10. fejezet

Február vége van és lassan elkezdődik a szezon. Forma-1 és a MotoGp egyaránt. Bár be kell vallanom fogalmam sincs, hogy egyáltalán utazni fogok Alvaroval, hiszen mióta megkért a költözésre nem igen beszéltünk. Motorozni is általában akkor mentem ki az apukájához amikor tudtam, hogy nincs ott.

Reggeli kávémat kavargatom éppen amikor megszólalt a mobilom. Meg se néztem, hogy ki hív csak nemes egyszerűséggel fülemhez emeltem a készüléket.

-González.

- Tudom. Pontosan ezért hívtalak.-ismertem fel Tommi hangját.

- Ohh… Szia. Bocsi még reggel van. Nagyon reggel.-sóhajtottam fel.- Mi újság?

- Nem tudom láttad e a híreket…

- Sebivel történt valami?-kérdeztem rá idegesen.

- Akkor nem láttad.-állapította meg.- Nyugi a dili gyerekkel nincs semmi baj. Csak most kaptuk a hírt, hogy elmarad az első verseny.

- Elmarad az első verseny?

- Igen. A biztonságunk érdekében.

- És most hol vagytok biztonságban?-tettem fel csendesen a kérdést.

- Finnországban. Sebastiannak jobb egy kicsikét távol mindentől.

- Főleg Hanna-tól…-gondolkoztam el.

- Szakít vele.

- Jobb később mint soha.-sóhajtottam fel.- Bírsz vele vagy odamenjek én is?

- Nyugi Naty… Megoldok mindent.

Meghallottam ahogy az ajtó kinyílt és először azt hittem anya vagy apa jött haza, de meglepődtem amikor a bátyám állt előttem. De azt hiszem kölcsönös volt minden féle reakció. Elköszöntem Tommitól és letettem a telefont.

-Szia Sergio.-köszöntem csendesen. Alaposan szemügyre vettem. Fáradtnak és meggyötörtnek tűnik jelenleg.

- Te hogy kerülsz ide húgi?

- Itt lakok.-húztam meg a vállam és bele kortyoltam a feketémbe.- Kérsz kávét?

- Igen.-biccentett.- Azt hittem a szőkével laksz.

- Pár hete haza költöztem, mert nem illettem Alvaro terveibe.

- Ez úgy hangzik mint ha megsértődtél volna.-forgatta a szemeit miközben cukrot pakolt a bögréjében.

- Dehogy vagyok megsértődve. Csak ő Noeliaval képzeli el a minden napjait jelenleg.

- Ki az a Noelia?-csodálkozott el a bátyám.

- Egy hülye picsa… Amúgy tavaly járt Alvaroval csak nehezen viselte ezt az életet.-vontam meg a vállam és helyet foglaltam a pulton.

- Anya kinyír ha megtudja azt, hogy ott ülsz.

- Árulkodni akarsz?-kérdeztem rá nevetve.

- Dehogy.-húzta meg a vállát és bele kortyolt a bögréjébe. Gondterhelt sóhaj szakadt ki a mellkasából.

- Mi a baj Sergio?-szólaltam meg pár perc hallgatás után. Arra vártam, hogy esetleg megbízik bennem annyira és mesélni kezdjen. Hirtelen rezzent össze a hangomtól és pislogott rám értetlenül. Biztosra vettem, hogy egyetlen szavamat se fogta.- Mi a baj Sergio?

- Semmi.-vágta rá nagyon hamar és annál gyanúsabban.

- Santiago…-összegeztem röviden és tömören.

- És Joseph…

- Na ne…-csattantam fel.- Bele keveredtél valamibe?

- Tessék? Mi? Nem.-védekezett azonnal. Nem volt igazán hiteles, de nem akartam tovább vitatkozni vele. Megcsóváltam a fejem, lecsúsztam a pultról és a kávém maradékát a mosogatóba borítottam és elmostam a bögrét. Bátyám szótlanul nézte végig, hogy a kelleténél tovább sikálom azt az egyetlen kerámia tárgyat.

- Naty…-szólalt meg végül.

- Igen?

- Nem akarsz hozzám költözni? Nagy a lakásom elférünk ketten is… És az se zavar, hogy ha Ramost felhozod.

Felnevettem. Kibukott belőlem egy zabolátlan vidám nevetés.

-Ezzel akarsz a lelkemre beszélni?

- Miért? Gondolom haza nem hoztad még… Húszon évesen a szülői házba…-ecsetelte, mire nemes egyszerűséggel bemutattam neki.- Jobb lenne neked is… és talán nekem is, hogy ha odaköltöznél hozzám.

