3. fejezet

 A szálódába visszaérve Sebastiant magára hagytam a fecsegő finn lánnyal és felsétáltam a saját szobámba és először szemügyre vettem az orromat, ami szerencsére úgy tűnt tökéletesen egyben volt.  Totál jól néztem volna ki, ha Isabel tökéletes ütésével betörte volna az orromat. Lassan vetkőztem le és mentem el lezuhanyozni. Kellemesen felfrissültem a zuhany alatt és ahogy végeztem kiléptem a zuhany kabinból és magam köré csavartam a hó fehér puha törölközőt. Kisétáltam a szobába a ruháimért és a testápólóért, amikor észre vettem, hogy az ágyon zenélt a mobilom. Azonnal tudtam Iker az. Megnyomtam a zöld kis gombot és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Szia.-szóltam bele csendesen miközben lehuppantam az ágyszélére.

- Már hiányoltalak. Minden rendben?-hadarta és tudtam tényleg aggódott már. Azt pedig nem akartam.

- Milyen volt a fotózás?-kérdeztem rá, hiszen tudtam, hogy már túl esett rajta és jobbnak láttam terelni a dolgot az eredeti témáról.

- Egész jól sikerült, de majd meglátod a képeket és te is mondasz véleményt róla.-nevetett fel.

- Várom már.-mosolyodtam el.

- Baj van?-bizonytalanodott el a hangomat hallva. Persze nem sikerült túlságosan lelkesre így rögtön észbe kapott és felőlem érdeklődött.
- Részben.-feleltem csendesen és még a flakont is elejtettem. Tudom, hogy most már igazat kell mondanom.
- Hallgatlak.-egy nagyot sóhajtott és várt. Akár órákat is képesek lennénk néma csendben eltölteni így arra döntöttem elmondok mindent.
- Isa orrba vágott üdvözlés képen.
- Ez komoly?-hallottam a hangján, hogy ez igazából szórakoztatja.
- Nevess ki, ha neked attól jobb.- korholtam le, hiszen nem tetszett ez a viselkedése, majd folytattam.- Sebastian legalább szóba áll velem. Együtt vacsorázunk majd. Vagyis lassan. Csak lezuhanyoztam előtte és most már készülődök.
- Akkor nem is zavarlak tovább.
- Nem zavarsz.

- Azt elhiszem.-iszonyatos csörömpölést hallottam háttér zajnak. Meglepődtem, hiszen elméletileg ő egyedül van, de úgy tűnik még se.
- Ez mi a fene volt?-bukott ki belőlem a kérdés, amin szerintem ő se csodálkozott.

- Sergio van itt és azt hiszem romba akarja dönteni a konyhámat.

- Akkor inkább menj és nézd meg mit csinál.-nevettem fel.- Szeretlek Iker.

- Én is szeretlek. Vigyázz magadra és vigyázz az orrodra is.

- Meg lesz.-kuncogva nyomtam ki a telefont…

…A megbeszélt időpont előtt kicsivel sétáltam le az étterembe és hatalmasat sóhajtottam. Igazából most jövök rá, hogy az egész mezőny megfordulhat itt és vannak olyan személyek akik rájöhetnek, hogy itt vagyok. Most azonban kifújtam a levegőt a tüdőmből és beléptem a terembe. Ahogy körbe néztem rögtön megpillantottam Sebastiant a terem végében. Egyedül ült az asztalnál és örültem, hogy a ennyire félre vonult az emberektől. Határozottan sétáltam át a termen és huppantam le az asztalhoz.

- Szia. Remélem nem várattalak meg nagyon.-mosolyogtam rá.- Csak telefonáltam.

- Hamarabb lejöttem csak és így nem késtél.-rázta meg a fejét.- Hogy van az orrod?
- Egészben szerencsére. Te hogy vagy?
- Furán.-vallotta be őszintén, miközben a kezemet fiszírozta. –Azt hittem, ha visszajössz sokáig haragudni fogok rá, de nem tudok.-sóhajtott fel hangosan. Oldalra biccentettem a fejemet és figyeltem minden szavára.- Nagyon hiányoztál és ezért van ez. Igen délelőtt dühös voltam, de amit akkor mondtál megéretett velem egy fontos dolgot…nem értettünk meg. Te más vagy mint mi, ezt tudhattuk volna mindig is… és igazad volt. Mindenben.-elcsuklott a hangja a monológ végére.
- Sebi nyugodj meg!-simogattam meg az arcát szinte azonnal.- Megoldódott minden.
- Úgy, hogy elmenekültél.-felelte teljesen egyszerűen.
- Barcelonában sikerült új életet kezdenem. Ennyi. De most itt vagyok és ha te is akarod veled maradok. Szinte úgy ahogy régen.
- Mit csináltál? Mit csináltál eddig?-nem reagált a mondatomra. Talán túlságosan kíváncsi ezért záporoztak a kérdések felém.
- Barcelonába költöztem Alvaroval. Hozzá menekültem saját magamtól, mint ahogy általában mindig.
- Alvaro…-bukott ki belőle a másik barátom neve.-Gondolhattam volna. És ezek után mi lett?
- Aspar Teamnél kezdtem el dolgozni mellette. Körülbelül ugyan azt csináltam, mint itt. Sajtós, lelki segélyes és esernyőtartója voltam általában. Csodálkoztam, hogy nem vettetek észre, mert egyszer kétszer felkerültünk közösen kép megosztó portálokra.
- Ti jártok?-ez olyan butyuta kérdésnek hatott. Tudom, hogy nem alaptalan a kérdése de akkor is… Nevettem, mire Sebi szeme elkerekedett.
- Nem. Nekem van barátom és boldog vagyok vele. Alvaro csak a lakótársam és akivel barátok vagyunk. Úgy, mint veled.-vontam meg a vállam.- Persze ha fogalmazhatok még így?-az üveg után nyúltam, hogy öntsek magamnak egy kis inni valót. Túl sokat beszéltem így egyszerűen kiszáradt a szám.
- Miért ne fogalmazhatnál így? A barátom vagy. És ki az a szerencsés? Már mint a párod…
- Azt nem mondhatom el.-motyogtam és éreztem az arcom égni kezd. Olyan vagyok, mint a Ferrari vagy a Ducati. Olyan vörös.
- Nem lehet olyan szörnyű. Naty!!!-dünnyög itt nekem. Tudom, hogy nem fog békén hagyni, amíg el nem mondom neki.

