11. fejezet

Fogalmam sincs mennyit aludtam vagy éppen arról, hogy hol is vagyok. Éreztem, hogy valaki a karjaiba tart, de csak az illatáról ismertem fel, hogy Heikki az.

- Hova viszel?-motyogtam és még mindig nem nyitottam ki a szemem.

- Azt hiszem a lakásotokba. Csak most szálltunk ki a liftből.

- Tegyél le. Biztos nehéz vagyok.-riadtam fel és azonnal próbáltam szabadulni.

- Ne hisztizz Natalien. Mindjárt ott vagyunk.-közölte velem és valahogy azonnal elment a kedvem az egyezkedéstől.-És nem vagy nehéz…. 
- Nehéz vagyok…-erősködtem.
- Cseppet se. Fogytál elég sokat, aminek nem örülök.-csóválta meg a fejét és az arcomon átfutott egy halvány mosoly.
- Ezt már sokan mondták már.-utaltam a testsúlyomra, de ez ellen mostanában nem sok mindent tudok tenni. Rendszertelenül eszek, amikor az időm engedni.- Kell majd egy zacskó jég a púpomra és egy fájdalomcsillapító.
- És egy kényelmes ágy se ártana.-vonta meg a vállát Heikki lazán.
- Az is ki van pipálva.

A finn pont a lakásunk előtt tett le és a kezébe adtam a kulcsokat, hogy nyissa ki az ajtót, mert azt hiszem ebben a pillanatban ez szinte lehetetlen műveletnek bizonyulna számomra. Ahogy kinyitottam az ajtót félhomály fogadott szerencsére ami nem is bántotta annyira a szememet. Alvaro a nappaliban ücsörgött. A laptopján a tavalyi versenyét nézi azt hiszem és tudom ez mire szolgál. Stílus elemzés, de abban a biztos vagyok, hogy ebben a helyzetben semmit se jelent, hiszen ez már a MotoGp. Ez már új világ.

- Szia Alvaro.-szólaltam meg csendesen miközben Heikki elvette tőlem a táskámat és tanácstalanul pislogott körbe, hogy hova is tegye a tulajdonomat, de végül a szekrényre rakta le. Alvaro azonnal felpattant a kanapéról és csodálkozva pislogott rám, majd a finnre.

- Hát te?-bukott ki belőle és Heikkire bökött.

- Haza hoztam Natyt, mert baleset érte.

- Baleset?-kérdezett vissza.- Mi a fenét csináltál Naty?

- Nem fontos. Csak agyrázkódásom van.-vontam meg a vállam.- Először lezuhanyzok és bebújok az ágyamba.

- Menj csak. Viszek be jeget és gyógyszert.-mosolygott rám Alvaro. Heikkinek adtam egy apró kis puszit és elmotyogtam egy köszönömöt. Először ténylegesen letusoltam és utána bele bújtam a pizsamámba. Hajamból csöpögött a víz és ahogy beléptem a szobába Alvaro már ott volt. Szó nélkül ültem le az ágyam szélére és ő kezembe nyomott két szem gyógyszert.

- Nem kell!

- De kell.-szólt rám és morogva tettem azt amit parancsolt. Majd egyszerűen kinyújtottam rá a nyelvemet, tudatosítva vele, hogy lenyeltem a pirulákat. Zsákként dőltem el és Alvaro betakart. Leült mellém az ágy szélére.

- Egy pillanatra se hagyhatlak magadra? Mindig bajba kerülsz?-csóválta meg a fejét.

- Véletlen volt.-vontam meg a vállam és bágyadtan mosolyogtam rá. Óvatosan megérintette a homlokomat.

- Persze… Veled minden véletlenül történik.-forgatta a szemeit mire bele csíptem a combjába.- Jól van-na… Csak vicceltem.

- Nem figyeltem csak. De alszok egyet és jól leszek.

- Kórházba kellett volna vinnie.

