21. fejezet

Március 27-e délután van már. Igazából az elmúlt napokban egy nyugodt percem sem volt. Bár otthonról leginkább menekültem, hiszen a bátyám szerintem jelenleg egyenesen a pokolra kíván azok után, hogy bevallottam a volt szerelmének megjelenését. Persze… persze… és én törtem pálcát felette amikor én sem vagyok különb. Semmivel se volt szebb és jobb a tettem…

Reggel volt az Ausztrál Nagydíj, amit Sebastian hatalmas fölénnyel megnyert. Számítottam rá a szabadedzések és az időmérő alapján, hogy ez lesz. Azonban így is meglepet a rendíthetetlen vezetése. A futam után amint elérhetővé vált felhívtam, hogy gratuláljak. Boldog, hogy ott folytatta ahol november közepén abba hagyta… Míg talán a többiek most térnek nyugovóra Ausztráliában, mi még most várjuk a zárójelentést a kórházban. Az elmúlt hetek nagy részét kórházban töltöttem Alvaro mellett, de most már ideje lesz visszatérnem a valóságba.

-Portugáliában szeretnék rajthoz állni.-szólalt meg Alvaro és mindenki ledermedt a szobába. Lassan egyenesedtem ki miközben a táskáját is elfelejtettem összehúzni.

- Tessék?-kérdeztem vissza komolyan.

- Ne nézz így rám. Nem azt mondtam, hogy Jerezben ott akarok lenni.-magyarázta komolyan.

Fejemet csóválva léptem a táskához újra és húztam be a cipzárt. Gyors fejszámolást végeztem. Tudtam, hogy addig úgy se fog várni amíg teljesen fel nem épül, de úgy számoltam, hogy leghamarabb Le Mansban fog megpróbálkozni a motorozással. Akkor is csak két futamot kellett volna kihagynia.

-Miről folyik a csevej fiatalok?-lépett be Sue Alvaro anyukája a kórterembe.

- Arról, hogy a fiad maradék esze is elment.

- Miért is?

- Portugáliában szeretnék rajthoz állni.-szólalt meg Bati csendesen. Sue száját csak egy aprócska ő hagyta el.

- Hogy is volt tavaly? Három nappal a váll műtéted után?... Nyugi Naty minden rendben lesz. Tudok magamra vigyázni. És mi lett a vége az egésznek? Péntek este fel se bírtad emelni a kezed, szombaton pedig az aszfaltról kanalazhattunk össze. Így őszintén… Nem igazán hiszek ne…-próbáltam befejezni a monológomat, de tarkón találtak egy párnával.

- Te is ilyen vagy. Pontosan ilyen.

- Mert?-lepődtem meg.

- Jól vagyok. Nem kell segítség… Kemény vagyok és beülök egy több száz lóerős kocsiba utasnak, igaz 2 percen belül felkenődök a betonfalra.

- Fejezd be!-fakadtam ki. Nem gondolok vissza örömmel a ROC-on történtekre. Egyszerűen próbálom elfelejteni mi történt akkor. –Bocsánat!-bukott ki belőlem a család értetlen arckifejezését látva és kirohantam a folyosóra. Muszáj volt hirtelen kiszabadulnom onnan mert úgy éreztem meg fulladok. Pár pillanat múlva simított végig valaki a karomon.

- Naty…-szólalt meg csendesen Bati.

- Szia.-erőltettem egy aprócska mosolyt az arcomra.

- Jól vagy?

- Persze.-vágtam rá azonnal gondolkozás nélkül.

- Tuskó voltam.-állapította meg mire megjelent egy őszinte mosoly az arcomon.

- Nem én mondtam.-vágtam rá teljesen spontán. Bati csak a szemeit forgatta és az egyik mankójára támaszkodva magához ölelt. Kaptam a homlokomra egy puszit.

- Anyu megkapta a zárójelentést. Azt mondta, hogy indulhatunk lassan.

