11. fejezet

Fogalmam sincs mennyit aludtam vagy éppen arról, hogy hol is vagyok. Éreztem, hogy valaki a karjaiba tart, de csak az illatáról ismertem fel, hogy Heikki az.

- Hova viszel?-motyogtam és még mindig nem nyitottam ki a szemem.

- Azt hiszem a lakásotokba. Csak most szálltunk ki a liftből.

- Tegyél le. Biztos nehéz vagyok.-riadtam fel és azonnal próbáltam szabadulni.

- Ne hisztizz Natalien. Mindjárt ott vagyunk.-közölte velem és valahogy azonnal elment a kedvem az egyezkedéstől.-És nem vagy nehéz…. 
- Nehéz vagyok…-erősködtem.
- Cseppet se. Fogytál elég sokat, aminek nem örülök.-csóválta meg a fejét és az arcomon átfutott egy halvány mosoly.
- Ezt már sokan mondták már.-utaltam a testsúlyomra, de ez ellen mostanában nem sok mindent tudok tenni. Rendszertelenül eszek, amikor az időm engedni.- Kell majd egy zacskó jég a púpomra és egy fájdalomcsillapító.
- És egy kényelmes ágy se ártana.-vonta meg a vállát Heikki lazán.
- Az is ki van pipálva.

A finn pont a lakásunk előtt tett le és a kezébe adtam a kulcsokat, hogy nyissa ki az ajtót, mert azt hiszem ebben a pillanatban ez szinte lehetetlen műveletnek bizonyulna számomra. Ahogy kinyitottam az ajtót félhomály fogadott szerencsére ami nem is bántotta annyira a szememet. Alvaro a nappaliban ücsörgött. A laptopján a tavalyi versenyét nézi azt hiszem és tudom ez mire szolgál. Stílus elemzés, de abban a biztos vagyok, hogy ebben a helyzetben semmit se jelent, hiszen ez már a MotoGp. Ez már új világ.

- Szia Alvaro.-szólaltam meg csendesen miközben Heikki elvette tőlem a táskámat és tanácstalanul pislogott körbe, hogy hova is tegye a tulajdonomat, de végül a szekrényre rakta le. Alvaro azonnal felpattant a kanapéról és csodálkozva pislogott rám, majd a finnre.

- Hát te?-bukott ki belőle és Heikkire bökött.

- Haza hoztam Natyt, mert baleset érte.

- Baleset?-kérdezett vissza.- Mi a fenét csináltál Naty?

- Nem fontos. Csak agyrázkódásom van.-vontam meg a vállam.- Először lezuhanyzok és bebújok az ágyamba.

- Menj csak. Viszek be jeget és gyógyszert.-mosolygott rám Alvaro. Heikkinek adtam egy apró kis puszit és elmotyogtam egy köszönömöt. Először ténylegesen letusoltam és utána bele bújtam a pizsamámba. Hajamból csöpögött a víz és ahogy beléptem a szobába Alvaro már ott volt. Szó nélkül ültem le az ágyam szélére és ő kezembe nyomott két szem gyógyszert.

- Nem kell!

- De kell.-szólt rám és morogva tettem azt amit parancsolt. Majd egyszerűen kinyújtottam rá a nyelvemet, tudatosítva vele, hogy lenyeltem a pirulákat. Zsákként dőltem el és Alvaro betakart. Leült mellém az ágy szélére.

- Egy pillanatra se hagyhatlak magadra? Mindig bajba kerülsz?-csóválta meg a fejét.

- Véletlen volt.-vontam meg a vállam és bágyadtan mosolyogtam rá. Óvatosan megérintette a homlokomat.

- Persze… Veled minden véletlenül történik.-forgatta a szemeit mire bele csíptem a combjába.- Jól van-na… Csak vicceltem.

- Nem figyeltem csak. De alszok egyet és jól leszek.

- Kórházba kellett volna vinnie.

- Dehogy kellett volna.-forgattam a szemeimet. Alvaro halkan nevetett rajtam és homlokon puszilt. Magamra hagyott… Hogy tudjak aludni…

…Reggel madár csicsergésre, az utca zajára és a hálóm ajtaján kívül lezajló beszélgetésre ébredtem. Szőke hajtincseimet kisöpörtem az arcomból és lassan felültem az ágyban. Világos van, de fogalmam sincs mennyi az idő. A fejem tompán lüktet csak. Így elsőre egész elviselhető. Erőt vettem magamon és kisétáltam a nappaliba, de ott nem találtam semmit se. A konyha volt a következő célpontom és ott az ajtóban megtorpantam. Alvarot és Rosiet pillantottam meg. A honfitársam a pulton ücsörgött és nevetett.

- Rosie nem akarlak elkeseríteni, de feleslegesen csinálod a reggelit. Naty nem fog enni egy falatot se. Nem az első agyrázkódása.-trillázta Alvaro és lopott egy falat gyümölcsöt.

- Megígértem Sebastiannak, hogy gondját viselem Natynak.

- Natynak egy bögre kávé kell és két szem bogyó.

- És a reggelit majd te megeszed.-forgattam a szemeimet, mire mind a ketten összerezzentek a hangom hallatán. Alvaro mosolyogva nyújtotta a kezét felém amit azonnal megfogtam és közelebb húzódtam hozzá.

- Hogy vagy?-érdeklődött Rosie csicseregve.

- Egész jól. Jobban mint este.-feleltem egyszerűen amin mosolygott.

- Ez már sokkal jobb hír.-puszilta meg az arcomat a lány majd mindent az ebédlő asztalra pakolt.- Kész a reggeli.

- Rosie… Te egy hadseregnek készítettél reggelit?

- Alvaro is ezzel jött.-forgatta a szemeit amin csak nevetni tudtam.

- Ne csodálkozz rajta.

Asztalhoz ültünk és igazából egy bögre kávén kívül nem fogyasztottam el semmit se. Inkább figyeltem a két fiatalt, ahogy társalognak. Megbeszélték, hogy Alvaronak most nagyobb szünete van, hiszen még jövő héten se lesz versenye amíg én Monacoban leszek.

- És mit fogsz addig csinálni? Csajozol?-tette fel Rosie ártatlanul a kérdést mire én csak felnevettem.

- Edzeni fogok, mint minden normális motoros.-vonta meg a vállát Alvaro amin csak mosolyogni tudtam.

- Szerintem ti motorosok nem vagytok normálisak.-felelte nemes egyszerűséggel a lány és ezen nem is csodálkozok. Ezt elég sokszor hallottuk már Alvaroval.

- Miért? Te ismered a motorosokat?-döntötte oldalra a fejét a barátom mire én csak somolyogva forgattam a szemeimet.

- Képzeld kedves Alvaro apukámmal nézem a versenyeket mióta az eszemet tudom.

- Na ezt megkaptad haver.-paskoltam meg a motoros vállát és a mosogatóhoz vittem a bögrémet, hogy elmossam. Rosie csak nevetett Alvaro pofára esésén. Pár perc el telt néma csendben. Éppen öltözni indultam amikor Alvaro utánam szólt.

- Amúgy a finned tegnap mondott valamit.

- Mi? Az én finnem?-csodálkoztam el.

- Héé… én is finn vagyok… Félig.-szólt közbe Rosie, de a nyakát behúzva inkább a gofrija szélét kezdte el rágcsálni.

- Tudod kire gondolok.

- Tudom.-biccentettem.

- Azt mondta, hogy Monacoba vele vacsorázol.

- Na és?

- A mostani barátod szerintem nem fog örülni ennek.

- Megoldom Alvaro és ne szólj ebbe bele ha megkérhetlek rá.