Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni az előző fejezethez érkezett kommenteket. Jól esik a visszajelzésetek.
Most pedig nem is húznám tovább az időt. Meghoztam az új részt :)
Jó szórakozást:
Kira
Éjszaka
érkeztünk meg Madridba és inkább elszakadtam a csapattól. Hangosak és valljuk
be részegek… Túlságosan azok. Szakadó eső ellenére indulnak felvonulásra a
városban. Tudatni akarják mindenkivel, övék a siker… és a kupa.
-Ohh…
Azt hittem alszol.-motyogtam zavaromban ahogy beléptem a bejárati ajtón és a kócos álmos bátyámmal
találtam magam szemben. Mind a ketten meglepődtünk azt hiszem.
-
Csak szomjas voltam.-vonta meg a vállát és közelebb lépve hozzám elvette tőlem
a dzsekimet és a fotelbe dobta.- Részeg vagy?
-
Inkább csak spicces.-vontam meg a vállam és lehuppantam az ülő
alkalmatosságra.- És fáradt.
Sergio
a fejét csóválva lépett közelebb hozzám és guggolt le elém. Nagy gondoskodással
vette le a cipőimet. Figyeltem a mozdulatait és rájöttem gonosz voltam vele
évekig… és emellett nagyon fontos dologról hazudtam neki. Olyan ember tért vagy
térhet vissza az életében akiről azt hitte, hogy halott.
-Miért
gondoskodsz rólam Sergio?-kérdeztem rá csendesen.
-
Mert a húgom vagy?-kontrázott vissza egy apró mosollyal az arcán.- És néha
erőteljesen rászorulsz arra, hogy segítsek rajtad. Olyan kis gyámoltalan vagy.
-
Persze. Az vagyok mint minden egyes alkalommal.
-
Ha iszol akkor mindig az vagy.-nevetett fel.
-
Fáradt vagyok.
-
Ne csodálkozz rajta. Jobb ha ágyba bújsz.-húzott fel a kanapéról és lassan a
szobám felé kezdett terelni.
-
Rosie…-szólaltam meg és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
-
Mi van vele?
-
A fél időben beszélgettünk… Igazából ő beszélt, mint mindig.-vontam meg a
vállam.
-
És miről beszélt?
-
Engem nem érdekel, hogy együtt dolgoztok. –ráztam meg a fejem és eldőltem az
ágyamon.- Csak engem hagyjatok ki… Nem akarom és nem is bírom elviselni Rosiet…
-
Hibázzunk. Hibázott. Hibáztál.
-
Nem értelek Sergio.-húztam a párnát a fejem alá miközben összekuporodtam az
ágyon. Nagyon jól tudom, hogy fáradtság és a pár pohár ital miatt letompult az
agyam.
-
Nem haragszok amiért nem mondtad el…
-
De én sajnálom. Nem akartam hazudni… Vagy is nem ez a legjobb kifejezés. Csak
emlékszem mi történt. Amikor… amikor elindultál a lejtőn pontosan miatta. Nem
akarom újra azt látni, hogy anyu sír miattad.
-
Nem fog Naty… Akár mi történik én itt maradok. Nem tudom hol volt, hol van
Theresa most is. De nem érdekel. Új életet kezdtem…
…Lassan
mozdultam meg és gondoltam ki kellene nyitnom a szemeimet. Úgy éreztem már
eleget pihentem.
-Sose
értem, hogy tudsz így aludni.-ismertem fel Alvaro hangját.
-
Miért kell korán reggel piszkálnod?-dörmögtem a párnámba, mire csak kinevetett.-
Amúgy hogy a fenébe kerülsz ide?
-
Bátyád a meló előtt beengedett.
-
Megint kötözködtél vele?-kérdeztem rá miközben hanyatt feküdtem az ágyon.
Alvaro ott ácsorgott az ajtóban egy bögre kávéval a kezében, hiszen éreztem a
fekete nedű illatát.
-
Én? Olyannak ismersz?
-
Erre most szükséges választ adnom?-vigyorodtam el és felkúsztam.- A kávét
megkaphatom?
-
Rögtön kinyílt a szemed ahogy megérezted a kávé illatát.-nevetett fel és ahogy
közelebb sétált hozzám átnyújtotta a bögrét.
-
Imádlak. Élet mentő vagy.
-
Hát téged megtudlak menteni, de a kupát nem.
-
Milyen kupára gondolsz?-ráncoltam a homlokomat.
-
Mikor jöttél haza?
-
A felvonulás előtt. Mi történt Alvaro?-kortyoltam bele a bögrébe.
-
Ramos megreptette a kupát.-felelte lazán és hirtelen kapott választól
prüszkölve köptem ki a kávét.
-
Hülye vagy?-kérdeztem köhögve.
-
Nem, dehogy.-nevetett ki vidáman.- A drága pasid összetörte a kupát mert
leejtette a buszról.
-
De jó, hogy kimaradtam belőle.-sóhajtottam fel. Alvaro megkerülte az ágyat és
leült mellém. Sokat mondóan nézett rám és tudtam valamit akar.- Kinyögnéd mi
jár a fejedben?
