67. fejezet

Sziasztok!

Jelentem visszatértem és élek! :) Sajnos mostanában nem úgy haladtam ahogy szerettem volna, de ez még a decemberi hajtás utóhatása... De ígérem összekapom magam, hiszen mai napig kikapcsol az írás :)

Millió puszi :)

Kira

Szombat reggel hiába aludhattam volna, de egyszerűen kidobott az ágy magából… Fáradt vagyok, de egyszerűen a rengeteg gondolataimtól nem tudok pihenni. Várom-e a szezon végét? Jelenleg igen. Remélve, hogy kicsikét visszatérek a normális hétköznapokba.

Fél óra kínzás után az oldalamra szorított kézzel kapkodtam a levegőért.

-Megint ész nélkül csináltad Natalien.-dohogtam hangosan.

- És ezen meglepődsz még?-szólalt meg mögöttem valaki. Riadtan kaptam fel a fejem és tettem hirtelen egy 360° fordulatot és a volt barátomat pillantottam meg. Heikki zsebre dugott kézzel ácsorgott előttem. Fáradtnak tűnik.

- Hogy kerülsz ide Heikki?

- Nem tudok aludni… De beszélhetnénk…?

- Heikki…-nyögtem ki ismét a nevét.

- Tegnap…

-Miért akarod minden áron megmagyarázni azt ami történt?-fontam a mellkasom előtt össze a karjaimat.

- Nem akarom megmagyarázni. Csak…-gondolkozott el.

- Meg akartál csókolni…

- De te tökéletesen tudtad mikor kell belém rúgni.

- Most duzzogsz?-nevettem fel szinte hisztérikusan.- A javadat szolgáltam…

- Állandóan helyettem akarsz dönteni.-csattant rám és a szemem egy pillanat alatt kikerekedett. A volt barátomra nem igazán volt jellemző az ilyen fajta érzelem nyilvánítás.

- A barátnőd. Emlékszel Heikki?-tettem fel a kérdést már kicsikét indulatosabban én is.- Nem teheted ezt meg… Nem bánthatod Catherine-t.

Néma csendben bámult rám és tudtam szinte felrobban lassan a dühtől és az idegességtől. Tudtam… Tisztában voltam mindig azzal, hogy meddig mehetek el nála… És azzal a ténnyel, hogy visszautasítottam a határait feszegetem… És még meg is bántottam… Nagyon jól tudom, hogy órákat képesek lettünk volna így tölteni… Egyetlen árva szó nélkül… Minden elvemmel ütközött az amikor egy hatalmas sóhaj után léptem közelebb a finnhez és öleltem meg. Heikki egy pillanatra lefagyott és lassan ölelt magához ő is. Kellemes érzés költözött a mellkasomban amikor megéreztem a teste melegségét… Illatát az orromban… Régen mindig megnyugodtam ettől… És most is… Megrémisztett ez az érzés… Hiszen túlságosan kellemes volt. Nyomtam egy puszit Heikki arcára és nemes egyszerűséggel sarkon fordultam és tanácstalanul a bejárat előtt hagytam…

…Vasárnap van és egész jól viseltem az elmúlt napokat… Már amennyire lehet. Az állandó émelygésen kívül minden tökéletesnek tűnik. Egész tökéletesnek. Vagy fogalmazhatunk úgy, hogy gyanúsan tökéletes… Sebi lassan a versenyzői felvonulásra készül, de addig is Tommi figyel rá.  Nekem pedig pár dokumentumot kellett átnéznem Horner utasítására. Nem neki dolgozok, de jelenleg még is a segítségemet kérte. Kopogtam az iroda ajtaján és miután meghallottam, hogy szabad beléptem a helység. Christian csak ücsörgött az asztal mögött és gondterhelten masszírozta az orrnyergét.

-Uram meghoztam a papírokat. Mindent úgy csináltam ahogy kérte.-szólaltam meg csendesen és az íróasztal szélére helyeztem a fejléces dokumentumokat.

- Köszönöm Natalien.-elmosolyodtam csak és elindultam kifelé amikor utánam szólt.- Beszélhetnénk kicsit?

- Velem?-csodálkoztam el.