- Dehogy kellett volna.-forgattam a szemeimet. Alvaro halkan nevetett rajtam és homlokon puszilt. Magamra hagyott… Hogy tudjak aludni…

…Reggel madár csicsergésre, az utca zajára és a hálóm ajtaján kívül lezajló beszélgetésre ébredtem. Szőke hajtincseimet kisöpörtem az arcomból és lassan felültem az ágyban. Világos van, de fogalmam sincs mennyi az idő. A fejem tompán lüktet csak. Így elsőre egész elviselhető. Erőt vettem magamon és kisétáltam a nappaliba, de ott nem találtam semmit se. A konyha volt a következő célpontom és ott az ajtóban megtorpantam. Alvarot és Rosiet pillantottam meg. A honfitársam a pulton ücsörgött és nevetett.

- Rosie nem akarlak elkeseríteni, de feleslegesen csinálod a reggelit. Naty nem fog enni egy falatot se. Nem az első agyrázkódása.-trillázta Alvaro és lopott egy falat gyümölcsöt.

- Megígértem Sebastiannak, hogy gondját viselem Natynak.

- Natynak egy bögre kávé kell és két szem bogyó.

- És a reggelit majd te megeszed.-forgattam a szemeimet, mire mind a ketten összerezzentek a hangom hallatán. Alvaro mosolyogva nyújtotta a kezét felém amit azonnal megfogtam és közelebb húzódtam hozzá.

- Hogy vagy?-érdeklődött Rosie csicseregve.

- Egész jól. Jobban mint este.-feleltem egyszerűen amin mosolygott.

- Ez már sokkal jobb hír.-puszilta meg az arcomat a lány majd mindent az ebédlő asztalra pakolt.- Kész a reggeli.

- Rosie… Te egy hadseregnek készítettél reggelit?

- Alvaro is ezzel jött.-forgatta a szemeit amin csak nevetni tudtam.

- Ne csodálkozz rajta.

Asztalhoz ültünk és igazából egy bögre kávén kívül nem fogyasztottam el semmit se. Inkább figyeltem a két fiatalt, ahogy társalognak. Megbeszélték, hogy Alvaronak most nagyobb szünete van, hiszen még jövő héten se lesz versenye amíg én Monacoban leszek.

- És mit fogsz addig csinálni? Csajozol?-tette fel Rosie ártatlanul a kérdést mire én csak felnevettem.

- Edzeni fogok, mint minden normális motoros.-vonta meg a vállát Alvaro amin csak mosolyogni tudtam.

- Szerintem ti motorosok nem vagytok normálisak.-felelte nemes egyszerűséggel a lány és ezen nem is csodálkozok. Ezt elég sokszor hallottuk már Alvaroval.

- Miért? Te ismered a motorosokat?-döntötte oldalra a fejét a barátom mire én csak somolyogva forgattam a szemeimet.

- Képzeld kedves Alvaro apukámmal nézem a versenyeket mióta az eszemet tudom.

- Na ezt megkaptad haver.-paskoltam meg a motoros vállát és a mosogatóhoz vittem a bögrémet, hogy elmossam. Rosie csak nevetett Alvaro pofára esésén. Pár perc el telt néma csendben. Éppen öltözni indultam amikor Alvaro utánam szólt.

- Amúgy a finned tegnap mondott valamit.

- Mi? Az én finnem?-csodálkoztam el.

- Héé… én is finn vagyok… Félig.-szólt közbe Rosie, de a nyakát behúzva inkább a gofrija szélét kezdte el rágcsálni.

- Tudod kire gondolok.

- Tudom.-biccentettem.

- Azt mondta, hogy Monacoba vele vacsorázol.

- Na és?

- A mostani barátod szerintem nem fog örülni ennek.

- Megoldom Alvaro és ne szólj ebbe bele ha megkérhetlek rá.

