9. fejezet

Lassan telnek a napok és be kell vallanom nem tesz igazán jót a lelkemnek, hogy még mindig nem találtam egy normális lakást. Nem akarok sokáig a szülein nyakán maradni, de még is rohadt nehéz olyan helyet találni ami tetszik is. Egy kávézó teraszán ücsörgök még akkor is, hogy kicsikét hideg van. De így legalább biztos, hogy a barátom észre fog venni. Hiszen Sebastian meglepetés gyanánt bejelentette, hogy eljön hozzám Madridba kicsikét lazítani. Kávémat kavargattam amikor egyszer csak átkarolta valaki a nyakamat és puszit nyomott az arcomra.

-Szia Sebi.-mosolyogtam rá.

- Szia. Hogy vagy Naty?-ült le velem szembe mosolyogva.

- Jól. Nagyon örülök, hogy itt vagy.

- Úgy gondolom kicsikét ki kellett szabadulnom otthonról.

- Nem baj. Kérsz valamit?-intettem a felszolgálónak és végül egy forró csokit kértünk Sebinek. Beszélgetni kezdtünk. Elmesélt mindent, hogy az elmúlt időszakban mi történt a gyárban… Otthon… és mennyire nyomasztóvá vált számára Hanna jelenléte.

- Ugye tudod, hogy sokáig nem húzhatod?

- Tudom Naty… De azt is tudhatod, hogy nem egyszerű.

- Tudom Sebi.-sóhajtottam fel és bele kortyoltam a kávémba.

- Ma este Rosie és Tommi a városba jön.-szólalt meg hirtelen.

- Ugye nem akarsz megint rástartolni Rosiera?

- Esélyem sincs. Nem tudom ki a pasija, de boldog. Nagyon is.

- Ne tedd tönkre a kapcsolatát.

- Nem akarom.-rázta meg a fejét…

***

Imádom amikor Tommit-t is rátudom venni az őrültségekre. Spontán találka Natyval és Sebastiannal… és ez a buli… Erre a bulira van jelenleg is szükségem. Kicsikét kiszakadni a hétköznapokból, hiszen be kell vallanom mostanában minden túlságosan nyomasztó. Talán ez a legenyhébb kifejezés. Próbálunk normális életet élni Ikerrel, de mindig mindenhol kerülnünk kell a nyilvánosságot, a feltűnést hiszen nem akarom viszont látni magamat a címlapokon.

-Jól vagy Rosie?-szólalt meg Sebastian ahogy letette a korsóját az asztalra.

- Persze. Csak elgondolkoztam, hogy a többiek hol vannak.

- Szerintem Tommi azt a szőke csajt fűzi a pultnál akiért a nyálát csurgatta az előbb.

- Naty?-pillantottam körbe, hiszen a lányt sehol se láttam.

- Szerintem Ramost várja kint.

- Tessék?-csodálkoztam el hirtelen. Erről nem volt szó, hogy a spanyol focista idejön. Pont az aki jelen helyzetben Iker legnagyobb ellensége… Vele együtt az enyém is.

- Naty olyat mondott, hogy Ramos idejön.-vonta meg a vállát lazán Sebastian.- Legalább egész jól el vannak.

Csak hümmögtem és szinte abban a pillanatban pillantottam meg a párost. Tudom nagyon jól, hogy viselkednem kell… és viselkedni is fogok, hiszen a mai napig nem tudja Naty az igazságot.

Be kell vallanom, hogy nem lett tökéletes a hangulatom ahogy a sevillai focista csatlakozott a társaságunkhoz. De tökéletesen sikerült mind kettőnknek felvenni a póker arcot.

-Miért játszod meg így magad?-bukott ki belőlem az első kérdés ahogy kettesben maradtunk Ramosszal. A focista homlokát ráncolva pillantott rám.

- Parancsolsz Rosie?

- Miért játszod meg magad? Pontosan tudod mi a helyzet… Hiszen részese voltál te is. Erőteljesen részese.

- Nem játszom meg magam.-vonta meg a vállát.

- Dehogynem.-csattantam fel hirtelen.

- Mi az? Csak nem feszült vagy egy kicsit Rosie?

- Ohh… Te most direkt szórakozol velem Ramos?-nem felelt csak nemes egyszerűséggel vállat vont. – Mit vársz tőlem? Nem tudom kijavítani a hibáimat.