- Igen.-biccentett és az üres székre mutatott. Nagyot sóhajtva sétáltam vissza és foglaltam helyett. Ez már nem  jó jel ha Christian velem akar beszélni. Kényelmetlenül fészkelődtem a helyemen.

-Gond van Uram?

- Hallottam valamit és tisztázni szeretném veled.

- Az idióta újságcikkre gondol?

- Inkább a cikk írójával történő konfliktusra.-felelte és egy pillanatra ledöbbentem, majd egy pillanat alatt kicsúszott a számon.

-Az a picsa árulkodott?

- Natalien…-forgatta a szemeit. Leesett abban a pillanatban, hogy ha akartam se tudtam volna letagadni, hogy mi is történt pár nappal korábban.

- Nem csináltam semmi komolyat.

- És most komolyan?

- Uram én csak megvédtem magam. Belém állt és kötekedett. Olyan cikket írt rólam amiből csak annyi igaz, hogy kivel és hol voltam. Ő pedig elérte, hogy most mindenki szajhának gondol és a magánéletemen csámcsog.

- Meg se lepődök a kiborulásodon…-mosolyodott el.- De kérhetted volna a csapat segítségét. A kötelékünkbe tartozol így bármi baj ér, mi segíthetünk.

- Azt hittem megoldom.-vontam meg a vállam.

- Részben sikerült csak.

-Észre vettem…

… Sebi második lett a versenyen és így újra van esélye. Jó látni, hogy boldog és újra őszintén tud mosolyogni, de kicsit el kell szakadnom tőle és a többiektől. Hiszen engem egy dolog nem hagyott nyugodni… Hiába akartam az eredményhirdetésre, illetve az interjúkra koncentrálni nem ment… A leintés előtti események villantak be újra és újra… A higgadtság… Azaz iszonyatos higgadtság…Képen tudnám törölni nemes egyszerűséggel…A lift hangosan csilingelt és kinyílt az ajtaja… Vállamra kaptam a táskámat és léptem ki az ajtón amikor hirtelen neki ütköztem valakinek. Felnéztem és nemes egyszerűséggel felképeltem. Rosszkor került az utamba… Heikki csodálkozva simogatta az arcát.

-Ezt miért kaptam?

- Szerinted?-adtam kérdésre kérdéssel választ. Lezártnak tekintettem ezzel a beszélgetést. Jelen esetben nincs kedvem se hozzá, se máshoz.

- Most miért hisztizel?-kapott a kezem után, de elrántottam a jogos tulajdonomat.

- Nem hisztizek.-jelentettem ki és elindultam a szobám felé. Hallottam ahogy trappolva követ engem.

- Dehogynem! Csak egyszerűen nem értem miért.

- Remélem elgondolkozol ezek után rajta.-trilláztam neki miközben elértem a szobám ajtaját és a kulcsommal bajlódtam.

- Ha megmagyaráznád hamarabb megérteném.-kapta ki a beléptető kártyát a kezemből. Dühösen fordultam felé.- Nos hallgatlak!

- Mit ígértél nekem Valenciában? Emlékszel?

- Miről zagyválsz nekem Natalien?-döntötte oldalra a fejét és egyszerűen várt a válaszomra. Bosszantott. Bosszantott, hogy ennyire nyugodt.

- Megígérted, hogy vigyázol magadra!-csattantam rá és visszaszereztem a tulajdonomat. Heikki egy pillanat alatt lefagyott és kétszer nyitotta és csukta be a száját. Így volt csak esélyem bejutni a szobába. Szinte feltéptem az ajtót és rontottam be rajta. A táskám hangosan csattant a fotelban és már próbáltam lerúgni magamról a cipőmet.

- Állj meg!-szólt rám Heikki amikor észbe kapott.

 - Nem állt szándékomba sehova se menni!-forgattam a szemeimet.

- Te most mire célzol Natalien?-csapta be maga mögött az ajtót.

- Valenciában mást ígértél nekem!-ismételtem meg magam miközben lerúgtam magamról a lábbelimet.

- Miért fontos Valencia? Ezer éve volt.-tárta szét a karját tanácstalanul.

- Istenem…-nyögtem fel.- Azt ígérted, hogy vigyázol magadra. Megígérted nekem, hogy vigyázzol magadra.