10. fejezet

Elég hamar eltelt az este, hiszen igazából a vacsora után beszélgetés közben elaludtam. Már csak arra emlékszek, hogy Iker valahogyan kimászott alólam és már a karjaiban tartott és a háló felé tartott velem. Fogalmam sincs, hogy mennyit aludhattam a kapus barátom mellkasán és ő meddig és miről beszélgethetett Rosieval. Hatalmasat sóhajtva támasztottam le a motoromat az elzárt parkolóban. A sisakomat csatoltam ki miközben körbe pislogtam hát ha látok valaki ismerőst akivel végig sétálhatom ezt a rövid kis utat. De úgy tűnik nincs szerencsém. Lassan ballagtam és az egyik kezemben a sisakomat szorongattam, míg a másikban már a beléptető kártyámat fogtam. A kapu előtt néztem csak fel és meglepetésemre Heikkit és a barátnőjét Catherine-t pillantottam meg. Szerencsére nem vettek észre. Csak szépen lassan becsekkoltak és indultak tovább. Reménykedtem, hogy azonnal célba veszik a csapatukat, de sajnos tévednem kellett, hiszen leálltak beszélgetni a britek nagy reménységével Lewis Hamiltonnal. Halkan felnyögtem… Istenem muszáj ezt csinálnod velem? Erőt vettem magamon és elindultam feléjük. Köszönni természetesen köszöntem amivel elég nagy meglepetést okoztam mindenkinek, de természetesen ők is köszöntek. Alig értem pár lépés távolságra amikor meghallottam Hamilton kérédést.

- Ez meg mit keress itt?

- Psszt.-szólt rá Heikki morogva. Szándékosan lassítottam a lépteimen, hogy addig tudjak hallgatózni amíg csak lehet.

- Ez mit keress itt Heikki?

- Visszajött dolgozni.-szólalt meg Catherine. Következő kérdést szerencsére már nem hallottam…

…Sebastian öltözőjében szedtem össze magam. Átöltöztem, a szőke hajamat szoros lófarokba fogtam egy alapos fésülés után, illetve a halvány sminkemet is ellenőriztem. A tükörbe néztem egy pillanatra és fintorogtam. Persze… Miért lepődök meg az ilyen beszólásokon? Tudom még hallani fogok pár ilyet még…

…Idegesen doboltam az ujjaimmal az asztalon, hiszen azt figyelem, hogy Rosie és Sebastian kint a teraszon beszélgetnek. Csak ketten vannak kint és talán így nyugodtabban tudnak beszélni. Láttam ahogy Rosie beszélt először, és addig is Sebastian néma csendben figyelte. Majd egyszer csak azt hiszem robbant az a bizonyos bomba, hiszen hevesen gesztikulálni kezdtem és talán egymást próbálták túl kiabálni. De Rosie egyszerűen faképen hagyta Sebastiant. Majd a német pilóta is a pihenő szobájába vágtatott és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

- Hát ez fantasztikus.-nyögtem fel.

Kis időre magára hagytam Sebastiant és csak jó egy óra elteltével mentem be a pihenőjébe. A kanapén feküdt és a plafont bámulta.

- Sebi…-szólatam meg csendesen és összerezzent a hangom hallatán. Felült a kanapén és csak rám pillantott.

- Jól vagy? Hogy viseled?-tettem fel a kérdését miután becsuktam az ajtót.

- Miért így kérdezed? Te tudtad?-pattant fel és meglepődve pislogott rám.

- Lehet, hogy tudtam.-vontam meg a vállam és félig felültem az asztalra.

- És nem mondtad el nekem?-csattant fel hirtelen amit nagyon jól tudom, hogy a stressz számlájára írhatok.

- Miért mondtam volna el neked? Te se mondtad el, hogy egy 20 éves lánnyal csalod Hannat és teherbe is ejtetted, mint kiderült.-tártam szét a karjaimat.- Ez miért volt jó Sebastian? Miért nem gondolkoztál előre? Hanna… Rosie… Rosie Tommi unokatestvére.

- Elhiheted, hogy abban a szent pillanatban nem gondolkoztam.

- De nem egyszeri esett volt Sebi.

- Ne dohogj… Én is tudom. Csak eleinte beszélgettünk. Olyan volt mint ha veled beszélgettem volna.

- Ne fogd rám!-emeltem fel védekezően a kezeimet.- És rám sose néztél nőként… Ott volt… Van Hanna…

- Jól megnéztelek nyugi… De fogd be kicsikét a szádat, mert gondolkodni akarok.-nyögött fel.

- Sebastian felesleges gondolkoznod. Rosie döntött.

- De egy baba…-vágott a szavamba, de én voltam a gyorsabb.