- Iker Casillas a barátom.-motyogtam a nevet és azért körbe néztem, hogy biztosan nem hallotta Sebastianon kívül senki se.

- Ohh…-csodálkozott el.- Ő egy focista.

- Nem is olyan rossz focista.

- Ezzel megleptél ugye tudod?-tette fel a kérdést, de mosolygott.
- Tudom.-egyszerre néztünk a Lotusos emberek felé, ahol megpillanthattam Heikkit és Catherinét. Boldogok, mosolyognak és nevetnek.
- A Magyar Gp-n jelentek meg újra együtt. Heikki azóta is nehezen beszél rólad, de a lány valamennyire feledtet. De az a fura. Catherinét pont miattad dobta, és most pont miattad jöttek újra össze.-motyogta miközben a salátáját piszkálta.
- Az a lényeg, hogy boldog. Megérdemli.-feleltem könnyedén. Talán túlságosan is, de tudom ez csak egy álca. Azért ennyire nem kezelem jól a helyzetet.
- Nem találkoztál még vele ugye?
- Nem, de remélem ezen a hétvégén el is kerülöm.-vontam vállat miközben a szívó szállal játszottam.
- Kicsi a paddock és te …
- És én szerencsétlen is vagyok.-fejeztem be a mondatát.- Figyelj Sebastian tisztázzuk a helyzetet. Christian azért hívott, hogy mérjem fel a terepet és döntsek. Döntsek, hogy vissza akarok-e jönni, hogy segítsek. Azonban én csak akkor mondok igent, ha te is akarod. Rajtad áll Sebi minden. De tudnod kell, nem mindig tudok itt lenni, mert Alvaronak is szüksége van rá. Náluk is ugyan ebben a szerepben játszok.
- Ezek szerint én vagyok az aki döntést hoz? Én szerepem a „Mindenható”?
- Igen.-bólintottam.-Nos?
- Azt akarom…azt akarom, hogy újra itt légy. A csapat részeként.
- Köszönöm.
Ezek után nem nagyon beszélgettünk. De jó érzés volt vele lenni. A desszert után pedig sétálni mentünk. Az ő ötlete volt, és nem bánom, hogy kicsikét kiszabadultam a friss levegőre.

- Tehát focista feleség leszel.-állapította meg.

- Ez nem vicces.-ráncoltam össze a homlokomat.

- De… Az, mert sose gondoltam, hogy egy focistával fogsz járni.

- Ez aprócska részletkérdés, hogy mi a foglalkozása… De mi van veletek?

- Velünk?-csodálkozott el.

- Te és Hanna…? Gondolom most se jár versenyekre.

- Jól gondolod.-bólintott.