-
Gondolkoztál már?
-
Min?-húztam fel a szemöldökömet.
-
Martinez úr ajánlatán.
-
És mi van ha nem jó ötlet?
-
És mi van ha ez a világ legjobb ötlete?-kontrázott vissza.
-
Pár éve is elbaltáztam.
-
Pár éve nem gondolkoztál csak cselekedtél. Most van időd felkészülni és van ki
segítsen rajtad. Neked.-fejezte be a lényegre törő monológját és csak
összeráncolt homlokkal figyeltem rá.
-
Most magadra gondolsz Bati?
-
Ki másra gondolnék?-vigyorodott el.
-
Ugye tudod, hogy részben csak PR fogás ez az egész?
-
És te tudod, hogy élvezheted attól az egészet? Imádod a motorozást és ezt…
-
Mit?-lepődtem meg, hiszen nem értettem mire is gondol először.
-
A motorozást. Hiszen imádod…
-
Tudom.-sóhajtottam fel és tudtam előbb utóbb mindenbe bele fogok menni…
…Nem
tudom mennyire jó ötlet, hogy elkísértem Sergiot erre a vacsorára. Ragaszkodott
hozzá én pedig természetesen bedőltem az ártatlan nézésének és itt vagyok.
Gyomrom görcsben áll.
-Minden
rendben?-lépett mellém Ramos és a hangja visszarántott a valóságba.
-
Persze. Miért ne lenne?-jelent meg egy aprócska mosoly az arcomon. Egy lépéssel
előttem termedt és végig simított az arcomon.
-
Köszönöm, hogy eljöttél velem.
-
Azt köszönd, hogy ha itt maradok végig.-húztam meg a vállamat, mire
felnevetett.
-
Azt hiszem nálad a pont.
-
Inkább… És össze ne törj.
-
Ez gonosz volt.-nevetett fel.
Mondhatom
nem ez lett életem legjobb összejövetele. Hiába a jól ismert társaság vett
körül még is idegennek éreztem magam. Hallgattam az élmény beszámolókat
körülöttem és elég feszéjezve éreztem magam, hiszen szembe velem pontosan Iker
és Rosie ült. Azt hiszem a nő pontosan hasonló cipőben jár mint én, de még is
sokkal magabiztosabbnak tűnik… Magabiztosabb, mint bármikor…
Vacsora
után mindenki mindenkivel beszélgetett és én jobbnak láttam, hogy ha kicsikét
kimegyek a friss levegőre. Szükségem volt a friss levegőre. Zsongott a fejem.
Folyamatosan úgy éreztem, hogy felrobbanok. Megtámaszkodtam a terasz korlátján
és egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Gyenge vagyok? Igen! Nagyon jól
tudom, hogy az vagyok.
-Beszélhetnénk?-szólalt
meg mögöttem egy ismerős hang. Lassan fordultam meg és előttem jól öltözött nő
állt.
-
Nagore. Miben segíthetek neked?-kérdeztem illedelmesen. Nagore Aranburu Xabi
Alonso csoda szép felesége. Gyönyörű nő és bárki irigykedhet a szépsége és az
élete miatt.
-
Csak beszélgetni szeretnék veled.-közelebb sétált hozzám és hasonlóan
megtámaszkodott a korláton. Kényelmetlenül kezdtem magam érezni és hirtelen nem
is tűnt annyira jó ötletnek, hogy kijöttem levegőzni.
-
Esküszöm senkihez se szóltam ma egy rossz szót se.
-
Nem is erről akartam beszélni.-húzta meg a vállát egy apró kis mosoly
kíséretében.
-
Akkor? Nagore legutóbb Xabi még mindenért engem okolt…
-
A férjem, de nem biztos, hogy ugyan azt fújom mint ő.-homlokomat ráncolva
pislogtam rá.- Nyugi Naty… Nem háborúzni jöttem.
-
Még szerencse. Kezdek bele fáradni. Nagyon.-sóhajtottam fel.
-
Boldog vagy?
-
Tessék? Ez most hogy jön ide?-lepődtem meg. Bármilyen kérdésre számítottam csak
erre nem.
-
Csak szeretném tudni. Boldog vagy-e Ramos mellett?
-
Nagore ez azt hiszem túlságosan bonyolult jelenleg.
-
Vagy csak te hiszed annak.-felelte csendesen és a torkomban megjelent egy jól
ismert gombóc. Azóta van jelen ezaz érzés az életemben mióta Tommival
beszélgettem az életemről, az érzéseimről.- Miért van az, hogy rögeszmésen meg
akarsz felelni a világnak?
-
Nem akarok megfelelni senkinek se.
-
Ez biztos?-húzta fel a szemöldökét. Nem tudtam mit válaszoljak. Nem vallhatom
be az igazságot.- Naty azt kellene szem előtt tartanod, hogy te boldog tudsz-e
lenni… Hogy teljesen eltudod-e engedni a múltat… Vagy…
-
Vagy?
-
Vagy örökre a múlt fogságába ragadsz. Naty döntened kell. Jobb ha minél
hamarabb döntesz…