- Sebastian Rosie már döntött! El kell fogadnod. Te nem hagyod el Hannat és ne várd el tőle, hogy boldogan végig csinálja ezt. 20 éves… ne tedd tönkre az életét. Rendben?-simogattam meg az arcát. Néma csendben pislogott rám és én se szólaltam meg. Nem a legszebb és a legjobb dolog az abortusz mellett dönteni, de ha szükséges meg kell tenni. Vártam Sebastian reakciójára, de csak bólogatni tudott. Semmi mást nem tudtam kicsikarni belőle csak a bólogatást. Megesett rajta a szívem. Közelebb ültem hozzá és megöleltem…

…Már szombat van és Alvaro hozott ki a pályára mivel edzeni indult és így egyszerűbbnek tűnt minden. Bár még fogalmam sincs, hogyan jutok haza, de nem is érdekel. Csak ülök az anyós ülésen és bámulok ki az ablakon.

- Naty…-szólalt meg Alvaro és megérintette a karomat. Összerezzentem a hangjától és csodálkozva pislogtam rá.- El fogsz késni.

- Tudom…-nyögtem fel és kicsatoltam az övemet, de még se mozdultam meg.

- Mi a baj?-csodálkozott el.

- Csak tudom elég nehéz nap elé nézek… és ez így valahogy elveszi a kedvemet a munkától. Szívesebben mennék veled motorozni… Vagy még szívesebben lepném meg Ikert.

- Szép álmok.-forgatta a szemeit Alvaro.

- Bár ilyen vicces lenne a helyzet nem?-sóhajtottam fel.

- Ne te emészd magad a német hülyesége miatt. Rosie pedig megoldja.

- Tudom, hogy megoldja.-nyögtem fel és Alvarora pillantottam. Elmosolyodott és az arcán megjelent az a két gödröcske ami bájossá teszi. Ettől a mosolytól bármikor zavarba tud jönni az ember.

- Akkor meg?-tárta szét a karjait.

- Bonyolult.

- Nem hiszem.-rázta meg a fejét.- Neked csak meg kell hallgatnod őket. Ezt a problémát maguknak kell megoldaniuk.

- Igazad van.-sóhajtottam fel.

- Nekem mindig igazam van.

- Kivéve amikor nem.-nevettem fel és megpaskoltam az arcát. Kacagott rajta ő is.

- Menj.-puszilta meg az arcomat.- Vacsorával várlak.

- Köszi…

… Az időmérőn Mark Webber a csapat másik pilótája szerezte meg a pole pozicíót, míg mögötte ott van Sebastian. Szerencsére a pályán azért tud koncentrálni Sebastian pedig tudom még mindig elég zaklatott a történések miatt. De hát profi és ha szükséges a problémákat a pilóta fülkén kívül tudja hagyni és így folytatni tudták a megkezdett sorozatott, hiszen már a negyedik versenyhétvége ahol a RedBull Racing pilótái tudtak diadalmaskodni. A következő sorban azért ott van Hamilton és Fernando akikre oda kell figyelniük.

A kihalt paddockban ballagok és hangosan hallgatom a zenét emellett Ikernek pötyögök egy sms-t. Majd ha kiérek a parkolóba majd hívok egy taxit. Sebastian és Tommi edzeni mentek, hiszen körbe futják a pályát. Nekem egyszerűen nem volt kedvem hozzá és csábító az, hogy Alvaro finom vacsorával vár otthon…

Igazából fogalmam sincs mi történt körülöttem, mert a legutolsó pillanat amire emlékszek az, hogy elestem és a fejemet is bevertem. Hirtelen sötétült el minden…

- Naty… Natalien…-hallottam a nevemet a távolról és tudtam ki kell nyitnom a szememet.- Naty…-paskolta meg az arcomat is az illető. Kinyitottam végre a szemeimet és Heikkit pillantottam meg először. Aggódva pislogott rám és szinte azonnal felültem. Kár volt, mert megszédültem. A fejemhez kaptam és halkan felszisszentem. Körbe néztem és a finn pilótán kívül Jenson Button volt a közelünkben aki szintén a földön ült a biciklije mellett. Aggódva pillogott rám.

- Annyira sajnálom.-motyogta. Próbáltam összerakni a képet. Azt hiszen elsodorhatott biciklizés közben, de ez mind az én hibám hiszen a mobilomba merültem.