2. fejezet

…Szombat délelőtt van és most érkeztem ki a pályára. A gyomrom fel és alá hullámzik az idegességtől, de próbálom nem kidobni a taccsot. Nem lenne túlságosan tökéletes visszatérés. Az edzés nem sokára kezdődik, de az első személy, akit meg kell keresnem az Christian Horner. Szerencsére ismerem a járást a paddockban és a motorhomeban egyaránt. A beléptető kaputól a RedBull-ig érve láttam egy csomóismerőst és ismeretlent is. Vagy legalább is eddig a tv-ben láttam vagy az újságban. Sebastien Buemi a honfitársammal sétálgatott, azaz Jaime Alguersuarival. Őket eddig nem láttam eddig személyesen, azonban tudom, hogy a fiók csapat versenyzői. De szemügyre vehettem a boldog Jenson Buttont a barátnőjével sétálni a paddockban. Láttam Michael Schumachert… Azonban akit következőnek meg megpillantottam Robert Kubicát is a barátnőjével, aki nem más, mint a régi barátnőm Isabel Theissen. Muszáj a régi szót használnom, mert tuti, hogy utál azok után amit tettem vele. Kézen fogva sétáltak a lengyel férfival és sugárzott róluk a boldogság. Szerencsére mielőtt észre vettek volna elértem a RedBull-t és beosontam az ajtón. Christian a megbeszéltek szerint az irodájában várt rám. Az asztal mögött ücsörgött… Vagy is a lába az asztalon pihent, de amint meglátott lekapta azokat a fa lapról és rám mosolygott.
- Szia! Jól utaztál?
- Igen.-bólintottam és helyett foglaltam az egyetlen üres széken.- Mi lenne a feladatom?
- Figyeld Sebastiant. Látszik rajta, hogy valami nem stimmel csak tagad mindent. Begubózott és olyan mint egy tökéletes sündisznó. Nem engedi közel magához még a személyi edzőjét se és így rohadt nehéz rájönni mi a baj. Te ismered legjobban közülünk Natalien. Segíts rajta.
- Először álljon szóba velem.-sóhajtottam fel az orrnyergemet masszírozva.-Lenne egy kérdésem az öltözékkel kapcsolatban.
- Hallgatlak.-felelte komolyan.
- Lehetek civilben vagy fel kell vennem a Suzukis cuccomat. Megkérdeztem a főnökömet és azt mondta csak akkor kell, ha ragaszkodtok hozzá.
- Nekem jó vagy így civilben is.-vont vállat.- Amúgy is az a szín maga a rémálom.
- Akkor nem csak én vagyok ezen a dolgon.-forgattam a szemeimet.- Nem baj, ha szétnézek egy kicsikét?
- Szabad bejárásod van, ahogy eddig is. Majd még beszélünk.
- Köszönöm.-osontam ki az irodából.
Napszemüvegemet az orromra bigyesztettem hiába volt felhős az ég és elindultam sétálni. Rájöttem, hogy a három új csapat lévén még több ember dolgozik a terepen. A boksz utcában szemléltem, ahogy Bruno Senna autóján lázasan dolgoznak az emberek, hogy elkészüljenek az edzésre. Ahogy tovább haladtam láttam Timo Glock-ot ahogy a mérnökével tárgyalt. A Lotus-t óriási lépésekkel hagytam el. Próbáltam nem oldalra pillantani. Nem akarom látni még Heikkit. Még nem! Úgy közlekedtem, mint akinek a tekintetét a földre ragasztották. Mind addig, míg neki nem mentem valakinek.
- Elnézést.-motyogtam szánakozva és ahogy felnéztem az illetőre vigyorra húztam a számat.- Szia Tonio.
- Szia Naty. De rég láttalak. Hogy vagy?-ölelt meg úgy, hogy félteni kezdtem a bordáim épségét. Vitantonio Liuzzival még 2007-ben dolgoztam együtt, míg Sebastian nem került a Toro Rossohoz. Az olaszt is támogatnom és segítenem kellett volna, de legtöbbször hülyültünk csak. Ő volt az a személy, aki azt tanácsolta a főnökségnek, hogy legyek (az ő szavaival élve) lelkisegélyes és ne pincérnő. Csodák csodájára hallgattak rá.
- Köszi jól. Picikét fázok.-panaszkodtam és zsebre dugtam a kezeimet.
- Akkor ahonnan jöttél meleg van.-állapította meg.
- Barcelonából jövök.-vallottam be vállat vonva.
- Egy madridi a katalán fővárosból. Érdekes.
- Ne okoskodj itt nekem. Te hogy vagy? Újra versenyző vagy ez nagy szó.-oldalba vágtam, mire nevetni kezdett.
- Jó újra száguldozni, csak még szokatlan egy kicsit.
- Sikerülni fog.-bíztattam egy kicsikét.
- Ezt mond a csapatnak. Sutil gyors és így kicsit rontja a hírnevemet ez a tény.
- Majd kipolírozlak.
- Vicces. A humorod nem változott csak a haj színed. Szőke? Sose gondoltam, hogy ilyenre vetemedsz. Nem áll jól neked.-felelte teljesen lazán, ami már meg se botránkozok.
- Megváltoztam.
- Gondoltam. Most mennem kell. Még beszélünk.
Amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is ment. De hát ő ilyen. Ezen nem is kellene csodálkoznom. Az edzés nem sokkal később kezdődött, így a boksz utca falához sétáltam az RBR vezérlő pultjához. Christian már várt rám és egy fülhallgatót adott nekem.
- Gondoltam jól jön.
- Köszönöm.- vettem el tőle az említett dolgot és rögtön fel is vettem. Figyeltem a Ferrarit és a McLareneseket, ahogy kigördültek a garázsból és lépésben közelítenek a kijárat felé. Most már benéztem a mi garázsunkba. Sebastian csak most kezdett el készülődni. Gondos alapossággal igazgatja el magán az overálját és a maszkjáért nyúlt. Nem vett észre mivel eddig háttal állt nekem.

- Ki az a srác mellette?-kérdeztem rá csendesen.