- Szeretnéd?-kérdeztem rá még egyszer. Pedig tudom igazából már rég igent mondtam volna neki. Az se jobb megoldás, hogy a bátyámra akaszkodok… De talán amíg nem kezdődik el a szezon figyelhetek rá. Annó is láttam, hogy mi folyik körülötte, azonban nemes egyszerűséggel úgy gondoltam, hogy ha homokba dugom a fejem nincs baj. Emellett próbáltam megküzdeni a saját démonaimmal… Az elcseszett kapcsolatommal…A balesetemmel… derékba tört pályafutásommal.

- Igen szeretném. Akár ma is odaköltözhetsz…

…Pár napja költöztem a bátyámhoz és be kell vallanom eddig tetszik is. Ahogy régen… most is kiegészítjük egymást. Ő arra törekszik, hogy ne haljunk éhen addig én rendet tartok. Bár leginkább a saját szanaszét hagyott cuccaim okoznak gondot. Sergionál előjön a katonai múlt. Precíz és mindent élére hajtogatva visel el maga körül.

Késő este van és Ramos most hozott haza. Hiába mondta a bátyám, hogy bármikor feljöhet nem hívtam fel. Nemes egyszerűséggel pofátlanságnak tartottam… és a focistának kora reggel interjún kell megjelennie így inkább haza ment. Valljuk be tényleg kisebb az esély arra, hogy elkéssen. A kapu kulccsal szórakoztam amikor észre vettem, hogy a postaládában van valami. Egy közepes méretű boríték került a kezemben és Sergio nevét olvastam el rajta. Feladó viszont nem szerepelt rajta.

-Szia.-léptem be az ajtón.

- Húgi… Már itthon vagy?-csodálkozott el a kanapén ücsörögve.

- Igen. Jobb így. Holnap dolga van Sergionak…

- És nem biztos, hogy mellőled ki tudna mászni az ágyból.-vigyorgott perverzen.

- Humoros vagy.-forgattam a szemeimet.- Ezt hozta neked valaki. Posta ládában találtam.

Átadtam neki a borítékot és a konyhába sétáltam. Követett miközben a borítékot tanácstalanul forgatta a kezében. Öntöttem magamnak egy pohár baracklevet és figyeltem ahogy feltépte a papírt. Meglepetésemre a pultra fényképek estek. Fényképek rólunk… Sergioról… A barátairól…

-Sergio…-néztem rá tanácstalanul. A bátyám állán megfeszült minden izom… Kezét ökölbe szorította és láttam rajta, hogy mindjárt robban. Tudom most mondanom kellene neki valami kedveset vagy megnyugtatót, de ez lehetetlenségnek tűnt.

- Maradj itt!-parancsolt rám és elindult a bejárati ajtó felé. Azonban eszem ágában sem volt nyugton maradni. Ajtóban értem utol, ahol már a bőrdzsekijén húzta fel a cipzárt majd lekapta a kulcscsomóját és a sisakját a polcról.- Maradj itt! Natalien mondtam neked valamit!-jelentette ki szigorúan és én csak megvontam a vállam lazán.

- Álmodban! Viszel engem is vagy utánad megyek simán.-feleltem szigorúan. Láttam rajta, hogy habozik, de végül kezembe adta a sisakomat…

Hirtelen felindultságból tettem mindent. Jó ötlet volt-e vele jönni? Talán… Meg tudom akadályozni ha hülyeségre készül…? Nem hiszem. 20 perces út után érkeztünk meg egy nem igazán jó környékre. Sergio lepattant a motorról és szinte letépte a sisakot a fejéről.

-Azt kell tenned amit mondok.-jelentette ki szigorúan. Ajkaimba haraptam és bólogattam. Hiszen most nincs itt ideje a kérdéseknek. Sergio bevágtatott a kocsma ajtaján és jó pár lépésnyire lemaradva követtem én is. Belépve a helységbe csak pár embert pillantottam meg elszórtan az asztaloknál ücsörögve.

- Santiago!-harsogta a bátyám a régi barátja nevét. Összerezzentem a hangjától és a gyomrom is apró kis gombóc lett.- Santiago!

Kellet pár pillanat mire az emlegetett személy elősétált a raktár felől. Nem sokat változott az évek alatt… Szinte semmit… Azonban azaz idegesítő tenyérbe mászó mosoly ott van az arcán most is.

-Nocsak… nocsak… nocsak….-trillázta vigyorogva.- Sergio González és a csini kis húgicája.

Pillantott rám és erre csak egy fintor lett a jutalma.- Miben segíthetek Sergio?

-Mondtam valamit Santiago! Hagyd békén a családomat és engem is.

- Mondtam én is valamit! Könyörögni fogsz még azért, hogy elmondjak mindent amit tudok.-húzta meg a vállát.

- Mindig… Minden játékod szadista, kegyetlen és könyörtelen.

- Úgy emlékszem te is benne voltál ezekben a szadista, kegyetlen és könyörtelen játékban.