- Az én hibám.-ráztam meg a fejem, de kár volt, mert megszédültem. Azt hiszem agyrázkódásom van. De mivel Heikki itt van erőt vettem magamon és felkaszálódtam. A finn árnyékként követett arra várva mikor roskadok össze.

- Natalien…-lépett közelebb hozzám az angol férfi is.

- Elég.-csattantam fel szigorúan.- Nincs semmi bajom! Nem fogok összeesni.-bár ezt jelen pillanatban kétlem, hiszen elég alaposan beverhettem a fejemet.- Csak haza akarok menni. Aludni és holnap semmi bajom se lesz.

- Ilyen állapotban nem vezethetsz…

- Hívok egy taxit mint eredeti terveimben. Fiúk vége a műsornak.

- Szólok inkább Vettelnek.-közölte a brit Heikkivel mint ha én itt se lennék.

- Meg se próbáld.-csattantam rá.

- Nyugi. Majd én haza viszem.-felelte a finn és már a derekamra tett kezével terelt is a parkoló felé. Halkan felnyögtem. Egy fekete Mercedes terepjáróhoz terelt. Ki akarta nyitni az anyós ülés felöli ajtót, de nem engedtem.

- Ki tudom nyitni.-erősködtem, de iszonyatos hányingeremet próbáltam legyűrni.
- Ne hősködj!-vágta rá, miközben a cuccaimat bepakolta a hátra.
- Nem kell haza vinned.
- Ha még egyszer ezt mondod nem is haza viszlek, ha nem a kórházba.-elszorult a torkom. Egyszerűen gyűlölöm a kórházat. Így tudtam nincs igazán más választásom.

- Rendben. Te nyertél!-erre egy vigyor jelent meg az arcán. Elégedett meg magával hiszen elérte a célját.
- Sejtettem, hogy még mindig rühelled a kórházakat.
- Mielőtt, még több dolgot derítesz ki rólam haza vinnél?-horkantottam fel.
- Hol laksz?-kérdezte miközben beültünk a kocsiba. Bekapcsoltam a biztonsági övet és lehunytam a szemem. Elmorogtam hol is lakok közben. Egy szót sem szólt, és így igazán kínos volt ez a csönd. A rádió halkan duruzsolt és néha a GPS adott egy-két utasítást. A homlokomat a hideg üvegnek nyomtam és a szemem csukva van. A fájdalom nem enyhül, de nem is csökken. Egyszer csak Heikki kellemesen hideg kezét az arcomon éreztem. Lassan kinyitottam a szemem és felé fordultam.
- Sajnálom! Jeget szerezhettem volna.-szólalt meg bűnbánóan. Igazán gondolja ezt láttam rajta.- Egyszerűen erre nem is gondoltam.
- Semmi baj.-suttogtam.- Már az is nagy segítség, hogy haza viszel.
- Sajnálom Sanghajt is.
- Nem értelek.-vallottam be az igazat. Nem volt kedvem gondolkozni és nem is tudtam volna a fejfájástól.
- Bunkó voltam veled Kínában és meg is fenyegettelek.
- Érthető.-suttogtam és az arcára pillantottam. Elgyötörtnek tűnik. Talán fáradt, de arra szavazok inkább, hogy eszébe jutott az a sok dolog… az a sok fájdalom, amit okoztam neki. Amiről eddig csak Sebastian beszélt és mesélt nekem.
- Nem! Nem érthető! Szerettelek és nem szabad így bánni egy nővel.
- Én okoztam neked a bajt és fájdalmat okoztam neked így mindent megérdemeltem. Isa orrba is vágott.
- Hallottam róla.-húzta el a száját egy mosolyszerűségre.- Utána azonnal hozzám jött.