- Tommi. A személyi edzője.-kaptam választ, ahogy ezt kimondta a garázsban megfordult a német barátom és elkerekedett a szeme. Feszülten figyeltem a gyakorlást és, amint az autók visszatértek a boxba végig masíroztam a garázson és a cölöpökön álló motorhome felé irányoztam magam. Egyszer kellett hátra sandítanom és tudtam, hogy Sebastian követ. A tekintete dühös volt és próbáltam magam felkészíteni arra, ami jelen pillanatban várni fog rám. Beérve az épületbe külsőleg észre vétlenül, na de én annál határozottabban éreztem, hogy karon ragadott és maga után vonszolt a pihenőjébe.
- Hogy a fenébe kerülsz ide?-kezdte el emelt hangon ahogy hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
- Neked is szia!- morogva rántottam el a kezemet és fájdalmas képet vágva megsimogattam azt. Igazából lüktet az ujjai helye, de nem teszem szóvá.- Még szerencse, hogy nem tövestől akartad kitépni a kezemet.
- Kérdeztem valamit! Válaszolj már Natalien!
- Meghívtak és itt vagyok. Elégedett vagy?
- Érdekes.-flegmázott, amit eddig nagyon ritkán tett meg korábban.- Mi vagy ezerszer próbáltunk utolérni, de nem sikerült. Ki volt ez a látnok, hogy megtalált a nagyvilágban?
- Christian.
- Mi a fenének hívott ide? Nekem nincs szükségem rád… Neked se volt szükséged ránk és ez most fordítva is igaz. Menj visszaduzzogni, ahol eddig is voltál.-most sokaltam be. Igen megértem, hogy kiabál velem, de ennyi már nekem elég.
- Te nem tudod min mentem keresztül! Nem te voltál az, akinek a szeme előtt közölték a családdal, hogy az apjuk meghalt. Nem téged tartott egy egész kórház gyilkosnak. Nem neked kellett küzdened a lelkiismereteddel, hogy talán még is igazuk van. Nem rád néztek szánakozva a barátaid, hogy tudod ők se tudják mit gondoljanak és nem a te szerelmed került téged házon belül és csökkentette le a beszélgetéseit a minimálisra!-kiabáltam. Ki kellett adnom magamból ezt a düht, ami hirtelen kelt életre bennem és nem akartam eltemetni magamban. Sebastian arcáról abban a pillanatban le tudtam olvasni a szánalom és az elkeseredettség egyvelegét. Megtört ezt nagyon jól tudom.
- Miért menekültél el? Ez nem volt megoldás semmire. Ha megbeszéltük volna…-szólalt meg immár szinte suttogva.
- Jobb volt ez így.
- Kinek?-tárta szét a karjait tanácstalanul.- Nem neked, de nem is nekünk. Heikkire nem is gondoltál?
- Annyiszor, de annyiszor átgondoltam, de még is ez volt az, amire jutottam mindenegyes alkalommal. Sebastian hiába magyarázkodnék úgy se érted meg. Ez senki se fogja megérteni.- hagytam rá, hiszen pontosan így gondoltam, hiszen senki se érti meg. Ki akartam sétálni az irodából hiszen szükségem volt a friss levegőre Mi előtt lenyomtam volna a kilincset megszólalt elgyötört hangon.
- Annyit mondj hova mentél? Hol voltál ennyi ideig?
- Barcelonába költöztem.-suttogtam.
- Ugye nem szívódsz fel estére? Beszélni szeretnék veled.
- Nem fogok eltűni ígérem.
- Rendben.-rám mosolygott.
Az időmérőig gyorsan telt az idő, majd magát az edzést a garázsban néztem végig. Megkaptam az egyik alkatrészes dobozt és azon húztam meg magam. A fülhallgató segítségével figyeltem a pilóták és a csapat közötti kommunikációt. Végül Sebi szerezte meg a polet egy remek körrel.  Arra döntöttem, hogy a motorhomeban várom meg, hogy Sebi elintézze az összes dolgát. Unalmasan telik az idő, de egy kávé mindenen segít. Már a csapat tartotta a megbeszélést és akkor már nincs sok hátra és visszamehetünk a szálódába.

Éppen a mosdó felé tartottam, amikor kiabálásra lettem figyelmes. Először egy nő kiabálta az én nevemet, majd Sebastian is kiabált valami állj féleséget. Kíváncsiságból megfordultam és abban a pillanatban Isaval találtam magam szembe. Nem volt időm még egy hellót se kimondani, mert bemosott egyet nekem.
- Menj vissza ahol eddig is voltál. Nincs szükség rád itt. Világos?-nem válaszoltam, csak az orromat fogtam, hiszen könnyek gyűltek a szemembe. Azt hiszem fogalmazhatunk úgy, hogy ez tökéletes találat volt.- Világos?
- Igen.-motyogtam, mert most sokkal többre nem futotta. Sebi is megérkezett.
- Ez mire volt jó?-korholta le Isat.
- Tudja, hogy hol a helye. Nem itt!-sarkon fordult és elrohant. Sebastian sajnálkozva pillantott rám.
- Jól vagy?-lépett hozzám.
- Megérdemeltem.-feleltem azonnal, de még szinte most is csillagokat látok.
- Visszaviszlek a szálódába, de még van egy kis dolgom.

