51. fejezet

Hétfőn kora délután értünk haza Madridba. Tisztába vagyok vele, hogy túl sok időt nem tudok itthon tölteni, hiszen már az előző futam után megbeszéltük Sebivel és Tommival, hogy együtt utazunk Kanadában. Szükségünk van arra, hiszen át kell állnunk az ottani időzónára. Leparkoltam az út szélén és az utazó táskámat kivettem  a csomagtartóból. Eszembe jutott, hogy el kell mondanom az aláírt szerződésemet Sebastiannak is. Nem húzhatom az örökké valóságig. Sokkal rosszabb lesz, ha az újságból értesülne a tényekről. Tudom, hogy egyáltalán nem lesz boldog a helyzet miatt. Sőt talán ez a legenyhébb kifejezés. De nem akarom hirtelen a nyakába zúdítani a dolgot, hiszen van elég gondja a pályán és azon kívül is. Csendesen nyitottam be a házba és ahogy becsuktam magam mögött Theressaval találtam magam szemben. Bárki másra számítottam csak rá nem. Viszont erőt vettem magamon és nem szólaltam meg, miközben a nő csak összefonta a mellkasa előtt a karjait.

-Te hogy kerülsz ide?-kaptam meg nem túl illedelmesen a kérdést. Egy pillanatra meglepődtem, de nyeltem egyet és tudtam most nekem kell okosabbnak lennem. Nem eshetek neki rögtön.

- Gondolom még egy ideig lakhatok itt. Vagy legalább is a bátyám nem szólt, hogy el kell költöznöm.-sóhajtottam fel miközben kiléptem a cipőmből.- Te mit keresel itt?

- Sergio hozz reggelit.-vonta meg a vállát a nő és lassan sétált a nappaliba és leült a kanapéra. Valahogy ez nem volt válasz a kérdésemre, de inkább nem is reagáltam semmit se. Ismét elfogott az a bizalmatlan érzés, ami mindig is jelen volt vele kapcsolatban. Most pedig ahogy méreget…

- Ezek szerint sikerült palira venned a bátyámat megint?-tettem fel diplomatikusan a kérdést. Talán nem kellene bele mennem a gyerekes játékába. Nem engedhetem meg, hogy ő irányítson.

- Ejnye… Nem bízol még mindig meg bennem?-vágta hozzám nyájasan a kérdést.

- Miért bíznék meg benned? –húztam fel a szemöldökömet.- Sergio életébe betáncolt Santiago és vele együtt te is. Miben játszotok most? Drog? Pénzmosás? Mire kell a bátyám? Mibe akarjátok bele rángatni?

- Ehhez neked semmi közöd sincs.-rázta meg a fejét és talán most ismerte be, hogy még is csak sáros valamiben. Vagy talán mindenben. Idegesen rágcsálta az ajkait és elfordította rólam a tekintetét. Felhorkantottam csak hangosan és inkább arra gondoltam, hogy jobb, ha csendbe maradok. Szememet forgatva kaptam fel a táskámat, és indultam el a szobámba…

…Talán tíz perc telt el miközben a ruháimat szortíroztam, amikor kivágódott a szobám ajtaja és Sergio jelent meg az ajtóban.

-Beszélnünk kell!-jelentette ki szigorúan.

- Neked is szia Sergio.-sóhajtottam fel. Szinte tudtam, hogy Theressa köpött be a bátyámnak. Emellett talán már Rosie is panaszkodott neki arról, hogy Andreas miattam kereste fel.

- Beszélnünk kell.

- Mitől vagy ennyire zabos?-tettem le a világoskék Suzukis felsőt a kezemből és fordultam felé meggondoltan. Minden mozdulatom megfontolt és kiszámolt jelen pillanatban.

- Mi a fenét szervezkedsz?

- Nem tudom, miről beszélsz.-közöltem hirtelen pedig pontosan tudtam mire is gondol. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni a bátyám.

- Ne szórakozz velem Naty!-csattant fel és a hangjától még én is összerezzentem.- Nagyon jól tudom, hogy Andreas megkeresett téged és Rosiet is.

- Muszáj erről beszélni, amikor itt ez a nő is.-mutattam az ajtó felé. Igazából amilyen hangosan beszél Sergio jelen pillanatban Theressa mindent hallhat kint.

