hozzá tartozik az életemhez…

…Nem hittem el. Órák teltek el, de még mindig nem fogtam fel. Naty… Baleset… Műtét… A baleseti osztályra felérve elszorult a torkom. Nem láttam mást csak meggyötört… Kétségbe esett embereket, akik tanácstalanul pislogtak rám…

Majd felrobbantam a dühtől. Rosie álszenteskedik itt… Sebastian miért is ne…? Mellette áll… Kovalainen pedig csak Kovalainen… Mérgemben felkaptam a folyosó végén lévő kukát és falhoz vágtam. Megoldás lenni? Nem… De valamit tennem kell. Tehetetlenségemben a hajamban túrtam és utoljára bele rúgtam az egyetlen árva műanyagszékbe.

-Alvaro…

- Hagyj békén te is Sergio!-csattantam rá.

- Ne a többieken verd el a port. Nem tehetnek róla!

-Jobb ha kimaradsz ebből. Most közlöm.-léptem felé fenyegetően, de Sergio csak lassan húzta ki magát és a homlokán megjelentek a ráncok.- Fogalmad sincs mi folyik itt.

- De tudom mi folyik itt. Tudok mindent Alvaro.

- És még is eltűröd?-horkantottam fel.- Még ezek után azt mered állítani, hogy megváltoztál?

- Alvaro én azt néztem mi a jó Natynak.

- Dehogy azt nézted.-legyintettem.- Ha azt nézted volna rég tudná az igazságot.

-Bele roppanna…-kezdett volna bele a szent beszédébe, de hisztérikusan felnevettem.

- Állj le Sergio! A hülye is tudja. A hülye is tudja, hogy bele zúgtál Rosieba. Azt hajtogatod neki amit elvár tőled… Amit hallani akar…-ordítottam szinte a végét, amivel elértem, hogy az idősebbik González egész teste megfeszüljön.

- Fogd be Alvaro!

- Nem érdekel az se, hogy ha orrba vágsz. Már nem vagyunk azok a kölykök, mint annó.-rántottam meg a vállam.

- Akkor is megtettem…

- Nem érdekel Sergio. A múlt elmúlt. A jelenbe kell élned, hogy a húgod ott van a műtőasztalon… Azok miatt… Akik ott szenteskednek… Mindegyik egytől egyig hibás.

- Baleset volt?

- Mennyire vagy ebbe biztos? Vagy csak azért hajtogatod ezt, mert Rosie ezt akarja hallani?

- Miért kevered bele?

- Mert egy álszent nőszemély, akiben megbízott Naty mind végig… De ő több hónapja hempereg Ikerrel…

- Te is tudtad még se mondtad el neki.

- Elmondtam neki.-morgolódtam, de tudtam most nála van az a bizonyos aduász.

- Persze.-horkantott fel gúnyosan.- Elmondtad neki.

- Mire akarsz kilyukadni?-ráncoltam össze a homlokomat.

- Tudod te Alvaro. Nagyon jól tudod.

- Tőled akarom tudni.-léptem közelebb hozzá. Ugyan azt éreztem, mint régen… Tudom bármelyik pillanatban képes lenne orrba vágni csak azért, hogy az igazát bizonyítsa… De pontosan úgy mint régen ezer örömmel állnék előtte és nem futamodnék meg.

- Te is ugyan úgy végig asszisztáltad ezt a kapcsolatot… Pont ahogy én… Mert bele zúgtál a húgomba…

- Elmondtam Natynak, hogy Iker megcsalja.-csattantam rá, ami miatt összerezzent egy pillanatra.

- De úgy gondolom azt nem, hogy kivel…-vágta a fejemhez és elszorult a torkom.

- Állj le!

- Alvaro szerelmes vagy a húgomba csak ezt senkinek se vallottad be eddig!...

***

Felszabadultam… Fura módon érzem azt, hogy felszabadultam. Tudom lehet nem így kellett volna megtennem. Nem is váltottam ki Rosie örömét azzal, hogy elmondtam neki… Pedig azt néztem mi a jó nekünk. Mitől leszünk boldogak… Szakítottam  Nataliennel… És ezek után megtudom kezdeni az új életemet Rosieval… Kötetlenül és szabadon…

Lassan és elmélyülten szálltam ki a központ előtt a fehér Audimból. Napszemüveget az orromra bigyesztettem és az edzőtáskámat a vállamra dobtam és lassan elindultam a bejárat felé. Meg fogadtam… Ma semmi se fog izgatni…

…Hosszú… Fárasztó edzésen vagyunk túl, de ma még ez se zavart. Az öltözőbe visszatérve csak a fejemet csóváltam miközben Karim és Marcelo szópárbaját hallgattam.

-Iker a telefonod.-bökött vállon Xabi nem túl kedvesen. Csodálkozva pislogtam rá, hiszen hirtelen azt se tudtam miről beszél.- Csörög a telefonod!

-Ja…-esett le az a bizonyos tantusz. Elő halásztam a mobilomat a farmerom zsebéből és csodálkozva vettem tudomásul, hogy Rosie keress.- Kicsim… Szia…

-Iker…-szipogta a lány a telefonba suttogva.

- Rosie… Mi a baj? Bántott valaki?-kérdeztem rá idegesen. Alonso mellettem homlokát ráncolva pislogott rám.

- Nem… Csak…-kapkodott csendesen levegőért.- Nagyon nagy baj történt.

- Rosie nem értelek.

- Miután letettük… Miután letettük a telefont értesítettek minket.

- Miről? Nem értelek. Kérlek nyögd már ki.

- Natynak motorbalesete volt… Elrohanhatott miután…

- Tudom mire gondolsz.-nyögtem fel.