- Sergio.-szólaltam meg és tettem egy lépést felé, hogy ne csináljon hülyeséget. Bátyám csak felemelte a kezét így megtorpantam.

- Kiszálltam Santiago! Kiszálltam és új életet kezdtem!

- A mi fajtánk sose kezd új életet. Sose… Fogd fel González!-tett egy lépést a bátyám felé a férfi. – Ugyan azaz életet éljük!

Meg akartam szólalni, de Sergio abban a pillanatban cselekedett. Felkapta a mellette lévő bárszéket, amit átvágott a pulton keresztül… Hatalmas üveg csörömpöléssel jelezve, hogy a szerkezet földet ért. Csak álltak egymással szemben és Santiago arcán még nagyobb mosoly terült el.

- Felejts el engem és a családomat!

- Csak szeretnéd González!-vigyorgott idegesítően a férfi. Sergio sarkon fordult és csuklómat megragadva vonszolt maga után…

9. fejezet

Lassan telnek a napok és be kell vallanom nem tesz igazán jót a lelkemnek, hogy még mindig nem találtam egy normális lakást. Nem akarok sokáig a szülein nyakán maradni, de még is rohadt nehéz olyan helyet találni ami tetszik is. Egy kávézó teraszán ücsörgök még akkor is, hogy kicsikét hideg van. De így legalább biztos, hogy a barátom észre fog venni. Hiszen Sebastian meglepetés gyanánt bejelentette, hogy eljön hozzám Madridba kicsikét lazítani. Kávémat kavargattam amikor egyszer csak átkarolta valaki a nyakamat és puszit nyomott az arcomra.

-Szia Sebi.-mosolyogtam rá.

- Szia. Hogy vagy Naty?-ült le velem szembe mosolyogva.

- Jól. Nagyon örülök, hogy itt vagy.

- Úgy gondolom kicsikét ki kellett szabadulnom otthonról.

- Nem baj. Kérsz valamit?-intettem a felszolgálónak és végül egy forró csokit kértünk Sebinek. Beszélgetni kezdtünk. Elmesélt mindent, hogy az elmúlt időszakban mi történt a gyárban… Otthon… és mennyire nyomasztóvá vált számára Hanna jelenléte.

- Ugye tudod, hogy sokáig nem húzhatod?

- Tudom Naty… De azt is tudhatod, hogy nem egyszerű.

- Tudom Sebi.-sóhajtottam fel és bele kortyoltam a kávémba.

- Ma este Rosie és Tommi a városba jön.-szólalt meg hirtelen.

- Ugye nem akarsz megint rástartolni Rosiera?

- Esélyem sincs. Nem tudom ki a pasija, de boldog. Nagyon is.

- Ne tedd tönkre a kapcsolatát.

- Nem akarom.-rázta meg a fejét…

***

Imádom amikor Tommit-t is rátudom venni az őrültségekre. Spontán találka Natyval és Sebastiannal… és ez a buli… Erre a bulira van jelenleg is szükségem. Kicsikét kiszakadni a hétköznapokból, hiszen be kell vallanom mostanában minden túlságosan nyomasztó. Talán ez a legenyhébb kifejezés. Próbálunk normális életet élni Ikerrel, de mindig mindenhol kerülnünk kell a nyilvánosságot, a feltűnést hiszen nem akarom viszont látni magamat a címlapokon.

-Jól vagy Rosie?-szólalt meg Sebastian ahogy letette a korsóját az asztalra.

- Persze. Csak elgondolkoztam, hogy a többiek hol vannak.

- Szerintem Tommi azt a szőke csajt fűzi a pultnál akiért a nyálát csurgatta az előbb.

- Naty?-pillantottam körbe, hiszen a lányt sehol se láttam.

- Szerintem Ramost várja kint.

- Tessék?-csodálkoztam el hirtelen. Erről nem volt szó, hogy a spanyol focista idejön. Pont az aki jelen helyzetben Iker legnagyobb ellensége… Vele együtt az enyém is.

- Naty olyat mondott, hogy Ramos idejön.-vonta meg a vállát lazán Sebastian.- Legalább egész jól el vannak.

Csak hümmögtem és szinte abban a pillanatban pillantottam meg a párost. Tudom nagyon jól, hogy viselkednem kell… és viselkedni is fogok, hiszen a mai napig nem tudja Naty az igazságot.

Be kell vallanom, hogy nem lett tökéletes a hangulatom ahogy a sevillai focista csatlakozott a társaságunkhoz. De tökéletesen sikerült mind kettőnknek felvenni a póker arcot.

-Miért játszod meg így magad?-bukott ki belőlem az első kérdés ahogy kettesben maradtunk Ramosszal. A focista homlokát ráncolva pillantott rám.

- Parancsolsz Rosie?