- Sejtettem.-motyogtam, és kinéztem az ablakon. Még fél úton se járunk. Pedig nem megyünk lassan. Csak rohadt messze lakok a pályától.
- Miért lettél szőke?-bukott ki belőle a kérdés. Homlokomat ráncolva mozdultam meg és fordultam felé. Azt hiszem ön magát is meglepte ezzel a kérdéssel, de engem még jobban.
- Hülye ötlet volt, amiről Alvaro nem tudott. Különben megakadályozott volna benne.-feleltem miközben egy mosoly suhant át az arcomon.
- Fura, de meg lehet szokni.-véleményezte lazán.
- A régi csapatom is mindig ezt mondta.-fogtam egy apró tincset közre az ujjaimmal és szemügyre vettem.
- Szerettél ott dolgozni? Már, mint az Asparnál csapatnál?-érdeklődött csendesen.
- Igen. Spanyolok voltak így teljes volt az összhang.-válaszoltam azonnal. Meglepett, hogy ennyire tájékozott és nyitott egyben. Hogy érdeklődik…

- És a Suzuki? Ők milyenek?- igazából ezzel árulta el teljesen magát, hogy igen is szemmel tartotta Alvaro karrierjét. Így engem is.
- Más…Kapásból a király kategóriában vagyunk és japán csapat. Annyira mások, mint az Asparosok. Szerencsére Bati csapattársa nem japán, mert akkor az lenne a hab a tortán.
- Ki a csapattársa pontosan?-álltunk meg a piros lámpánál közben.
- Loris Capirossi.-adtam meg a választ és rájöttem mivel beszélgetünk eltereli a gondolatomat a hányingeremről.
- Emlékszek rá, amikor Valenciában voltunk.-mosolygott rám, és le tudtam olvasni az arcáról, hogy tényleg kellemes emlék neki. Egy kérdés nekem is fúrja az oldalamat, de bunkóság lenne azzal kezdeni, hiszen elég sok minden történt vele is. Nem kellene rögtön azzal kezdenem, hogy tényleg elveszi feleségül Catherine-t úgy, ahogy megismerkedésünk előtt tervezték. Október 20-án. Igazából azt is tudom, hogy miért pont ez a nap, de erre nem akarok kitérni jelenleg.
- Te és Alvaro…-motyogta miközben elindultunk újra.
- Igen?-lepett meg a befejezetlen kérdésével. Nem tudom mire gondolhat. Alvaro és én? Nem értem…
- Te és ő…nos…jártok?-sóhajtott fel.
- Nem! Mi nem. De olyan vagy, mint Sebastian. Majdnem a második kérdése ez volt. De neked is elmondom, hogy Alvaroval barátok vagyunk és lakótársak. Ennyi.-tártam szét a karjaimat.
- Csak kíváncsi voltam. Van valaki az életedben, aki több mint barát?-szépen körbe írta a dolgot, mert nem akart tapintatlan lenni. Bár van egy olyan érzésem tényleg csak tapintatosságból nem kérdezett rá teljesen nyíltan.
- Igen van.
- Hosszú ideje?
- Egy éve.
Pár pillanatra beállt az a bizonyos kínos csend. Ő az utat figyelte, én pedig az újabb fejfájástól és a hányingertől lehunytam a szemem. Ha kialszom magam, holnapra már csak egy rossz emlék marad az egész.
- Naty…
- Igen?-dörmögtem.
- Monacoban vacsoráznál velem?

- Ha Catherine nem haragszik meg érte, akkor benne vagyok.-mosolyogtam rá, mire egy mosolyt csaltam ezzel az arcára. Azt a mosolyt, amit annyira szerettem. Megnyugvás volt a számomra a béke, mert elaludtam. 

9. fejezet

Fél úton jártam a háló és nappali közt amikor rájöttem kicsikét alul öltözött vagyok így Alvaro egyik pulóverébe bele bújtam és kiléptem a nappaliba. Teljesen őszintén mondhatom, hogy meglepődtem amikor megpillantottam a vendégünket.

- Sebastian te hogy kerülsz ide?

- Szerinted? Hozzád jöttem és nem Alvarohoz.

- Reméltem is.-morogta a motoros barátom, de szerencsére ezt Sebastian nem értette.

- Viselkedj Bati.-szóltam rá szintén spanyolul. Nem akartam, hogy Sebastian bármit is tőlünk tudjon meg. Majd Rosie elmondja neki. Ahogy azt kell és tisztáznak minden dolgot.