Mind a ketten lefagytunk. Mindent visszaszívtam volna… Semmisé akartam tenni az elmúlt perceket… Túlságosan kínos lett.

-Te most aggódsz?-tette fel nem túl értelmesen a kérdést.

- Nem…Vagy is igen.-adtam meg a választ. Egy pillanatra lefagytam és rájöttem előbb jártattam a számat, mint hogy gondolkoztam volna.

- Ezek szerint aggódsz értem.-gondolkodott el a finn. Ajkaimat rágcsáltam idegesen és azt kívántam, hogy ennek a beszélgetésnek nagyon hamar vége legyen.

- Miért fontos ez most?

- Gondolom ha nem lenne fontos nem kaptam volna a pofont.

Gondterhelt sóhaj után fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat. Nem szólaltam meg, hiszen nem tudtam volna semmi értelmeset mondani neki. Jogos felvetése van… Hiszen tényleg aggódtam érte… Valenciában is, amikor Webber dobbantót vett az autójáról… Illetve ma is… Amikor a zöld Lotus lángokban állt… Fontos nekem… Túlságosan… és talán egy szinten meg is rémiszt ez… De eszembe jut ilyenkor a kedvessége… A törődése… És az, hogy szerettem…

Heikki még mindig kíváncsian pislogott rám mire egyszerűen felnyögtem és két lépésből előtte álltam. Meglepődött láttam az arcán, de nem akartam már visszalépni. Véghez akartam vinni… Meg akarom tenni…

-Naty…-motyogta a nevemet kicsikét megilletődve de nem érdekelt már semmi. Pipiskedtem és megcsókoltam…

…Óvatosan nyitottam ki a szemem és nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam vagy igaz… Mert ha igaz volt akkor kezdhetem törni a fejem, hogy normális vagyok-e… Lassan szoktam meg a fényviszonyokat, majd éreztem meg a finn kezét a derekamon… Tehát nem álmodtam… Bár túlságosan élénk lenne a fantáziám. Miért tettem ezt? Boldog kapcsolatban élek… Legalább is azt hittem boldog kapcsolat… Szerelmes vagyok Ikerbe… Óvatosan másztam ki az ágyból és sétáltam ki a fürdőbe. Félig csuktam csak be magam mögött az ajtót és megnyitottam a csapott. Zsongott a fejem az elmúlt órák történése miatt… Amikor hirtelen bukfencet vetett a gyomrom és a csekély tartalmától is megváltam.

-A picsába…-bukott ki belőlem amikor már a számat törölgettem.

- Jól vagy?-szólalt meg az ajtóban Heikki. Összerezzentem a hangjától. Fogalmam sincs mikor ébredt fel.

- Persze.-bólogattam nagy bőszen.

- Nem hiszek neked.-rázta meg a fejét miközben megmostam az arcom és a fogkefe után nyúltam. Önként jött be a helységbe és tudtam felesleges lenne vele ellenkezni.

-De jól vagyok.-dünnyögtem és elkezdtem a fogamat mosni. Az agyam viszont járt… Az elmúlt időszakban túlságosan sokszor lettem rosszul… Pedig nem kaptam napszúrást… Ittam rendesen… és még a hőséget is bírtam… Ezek a rosszul létek jöttek és mentek egyszerűen.

- Tudod, hogy én nehezen hiszem el a hazugságaidat. Mióta vagy rosszul?-tette csípőre a kezét Heikki és úgy szugerált. Vállat vontam egyszerűen. Nem igazán fogtam fel a szavait. A pohárba dobtam a fogkefémet és megtöröltem a számat, amikor hirtelen szöget ütött valami a fejembe.

- Nem… Nem… Az nem lehet.-gondolkoztam hangosan és kikerültem a tanácstalan finnt.

- Naty nem lehetne értelmesebben? Úgy, hogy én is értsem…

Lázasan számolgattam miközben a fejemet csóváltam… Igen… Még is lehetséges lenne? Talán… De miért siklottam át rajta ennyire? Leroskadtam az ágy szélére.

-Mi a baj Naty?-simított végig a karomon Heikki.

- Lehet terhes vagyok.-motyogtam.