- Rendben.-bólintottam…

… Kicsivel több mint fél órás autó úton vagyunk túl. Csendesen hallgattam Alvaro és az anyukája eszmefuttatását, hogy miért is lenne jó, hogy ha minél hamarabb visszatérne a motoros a pályára. Az utcába befordulva vehette szemügyre Alvaro a meglepetését. Hosszas szervezés után a rajongó klubja várt rá.

-Ez mi?-fordult felém.

- Meglepetés.-húztam meg a vállam és megjelent egy apró kis mosoly az arcomon.- Hosszú heteken vagy túl és azt gondoltuk, hogy ez jól fog esni neked.

- Köszönöm.-motyogta.

- Élvezd ki! Miattad vannak itt…

… Este tíz óra körül jár az idő. A környék már rég elcsendesedett és Alvaro jelenleg is a kanapén szundikál. A nappali ajtajában ácsorgok és mosolyogva figyeltem a barátomat.

-Elfáradt.-szólalt meg mellettem Suzanne. Meglepődtem a hangjától és összerezzentem.- Bocsánat.

-Semmi baj!-ráztam meg a fejem. Rám mosolygott a nő bátorítólag. Négy gyermek édesanyja és általában velem is úgy viselkedik, mint ha én is az lennék.- Próbál kemény lenne, de még gyenge.

- Meg fog erősödni. Főleg, hogy segítesz neki. Vele vagy. Kibékültetek.

- El kell utaznom. Muszáj, mert vár rám a csapatom.

- Ez a munkád Naty.-szorította meg a kezemet bátorítólag.- Ez a munkád.

- Tudom… De jelenleg nincs kedvem a fél világot átutazni.

- Ez csak a negatív oldal. De nézd a pozitív oldalát. Ott vannak a barátaid akik mindig számítanak rád. Mikor láttad őket utoljára?

- Alvaro balesete előtt, amikor már elutaztunk az időzónás átállás miatt.

- Nem hiányoznak?

- De… Nagyon.-vallottam be csendesen.

- Hidd el… Minden ki fog alakulni.

Felsóhajtottam csak. Ebben hirtelen nem voltam biztos. Túl sok minden történt és történik most is. Hiányoznak a barátaim… Arcon pusziltam Suezanne-t és magára hagytam…

…Késő este van. Színvallásom óta szinte természetesnek vehető, hogy a bátyám olyan későn ér haza amennyire csak lehet. Nem akar velem találkozni vettem. Ruháimat hajtogattam újra sokadjára amikor csengettek.

-Jövök már.-kiáltottam el magam és indultam el a bejárat felé, hogy ajtót nyissak.- Szia Sergio.

- Szia. Remélem nem baj.-nyújtott át nekem egy tábla csokit.

- Miért is lenne baj?-nevettem fel és elléptem, hogy végre beléphessen az ajtón. Ahogy becsuktam a szerkezetet és felé fordultam meg is csókolt.- Ez ám a köszöntés.

- Reménykedtem, hogy nem zavarok.

- Nem zavarsz. Csak pakolok.

- Csomagolsz?

- Igen. Malajziába elmegyek. Dolgozni.-fogtam meg a kezét és elkezdtem a hálóba húzni magammal. –Nyugi nincs itthon a bátyám.

- Összevesztetek?-kérdezett rá miközben leült az ágyra.

- Őszinte voltam… és lehet ez volt a baj.-húztam meg a vállam.

- Naty…-sóhajtott fel.- -Mit tettél?

- Egy régi ember jelent meg a múltjából. Tudod, hogy a bátyám múltja nem kimondottan tiszta…

- Minden családban vannak fekete bárányok.-felelte egyszerűen és kinyújtotta felém a kezét. Először nem értettem mire is gondol, de megfogtam a kezét így közelebb húzott magához. Az ágyra térdeltem és végig cirógattam a borostás arcát.

- Féltettem a bátyámat… Ezért hazudtam először neki.

- Naty…

- Amikor az a nő utoljára jelen volt az életében évekre eltűnt. Úgy gondoltam…

- Úgy gondoltad, hogy ezzel meg tudod védeni.

- Igen… De nem akartam hazudni.-ráztam meg a fejem és megcsókolt óvatosan. Homlokának támasztottam az enyémet.