- Miért játszod meg magad? Pontosan tudod mi a helyzet… Hiszen részese voltál te is. Erőteljesen részese.

- Nem játszom meg magam.-vonta meg a vállát.

- Dehogynem.-csattantam fel hirtelen.

- Mi az? Csak nem feszült vagy egy kicsit Rosie?

- Ohh… Te most direkt szórakozol velem Ramos?-nem felelt csak nemes egyszerűséggel vállat vont. – Mit vársz tőlem? Nem tudom kijavítani a hibáimat.

- Talán nem is akarod.

- Boldog vagyok Ikerrel.

- Miért nekem bizonygatod ezt?

- Miért hiszed azt, hogy jobb lesz bármi is?

- Nem hiszem. Csak reménykedek.-felelte lazán.

- Azt hiszed az őszinteség után is melletted marad? Alig ha… Te is tudtál mindent. Pontosan úgy mint Bautista.

- Egyikünk se különb a másiknál Rosie…

…Hirtelen ötlettől és talán a vodka bátorító hatására döntöttem arra, hogy ebben a szent pillanatban elmondok mindent Nataliennek. Mindent… Elejétől a végéig. Hogyan kezdődött a nyáron… Hogyan folytam bele az életébe és mennyire utáltam magam abban a pillanatban amikor a baleset után megtudtam mindent. Lehúztam az italom maradékát és kecmeregtem le a bár székről, amikor az unokatesóm került szembe velem.

-Hova indulsz Rosie?-kapta el a karomat.

- Beszélni akarok Naty-val.

- Szerintem nem kell. Nem vagy olyan állapotban.

- De én beszélni akarok vele.-fakadtam ki cseppet hisztérikusan.

- Szerintem nem a legjobb ötlet, hogy piásan mondj el mindent rólad és Ikerről.-sóhajtott fel gondterhelten. A szemem egy pillanatra kikerekedett és a számat is nyitva felejtettem. Azt hittem eddig gondosan eltitkoltam az életemet a saját családom elől.- Gyere! Menjünk ki a levegőre!

Szó nélkül követtem az unokatestvéremet. Tudtam, hogy általában ő a logikusabb és mindenki helyett ő gondolkozik. Azonban nem hittem, hogy ennyire átlát azon a bizonyos szitán. Megcsapott a hideg levegő és tudtam ebben a pillanatban erre van szükségem. Kicsit szédelegve indultam meg Tommi után és csak akkor szólaltam meg amikor biztosan hallótávolságon került mindenki az utcán.

-Mióta tudod?-bukott ki belőlem az első kérdés.

- Biztosra?-kérdezett vissza, miközben helyett foglalt az utcai pad háttámláján.

- Igen.

- Biztosra a kórház óta.

- Azóta…?

- Arra vártam mikor jössz rá, hogy itt vagyok neked… Az vagyok akinek elmondhatsz bármit mint régen.

- Tommi én azt hiszem…-kezdtem el beszélni és szinte abban a pillanatban a könnyeim is megindultak.- Bele szerettem Ikerbe.

- És ez miért baj?-jelent meg egy fél oldalas mosoly az arcán.

- Mert úgy érzem bántom Naty-t… Aki mellettem volt amikor…

- Tudom… Amikor abortuszod volt… Mert te és Sebastian… Azt is tudom Rosie… Mindent tudok…

***

-Fene…-morogva fordultam hasra és temettem az arcomat a párnába. Hallottam Sergio kacagását, de erőteljesen szorítottam a szemeimet nem mint ha attól elmúlna ez az iszonyatos fejfájásom.

- Mi az? Minek iszik az aki nem bírja?

- De nagy szád van.-dünnyögtem és az ő kis párnáját is a fejem alá húztam. Félve pillantottam rá és megpillanthattam ahogy mosolyogva szemlél engem.- Szia!

- Szia!-puszit nyomott a homlokomra.

- Nagyon gáz voltam az este?

- Szerintem a német barátod rosszabb volt.-vigyorgott és visszadőlt a párnájára.

- Sebastian hol van?-jutott eszembe hirtelen, hogy nem is ketten voltunk csak a buliba.

- A nappaliban… A kanapén alszik. Szerintem addig amíg riadót nem csapunk.

- Mennyire voltunk gázok az este?

- Fogalmazzunk úgy, hogy egyikőtök se volt szomjas.-jelentette ki miközben a mellkasára húzódtam és a hajamat kezdte el piszkálni.- Nem is tudom, hogy ti elismert sportolók hogyan tudtok ennyit inni.

- Azt hiszem ezt én is felhánytorgathatnám… Tavaly nyár.-forgattam a szemeimet.

- Nem tudom mire gondolsz.-tette az ártatlant de be kell vallanom csak pár másodpercig sikerült komolynak maradnunk hiszen mind a ketten kacagásba törtünk ki…