- Gyere ide kérlek!-suttogta.- Amilyen gyorsan csak tudsz.

- De…

- Gyere ide! Senki se tudja, hogy mit tettél… Tettünk.

- Rosie…-suttogtam a nevét.

- Ha számítok valamit neked ide jössz.-szakította meg a hívást. Értetlenül pislogtam magam elé és próbáltam összeszedni minden gondolatomat. Mi történt? Egyik pillanatban még boldog voltam a szabadságom és a szerelem miatt. Most meg itt van ez az értetlenség… Tehetetlenség…

- Iker… Minden rendben?-szólalt meg Xabi újra csendesen. Éreztem a többiek tekintetét magamon, de egyszerűen csak a padlót tudtam bámulni.

- Japánba kell mennem!

- Minek?-csodálkozott el Ramos.

- Semmi közöd hozzá.-förmedtem rá hirtelen. Úgy pattantam fel mint ha tűpárnára ültem volna.

-Iker…-egyenesedett ki köztünk Xabi lassan.- Mi történt?

Nem szólaltam meg csak pár pillanatig Ramos-szal farkas szemet néztünk.

-Iker…-szorította meg a könyökömet a baszk társunk. Levegőt kipréseltem a tüdőmből először mielőtt megszólaltam volna.

- Natynak motorbalesete volt… Balesete volt miután szakítottam vele telefonon keresztül.

Az, hogy kimondtam hangosan tudatosult bennem, hogy mi történt. Mire bármit is mondhattam volna valaki precízen állon vágott. Megtántorodtam és be kellett vallanom csillagokat láttam fényes nappal.

-Ramos állj le!-hallottam meg Alvaro hangját és már köztünk állt ő is.

-Kitekerem ennek a féregnek a nyakát.-sziszegte Sergio miközben kis segítséggel talpra kecmeregtem.

- Állj le!

- Ő tehet mindenről! Egy féreg módjára viselkedett!

-Nem a te dolgod!

- Kinek van annyi gerince, hogy telefonon keresztül szakítson a barátnőjével? Aki még az országban sincs.

- Nem a te dolgod.-csattantam rá és próbáltam félre lökni az útból Alvarot, de a többiek résen voltak és nem engedték, hogy kárt tegyek Ramosban.

- Egy féreg vagy Iker. Egy féreg.

- Te se vagy különb Sergio… Dugjam meg Rosiet igaz?-ordítottam és neki akartam lendülni, hogy visszaadjam azt amit kaptam tőle.

- De ez már rég nem az aminek indult. Viszony… Hazugság… és most még ezt is megtetted.

- Semmi közöd hozzá…

…Órák teltek el mire megérkeztem a Japán város kórházába. A düh, elkeseredettség és a lelkiismeret furdalás egyvelege keveredett bennem. Sietős léptekkel érkeztem meg a folyosóra és első ember akit megpillantottam Rosie volt. Karba tett kézzel ácsorgott a fal mellett és fal fehéren bámult maga elé.

-Rosiem…-szólaltam meg bátortalanul, mire összerezzent a hangom hallatán.

-Iker.-borult a nyakamba szipogva. Óvatosan és védelmezően zártam a karjaimba és hatalmasat szippantottam az illatából.- Nagyon nagy a baj Iker… A fiúknak vért kellett adni… És még mindig nem tudunk semmit se.

- Kérlek szépen nyugodj meg.-simítottam végig az arcán. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk, majd megcsóválta a fejét.

- Nem kellett volna ezt tenned.

- Ez már lényegtelen nem?-kérdeztem rá miközben megjelent egy zöld köppenyes alak és a pár méternyire ücsörgő társaság azonnal felugrott a székekről. Rosie a kezembe kapaszkodott és léptünk közelebb. Nehezen fogtam fel az orvos szavait… Annyi féle sérülést emlegetett, hogy fogalmam se volt hogyan élhette túl ezt a volt barátnőm.

- Sajnos a magzatot nem tudtuk megmenteni. Sajnálom.-fejezte be a monológját a doktor és magunkra hagyott minket. Értetlenül pislogtam a körülöttem állókra, akik ugyan így tettek. Ez csak egyet jelenthetett… Magzat… Baba… Tovább nem is kellett ezen gondolkoznom… Rögtön tudtam a választ az összes kimondatlan kérdésemre…

-Saj…-kezdtem volna el beszélni, de mire észbe kaptam teljes erőből képen vágott valaki. Közel 24 óra leforgása alatt másodjára… Csak ez sokkal nagyobb és hatásosabb volt. Rosie felsikoltott, miközben térdre roskadtam a folyosó közepén.

-Sergio…

-Takarodj innen Casillas!-hallottam az idősebb González hangját, aki egyszerűen megragadta a kabátomat és talpra rántott.- Takarodj innen!

- Jogom van itt lenni!-próbáltam menteni a menthetőt, de éreztem hogy a számból kicsordul a vér.

- Neked semmihez sincs jogod már!

- Sergio kérlek… Állj le!-lépett közelebb hozzánk Rosie. Ő volt az egyetlen aki közénk próbált állni és sírva igaz, de próbált az idősebbik González lelkére beszélni.- Ne csinálj balhét!

- Azon már túl vagyunk.-törölgettem a számat és lassan kiegyenesedtem.

- Szakítottál vele! Tehát akkor felejtsd el! Most és takarodj vissza oda ahol eddig is voltál.

- De…-ráztam meg a fejem.

- Mit akarsz még Iker? Még egy pofont?-szólalt meg csendesen Vettel.- Nem elég az ami történt?

Csodálkozva, de még is tanácstalanul pislogtam a körülöttem állókra. Nagyon jól tudtam ebben a szent pillanatban én vagyok az egyetlen akit nem látnak itt szívesen…