- Ő is pontosan ezért hazudott neked Casillasszal kapcsolatban.

- Rájöttem.-sóhajtottam fel és megcsókoltam újra. Mosolyogva cirógatta meg az arcomat.- Ugye tudod Sergio, hogy hetekig nem fogok haza jönni?

- Szerinted ezzel nem vagyok tisztában?-dőlt hanyatt az ágyon és kis híján leestem róla. Nevetve kapott utánam és úgy gondolta legbiztonságosabb módja annak, hogy magán tartson a kezét nemes egyszerűséggel a fenekemen hagyta.

- Csak azt akartam, hogy tud… Malajzia, Kína… És ha Alvaro akarja lehet elmegyek vele Jerezbe… Eddig nagyjából itt voltunk egymás mellett…

-Nekem is el kellett utaznom a mérkőzésekre.

- De az más… Napokra utaztál csak el…-kezdtem el magyarázkodni, de egy csókkal elhallgatott. Csodálkozva pislogtam rá.

- Tudok várni. Naty nem kell félned semmitől. Nem ugyan az a szitu mint legutóbb.-próbált a lelkemre beszélni és nem tudom eldönteni miért bízok meg benne azonnal.

20. fejezet

Jól esett visszatérni a városban. Sok sok minden járt a fejemben… De egyszerűen nem voltam biztos benne, hogy akarok róla beszélni bárkivel is. Vagy is tudom, hogy kénytelen leszek, hiszen lassan begolyózok. Egy tábla csokit szorongatva léptem be a jól ismert kórterembe.

-Szia Bati.

- Naty…-ragyogott fel az arca és két puszi után magához ölelt.- Hogy vagy?

- Egész jól. Hoztam neked csokit.

- Esküszöm mire meggyógyulok megnő a seggem.-sóhajtott fel színpadiasan.

- Biztos vagy benne?-nevettem fel és leültem az ágya szélére.

- Abba eléggé, hogy nagy lesz a seggem.-kuncogott és már bontotta is a csokit. Felém nyújtotta és törtem is belőle.- Milyen volt ez a pár nap?

- Fura…-vontam meg a vállam.- Ramos családja összességében egész jó fej.

- Összességében?-kontrázott vissza.

- Miriam a lány testvére… Ő legalább elmondta mit gondol.-rántottam meg a vállamat miközben a csokit majszolgattam. Alvaro óvatosan megérintette az arcomat.

- Naty…

- De tudod… Talán meg se kellene lepődnöm… Egyik pillanatról a másikra kötöttem ki egyik pasitól a másikra.

- De…

- És még veled is lefeküdtem…

- Ugye tudod, hogy arról megegyeztünk?

- Tudom.-bólinottam és a motoros barátomra pillantottam, aki vidáman mosolygott rám.

- Tudod Naty azt mondanám benned jelenleg túl teng minden féle energia.

- Humoros vagy. Nincs energia túl tengésem.-ráztam meg a fejem.

- És ha azt mondom, hogy apa kint van ma a pályán és tárt karokkal vár rád?-kérdezett vissza.

- Ez most ajánlat arra, hogy mehetek motorozni?-szaladt vigyorra a szám.

- Szerinted?

- Imádlak Bati.-nyomtam az arcára egy hatalmas cuppanós puszit…

…Imádom… Imádom, hogy feszegethetem a saját határaimat. Ezzel kell most beérnem, hiszen Alvaro nélkül kicsikét minden unalmas így most. De már órák hossza körözök és elfáradtam… Kellemes fáradtság uralkodott el rajtam. Lehuppantam a műanyagszékre és az ásványvizes flakonnal szórakoztam amikor megjelent Javier.

-Naty hogy vagy?

- Köszönöm Javier nagyon jól.-mosolyogtam az idősebb Bautistára.

- Beszélhetnénk?

- Alvaroról lenne szó? Tudom, hogy holnap engedik ki a kórházból. Esküszöm vigyázok rá.-bizonygattam.

- Nem erről van szó.-rázta meg a fejét és az én számat egyszerűen csak egy aprócska „Ó” hagyta el.- Hanem rólad lenne szó.