- Oké én nem szóltam semmit.-pattant fel a kanapéról.- Megkérdezem Ikert kér-e valamit reggelire.-hagyott minket kettesben a német pilótával. Hatalmasat sóhajtottam és közelebb léptem Sebihez.

- Nem kedvel igazán.-állapította meg.

- Bocs… Csak reggel van még neki és ilyenkor nyűgös.-nyögtem fel. Leültem a kanapéra.- Hogy kerülsz ide? Ilyen korán?

- Csak látni akartam hol laksz…-mosolyodott el és kaptam egy puszit.

- Nem hatalmas lakás de itt lakunk.-vontam meg a vállam.- Amúgy Sebastian nem vagyok egyedül.

- Hogy-hogy?-csodálkozott el a német, de tökéletes végszóra jelent meg Iker a nappali ajtajában amerről én érkeztem és ott állt egy pólóba és rövid nadrágba.

- Sebastian beszeretném mutatni neked a barátomat. Sebastian bemutatom Iker Casillast. Iker ő Sebastian Vettel.

Csaptam be a bemutatást gyorsan és szótlanul figyeltem a következő pillanatokat. A kapus párom mosolyogva tette meg az első lépést és nyújtott kezet. Azt hiszem pár pillanatra magukra hagyhatom hiszen már lelkesen kezdtek beszélgetni valami pasis témáról. A konyhába mentem ahol Alvaro szótlanul bámult ki az ablakon. Hozzá léptem és nyakon csaptam először.

- Miért csinálod ezt?- tettem csípőre a kezemet ahogy felém fordult.

- Nem értem mire gondolsz.-rázta meg a fejét és ártatlanul pislogott rám.

- Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok.-fogtam csendesebbre a hangomat.- Sebastiannal ahogy viselkedsz. Rosie miatt csinálod ezt. Pedig nem is ismered.

- De bántott egy ártatlan fiatal lányt.

- Bántotta, de nem nekünk kell ezt elmondanunk Sebastiannak, hogy Rosie terhes.-suttogtam nagyon halkan.- Viselkedned kell Alvaro. Világos?-nem válaszolt először így megfogtam az állát és magam felé fordítottam, hogy rám nézzen.- Világos Alvaro?

- Igen… Nyugi már.-dohogta…

…A pálya kiérve összefogtam a szőke hajamat és megigazítottam magamon a sötét kék RedBullos ingemet. A táskámat kivettem a hátsó ülésről és előhalásztam a belépő kártyámat. Izgulok? Igen… Piszkosul. Sebi mosolyogva lépett hozzám.

- Jól vagy?-kérdezett rá.

- Persze. Csak hullámzik a gyomrom.

- Csak dolgozni fogsz. Mint régen… vagy mint Alvaronál.

- Ugye tudod, hogy egyszerre fogom csinálni?-sóhajtottam fel.

- Nem lesz az sok neked?

- Nem tudom.-ráztam meg a fejem.- Majd kiderül. Egyszerűen nem tudom. Az idő adja meg a választ erre a kérdést. Iker a fél nyarat Dél-Afrikába fogja tölteni és utána szerencsére utána nekünk is nyári szünetünk lesz. A húzós időszak az ősz lesz.

- Addig sok idő eltelik még.-mosolygott rám bátorítólag.

- Tudom…

…Eddig egészen könnyű napom van, bár sejtem, hogy szándékosan nem dobtak bele a mély vízbe. Az interjúkra Sebastiant nem én kísértem el, de addig is szerencsére át tudom nézni a következő napok programjait. Unottan kavargattam közben a kávémat és egyszer csak megállt az asztalom mellett valaki.

- Leülhetek?-szólalt meg Rosie csendesen.

- Persze.-biccentettem mosolyogva. Tudom ebben a pillanatban nagyon nehéz bármit is mondani neki. Így talán a legbutább dolog jutott az eszembe.- Hogy vagy?

- Köszi. A körülményekhez képest azt hiszem jól. De jövő hétre időpontot kaptam arra…

- Biztosan ezt akarod Rosie?-kérdeztem rá csendesen miközben a bögrém száján köröztem az ujjaimmal.

- Igen.-bólintott lassan a lány.- Csak még Sebastiannal kellene beszélnem. El kell mondanom neki, de a döntésen nem változtat. Őszinte akarok lenni Sebivel… Csak nagyon nehéz.