- Intézd csak nyugodtan. Addig én leülök ide és reménykedek benne, hogy az orrom nem tört el és nem fognak újra képen vágni.-húztam ki magamnak a széket és leroskadtam rá. Sebastian beszélt a pincérnővel aki egy zacskó jeget hozott ki nekem egy fehér rongyba csavarva.

- Köszönöm.-biccentettem. Percek teltek el és egyedül voltam. Az orrom már nem lüktetet annyira. Megnyikordult mellettem egy szék és egy fekete hajú lány huppant le velem szemben.

- Megnézhetném az orrod? Sebastian mondta, hogy mi történt.-fecsegte egyszerűen vállat vonva.

- Igazából te ki is vagy?-kérdeztem rá cseppet talán modortalanul, de fogalmam sincs ki a lány. Eddig még sose láttam a paddockban.

- Rosie vagyok. Rosie Parmakoski. Tommi unokatestvére… Sebastian barátja.

- Natalien vagyok.-nyújtottam felét a kezemet.

- Örülök, hogy most már megismerhetlek.

- Ez nem jelent sok jót számomra igaz.-sóhajtottam fel és az orromhoz raktam a jeget újra. Felszisszentem halkan azért.

- Sebastian szeret téged. Mint valami nagy testvért… És iszonyatosan féltet a mai napig is akár mit mondott.

- Megbántottam…-gondolkoztam mit is mondott a lány, hogy hívják.

- Rosie.-mosolyodott el miután ki segített.- Lehet, hogy megbántottad, de szeret téged.

- A legjobb barátom, a mai napig.-vallottam be.

Sebastian csatlakozott hozzánk és felajánlotta mind a kettőnket visszavisz a szálódába és természetesen igent mondtunk azonnal az ajánlatra. Ingyen és potya fuvar mindig jól jön.

- Isa mióta hajlamos az erőszakra…ennyire?-kérdeztem a hátsó ülésen ülve és az ablakon kibámulva. Hagytam, hogy a finn lány üljön Sebastian mellé.
- Mivel eltűntél cseppet depressziósan egy búcsúlevelet hagyva, azt hittük, hogy öngyilkos akarsz lenni.-kezdett el beszélni a német, mire mind a ketten ránéztünk.- Amit írtál teljesen arra utalt, hogy megteszed, így bejelentettük az eltűnésedet a rendőrségen. Két nappal később behívtak minket. Egy lányt találtak a tóba fulladva. Nem volt nála semmilyen papír amivel azonosítani lehetett volna, így hívtak fel minket.-mesélte tovább a történetet, amiről eddig semmit se tudtam.- Isa ment be azonosítani a holttestet. Nagyon megviselte ez a dolog még úgy is, hogy nem te voltál az asztalon. Ráadásul Heikki csak vele beszélt abban az időben. A lány segített neki talpra állni, miközben ő nem omolhatott össze. Ő segített nekünk, de neki nem tudott senki se.-suttogta Sebastian és Rosie megsimogatta a kezét. Összenéztek, majd a lány elmosolyodott.

- De itt van. Él és úgy tűnik minden rendben.
- Akkor nagyobbat is üthetett volna vagy legalább is kétszer.-motyogtam.
- Azzal sokra mentünk volna, ha agyon üt. –nevetett fel Sebastian.-Vacsorázunk együtt?
- Ha szeretnéd benne vagyok.-bólintottam, hiszen láttam a tükörből figyel engem.
- Akarom.

1. fejezet

…2010. április 10-e van és én ahelyett, hogy Alvaroval Katarban lennék itthon kellett maradnom. Összeszedtem egy kis fertőzést és így jobbnak láttuk mind a ketten ha nem utazok el vele, hanem itthon maradok és pihenek.  Katarban már hagyományok szerint éjszaka van versenyen a sivatag közepén. Gyönyörű hely és tudom arra most kevés az esély, ami tavaly is megtörtént. Szakadt az eső. Igen a sivatagban özönvízszerű esőzés támadt és így vasárnap estéről hétfő estére tették át a versenyt, mert féltek a reflektorok nem fogják kibírni az esőt. Lassan kezdődnek az időmérők így egy bögre teámmal és a takarómmal a kanapéra akartam telepedni, de kopogtak. Nagyot sóhajtva változtattam az útirányomon és nyitottam ajtót.

- Christian?-nyögtem ki meglepődve. Igen Christian Horner állt a lakásom küszöbén. Nem számítottam rá, bár még a csehországi futamon Brnoban találkoztam vele. Vendég volt a paddockban a RedBull által és mi természetesen összefutottunk. Elbeszélgettünk és megadtam az elérhetőségemet arra az esetre, ha véletlenül szüksége lenne a segítségemre. Úgy tűnik most valami történt, mert itt van. Összeráncoltam a homlokomat, hiszen rögtön rossz dolgok jutottak az eszembe.

- Jó estét és bocsánat a zavarásért. Beszélnünk kell.

- Gyere be.-invitáltam a nappali felé. Igaz az asztalon egy csomó zsebkendő, lázmérő, méz és mentolos cukor hevert. Így próbálom ki gyógyítani magam ebből az átkozott kórból. Maradok a hagyományos dolgoknál. Christian leült a kanapé szélére és kíváncsian rám nézett. - Beteg vagyok. Hozhatok neked valamit?