- Elment… Így beszélhetünk.-vágta rá dacosan Sergio. Utálok vele veszekedni, hiszen sose tudjuk eldönteni kinek is van igaza, hiszen általában mind a kettőnknek igaza van a maga valójában. De most nem. Most nem lehet igaza a bátyámnak, amikor az ő sorsa forog kockán,

- Sergio te most nem látsz tisztán.-sóhajtottam fel.

- És ezért akartok Andreas-szal beavatkozni?-horkantott fel. Kinyitottam majd be is csuktam a számat. Persze, hogy nem beavatkozni akarok az életébe… Csak meg akarom előzni a bajt. 

- Andreas csak segítséget kért csak.-vontam meg a vállamat. Lehet nem a legjobb védekező szöveget adom elő, de jobb ötletem nincs.

- Nincs mitől megvédeni… Nem kell megvédeni semmitől se.-csattant rám és összerezzentem a hangjától. Gombóc jelent meg a torkomba. Hiába próbáltam nyelni nem tűnt el az érzés.- Nem kell megvédeni.

- Santiago… Theressa…-soroltam immár hasonló stílusban, mint ő.- Emlékszem mi történt anno! Emlékszem, én emlékszem! Emlékszem, hogy bele roppantál. Eltűntél és ebbe a családom roppant bele! Ezt akarod? Biztos ezt akarod? Mert akkor menj! Keveredj bele újabb szemét ügyletekbe, mert úgy veszem észre nem az eszeddel gondolkozol.

- Te ezt nem érted…

- Mit nem értek? Megfektetted azt a nőt nem? A farkaddal gondolkozol, mint többségében mindig.-forgattam a szemeimet.- Mikor fogsz rájönni, hogy csak egy báb vagy a játékukban? Amikor kattan a csuklódon a bilincs? Vagy amikor megsérülsz? Vagy amikor valakit elveszítesz?

Nem szólalt meg a bátyám. A homloka ráncokba szaladt, míg az ajkait összeszorította. Azt hiszem betaláltam mivel elértem azt, hogy csendbe maradjon.

-Nem hihetsz nekik  Sergio.-ráztam meg a fejemet.

- Kezemben tartom a dolgaimat.-hagyott faképpen a testvérem és egyáltalán nem tudtam hinni neki…

…A veszekedésünk után elrohant Sergio a lakásból. Fogalmam sincs, hogy hova. Az irodába… Edzőterembe… Rosiehoz… Esetleg Theressahoz? Fogalmam sincs. Csak annyi biztos, hogy nincs itthon. Délután további részében összepakoltam a cuccaimat az utazáshoz és ki se mozdultam a szobámból reggelig, hiszen akkor indul a gépem Svájcba.

Fáradtan, meggyötörten ébredtem reggel. Elkészültem és egy bögre kávén kívül nem tudtam mást magamba erőltetni. Semmi étvágyam nem volt.

Indulni készültem hiszen már a sportcipőmbe léptem bele amikor a fogason megpillantottam egy idegen kabátot. Egy idegen női kabátot. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Theressa kabátja, így nem igazán tudok magyarázatott adni a tetteimre kiforgattam a ruhadarab összes zsebét és egy kis tasak került a kezemben. Sose éltem ilyen eszközökkel, de tisztában vagyok vele, hogy mivel nézek jelenleg farkas szemet…

…Hirtelen ötlettől vezényelve telefonáltam és kértem, hogy találkozzunk abba a parkba ahova régen is jártunk. Tudnia kell, hogy mit találtam. Napszemüvegemet az orromra biggyesztettem és figyeltem a körülöttem lévő embereket. Fiatalok az edzéseiket tartják, az idősebb pár pedig kézen fogva sétálnak. Szeretnék így megöregedni. Szeretném megismerni a páromat aki mellett megöregedhetek.

-Natalien…-szólalt meg mellettem az ismerős hang és összerezzentem.

- Andreas…-szökkentem talpra és a szívem azzal a lendülettel kezdett el vadul kalapálni. Szinte a torkomban érzem.-Bocsánat, hogy így lerohantalak a hívásommal.

- Fontosnak tűnt.-ráncolta a homlokát a rendőr.

-Az is.-vágtam rá és körbe néztem. Senki se figyelt ránk, így bátran csúsztattam át a kis tasakot a rendőr tenyerébe.- Theressa kabátjába találtam.

- Tessék?-lepődött meg és szemügyre vette a dolgott ami a kezébe csúsztattam.- Naty te ezt…?