- Rólam? Nem értelek Javier.-vallottam be őszintén.

- Naty emlékszel Jorge Martinezre?

- Javier ez hülye kérdés volt remélem tudod. Martinez úr Alvaro volt főnöke… Az ő csapatánál lett világbajnok.

- És remélem téged is a csapatomba tudhatlak.-szólalt meg mögöttem az emlegetett személy. Azt hittem hirtelen fordulok ki a műanyagszékből.

- Uram…

- Üdvözlöm Natalien.

- Mi folyik itt? Nem értek semmit se.-vallottam be őszintén. Igazából tényleg fogalmam sincs, hogy mit is akar tőlem Alvaro volt főnöke.

- Beszélni szeretnék veled.-mosolygott rám a csapatfőnök kedvesen. Visszaroskadtam a műanyag székbe és most örültem volna leginkább annak, hogy Alvaro is itt lenne. Talán ő jobban értené, hogy mi folyik körülöttem. Martinez úr beszélni kezdett. Valami novemberi katari versenyről… Női csapatról… és arról, hogy rám gondolt.

- Javier ez most valami vicc?-fakadtam ki és meglepetésükre felnevettem. A két férfi meglepetten pislogott rám és szerintem azt hitték, hogy megbolondultam. Megcsóváltam a fejemet és a csizmámat igazítottam meg.

- Natalien ez most nem vicc.-szólalt meg nyugodt hangnemben Martinez. Szemeim kikerekedtek és megcsóváltam a fejem.

- Uram… Már elnézést, de nálam ezerszer jobb és fiatalabb… Nem mellesleg tehetségesebb versenyzők vannak a piacon.

- De Javier és én rád gondoltunk.

- Csak… Csak hobbi szinten motorozok Alvaroval. Nem vagyok tehetséges.

- Ha arra a tizenéves lányra gondolok nem ez jut eszembe.-szólalt meg Javier mellettem.- Ha nincs az a baleset nem itt lennél Naty. Már rég nem.

- Átgondolhatom? Átszeretném gondolni…

…A fejem csak úgy zsongott… Egész nap zsongott attól a dologtól amit a pályán tudtam meg. Esélyem lenne motorozni… Versenyen. Hatalmas lehetőség lenne tudom jól… De képes vagyok rá? Ebben viszont nem vagyok biztos. A szobámból sétáltam ki és meglepetésemre a bátyám a kanapén terpeszkedett. Tudom ez az ő lakása, de mióta összevesztünk… Mióta megtudtam az igazat kerül engem.

-Beszélhetnénk?-léptem közelebb hozzá és leültem a fotelba miközben magam alá húztam a lábamat. Sergio csodálkozva nézett fel rám, majd lassan kezdett el mocorogni.

-Baj van húgi?

- Csak úgy gondolom beszélnünk kell.-húztam meg a vállam.

- Ez úgy tűnik, hogy még is csak baj van. Bautistával van baj?

- Mi? Nem. Dehogy.-ráztam meg a fejem.- Holnap engedik ki a kórházból Alvarot. És amíg nem utazok el Kuala Lumpurba vigyázok rá.

- Jó ötlet?

- Combcsonttörése van. Fém lemezt és csavart kapott.

- Hát így járt az aki nem tud motoron maradni.-jelent meg egy aprócska mosoly a bátyám arcán.

- Sergio itt most másról lenne szó.

- Igen?

- Először nem voltam biztos benne, hogy tudnod kellene… De…

- Igen?-ismételte magát türelmesen.

- De igazat kell adnom Alvaronak… És el kell mondanom. Sergio Theresa él és itt járt…

- Tessék?-pattant fel a kanapéról.

- Theresa él és itt járt… De sajnálom. Bepánikoltam. Előtte voltunk a kocsmába… és féltettelek Sergio. Sose… Sose sül ki abból semmi jó, ha ezek az emberek megjelennek az életedben. Legutoljára is eltűntél évekre.-ráztam meg a fejem, de igazából csak ajtócsapódást kaptam válaszul.