- Köszönöm most nem.-ráztam meg a fejem.

- Miről lenne szó?-leültem én is. Kényelmesen magam alá húztam a lábaimat.

- Sebastianról lenne szó. Szüksége lenne rád. Kicsit szét hullt az elmúlt időben vagy legalább is kezd. Nehezen koncentrál… Feszült és eléggé ideges.

- Tudja, hogy itt vagy?-kérdeztem szinte azonnal, hogy Christian be se fejezete a mondatát.

- Nem. Magamtól jöttem. Meg akarom akadályozni a bajt.

- Árulásnak fogja vélni ezt a dolgot. Nem szereti, ha bele avatkoznak az életébe és…-gondolkoztam tovább.- Egy éve nem láttam és nem is beszéltünk. Elszöktem tőlük… Szerintem nem fog tárt karokkal fogadni… Szerintem senki se fog örülni nekem és ez talán a legenyhébb kifejezés.

- Gyere el Kínába. Felméred a terepet és utána egyeztetünk. Szerintem csatlakoznod kell újra a csapathoz.

- A Suzukival is szerződésben állok…-kezdtem el szomorúan, hiszen ez igaz is. Alvaro kategóriát váltott így mentem vele én is, és már a japán csapat tagja vagyok.

- Előbb szét nézel és utána döntesz. Nem kérek semmit se.-mosolygott rám bátorítólag.- Ha még is a Suzukinál akarsz maradni, akkor nem állok az utadba. Csak annyit szeretnék, hogy gyere el Sanghajba.

- Rendben. Elmegyek.-egyeztem bele egy hatalmas sóhaj után. Tudom. Előre tudom ebből semmi jó se fog kisülni.  A szőke hajtincseimet piszkáltam zavaromban. Mennyire volt ez jó ötlet nem tudom, de már nem szívhatom vissza az ígéretemet. Igent mondtam.

- Köszönöm. Itt a repülőjegy és a paddock belépő.-tette le az említett dolgokat az asztalra.- A papíron pedig megtalálsz minden tudni valót, de nagyjából ismered a járást. Csak annyi változott, hogy ez már nem a Toro-Rosso, hanem a RedBull Racing.

- Ennyire biztos voltál benne, hogy igent mondok?-néztem csodálkozva a vaskos kék színű borítékra.

- Ha Sebastian bajban van, akkor úgy is jössz akár milyen kifogásokat sorolsz fel az elején.-vonta meg a vállát lazán.- Klassz az a kép.-mutattot a tv tetejére. Egyetlen kép volt ott keretben Batiról, a páromról és rólam szilveszteri party-n.

- Ennyire biztos voltál benne, hogy igent mondok?-néztem csodálkozva a vaskos kék színű borítékra.

- Ha Sebastian bajban van, akkor úgy is jössz akár milyen kifogásokat sorolsz fel az elején.-vonta meg a vállát lazán.- Klassz az a kép.-mutattot a tv tetejére. Egyetlen kép volt ott keretben Batiról, a páromról és rólam szilveszteri party-n. Csak elmosolyodtam ahogy a képre pillantottam.

- Köszönöm.

- Barátok?

- Igen.-biccentettem egy aprót.

- Akkor Sanghajban találkozzunk jövő héten.

Igen. Jövő héten közel más fél év után újra részese leszek az F1-es paddocknak. Nem tudom, hogy milyen lesz és a többiek, hogy reagálnak az érkezésemre, de kínos lesz. Kínos lesz, mert el kell magyaráznom a helyzetet. Hogy miért jöttem el? Hova tűntem? És miért nem jelentkeztem? Nekem szinte ésszerűnek tűnnek ezekre a kérdésekre a válaszok, de tudom kimondva nem biztos, hogy ugyan így hangzanak. Azt viszont nem tudom, hogy vissza akarok-e menni oda dolgozni… Azonban ahogy Christian mondta… Ez a terepszemle és utána dől el minden…

…Három nap múlva utazok Sanghajba. A cuccaimat pakolom a bőröndbe miközben a barátom az ágyamon fekszik hanyatt és próbálja felemészteni a hallottakat, hiszen ebben a pillanatban meséltem el neki mindent ami az elmúlt pár napban történt velem. Ismerem már annyira, hogy tudom aggódik. A szeme körül pár apró kis ránc megjelent, amin elmosolyodtam. Talán a foci pálya amikor ugyan így ráncolja a homlokát… Már egy fokkal jobban vagyok és ez a tény is, hogy F1-es futamra mehetek feldob. Talán ez gyógyít a leginkább.

- Miért nem lehetne inkább Barcelona?-tette fel a kérdést egyszer csak, ahogy felkönyökölt a matracon.

- Nem válogathatok Iker.-igen a barátom a Real Madrid csapatkapitánya. Egy véletlen miatt találkoztunk az egyik szórakozó helyen. Akkor csak táncoltunk és együtt iszogattunk… Következőnek már sétáltunk…Moziba mentünk és utána szépen alakult minden.- Idehívtak. Jól leszek ígérem. Nem keveredek bajba.-bizonygattam ártatlanul.

- Ezt értsem úgy, hogy nem csukatod le magad?