- Talán nem is akarod.

- Boldog vagyok Ikerrel.

- Miért nekem bizonygatod ezt?

- Miért hiszed azt, hogy jobb lesz bármi is?

- Nem hiszem. Csak reménykedek.-felelte lazán.

- Azt hiszed az őszinteség után is melletted marad? Alig ha… Te is tudtál mindent. Pontosan úgy mint Bautista.

- Egyikünk se különb a másiknál Rosie…

…Hirtelen ötlettől és talán a vodka bátorító hatására döntöttem arra, hogy ebben a szent pillanatban elmondok mindent Nataliennek. Mindent… Elejétől a végéig. Hogyan kezdődött a nyáron… Hogyan folytam bele az életébe és mennyire utáltam magam abban a pillanatban amikor a baleset után megtudtam mindent. Lehúztam az italom maradékát és kecmeregtem le a bár székről, amikor az unokatesóm került szembe velem.

-Hova indulsz Rosie?-kapta el a karomat.

- Beszélni akarok Naty-val.

- Szerintem nem kell. Nem vagy olyan állapotban.

- De én beszélni akarok vele.-fakadtam ki cseppet hisztérikusan.

- Szerintem nem a legjobb ötlet, hogy piásan mondj el mindent rólad és Ikerről.-sóhajtott fel gondterhelten. A szemem egy pillanatra kikerekedett és a számat is nyitva felejtettem. Azt hittem eddig gondosan eltitkoltam az életemet a saját családom elől.- Gyere! Menjünk ki a levegőre!

Szó nélkül követtem az unokatestvéremet. Tudtam, hogy általában ő a logikusabb és mindenki helyett ő gondolkozik. Azonban nem hittem, hogy ennyire átlát azon a bizonyos szitán. Megcsapott a hideg levegő és tudtam ebben a pillanatban erre van szükségem. Kicsit szédelegve indultam meg Tommi után és csak akkor szólaltam meg amikor biztosan hallótávolságon került mindenki az utcán.

-Mióta tudod?-bukott ki belőlem az első kérdés.

- Biztosra?-kérdezett vissza, miközben helyett foglalt az utcai pad háttámláján.

- Igen.

- Biztosra a kórház óta.

- Azóta…?

- Arra vártam mikor jössz rá, hogy itt vagyok neked… Az vagyok akinek elmondhatsz bármit mint régen.

- Tommi én azt hiszem…-kezdtem el beszélni és szinte abban a pillanatban a könnyeim is megindultak.- Bele szerettem Ikerbe.

- És ez miért baj?-jelent meg egy fél oldalas mosoly az arcán.

- Mert úgy érzem bántom Naty-t… Aki mellettem volt amikor…

- Tudom… Amikor abortuszod volt… Mert te és Sebastian… Azt is tudom Rosie… Mindent tudok…

***

-Fene…-morogva fordultam hasra és temettem az arcomat a párnába. Hallottam Sergio kacagását, de erőteljesen szorítottam a szemeimet nem mint ha attól elmúlna ez az iszonyatos fejfájásom.

- Mi az? Minek iszik az aki nem bírja?

- De nagy szád van.-dünnyögtem és az ő kis párnáját is a fejem alá húztam. Félve pillantottam rá és megpillanthattam ahogy mosolyogva szemlél engem.- Szia!

- Szia!-puszit nyomott a homlokomra.

- Nagyon gáz voltam az este?

- Szerintem a német barátod rosszabb volt.-vigyorgott és visszadőlt a párnájára.

- Sebastian hol van?-jutott eszembe hirtelen, hogy nem is ketten voltunk csak a buliba.

- A nappaliban… A kanapén alszik. Szerintem addig amíg riadót nem csapunk.

- Mennyire voltunk gázok az este?

- Fogalmazzunk úgy, hogy egyikőtök se volt szomjas.-jelentette ki miközben a mellkasára húzódtam és a hajamat kezdte el piszkálni.- Nem is tudom, hogy ti elismert sportolók hogyan tudtok ennyit inni.

- Azt hiszem ezt én is felhánytorgathatnám… Tavaly nyár.-forgattam a szemeimet.

- Nem tudom mire gondolsz.-tette az ártatlant de be kell vallanom csak pár másodpercig sikerült komolynak maradnunk hiszen mind a ketten kacagásba törtünk ki…