- Támogatlak.-feleltem komolyan mire kinyújtotta a kezét és megszorította az enyémet.

- Köszönöm Natalien.-mosolyogott rám őszintén.- Csak tudod sokkal nehezebb elmondani mint megtenni.

- Ma este… Ha gondolod aludhatnál nálunk. Tudod itt élek a városban még és nem kellett szálódába költöznöm. Csak még két pasit kell elviselned de mind a ketten ártalmatlanok.-vontam meg a vállam lazán mire ő csak elmosolyodott…

… Késő estig voltunk a pályán és mindent átbeszéltünk Sebastiannal amit csak kellett a holnapi nappal kapcsolatban. Bár közben Rosie küldött egy sms-t, hogy vár rám a parkolóban.

- Holnap is érted menjek?-kérdezett rá a német barátom miközben már a táskámba pakolásztam.

- Holnap azt hiszem inkább motorral jövök.-mosolyogtam rá és láttam azért, hogy egy pillanatra lefagyott.- Sebi ez nagy város. Könnyebb motorral közlekedni. Kérdezd meg Alvarot.

- Csak meglepődtem. Nyugi.-puszilt meg és elindultunk a parkoló felé. Akkor is beszélgettünk és talán szerencsére nem vette észre a távolban ácsorgó finn lányt…

…Sikeresen elnavigáltam a finn lányt Barcelona utcáin és megérkeztünk a társasház elé ahol Alvaroval lakunk. Nem a legócskább hely, de nem is luxustól fényűző épület. Pontosan olyan amire szükségünk van. Rosie szótlanul követett és lifttel mentünk fel az ötödik emeletre.

- Alvaro nagyon rendes srác és Iker is az.-mosolyogtam rá ahogy kinyitottam az ajtót előtte. A két említett személy a kanapén ücsörgött és a videó játékot nyomkodta. Észre se vettek minket azt hiszem.

- Ártalmatlanok… Értem már.-gondokozott el Rosie.- Kockák.

- Nem mindig. Inkább csak lusták.-forgattam a szemeimet amin csak elmosolyodott.- Fiúk. Haza jöttünk.-szóltam be hangosan mire egyszerre elóbégattak egy hellót.- De nem vagyok egyedül.

Úgy tűnik ez volt a tökéletes végszó, hiszen mind a ketten úgy pattantak fel, mint ha egy gombos tűre ültek volna. Elmosolyodtam rajta.

- Rosie beszeretném mutatni neked a páromat Iker Casillast és a gyerekkori barátomat Alvaro Bautistát. Fiúk beszeretném nektek mutatni Rosie Parmakoskit. Sebastian személyi edzőjének a rokona.

A fiúk udvariasan bemutatkoztak, majd először Iker kikapcsolta a gépet és leültek a kanapéra. A konyhába sétáltam és négy poharat tettem a tálcára majd kinyitottam a hűtőt és megnéztem ásványvízen és paradicsomleven kívül van-e itthon valami más, hiszen a két férfi szinte csak ezt issza meg így többségében ezt tartjuk itthon.

- Naty…-szólalt meg mögöttem Alvaro és ezzel halálra is rémített, hiszen nem hallottam mikor jött ki.

- Hányszor mondtam, hogy ne sompojogj!-korholtam le.

- Bocs… Idehoztad ezt a lányt?

- Mint látod.-bólintottam szemeimet forgatva.

- De miért?

- Nem akartam, hogy egyedül legyen. Holnap el akarja mondani Sebastiannak, de a döntését nem változtatja meg.

- Akkor itt marad éjszakára?-ráncolta a homlokát.

- Igen.-bólintottam.- És tedd a hülyét kérlek.

- Teszem.-nyögött fel. Adtam az arcára egy óvatos puszit ami miatt a rúzsom nyoma ott maradt az arcán. Elmosolyodtam és ledörzsöltem az arcáról a piros foltot.

- Naty utálom amikor ezt csinálod.-dünnyögte.

- Viseld el.-nevettem fel és a tálcára pakolt üvegekkel és poharakkal a nappaliba sétáltam…