- Vicces vagy. –forgattam a szemeimet.-De végül is értheted úgy is.-adtam be a derekamat.

- Egy pont nekem.-nevetett fel vidáman. A két kezét a feje alá dugta és így figyelt engem ahogy pakolászok. Most azon vacilláltam látványosan, hogy a Suzukis cuccaimból rakjak-e el. De végül csak egy pulóvert raktam el.
- Tettem pulóvert, esőkabátot és vastag nadrágot.-számolgattam a bőröndöm tartalmát, hiszen nem akartam semmit se itt hagyni.
- Nem a Déli-sarkra mész Kicsim. Minek ennyi gönc?
- De Sanghajban hideg van ilyenkor. Amúgy is fázós vagyok.-tettem az ártatlant.
- Arra emlékszek.-nevetett rajtam vidáman.- Hány pulóver is volt rajtad a síeléskor?
- Három. Azt hiszem. De lehet, hogy volt az négy is.
- Gyere ide.-nyújtotta felém a kezét és én reflexszerűen mozdultam. Ráültem a csípőjére és kitámasztottam magam a két kezemmel a mellkasán.
- Valami baj van?-kérdeztem rá csendesen.
- Nincs semmi, csak féltelek a csalódástól.-söpörte ki a hajamat az arcomból komoly arccal.
- Nem várok csodát, hiszen én léptem le, de ezt te is tudod.
- Biztos?
- Igen. Akár képen is törölhetnek, de nem lépek le.-nyomtam egy csókot az ajkaira.- De tőled se várok csodát.-paskoltam meg az arcát.
- Ezt nem értem.- rázta meg a fejét, de nagyon jól tudta miről beszélek.
- Úgy se fogsz megborotválkozni. Hiába kérem.-állapítottam meg úgy mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Jól sejted. Nem fogok.-jelent meg egy sunyi mosoly az arcán és tudtam én fogok rosszul járni. Úgy fordult meg, hogy én kerültem alulra.
- Csak nem szúr az arcom, amikor megpuszillak?-érdeklődött, miközben az arcát a nyakamhoz nyomta miközben végig puszilta a vállamat. Már megszoktam ezt az érzést, de hogy csikizet is mellé az volt a végzetem. Kacagtam és hiába próbáltam vergődve kiszabadulni alóla nem sikerült.
- Te nyertél! Te nyertél!-nyögtem ki nehezen, hiszen levegőért kapkodtam még mindig.
- Tudtam.-csókolt meg újra.
- Nem jössz el velem?-kérdeztem rá.- Semmiség az egész. El leszünk a garázsban vagy a motorhome-ban.
- Első dolog: megtudják, hogy te vagy a barátnőm és itthon szétszednek a piócák, ha haza érünk.-jó. Ezt tényleg tudom. Ezért is lakok még Barcelonában.- Kettő fotózásom lesz.
- Kik készítenek rólad dögös kép?-nyaltam meg az ajkaimat.
- Az FHM.
- Váó.-hagyta el a számat ez az egyszerű mondat. Már megint kinevetett, ahogy szokott ilyenkor. Néha sikerül elég gyerekesen viselkednem előtte, de ez őt nem zavarja. Nagyon nem.
- Ugye nem kell félnem?-fogta közre a két hatalmas tenyerével az arcomat, ahogy abba hagyta a nevetést.
- Nem értelek.-húzódtam el tőle, amennyire tudtam. Nem engedett messzire.
- Régi szerelem…
- Mennyi ideje is vagyok veled?-döntöttem oldalra a fejemet.
- Kilenc hónapja, ha jól számolok. Kilenc hónapja.
- És mikor jöttem el?
- 15 hónapja. Most tesztelsz? Tudok számolni.-húzta fel a szemöldökét kérdőn.
- Nem csak gondoltam levonod a következtetéseket.-válaszoltam vigyorogva és megpusziltam Szeretek vele lenni és ami még jobb a sajtó még nem tudja, hogy mi együtt vagyunk. Sikerült eltitkolnunk, de szerintem nem sokáig tudjuk már és mire észbe kapunk az újságok címlapján találjuk magunkat. Azonban 9 hónap már biztos és nem tudja senki se nagyon szétzilálni. Nehéz szívvel hagyom itt, de muszáj. Vár Sanghaj… 

Bevezetés

Sziasztok!

Elérkezett az a nap, amikor a történetem visszatér. Sok mindenben egyezni fog az előző verzióval, de nekem igazából ez jobban tetszik. Jó szórakozást kívánok! :)

Millió puszi:

Kira

Natalien Gonzáleznek hívnak. Egy fiatal spanyol lány vagyok aki próbálja az Élet minden lehetőségét kihasználni, de általában rosszul döntök és utána próbálom feltakarítani a romokat, amiket saját magam okoztam. 2009. januárjáig a Forma-1-ben dolgoztam a Toro Rosso, majd következőnek a RedBull Racing csapatánál. Emellett szerelmes voltam…. Azt hittem minden tökéletes, de rá kellett jönnöm nagyon hamar, hogy tévedtem. Olyan dolgok történtek velem ami miatt nem bírtam tovább… Lépnem kellett és egy hirtelen döntés miatt hagytam magam mögött az addigi életemet.