- Úgy gondoltam jobban járok, ha kicsikét kutatok.-vontam meg a vállam.- Vagy mondhatod azt is, hogy elloptam. Ott volt a fogason egy ismeretlen kis kabátka és bele nyúltam zsebébe. Ezt találtam benne.

- Naty…-láttam rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat.

- Most ha ki akarsz oktatni, hogy miért loptam el bele se kezdj.-csattantam fel indulatosan, mire a fiatal rendőr szemei egy pillanat alatt kikerekedtek. Nyelvembe haraptam, hogy inkább csendbe maradjak és ne mondjak semmit se, amivel lejáratnám magam.

- Egy zseni vagy.-bökte ki hirtelen a férfi amitől meglepődtem.-  Ez azt hiszem adu ász lehet a kezünkben.

- Ki tudod húzni a bátyámat a bajból?-kérdeztem rá csendesen, miközben a rendőr csak bólintott. Meg se tudom magyarázni mi ütött belém, hiszen csak megcsókoltam…

…Fogalmam sincs miért mentem bele Sebastian és Tommi ötletébe. Idejöttem Svájcba, miközben ők sehol sincsenek. Még egy napot a gyárba töltenek és holnap este fognak megérkezni. Pedig nekünk már akkor rég Montreal felé kellene repülnünk.

Beléptem az üres házba és a táskámat a bejárati ajtó mellett hagytam és a nappaliba sétáltam. Leroskadtam a hatalmas kanapéra és sóhajtottam.

-Mihez kezdjek? Mihez kezdjek?-tettem fel a kérdést hangosan, mint egy félkegyelmű. Unatkozok. Emellett majd szétrobbanok. Tennem kell valamit, hiszen túlságosan zsong az agyam. Sok minden történt otthon Madridban amit esélyem se volt még feldolgozni… Amikor eszembe jutott valami…

…Sebastian ódákat zengett az elmúlt hetekben arról, hogy a közelben van egy elég jól felszeret profi motocross pálya. Otthon persze jobban szeretek motorozni a saját cuccomban és motorral, de ha a szükség hozza ez is jó. Sőt jelen helyzetben egyenesen tökéletes. Megkaptam a szükséges cuccaimat és felöltöztem. A padon ücsörögve figyeltem a pályán lévőket. Messziről lerítt a többségéről, hogy profik birtokolják a pályát és hirtelen kisebbségi érzésem támadt. Ha Alvaro nélkül motorozok  előjön ez az érzés, de urrá tudok lenni rajta.  Most igazából tényleg csak kikapcsolódni szeretnék…

Fogalmam sincs mennyi ideje vagyok a pályán. Viszont ráhangolódtam és egyre bátrabban veselkedtem neki az ugratóknak. Vérem száguld és érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről de nem érdekelt. Ez az érzés visz előre a versenyzés során is. Megérkeztem egy szűk jobbos kanyarba amikor hirtelen mellém csapódott valaki. A kitartott lábamat éppen eltudtam rántani, de az esést már nem tudtam elkerülni. Végig bukfenceztem a saras földön és mire talpra kecmeregtem az illető már tovább állt. Szándékában sem volt megállni és segíteni… Vagy inkább bocsánatot kérni. Mérgelődve állítottam fel a gépet és mentem vissza a „boxutcába”. Nagyon jól tudom, hogy meg fogom még érezni a bukfencet, de jelen pillanatban csak a düh hajtott.

Visszaérve a garázsokhoz a segítő srác azonnal megjelent mellettem és elvette a motort tőlem, miközben észre vettem, hogy a támadom éppen visszatért és díszes társaság várt rá nevetve. Dühös léptekben indultam el feléjük és próbáltam levenni a sisakot magamról. Kiosztom… Elküldöm a fenébe… Viszont magyarázatot nem tudok adni a következő tettemre, hiszen nemes egyszerűséggel hozzá vágtam a sisakomat.

-Fordulj fel te hülye idióta!-csattantam fel.- Ha meg akarsz ölni valakit nincs itt a helyed.

Mindenki ledermedt és szinte tátott szájal bámult rám. Túl lőttem a célon nagyon jól tudom, de nem érdekel. Sarkon fordultam és trappolva indultam el.

-Állj meg!-kiabálta utánam valaki.- Állj már meg! Állj!-parancsolt rám és hirtelen kapta el a kezemet. Maga felé fordított és meglepődtem. Egy régi ismerős állt velem szemben.

- Kimi…?

- Bocsánatot kérhetek mindenért?-tette fel diplomatikusan a kérdést.