„2008. december 22-e van. Innsbruckból tartok haza Coppetbe, hogy legalább éjfél előtt otthon legyek és bebújhassak Heikki mellé a puha ágyba. Sötét van már és mivel az országúton járok nincs kivilágítás ami kicsit zavar jelenleg és az is, hogy hatalmas pelyhekben esik a hó.  Megcsörrent a mobilom és egy gyors mozdulattal bekapcsoltam a kihangosítót ahogy létrehoztam a vonalat.
- González!
- Szia Kicsim! Merre jársz?-érdeklődött Heikki Kovalainen kedvesen. Ő az én barátom lassan már több mint 8 hónapja. Talán vele van a második leghosszabb kapcsolatom.
- Nem sokára haza érek. Körülbelül még 2 óra.
- Ez neked a nem sokára?-kérdezte egy kis szemre hányassal a hangjában. Persze korábbra ígértem magam, de tudom ez jelen esetben hiú remény.
- Bocsi Szívem.
- Az a lényeg, hogy épségben haza érj.-enyhült meg a hangja.
- Csupa latyak az út. Még nem értek ide a takarítók.-panaszkodtam és egyszerre három dolog történt. Egy Audi nagy sebességgel megelőzött, bevágott elém és hirtelen fékezett. A fékbe tapostam, hogy ne rohanjak bele, mire hátulról belém rohantak. Ezek után én már csak utas voltam. Imádkozhattam az életemért, hogy túl éljem az egészet… Pillanatok múlva az irdatlan csendre eszméltem. Hirtelen hallgatott el minden…
- Naty! Naty hallasz engem?-kezdett nagyon messziről Heikki hangja derengeni, ahogy szépen lassan visszatértem a valóságba.  Megmozdultam és iszonyatos fájdalom nyílalt az oldalamba és a vállamba. Fejjel lefelé ért földet a kocsi. Muszáj minél hamarabb kiszabadulnom innen. A biztonsági övet kikapcsoltam és egyszerűen a földre zuhantam.
- Fenébe!-szitkozódtam hangosan. Az apró üvegszilánkok összekaszabolták a tenyeremet. Éreztem, ahogy a vérem kicsordul.
- Naty válaszolj már!-szinte ordította Heikki. Megtaláltam a telefonomat magam mellett.
- Jól vagyok.- ennyit bírtam kinyögni bár ez talán nem is igaz ebben a formában, de legalább élek és ez a legfontosabb
- Mi történt?
- Gőzöm sincs. Majd felhívlak.-kinyomtam a telefont és kimásztam a kocsiból.
Szörnyű látvány fogadott. Leírni is nehéz… Összetört autók… Jajgató emberek…
- Hölgyem minden rendben?-jelent meg előttem egy férfi. Csak a szája vérzett, de úgy tűnt semmi más baja sincs.
- Én jól vagyok-bizonygattam neki is, de ez nem azt jelenti, hogy nem fáj semmim se. A karom kificamodhatott, míg két bordám tuti megrepedt.- Segítenünk kell rajta!

A többieken akartam segíteni, de egyszerűen ahogy kimondtam ezt a mondatott az egyik összetört autó kigyulladt. A sofőr nem tudott időben kimenekülni az autójából és meghalt…
…Senki se tartott engem hibásnak… Csak is én saját magamat. Idővel kiderült, hogy a kigyulladt kocsiban egy több gyermekes családapa ült. Ő tartotta el a családját. Hajlamos voltam a depresszióra, de most legyőzött. Alig ettem. Gubbasztottam a sötétben. A barátaim próbáltak rajtam segíteni. Sebastian és Isa két naponta meglátogattak. Beszéltek hozzám. Próbáltak jobb kedvre deríteni, de nem volt semmi haszna. Azt viszont tudtam,  nem csak bennem tartották a lelket. Nem csak nekem volt szükségem két biztos támaszra. Heikkinek is szüksége volt a barátaira. Láttam rajta, hogy nem sokáig bírja már sokáig. Így született meg bennem egy elme beteg ötlet. Egy nap egyedül voltam otthon. Tudtam, hogy ma nem lesznek látogatóim és így összedobáltam egy táskába a legfontosabb dolgaimat és elindultam megkeresni Alvaro Bautistát, akire mindig is számíthattam. Heikkinek egy levelet hagytam, amiben megmondtam, hogy jobb, ha vége. Neki nem ilyen lányra van szüksége. Egy élet vidámra és nem egy…gyilkosra.”

Így szakadtam el a régi világomtól. Hetekig sőt hónapokig hívogattak a barátaim, de egyszerűen nem vettem fel a telefonomat. Ezek egy idő után elmaradtak és végül egyáltalán nem hívtak. Lemondtak rólam ez világos. Heikki kitartóbb volt. Anyuékat is folyamatosan hívogatta, vagy váratlanul megjelent a házuknál, de ott engem sose talált. Alvaroval összefogtunk és Barcelonába költöztünk. Neki jól jön ez a város, mert itt a pálya. Nekem pedig egy új életre ad lehetőséget. Már harmadjára. Azonban tudom a múlt mindig megtalál…